A Mozgó Világ internetes változata. 2010 május. Harminchatodik évfolyam, ötödik szám

«Vissza

Nyerges András: Juszt is költészet napja

Nem sokkal a rendszerváltás után, talán 1991-ben történt, hogy egy jobboldali képviselő felállt a parlamentben, és megpróbálta elvenni a kedvünket a költészet napjától, pontosabban az ünnep névadójától. Emlékszem mélységes megdöbbenésemre, amikor József Attilát „a nemzetietlen szégyenrezsim házipoétája”-ként bélyegezte meg, belepiszkítva valamibe, amit sokan érinthetetlennek véltünk. Ettől a gusztustalan gesztustól számítom a fordulatot, amióta április tizenegyedike nem az, ami addig volt. A költészet mint érték gyorsabban értéktelenedett el a társadalmi tudat tőzsdéjén, mint a világválság idején a forint. Hogy idén a választások első fordulóját épp erre a foglalt napra időzítette a közjogi méltóság, akinek az időzítés módjában állt, csupán rátett egy lapáttal arra az érzésre, hogy a költészet hazánkban ha nem is végleg, de hosszabb időre ad acta tétetett.

Mit tehetnék ebben a helyzetben? Mivel sehogy sincs ínyemre ez a változás, menthetetlenül civil módon azzal tiltakozom, hogy egyfelől elzárkózom az üzleties versmondásdömping álságos, kényszeredett, magából minden őszinte hangot idegen testként kivető aktusai elől, másfelől beveszem magam a költészet intim szférájába, és a filológusi ínyenckedés luxusának vetek alá néhány számomra fontos verset. Elmélázom azon, hogy költők, akik mellesleg a kedvenceim, föltehetően egymásnak is a kedvencei voltak, de amit a pályatársnál olvastak, azt nyilván egészen másképp tették a magukévá, mint az egyszerű olvasó, alighanem észre sem vették, hogy egy-egy motívum mélyen beleivódik a tudatukba, s ott elraktározódik, hogy aztán később, az ihlet varázslatos pillanataiban mint a sajátjuk kerüljön elő. Merőben más ez, mint a plágium, ami tudatos, bűnügyi terminus technicusszal élve előre megfontolt szándékkal elkövetett művelet, és dilettánsok által gyakoroltatik. Az igazi költő tudatában sincs annak, hogy a lelemény, amely alkotás közben őt boldoggá teszi, tulajdonképp újrahasznosítása egy előd vagy kortárs már létező leleményének. Illyés Gyula barátsága Szabó Lőrinccel több évtizedre visszatekintő kapcsolat volt, amit Illyés számos (az elnémított költőt harciasan védelmező) írása manifesztált, de kétségbevonhatatlan tény, hogy föltehetően szerette is Szabó Lőrinc verseit. Például a rendhagyó módon az Esti Hírlapban, 1957 februárjában közölt Az egész tó címűt. „Elpirult, fölkelt, víz alá bukott. / S én láttam (fentről), négy végtagja hogy / nyílt és csukódott – mit megőrjített: / az egész tó vele szeretkezett.” Ez az erős, emlékezetbe tapadó kép aztán, Virginia Woolf nemét változtatni képes Orlandójának metamorfózisát megismételve, így kerül elő Illyés Úszó című, 1961-ben megjelent versében: „Homokjáig napsugaras / a tó. Kék légben angyal, úgy úszik / a kisdedmódra víg, / de férfi-erejű kamasz – / Be- és szétrántva tagjait, / még a nőnemű őselemmel/ szeretkezik / a végtelennel.” Nyilván Füst Milán sem azért raktározta el memóriájában Babits Homérosz című szonettjének szövegét, hogy huszonnégy évvel később innen emeljen át Önarckép című versébe egy kifejezést, melyet sokan azóta is őrá magára vonatkoztatnak. „A gonosz, horgaselméjű, ősz király, Kronosz” – a Babits-vers 1910-ből való, ami elvitathatatlanná teszi, hogy a szóösszetétel az ő leleménye. A Homérosz mégis gyönge, ritkán emlegetett vers. Talán ez az oka, hogy bárkitől megkérdezik, honnét ismerős a kép, kapásból a Füst Milán-i változatot kezdi mondani: „Horgaselméjű s szikár aggastyán akarok lenni, olyan, mint maga az Úr…”

A világ azonban valamiféle spirituális igazságtétel szerint van berendezve, ezért Füst Milánnal is megesett az, amit ő tett Babitscsal. Levél a rémületről című, 1934-ben írt költeményében írta le: „…a lovasok könnyű bánatával arcomon / kocogtam nemrég társaimmal, hogy a békekötés első híre jött / Madrid felé…” Eltelik öt esztendő s az erdélyi Korunk 1939/7–8. számában megjelenik Faludy György 1789 fordulóján című verse, a végén ezzel a két sorral: „ügetek, arcomon arab / lovasok könnyű bánatával…” Tudom, Faludyt (nem is mindig ok nélkül) szokás volt azzal vádolni, hogy a költői tulajdon fogalmát – hogy is mondjam – kissé szabadosan kezeli, bár a tényállás még a Villon-átiratok esetében is inkább az, hogy a máséhoz hozzáadott, semmint elvett volna. A „lovasok könnyű bánata” fordulat azonban inkább a magáévá hasonítás kategóriájába illik. Ahogy szándéktalannak kell hinnünk ugyanebben a versben a József Attila 1938-ban megjelent, Szállj költemény c. versének reminiszcenciáját is: „Szólítsd, mint méla borjúszáj / a szorgalmas szegényeket – / rágd a szívükbe – nem muszáj / hősnek lenni, ha nem lehet.” Ez a motívum úgy tér vissza Faludynál 1939-ben, mintha magára vette volna a szorgalmas szegényeknek szóló figyelmeztetést: „Egy éve még remélni mertem / vártámon állva Pest felett, / a szenny kiáradt, mint a tenger / azóta megtanultam, nem kell / hősködni, hogyha nem lehet.” Idővel aztán Faludyn is beteljesült ez a sors: A pompeji strázsán című kötetének egyik verse szerint „Faludy György elment Bécs városába / egy kofferrel, mely a hazája volt.” A hazát jelképező koffer képe 1963-ban újra felbukkan Ladányi Mihály Egy bőröndhöz című szonettjében, tudniillik Ladányi, akiről (s nemzedéke más tagjairól) máig azt a rágalmat terjesztik, hogy kegyeltje volt a Kádár-korszaknak, s mint ilyen egyebek közt kedvezményes lakástámogatásban részesült (legutóbb: Magyar Narancs, 2009. július). Valójában állás és lakás nélkül, kultúrpolitikai ellenszélben tengődött: „Most megpihensz, kopott bőrönd, hiszen / sokáig fogtuk egymást szívszorongva / álmélkodva eljövendő napokra / mikor a Haza meglát és izen / Ódát írtam hazámhoz ékesen / pedig te voltál hazám, te kopottka!” Hogy Faludy verse nem, csak a saját helyzete ihlette meg, azt az emigráns pályatárs műveinek tiltott, sőt anatémával sújtott mivolta is egyértelművé teszi.

Kosztolányi 1935-ös Számadás-ciklusának második darabjában sokáig gyanútlanul (de mert életművén belül ez a kedvencem, mindig elragadtatással) olvastam ezeket a sorokat: „Ülj egy sarokba, vagy állj félre, nézz szét, / szemedben éles fény legyen a részvét, / úgy közeledj a szenvedők felé.” Épp csak halványan motoszkált bennem a sejtés, hogy ebből valami máshonnét már ismerős. Aztán rá kellett jönnöm, hogy a „már” igazságtalan, hiszen ami rémlett, az József Attilánál két évvel később, a Költőnk és kora közepén bukkan fel, mint egyszerre kísértetiesen hasonló, és mégis más motívum: „Jöjj barátom, jöjj és nézz szét, / E világban dolgozol / s benned dolgozik a részvét, / Hiába hazudozol.” Úgy látszik, nincs menekvés, hiszen a fáradtabb, szürkébb, érdektelenebb sorok – ilyenek a klasszikusoknál is előfordulnak – soha nem tetszenek meg senki másnak, ezek maradhatnak érintetlenek, a lírai körforgásnak az válik részévé, ami kivételes és nagyszerű. A Világosítsd föl záróképét agymosással se lehetne kitörölni a memóriánkból: „nézz a furfangos csecsemőre: / bömböl, hogy szánassa magát, / de míg mosolyog az emlőre, / növeszti körmét és fogát.” – írta József Attila. Tizennégy esztendősen, kortárs költők verseit az idő tájt épp csak olvasni kezdő kamaszként találkoztam a Csillag 1954. júliusi számában Juhász Ferenc Könyörgés középszerért egy éposz írása közben című versével, ami már első olvasásra is kitörölhetetlenül belém ivódott: „És én már úgy érzem magam, / mint anya, a boldogtalan, / hisz szülni régen joga van, / magzatának már foga van, / de nem jön meg a fájdalom, / és fuldoklik és nyög nagyon, / s benne szakállt eresztve nő / homlokáig a csecsemő.” Hogy ez, bár hasonlít valamire, mégis tökéletesen egyedi – csak később fedeztem fel. Ahogy fordított sorrendben találkoztam példatáram másik esetével is. A manapság méltatlanul nemlétezőként kezelt Benjámin László 1955–56 fordulóján kivételes költői magasságokig jutott, egyebek közt a sematikus sablonversek világát tagadó Köznapi dolgok igézete című költeményével. Ennek zárósorai: „Minden ámulásom / az életen csügg, nem az elmúláson” – revelációként hatottak. Jóval később találkoztam József Attila kétsoros, töredékként is műegésznek beillő opusával: „Én ámulok / hogy elmulok”, de annak megértetéséhez, hogy miért nem átvételről, hanem újjáteremtésről van szó, vissza kell utalnom a hónapló elején idézett honatya állítására: a „nemzetietlen szégyenrezsim” ugyanis József Attilát nemhogy házipoétájaként nem, de sokáig erős fenntartásokkal kezelte, követésre nem ajánlotta (nem hirdette például, hogy lobogónk József Attila volna), de még a versek teljességét közlő összkiadás kézirata is csak 1955. február 8-án érkezett a nyomdába (akkoriban ezt még feltüntették a kolofonban). Benjámin verse azonban már 1955. január 22-én megjelent az Irodalmi Ujságban, megírásakor tehát nem ismerhette a „házipoéta” sorait. A versekkel ritkán foglalkozó Déry Tibor aztán méltán írhatta a friss élmény hatására papírra vetett cikkében, hogy ez a két sor „a magyar költészet legszebb sorai (és rímei) közé tartozik”.

 

 

Kapcsolódó írások:

Nyerges András: A barátságszédelgő A nagy, egybenyitott szobákban már nyüzsögnek a Petri–Galla-féle lakáskoncert meghívottai,...

Nyerges András: Értelmiség, fűrésszel Februárban boldogító meglepetésként bukkantam rá egy antikváriumban Klaus Mann Fordulópont...

Nyerges András: Tagadók és másrólbeszélők Ha hisszük, ha nem: Magyarországon mindjárt 1945-ben elkezdődött a holokauszttagadás,...

Nyerges András: Pamfletek és kommandók Szélsőjobb felől meg lett pirongatva a hazai közvélemény, amiért nem...

Nyerges András: Kereszthecc egykor és most Július elején látott napvilágot a hír, hogy „Magyarország is csatlakozik...

 

 

Cimkék: Nyerges András

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK