A Mozgó Világ internetes változata. 2010 április. Harminchatodik évfolyam, negyedik szám

«Vissza

Bán Zsófia: Mesél a pesti erdő (Kemény Mária (szerk.): Kismező, Nagymező, Broadway. Várostörténeti Tanulmányok, Műcsarnok, 2009.)

A nagymamámék terézvárosi, Jókai utcai házában az a történet járta, hogy a bérház tulajdonosa a ház államosításakor leugrott a negyedik emeleti gangról. Ez akkoriban nyilván nem volt ritka eset, az én gyerekképzeletemben mégis legalább olyan titokzatos és baljós történetté nőtte ki magát, mint, mondjuk, egy Andersen-mese, amelytől minduntalan, ám sikertelenül szabadulni próbálunk. Ezért valahányszor lenéztem a nagymamámék harmadik emeleti gangjáról az udvarra, a valós látványra mindig rávetült ez a másik is, hozzátartozott a házhoz, csakúgy, mint a vörös szőnyeggel borított, kandeláberekkel és pálmafélékkel díszített lépcsőház, mely részleteket szintén csak elbeszélésekből ismertem, s melyekből természetesen hírmondónak sem maradt semmi, mire én oda először betettem a lábamat. Mégis, e láthatatlan részletek is szervesen hozzátartoztak a házhoz, mely részleteket én képzeletemben tovább színeztem, egészen addig, amíg ez a 19. század második felében épült, kiemelkedő tulajdonságokkal nem rendelkező pesti bérház valóságos palotává nem változott. Mondhatni, a ház szelleme, énje élt tovább a képzeletemben, s úgy gondoltam vissza fényes múltjára, mint egy kiöregedett balerina egykori vágyott és valós fellépéseire, abban a szürke zónában, ahol a képzelet és a valóság összeérnek. S ha egy pillanatra belegondolunk, hogy hány pesti ház hány lakója őrzi a legkülönbözőbb történeteket egykori lakóhelyéről vagy annak környékéről, egy olyan sűrű labirintusrendszerbe kerülünk, amelyből egy élet sem elég kikerülnünk. Ha ugyan egyáltalán ki akarnánk kerülni – mert például, a Kismező, Nagymező, Broadway című könyvet olvasva minél beljebb kerülünk, annál kevésbé vágyunk ki belőle.

A szép kiállítású, fényképekkel és térképekkel gazdagon illusztrált, fényes papírra nyomott könyv letehetetlen olvasmány, s különösen annak, akinek köze van ehhez a városhoz, aki valaha járt már azokon az erzsébetvárosi és terézvárosi utcákon és épületekben, amelyekről itt szó esik. Mintha hirtelen egy családi albumba nyernénk bepillantást, Pest családi albumába, s a szerzők töltenék be a szülők, nagyszülők vagy nagynénik-nagybácsik szerepét, akiknek tiszte elmondani, hogy a fényképen látható családtagról mit kell tudni, kinek a kije volt, mi volt a foglalkozása, mik voltak a rigolyái, szenvedélyei, félelmei, bánatai, kik voltak a szerelmei, gyerekei, unokái és így tovább, egészen addig, amíg a holt élővé nem válik. A terület, amelyet a könyv felölel, a Bajcsy-Zsilinszky úttól (Kiskörút, régebben Országút) indul, s „a Nagymező utca mentén elérkezik az Andrássy úthoz, majd a Király utcához, s végül a Csányi utcán, a Klauzál téren és a Klauzál utcán át eljut a Rákóczi útig”. A könyvet lapozva nemcsak olyasmit tudhatunk meg, hogy a Nagymező mellől hová lett a Kismező (ma Csányi és Klauzál utcák), vagy hogy az Akácfa utca honnan kapta a nevét („1720-tól a Kiskörút, a Király utca Rákóczi út és Akácfa utca közötti területen kötelezővé tették a kertművelést és a faültetést, azzal a kikötéssel, hogy aki szántónak hagyja területét, attól elveszik”), hanem egyes kiemelt épületek története mellett (II. rész, lásd pl. „Fényképészműterem a Nagymező utcában”, „Az Ernst Múzeum és a Tivoli mozi a Nagymező utca 8.-ban”, „A Klauzál téri Vásárcsarnok” vagy „A Király és Csányi utca sarkán álló Pekáry ház története”), egész épületcsoportok történetére is fény derül (I. rész, lásd pl. „A Klauzál tér története”). Ám akinek ennyi jó kevés, az a III. részben kap némi társadalomtörténetet („Nagymező és Klauzál utcai bérházak 1941-ben – Az elöregedő és a korszerű lakásállomány hatása a bérlőkörre”), s az ugyanebben a könyvrészben olvasható „Hétköznapi legendák” című, interjúk alapján, Matern Éva által összeállított fejezet felér egy Budapest-regénnyel, amelyben az alanyok elsősorban a Klauzál tér és környékének történeteit mesélik tematikus egységekre bontva – s már a címek is sokatmondóak (pl. „Nekem a Klauzál tér volt a gyerekszobám”, „Beköltözés-történetek”, „Házmesterek”, „Eltűnt terek, eltűnt funkciók: mosókonyha, padlás, pince és a poroló”, „A vészkorszak: üldözöttek és szemtanúk, zsidók és nem zsidók”). Ez a fejezet önmagában iskolapéldája annak, hogy egy mikrotörténet, egy mikrovilág hogyan képes, megfelelő bányászati tevékenység eredményeként, felszínre hozni, megmutatni a makrotörténetet is – még akkor is, ha, mint azt Matern Éva a fejezetet felvezető részben elmondja, nem tudták a teljes, nagyszabású tervüket idő, energia és elegendő dokumentumok, fényképek hiányában kivitelezni, azaz hiányoznak a színházak, mozik (ezt részben pótolja az utolsó, IV. rész), éttermek, kocsmák, legendás személyiségek, kisiparosok, kiskereskedők és kisüzemek történetei. Ám többek között az effajta hiátusok adnak reményt arra, hogy talán lesz a vállalkozásnak folytatása.

A IV., „Kulturális hagyományaink” c. fejezettel kiegészülve válik igazi multifunkcionális művé a könyv, amelyben építészet, várostörténet, kultúrtörténet és városszociológia egy borító alatt található. Olvashatunk az első modern budapesti műkereskedésről, a Nagymező utcai Könyves Kálmán szalonról, az Operettszínház történetét taglaló fejezet pedig egyúttal izgalmas műfajtörténeti áttekintéssé is válik, amely óhatatlanul keveredik a kultúrpolitika és a nagypolitika történetével is. Feltűnnek legendás alakok és előadások (Latabár, Kiss Manyi, Karády, Honthy, Szeleczky, Básti, képtelenség mind felsorolni), akik és amelyek miatt a közönség a háború alatt azt is vállalta, hogy az elrendelt elsötétítések miatt vaksötétben botorkáljanak haza az előadások után. Egy-egy épület, így pl. a következő fejezetben bemutatott Thália Színház története úgy nyílik fel, mint egy a szekrény mélyéről előkerült, régi zenélődoboz teteje: hirtelen hangot ad, megszólal. Megtudhatjuk, miféle szomorúságok, csalódások érték Krúdy Gyulát a Király utca–Csányi utca sarkán lévő „sárkányfejes” házban, mely sárkánynak Krúdynál még híresen hiányzik a feje, de amelyet mára már pótoltak, s így már csak a hiány elképzelt helye van. Így a könyv városarcheológiai tevékenysége nyomán az is feltárul, ami nincs, ami hiányzik, s ami legalább annyira fontos egy város életében, történetében, mint ami van. Ez az, amire gyerekként ösztönösen ráérzünk, s ez az ösztönös tudás az, amit az előző rendszerben gondosan kiirtottak belőlünk és a kultúránkból úgy általában, a jelen idő hazug és kártékony egyeduralkodása jegyében, s e folyamat egyre csak romlani látszik. „A nyolcvanas években a Klauzál tér környékén mintaszerű rehabilitációs programot valósítottak meg, mely figyelembe vette a hagyományokat éppúgy, mint a bentlakók kívánságait, s nagy összefüggő zöldfelületek létrehozására is törekedett. Ezek a rehabilitációs elvek ma is korszerűek, bár az ilyen beruházások megtérülése csak hosszú távú lehet. Ezért az utóbbi időszak befektetői érdekrendszerében nem számíthatunk érvényesülésükre.” Száraz szemmel leírt mondatok. Pedig egy kultúra nyilvánvalóan működésképtelen (illetve előbb-utóbb azzá válik), ha csak a jelenben képzeli el magát. Ez egyénekre éppúgy érvényes, mint városokra, országokra. Ezt ez a könyv és szerzői tudják, csak az ország nem látszik tudni. Előbb tanítják meg a gyerekeket buldózert vezetni vagy jobb esetben a fák évgyűrűiből olvasni, mint emeletszámokból, utcaszélességből, utca nyomvonalból vagy a keresztutcák ritmikájából a város emlékezetét kiolvasni. Janikovszkyval szólva, ha én felnőtt volnék, bevezetném a (városi/falusi) nyomolvasás c. tantárgyat már az általánosban (és nem, nem környezetismeretnek hívnák). Nyomolvasó, nyomkereső versenyeket, vetélkedőket rendeznék (akár indián ruhában is). A Kismező, Nagymező… típusú könyveket meg kötelező olvasmánnyá tenném. Mert az se baj, ha a H2O-n meg a bibén kívül azt is tudjuk, hogy hol élünk.

 

 

Kemény Mária (szerk.): Kismező, Nagymező, Broadway. Várostörténeti Tanulmányok, Műcsarnok, 2009.

 

 

Kapcsolódó írások:

Molnár Gál Péter: Rémálom im drei-viertel Takt (Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő. Katona József Színház, 2009. november 6. Fordította Mészöly Dezső. Rendező Zsámbéki Gábor.) Fémcserebogarakkal citerázza Sáry László a Katona kitárt színpadának balján ifjabb...

Rainer M. János: Szót érteni, önmagunkét (Bánkuti Gábor – Gyarmati György (szerk.): Csapdában. Tanulmányok a katolikus egyház történetéből 1945–1989. Budapest, 2010, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára – L’Harmattan Kiadó, 436 oldal, 3800 forint.) Tanulmánykötetet összeállítani hálás, bár mindig némileg kockázatos feladat. Akár egy-egy...

Bán Zsófia: Az ember, aki lábjegyzet volt (Kempelen – Ember a gépben. Műcsarnok, 2007. március 24. – május 28. ) Bán Zsófia Az ember, aki lábjegyzet volt avagy a...

Bán Zsófia: Lótek (Videospace Budapest Galéria, 2009. szeptember 12. – október 24. Kurátor Eike Berg.) Ha minden nyelvi konnotációja ellenére mégis értelmes, sőt értékes tevékenységként...

Bán Zsófia: Genderközivé lesz (Gender Check – Gender Roles in the Art of Eastern Europe. Kurátor Bojana Pejic. Ludwig Museum, Bécs, 2009. november 13. – 2010. február 14.) Ha azt mondom, gender, te azt mondod, beszélj magyarul; ha...

 

 

Cimkék: Bán Zsófia, Kemény Mária

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK