A Mozgó Világ internetes változata. 2010 május. Harminchatodik évfolyam, ötödik szám

«Vissza

Barkóczi Balázs – Gáll Attila – György Alexandra – Balogh Róbert: Túl a demokrácián – A Jobbikról

Az alábbi tanulmány a Jobbik Magyarországért Mozgalom szervezeti felépülésének és kommunikációjának sajátosságait, társadalmi beágyazottságát, valamint sikeres politikai szereplésének okait vizsgálja. Az elemzés annál is időszerűbb, mivel a párt a 2010-es választások első fordulójában az egy évvel ezelőtti EP-választáshoz képest voksainak számát megduplázta, és a harmadik legnagyobb parlamenti erővé vált. Politikusainak nyilatkozata és a tábor hangulata felől szemlélve ez egyfajta kudarc – a két nagy rendszerváltó erő, az SZDSZ és az MDF közéletből való „eltakarítása” mellett ugyanis az MSZP legyőzése nem sikerült. A kétezres évek elején még egymástól elszigetelt egyetemista kisközösségekből álló Jobbik ugyanakkor olyan eredményt ért el, amiről rendszerellenes elődjei még álmodni sem mertek. Az ellenzék második legnagyobb pártjaként a Fidesz abszolút többsége ellenére is korlátolt befolyással, de szélesebb legitimitással és presztízzsel fognak rendelkezni a magyar parlamentben. Úgy látszik tehát, esetükben a vizsgálat másfajta beszédmódot, más perspektívát és szempontokat igényel. A Jobbik feltűnését nem a köztársaság politikai működésétől idegen és éppen ezért paradox jelenségként kell értelmeznünk, hanem egy olyan folyamat betetőzéseként, amit a magyar politika 2006 ősze óta követ, és ami a 21. századi politikai fejlődéstől sem idegen.

A rendszerváltás utáni politikai erőteret a hagyományos törésvonalak (népi–urbánus) továbbélése, valamint a Nyugat-orientált progresszió és a nemzetközpontú konzervativizmus szembenállása hosszú időre kétpólusúvá tették. Az erővonalak megmerevedése a pozíciók elosztásának kényszerét és a politikai kompromisszumok szükségességét szavatolta ugyan, de a váltópárti státust az erővonalakat szimbolikusan is megjelenítő két nagy néppártra korlátozta. (A rendszerváltáskor az SZDSZ-re és az MDF-re, majd 1998 után az MSZP-re és a Fideszre.) Ezt a hallgatólagos és az Alkotmányban a kétharmados törvények által is szavatolt demokratikus konszenzust kormányra kerülése után először a Fidesz rúgta fel az „egész pályás letámadás” stratégiájával. A legnagyobb ellenzéki párt értelmezésében a „befagyott” politikai rend nem az adekvát valóságértelmezések természetes és kiegyensúlyozott versenye volt, hanem a politikai érdekszövetségek és az emberek közti folyamatos harc eredménye. Amit 2002-től, a hatalom elvesztése után már könnyen lehetett a történelemből sokszor ismert „mi” és „ők” szembenállásaként interpretálni. A látszólag alulról szerveződő, valójában egy központi akarat alapján megszervezett polgári körök a radikális beszédmódot és az utcai demonstrációkat a politikai cselekvés természetes eszközeivé tették. A magyar társadalomban régóta meglévő elitellenesség új irányt véve már nemcsak a politikai osztály negligálásaként, hanem a politika mint társadalmi rossz eltörlésének igényeként támadt fel. A rendszerváltás utáni konszenzuális rend természetes képviselőjének tekintett pártokat ez a fajta gondolkodás kizárta a hatalomgyakorlás köréből, és egy olyan kritikus töréspontot tett a politikai struktúra origójává, ahol annak szereplői a „nép” által felhatalmazott nemzetiekre és status quót fenntartani igyekvő nemzetietlenre, vagyis jókra és rosszakra oszlanak. A Fidesz Magyar Polgári Párt e logika szerint alakult át először Szövetséggé, majd az „egy a tábor, egy a zászló” elve alapján homogén mozgalommá.

Ahhoz azonban, hogy a spontán politikai aktivitásra hajlandó állampolgárok körében népszerű tömegpolitikát a Fidesz autentikusan tudja képviselni, szervezeti struktúrájának átalakítása mellett parlamenti státusát is fel kellett volna adnia. A politikai rendszer bírálata ugyanis csak úgy maradhatott volna hiteles, ha az kívülről érkezik, és nem egy a rendszert ugyan a kommunikáció szintjén elutasító, de a politikai praktikum révén annak szabályait mégis elfogadó és megtartó szereplőtől. A kormány legitimitását támadó utcai akciók mögül rendre kitáncoló Fidesz saját radikálisainak igényét egyre kevésbé tudta kielégíteni, és így teret nyitott egy olyan szervezet előtt, amelyet nem kötött a rendszerellenesség felvállalásának és kifejezésének szavazatvesztésben és ezáltal országgyűlési helyek elvesztésében realizálódó veszélye, amely egyben a perifériára sodródás és az elszigetelődés kockázatát is magában foglalja. A társadalmi elégedetlenségek összességét integráló és annak a politika felé teljes kifutást kínáló Jobbik a cigányellenességet politikai témává emelve egy olyan komplex csomagot tett le a választók elé, amelyben a szimbolikus népi felhatalmazás ideája mellett az ideológia alapjait a nemzetkultusz, a rendalapú társadalomkép és a piac- és pluralizmusellenes populizmus adják.

Ezt a fajta politikát túlságosan is egyszerű lenne a már bejáratott fogalmakkal (neonáci, proteszt) definiálni. Benne a rendszerfenntartó pártokkal szembeni elutasítás, a rendszerkritika lehetősége, a közélet médiaérzékeny problémáinak a hivatalos kommunikációba emelése és a tudatos tabusértés mellett a politikai vezér személyének vonzereje, a közbeszéd átalakítása, és a politikai militantizmus különös ötvözetet alkotnak. Vagyis a „mindent tagadás” itt inkább eszköz, mint elv. A Jobbik a Fidesz által végletekig kitágított politikai tűréshatár széléről a közös nyelv átalakításával (cigánybűnözés, magunkfajták), vagyis az értelmezési keretek átformálásával (cigány = aki nem dolgozik, mégis jobban él, mint te) a politika napirendjét úgy tudja meghatározni, hogy annak mindenkori fókuszában az általa képviselt témák mint az emberek valós problémái jelenjenek meg. Ezzel egyrészt a politika egyéb szereplőit is rákényszeríti az adott témához való viszony világos felvállalására, másrészt az alulról érkező pozitív visszacsatolás önmagát erősítő folyamatként duzzasztja föl azoknak az ügyeknek a listáját, amiből a Jobbik politikai tőkét kovácsol, saját programjának fundamentumaivá téve őket. Mindez pedig nem más, mint a radikális populizmus tankönyvi modellje.

 

 

A Jobbik-jelenség. Kinek a hibája? A rossz kormányzás eredménye, vagy Orbán kezéből
csúszott ki a póráz?

 

 

A Jobbik megerősödése nem elsősorban a válság hatása, hanem a politikai környezet változásának és saját professzionális működésének eredménye.

Egyfelől a politikai környezet rendkívül kedvezően alakult számukra. Különösen két tényezőre kell felhívnunk a figyelmet. Elsősorban arra, hogy a párt évekig szabadon szerveződhetett a jobboldali térben. A Fidesz mint kormányzásra készülő erő 2002 után visszafogta saját, a polgári körökön keresztül becsatornázódó radikálisabb szárnyát, azonban szüksége volt olyan szervezetre, amely szükség esetén a szavazótáborhoz tudja illeszteni a leszalámizott populista jobboldali pártok, a MIÉP és a kisgazdák szavazóit. A Jobbik 2003-as létrejöttét ennek megfelelően a Fidesz elnöke üdvözölte, majd számos településen, például Debrecenben Fidesz–Jobbik önkormányzati koalíciók is alakultak. Még a 2006-os őszi budapesti zavargások és tüntetések során is úgy tűnt, hogy a Jobbik a Fidesz keményebb hangja, melyet időnként rendre kell ugyan inteni, de a táboron belül tartható. A pártot komoly bírálat éppen ezért csak a politikai tőkéjét elvesztő baloldal és a média felől érte. A liberális közeg figyelme azonban egyszersmind felületet jelentett a Jobbik számára.

Ehhez hasonló jelentőségű, hogy a jobboldal pártjai, a Fidesz, a MIÉP és az FKGP már jóval 2002 előtt utat nyitottak a Jobbik által felvállalt témák és szimbolikus tartalmak előtt. A Jobbik számára a Nagy-Magyarország romantika, a transzcendens magyarkultusz, a Trianon-komplexus, az euroszkepticizmus és az antiszemitizmus kérdésében sem kellett új közbeszédet kialakítania, a feltételek adva voltak. Ez a sor a 2002 és 2006 közötti időszakban a kormány és a baloldal legitimitásának megkérdőjelezésével bővült, majd 2006-ban a szeptemberi és október 23-i események értelmezésében is jó ideig partner volt a Fidesz kommunikációja.

Mindez csak 2009-ben változott meg. A Jobbikot a Szonda Ipsos és a Tárki 2009 májusában, a Forsense már 2009 márciusában is a bejutási küszöb körül helyezte el. Az EP-választásokon – alacsony részvétel mellett – elért eredmény a profin megvalósított door-to-door kampánynak, a sikeres karakterek (Morvai Krisztina, Vona Gábor) felépítésének és egy internetes alternatív médiatér (Jobbik TV, Hírpótló Híradó, barikad.hu stb.) megteremtésének volt köszönhető. Az erőteljes kelet-magyarországi szavazóbázis a pártot több megyében is a második helyre repítette. Ekkor a Fidesz gyorsan felismerte, hogy a Jobbik immár a vágyott kétharmados parlamenti többségét veszélyezteti, s így léte nem tolerálható.

A Jobbik szavazóbázisának összetételéről szóló vita is ekkor került fel a napirendre. A Fidesz szerint nem volt véletlen, hogy a korábban „vörös bástyákként” ismert Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében és Borsodban erőteljesen pozicionálta magát „az új erő”, és Kelet-Magyarország többi megyéiben is erős volt a Jobbik bázisa. Véleményük szerint a 2002-es, 2006-os választások szocialista szavazóinak jelentős része elfordult a rossz kormányzástól, és 2009-ben azért szavazott a Jobbikra, mert a mesterségesen gerjesztett Fidesz- és Orbán-ellenesség miatt a Fideszt elutasították. Az MSZP ezzel szemben úgy érvelt, hogy a Fidesz és a Jobbik szimbólumai, hívószavai és témái közötti átfedés, valamint a kutatásokban kimutatott kölcsönös szimpátia a bizonyíték arra, hogy a Fidesz nemcsak hozzájárult a Jobbik előretöréséhez, de a Fidesz szimpatizánsai szívük szerint a Jobbikra szavaznának.

Mivel világossá vált, hogy a Jobbik önálló útra tért, Orbán elhatárolódott a párttól, de annak programját nem utasította el. Az új képlet alapján két szélsőségként a Jobbikot és az MSZP-t nevezte meg, amelyekhez képest a Fidesz középen áll.

Ezen a ponton fel kell azonban hívnunk a figyelmet a másik döntő tényezőre is: a Jobbik nem a körülmények bábja, hanem aktív cselekvő, működő szervezet. A Jobbik egy sikeres politikai vállalkozás. Vezetői (political enterpreneurs) nagyobbrészt képesek a politikai tervezésre és a szervezetépítésre, azzal együtt, hogy ez a tevékenységük esetenként kívül kerül a gazdasági, jogi (Jobbik-vezetők cégeinek adótartozásai, a párt gazdasági beszámolójának kérdőjelei, egyes tagok és jelöltek bűncselekményei) és alkotmányos (Magyar Gárda) legalitás határán.

A Jobbik meghatározó része mozgalmi léte is. Nem véletlen, hogy a Jobbik mint új erő képes szavazókat vonzani a 18–35 éves korosztályból, hiszen a párt a fiatal szavazók által egyre inkább elsődleges hírforrásnak számító internetes térben építette ki alternatív médiahálózatát. Az országos médiában pedig jól megválogatott szimbólumokkal (Árpád-sávos lobogó, Magyar Gárda-egyenruha, kereszt- és turulszobor-állítások), a nyelvi tabuk szándékos áthágásával („magunkfajták és magukfajták”, „hibbant Nero”), tudatosan és felépítetten jelenik meg, kiszolgálva a botrányokra kihegyezett közönséget.

 

 

Szervezet és innováció

 

 

A Jobbik részint a rendszerfenntartó pártok napirendjén nem szereplő, de a társadalom ingerküszöbét meghaladó ügyek felvállalásával, részint a politikai beszéd határainak folytonos tágításával, valamint egy alternatív médiatér megteremtésével, az internetes diskurzusok uralásával tudta növelni támogatottságát. A webes aktivizmusnak a rendszerellenes pártok szervezettségében játszott szerepét már csak azért sem lehet túlbecsülni, mert az ott megjelenő valóságkép legalább annyira adekvát (sőt az internetet rendszeresen használók körében még hitelesebb), mint a más csatornákról származó vagy a média egyéb felületein megjelenő értelmezések. Ahogy a kereskedelmi tévécsatornák szenzációéhsége a kilencvenes évek közepén átalakította a politika keresleti és kínálati oldalát (rövidebb, jól fényképezhető, figyelemfelkeltő események), úgy az internet olyan új cselekvési formákat kínált fel, ahol az információ fogyasztóiból mi is a tartalom alakítóivá válhatunk. Vagyis a hagyományos politikai tevékenységek kiegészülnek a közvetlen részvételnek és a közös tudás alakításának az élményével, míg a hálózati aktivizmus a virtuális téren kívüli politikai cselekvésben is testet ölthet.

Azzal, hogy a párt aktivistái maguk is képesek a különböző fórumokon és blogokon ügyeket kreálni, a helyi közösségek előtt egyrészt a „kis ügyek” képviselőiként tűnnek fel, másrészt hatékonyan tudják közvetíteni a párt egyes ügyekhez kötött érv- és ismeretanyagát. A Jobbik ezzel egy olyan közeget emel be a politika terébe, amelyet a hagyományos média eszközeivel egyre kevésbé lehet megszólítani. Az elkülönült értékelési dimenziójú társadalmi kiscsoportok a hálózaton könnyen egymásra találnak, és így az „ellenállás kis körei” egy valóban alulról építkező és az internetet koordináló központként használó közösséggé szerveződhetnek. Ezek a felhasználók általában a fiatalabb korosztályból kerülnek ki, de ebből a párt szavazóbázisának és tagságának életkori megoszlására kevésbé következtethetünk; itt a politológiának még nagy feladatai vannak.

A Jobbik önmagát közvetlenül a népre támaszkodó és legitimitását az utcai demonstrációkkal is igazoltan onnan szerző pártként állítja szembe a parlamentáris erőkkel. A párt nevében szereplő „Mozgalom” egy hálózatosan működő, „politika alatti” erőt feltételez, amely visszautasítja a hagyományos törésvonalak szerint tagolt politikai mező érvényességét, és saját politikáját egy tágabb gazdasági-társadalmi kontextusban értelmezi. Ebben a mezőben az egyes problémák, valamint az arra adott megoldási alternatívák nem egy bal–jobb tengely, hanem a rendszerváltás nyertesei (a politikai elit) versus a rendszerváltás vesztesei (a „nép”) törésvonal alapján artikulálódnak. Vagyis a Jobbik egy szélesebb társadalmi spektrumot kíván lefedni, üzeneteit ennek megfelelően árnyalva és az uralkodó politikai közízléshez igazítva.

Azt, hogy ez a vállalás mennyiben volt sikeres, ma még nem tudjuk. Tény, és a hasonló mozgalmak tagságát vizsgálva felállítható tézis, hogy a rendszerellenes pártok szavazói általában jobban leképezik a társadalmat, mint a rendszert alkotó nagy néppártoké (lásd Nonna Meyer Front National-kutatásait, valamint Pippa Norrist és Terry E. Givenst). Ahhoz azonban, hogy erről hazai viszonylatban felelős kijelentést tegyünk, egyelőre kevés adat áll rendelkezésünkre.

 

 

„Cigánybűnözés”: valóság
vagy konstrukció?

 

 

A Jobbik neve a legutóbbi hónapokig szinte kizárólag a cigánybűnözés-tétellel fonódott össze. A kifejezés által felvetett kérdés, hogy a cigányságnak valóban kulturális jegye-e a lopás, más tulajdonának módszeres eltulajdonítása, és az általános deviancia. Amint azt látni fogjuk, a párt által előállított szöveg az európai parlamenti, majd parlamenti választási kampányok során egyre sokszínűbbé, többrétegűvé vált. Ez azonban nem jelenti a cigánybűnözés témájának háttérbe szorulását. Sokkal inkább arról van szó, hogy a leírt hivatalos program új, politikailag korrekt beszédmódot kíván teremteni: a közvéleményt (beleértve a cigányság „normális részét”), és nem a radikálisokat célozza:

„[A cigánybűnözés kifejezés] Nem jelenti tehát sem a cigányság kollektív megbélyegzését, sem rasszizmust, hiszen a jelenség mögött nem genetikai meghatározottság, hanem sajátos szociokulturális háttér értendő. Ez egy kriminológiai fogalom, mely szerint vannak erre a kisebbségre speciálisan jellemző bűnelkövetési formák (pl. az uzsorázás, késelés, tömegverekedés, színesfémtolvajlás), amelyek speciális kezelést igényelnek.” (Radikális változás program IV/4.)

A lassanként releváns referenciaponttá váló kuruc.info oldalon továbbra is külön, nagyon is a faji meghatározottságot középpontba állító menüpont a „cigánybűnözés”. A program kapcsán alább tárgyalt kettős-hármas kommunikációs képlet ez esetben is működik, s ez egyben jelzi a téma súlyát is.

A cigánysággal kapcsolatban köztünk élő szöveg a zavaró, veszélyes és romboló „Másik” története. A Másik kezdetben hangos, büdös és beszélni sem képes, rendetlenség veszi körül, és civilizálatlan barbár. Röviddel ezután betolakodik, veszélyessé és károssá válik, olyanná, akit adott formájában meg kell szüntetni. A történet építőkockái számtalanszor egymásra rakódtak már az emberiség története során. (A Másikról szóló társadalmi szöveg a történeti antropológia egyik kedvenc terepe, pl. Tzvetan Todorov, Nicholas B. Dirks, Clare Anderson.)

A cigányokról szóló magyarországi történetek az elmúlt években kiemelten az erőszakról szólnak. Az erőszakos viszony az, amit elvárunk még akkor is, ha nem lépünk be az „Ő” ismeretlen és bűnös utcáikba. Ezek értelmében Olaszliszkán jó eséllyel agyonvernek, Hétesről, a hadházi cigánysorról és a Hős utcából sem jöhetsz ki a pénztárcáddal és verés nélkül. Az ilyen történetekhez szükséges mondatok az újságírók tudástárából is könnyen előkerülnek, és mivel a hírpiacon már működik az a veszélyes axióma, ami a cigányságot az erőszakkal azonosítja, a sztori kényelmesen megfogalmazhatóvá és gyorsan eladhatóvá válik. Az erőszak és a cigánykép összemosódásának leglátványosabb s egyben legmegdöbbentőbb esete a veszprémi gyilkosság értelmezése.

A Jobbik politikai fellépésének legfontosabb eredménye az volt, hogy a Marian Cozma erőszakos halálának nyomán kibontakozó botrány közepette 2009 februárjára a rendszerfenntartó pártok deklarálták, hogy a cigánypolitika tekintetében elfogadják a Jobbik által megformált definíciókat és axiómákat. A cigányság tehát hivatalosan is veszélyes társadalmi problémává emelkedett, amelyet mindenki látni vél, a normális, valódi politika pedig kezelni kíván.

Mintegy mellékhatásként vagy további kockázatként létrejött az egységes, valóban létező cigányság képzete, s a politikai lelkiismeret megnyugtatásaként megszületett az „emberarcú cigány” is. A Jobbik kommunikációs terébe lépve a magyar politika nyitottá vált arra, hogy a csoportként eddig nem létező cigányságot ellenségképként, a „másikként” vetítse a politikai képzeletben élő „jó” nemzet elé. A folyamat veszélyeire figyelmeztet, hogy a romák ellen elkövetett 2008–2009-es gyilkosságsorozat nem tudott botránnyá válni.

Miközben az ózdi, szajlai, nyírbátori, tiszakarádi, mezőfalvi vagy Kálvária téri cigányok világa önmagában sem írható le fajilag, nyelvileg vagy a nyomorban egyesülő egységes masszaként, homogén magyarországi cigányságról beszélni pedig egyszerűen értelmetlen, ma már a köztársasági elnök sem érti, hogy miért probléma a civilizált és civilizálatlan társadalom kettős rendszerének nyelvi felépítése. Sólyom 2009. október 13-án – a gyarmati Indiából jól ismert kiplingi „fehér ember terhe” erkölcsének talaján állva – kijelentette, hogy a többségnek sajnálnia kell a cigányságot, „a kisebbségnek viszont követnie kell az ország jogi és erkölcsi normáit”, hogy beléphessen a józan, felnőtt magyar emberek modern világába. Sólyom László ugyanebben a beszédében átvette a Jobbik által hangsúlyozott „politikailag korrekt álkutatások” toposzát is, amellyel szemben a kriminalitás valódi feltárása kell hogy álljon.

Azok a kutatók, akik a Jobbik és a mainstream által így egyszerre váltak megbélyegzetté (pl. Babusik Ferenc, Dupcsik Csaba vagy Szelényi Iván), mindeközben arra hívják fel a figyelmet, hogy a cigánynak tekintett emberek növekvő mértékben szorulnak ki az állami szolgáltatások közül, és egyre kevésbé rendelkeznek a nyomor elkerüléséhez szükséges, az állam által biztosítandó képességekkel és lehetőségekkel (lásd Amartya Sen „entitlement” fogalmát). Így – önbeteljesítő jóslatként – a cigányság antropológiai képe valóban gyorsuló ütemben közelít a nyomor antropológiájához, annak minden erőszakosságával együtt. Ismét csak rá kell tehát döbbennünk: világunkat szavaink teremtik, jelen esetben a Jobbik szavai.

Ahogy a kriminalitás koncepciója működésképtelen és káros, úgy a „társadalmi problémák”, vagyis a megélt devianciák sem vezethetők le egyetlen tényezőből. Az objektív kirekesztődés folyamata mellett más magyarázatokra is szükség van. A „cigánybűnözés” és a segélyellenes közhangulat botrányként működik. Krémer Balázzsal egyetértve úgy látjuk, hogy a magyar társadalom – a posztkommunista paradigma jegyében – kollektíven a normakerülés gyakorlatának rabja. A társadalom nem fogadja el a kooperáció és tehermegosztás törvényekben megjelenő elvét, miközben a közigazgatás sem szolgáltatásként, hanem hatalomként tekint saját működésére. Ellenőr hiányában nem veszünk jegyet, ha lehet, saját zsebre dolgozunk, munkaszerződésünk lejártával elmegyünk betegszabadságra, s persze nem foglalkoztatunk és nem dolgozunk legálisan. A rutinná váló frusztráció ráadásul a hiánygazdaság egyre szűkülő spiráljába szorul. A normaszegés a túlélési stratégia szerves és elválaszthatatlan része. Saját devianciánkat – természetszerűleg – lenézően és durván kérjük számon a jelen levő és képzeletünkben, társadalmi szövegünkben élő másikon.

 

 

Program?

 

 

A Jobbik programja s különösen a gazdasággal foglalkozó fejezet kiváló esettanulmány a radikális jobboldal kommunikációs mechanizmusának és potenciáljának megértéséhez. Miközben az üzenetek lánca rendkívül gördülékeny logikára fűződik fel, a szakpolitikai céloknak látszó mondatok valójában érzékeny kommunikációs műveletek. Elsősorban arra kell felfigyelnünk, hogy a Jobbik üzenete rendre többszólamú, az offline és online médiumok jellege szerint tudatosan differenciálódik. A Jobbik hivatalos programja a közvélemény és a párt nyelvének egybeolvasztását szolgálja, az ennél radikálisabb igényeket a kuruc.info és a Barikád elégíti ki. Ezen belül a kizárólag internetes kuruc.info a 21. századi, posztmodern idegenellenességet, a Barikád a hagyományosabb, irredenta szélsőjobboldal gondolati sémáit tükrözi.

A „Radikális változás” című program kulcsfogalma az „ökoszociális nemzetgazdaság”. A kifejezés magába foglalja a radikális jobboldali populista képlet minden fontos elemét. A Jobbik populizmusa elsősorban nemzeti, nacionalista, minden más csak ennek jelzője lehet. A rangsorban második a szociális érzékenység ethosza, amely tehát csak a nemzet tagjai közé soroltakra, az idegenekre nem vonatkozhat. A kiválasztott „öko” előtag által ráadásul az öszszetétel igyekszik posztmodernnek, korszerűnek mutatkozni. A Jobbik tehát nem különbözik a nyugat-európai radikális jobboldali pártoktól, s tartalmi értelemben is illeszkedik korunk politikai szelleméhez. A logikát jól példázza a programban szereplő Vállalkozói Magyarigazolvány. A Jobbik által javasolt igazolvány lényege, hogy a magyar termékeknek előnyt kell élvezniük a piac kínálati és keresleti oldalán egyaránt. A párt a gazdaságpolitikát kizárólag a hazai föld és a hazai faj védelmeként tudja értelmezni és megfogalmazni.

Az egész szövegben megfigyelhető felépítés a gazdaságról szóló szakaszt is végigkíséri, vagyis az egyes témákat sorra vevő fejezetek első fele a rendszerváltás-tagadás jegyében az elmúlt húsz év hibáit sorolja fel, második fele pedig a „szebb jövőt” tárgyalja. A jövő kulcsszavai a gazdaság esetében a jelentősebb állami szerepvállalás, a Kelet felé nyitás, a felülvizsgálat és a hazai termékek támogatásának igénye. Természetesen a közbeszerzések témaköréhez kapcsolódva nagy szerepet kap a korrupció felszámolása is. Ugyancsak jellemző, hogy a már többé-kevésbé ismert felvetések mellett a program szerzői a szövegbe illesztettek számukra fontos ügyeket és gyakran különös, beszédtémaként, váratlan érvként felkínált javaslatokat (pl. helyi pénz). Olyan ügyekről van szó, melyek az elképzelt „kisember” kategória problémáival foglalkoznak (helyi vállalkozások, lakáshoz jutás támogatása, adórendszer, hitelek). Ezzel a Jobbik rátalált a korunkban oly fontos „kis ügyek politikájára” is. A Jobbik ezekkel a közvetített értékekkel és hangsúlyozott, patronált mintákkal konstruálja az „igaz magyar ember” ethoszát és erényeit is. Vagyis a radikális populista program törekszik rá, hogy megteremtse saját übermenschét.

Feltűnő, hogy a „Radikális változás” programjában nem találkozunk a más kommunikációs fronton gyakran emlegetett „politikusbűnözéssel”. A párt programjában nem szerepelnek azok a kuruc.info-n gyakran előforduló kifejezések sem, mint sarchivatal, judeogazdaság és tolvajkormány. A kuruc.info és a Barikád nem foglalkozik nagymértékben a Jobbik célkitűzéseivel, inkább olyan hazai és külföldi eseményeket tárgyal, amelyek a korábbi kormányok hibáit sorolják fel, vagy a kisembereket ért károkkal foglalkoznak.

A két médium közül a Barikád többet foglalkozik a gazdaságpolitikával, itt a Jobbik egy-egy célkitűzését is megtalálhatjuk, a programban leírtaknak megfelelően, míg a kuruc.info inkább az olyan híreket preferálja, amelyek hazai vagy nemzetközi botrányokkal foglalkoznak.

A Jobbik programjában, a kuruc.info-n és a Barikádban is erőteljes az elszámoltatás jelszava, amely lassanként a Jobbik retorikájának központi elemévé vált. Ennek jegyében az összes intézkedést, amelyet a 2010 előtti kormányok hoztak, szerintük át kellene vizsgálni, és ha lehetőség van rá, módosítani. Ebben a vonatkozásban, a kisgazdapárti logikából ismert módon, a privatizáció bírálata került a fókuszba. A felülvizsgálatot a Jobbik szerint szinte egy állami szervezet sem kerülheti el, de még a korábban felvett állami hitelek sem. A másik olyan gondolati pillér, amely több helyen is előkerül a programban, a fokozott ellenőrzés igénye: a párt szerint például a Magyar Nemzeti Bank ellenőrzés nélkül működik.

Végeredményben elmondható, hogy a Jobbik programja a magyar populizmus által felkínált csomag gazdasági kosarát fejti ki. Ezt a kosarat a bankrendszer és a tőke elutasítása, a magyar piac védelme, a magyar gazdaság saját erőforrásokra – a termőföldre és a kisvállalkozásokra – támaszkodó újjáépítése és a szorgalmas magyar emberekről gondoskodó állam kívánalma, valamint az elitellenesség alkotják. A keret, amelyben ezeket az igényeket megfogalmazták, a széles tömegek felé orientálódó, gyűjtőpárti populista logikát sejtet, semmint elszigetelésre hajlamos szélsőséget. A Jobbik célja a szakpolitikai kérdések tárgyalásakor nem a programadás, hanem az, hogy a közvéleményt be lehessen emelni a párt által képviselt szövegen belülre, ezzel átalakítva, saját képére formálva magát a politikai normarendszert is.

 

 

A Jobbik a parlamentben –
„odaát”, radikális módra

 

 

Az áprilisi választások után felálló új Országgyűlésben a Jobbik az MSZP-ével nagyjából azonos létszámú frakciót alakíthat. Kérdés, hogy parlamenti jelenlétük egy ciklusra korlátozódik-e majd, mint a MIÉP esetében, vagy hosszú időre meg tudnak maradni a törvényhozásban. A kampány során a Jobbiknak elemi érdeke volt, hogy önmagát a politikai aréna más szereplőitől megkülönböztetve maximálja szavazatait. (Hasonló volt az SZDSZ stratégiai célja is a 2002-es és 2006-os országgyűlési, illetve 2004-es EP-választásokon.) Mi azonban úgy látjuk, hogy ideológiai alapon számos kérdésben (kettős állampolgárság, Trianon, egyház és állam viszonya) nézetazonosság van a két nagy jobboldali erő, a Fidesz és a Jobbik között. Így a szavazótábor megosztásáért, az egyes szavazók átcsábításáért és megtartásáért mind a médianyilvánosság előtt, mind a színfalak mögött éles harc fog folyni a 2010–2014-es parlamenti ciklusban.

Az alábbiakban egy-egy lehetséges forgatókönyvből kiindulva igyekszünk felvázolni a Jobbik parlamenti erőként képviselt politikáját, ezek esetleges hatásait a magyar politikai erőtér alakulásának és a párt jövőjének szempontjából.

 

 

1. A MIÉP-szcenárió

Az első forgatókönyv szerint ha a Jobbik – „a nemzet érdekében cselekedve” – kívülről vagy kormányzati pozícióból támogatná a Fidesz–KDNP-kormány legtöbb intézkedését, úgy saját választói szemében is elvesztené önálló radikális karakterét. A politikák alapjának tekintett közös témákat a Fidesz jelentősen nagyobb volumennel képes megjeleníteni a közvélemény előtt. Így a Jobbik számára csak ott nyílna mozgástér, ahol – immár rendszerfenntartó erővé válva – rendszerellenes ügyeit vihetné tovább, az ahhoz kapcsolódó szélsőséges retorikával. Ugyanakkor a parlamenti szerepvállalás nem feltételezi, mert a közigazgatás működéséből adódóan nem feltételezheti a szakpolitikai ügyek ideológiai alapú megközelítését. Vagyis azok, akik gyors, földrengésszerű és a programban meghirdetett logika alapján végrehajtott változásokat várnak akár a helyi szintű közigazgatás (a falvakban saját fizetőeszköz), akár a közbiztonság területén (csendőrség), hamar csalódni fognak. Ez pedig a szavazóbázis erodálódását, a radikális választók lemorzsolódását jelentené.

 

 

2. Tatárjárás a jobboldalon

A második forgatókönyv szerint a Fidesz, az 1998 és 2002 közötti kormányzati ciklushoz hasonlóan, megpróbálná homogenizálni a parlamenti jobboldalt. A bizottsági helyekhez, döntési pozícióba jutott radikális képviselők korrumpálásával megszerzett zsarolási potenciál a Jobbikot könnyen a kisgazdák sorsára juttathatná. A Fidesz politikájának ellenálló radikálisokat aztán saját frakciótársaik kínálnák fel a „Nagy Testvérnek” a politikai túlélés reményében. Ez a folyamat fordítva is lejátszódhat, vagyis a „kollaboráns” frakciótagok marginalizálódása, kizárása is elképzelhető. A frakcióból való kiválások, esetleges átülések mindkét esetben pártszakadást generálhatnak, így a Jobbik egy ciklus után kihullhatna a parlamentből.

 

 

3. A Szabadságpárt mintájára

A harmadik legnagyobb parlamenti erővé váló Jobbik az őszi önkormányzati választásokon esélyes arra, hogy egyes megyei közgyűlésekben (Szabolcs-Szatmár-Bereg, Borsod-Abaúj-Zemplén) pozícióhoz jutva, helyi önkormányzati képviselőket és polgármestereket állítva erős szavazóbázist és fegyelmezett pártszervezetet építsen ki az ország keleti területein. Ausztriában Jörg Haider és pártjai, az FPÖ, majd később a BZÖ bázisa egyértelműen Karintia volt: az azóta elhunyt populista vezér saját tartománya szavazóira támaszkodva hoszszú időre biztosítani tudta helyét a törvényhozásban.

A radikális retorika használata és a botránypolitizálás révén biztosított folyamatos médiajelenléttel, a bulvárcsatornák meghódításával továbbra is fenn lehetne tartani az érdeklődést a párt és annak karakteres politikusai iránt. A tudatos stratégia alapján megalkotott új témákkal a Jobbik új szavazókat szólíthatna meg, adott ügyek szerint hozva létre új, társadalmi és politikai törésvonalakat. (Ahogyan tették ezt a „cigánybűnözés” mint téma kapcsán.) A stabil önkormányzati háttér lehetőséget teremtene arra, hogy a 2014-es választásokon ismét bejussanak a parlamentbe, megduplázva akár képviselőik számát is.

A 2010-es választások első fordulója után úgy látjuk, hogy a Jobbikban – bár a párt már megtette az első lépését a „kint is, bent is” haideri politikájának megvalósítása felé – némi zavarodottság tapasztalható. Ennek oka az, hogy bár az EP-választáson megszerzett szavazataikat megduplázták, április 11-e előtt a párt vezérkara és tábora már győzelmi esélyekről vizionált.

Vona Gábor az első forduló éjszakáján a „kudarc” okát egyértelműen a Jobbik képviselőjelöltjei ellen irányuló, a legtöbb csatornát igénybe vevő, de a virtuális térben kiteljesedő lejárató kampányban és a radikális szavazók elbizonytalanodásában látta és láttatta. Ugyanakkor a Jobbik szimpatizánsainak szavazói hajlandósága a teljes kampány alatt magas volt, és a győzelem lehetőségének felvillantásával, illetve az MSZP és a Fidesz titkos nagykoalíciójának „lebegtetésével” a párt bázisa mindvégig stabil maradt. A proteszt szerep felvétele, a Jobbik „mindent tagadása” a pártvezetés elemi érdeke volt, ha nem akarták, hogy a Fidesz kétharmados győzelmi esélye olyan csábítást jelentsen a tábornak, ami az utolsó pillanatban a szavazók egy részének át- vagy „visszaszavazását” eredményezi. Ki kell emelnünk azt is, hogy a Jobbik egyik legfontosabb, a parlamenti frakció alkotmányos szerepköréből következő feladata a kormány bírálata lesz. Vagyis a Fidesztől távolodó vagy hirtelen távol kerülő választók számára immár nemcsak a liberális baloldal kínálkozik alternatívaként, hanem a radikálisok is.

 

 

Kapcsolódó írások:

Balogh Róbert – Kiss Orsolya – Török Zoltán – Gáll Attila – Hampuk Richárd: Valóságshow – A Fidesz kommunikációjáról A Fidesz nem állt készen. Ez jelenleg legalább annyira nyilvánvaló...

Balogh Róbert: A húsz évről A Napvilág Kiadó 2009 második felében indított s néhány hónap...

Balogh Attila: Numero XXXIV Hát indít, taszít levegőt, a tüdő, szusszant ajkamig vért...

Balogh Attila: Numero XXXVII Madár gerincét bujtató réten jönnek a fehér köpenyesek, taposva hó...

Finy Alexandra: Vérvörös Finy Alexandra Vérvörös A színe persze nem a piros,...

 

 

Cimkék: Balogh Róbert, Barkóczi Balázs

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK