A Mozgó Világ internetes változata. 2010 április. Harminchatodik évfolyam, negyedik szám

«Vissza

Nyerges András: Tagadók és másrólbeszélők

Ha hisszük, ha nem: Magyarországon mindjárt 1945-ben elkezdődött a holokauszttagadás, noha akkor még a holokausztot nem hívták holokausztnak. A tagadás változatos formákban jelentkezett, melyekre még hatvanöt év múltán is érdemes egy pillantást vetnie annak, aki hajlamos azt hinni, hogy ilyesmi csak ma létezik, ám közvetlenül a borzalmak után, amikor milliószámra éltek még hiteles tanúk, és az emberiséget hatalmas sokkhatás érte, már csak erkölcsileg is lehetetlen lett volna a jóvátehetetlent tagadni vagy a szőnyeg alá söpörni. Nálunk azonban akkor is akadtak, akiket semmi sem tartott vissza ettől. Ják Sándor, aki 1944–45-ben előbb az auschwitzi A-láger, utóbb a buchenwaldi tábor 55.869. számú lakója volt, épp ilyesmit örökített meg Emberek a máglyán című memoárjában – azaz csak örökített volna, ha 1959-ben, könyve kiadásakor ki nem hagyatnak írásából egy (csak másfél évtizeddel később publikált) fejezetet, jellemző módon éppen a hazaérkezés pillanatairól szólót: „Pesten, a Bethlen téren fogadják a deportáltakat. Oda igyekszem. Degob = Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság. Bemegyek jelentkezni. Pénzt adnak, ruhát adnak, konzerveket. Indulok tovább a Keleti pályaudvar felé. Egyszer csak mintha főbe kólintanának. Egy férfi és egy asszony megy előttem, jól öltözöttek, s hallom az asszony hangos méltatlankodását: – Többen jöttek haza, mint ahányan elmentek!”

E passzus dátumból ítélve: „1945 júliusát írtuk”, ez a holokauszttagadás első és mindjárt vérlázítón cinikus jelentkezése. Hogy nem elszigetelt eset volt, nem érzelmi fogyatékosok alkalmi elszólása, hanem egyfajta torz közvélekedés megtestesülése, azt egy 1945-ös Népszava-cikk, Hámori László Antiszemitizmus és monopolizmus című riportja is rögzíti, mely szerint bármily kevesen tértek is vissza, az is túl soknak találtatott. „Egyes vidéki városokban a lakosság valósággal méltatlankodik afelett, hogy hatszázezer elhurcolt zsidóból százezernyi mégis visszatért.” A Nemzetgyűlés vitájában felszólaló Parragi György (akkor kisgazdapárti képviselő) megrendült szavai még bő egy évvel a Ják Sándor által leírt jelenet után, 1946. október 3-án is ennek a sajátos formájú holokauszttagadásnak a makacs és virulens voltát jelzik: „A magyar társadalom egy része még mindig nem akarja elhinni azokat a szörnyű gaztetteket, amelyeket Auschwitzban, Bergen-Belsenben, Mauthausenben a zsidókkal elkövettek. Különösen sajnálom, hogy még mindig van olyan felfogás, amely azt hirdeti, hogy többen jöttek vissza a zsidók, mint ahányan kimentek.” Ez a felszólalás „A magyar zsidóságot ért üldözés megbélyegzéséről” szóló törvény vitájában hangzott el, és az üldözés megbélyegzéséről szóló törvényt egyik párt képviselői sem vélték a demokratikus szabadságjogok csorbításának. Voltak ugyan akkor is, akik a holokauszttagadók emberi jogait féltették, s számukra követeltek „humánus elbánást”, de velük szemben majdnem teljes egységfront alakult ki, olyannyira, hogy Kovács Imre például 1945. június 13-án, a Szabad Szóban, Elég volt a tehetetlenségből címmel így fakadt ki: „Nézzünk végig az országon, álljunk ki egyszer a Duna-partra, hallgassuk meg a németországi poklokból hazatérő deportáltakat. És akkor kérdezzük meg magunktól: lehet-e, szabad-e »humanistának« lenni? Nem szabad! Ne hagyjuk magunkat befolyásolni, az ártatlanok vérét nem követeljük, de aki bűnös a pusztulásért, a sok szenvedésért, az bűnhődjék.”

„Népi” és „urbánus” oldal tehát – kivételekkel persze – ebben maradéktalanul egyetértett. Utóbbiak közül Márai Sándor nyilvánította ki ezt, noha ő nem a direkt holokauszttagadással, hanem annak egy másik, nem kevésbé veszélyes fajtájával találkozott. Beszéljünk másról? című írása efölötti megdöbbenésének kivételes dokumentuma. „Mauthauseni és auschwitzi táborokból hazatértekkel beszélgetek. És orvosokkal, akik megvizsgálták a hazatérteket, s tizenhat éves leányokról adnak hírt, akik hatvanéveseknek tetszenek. Emberekkel beszélek, kik a Vöröskereszt híradótáblái előtt üveges szemmel álldogálnak s keresnek egy nevet, mert ez a név számukra az élet értelme. A pesti utcán járok, ahol a kirakatokban dagad az áru s a kirakatok előtt emberek állongálnak és tűnődnek, mit adjanak el maradék motyójukból, hogy túrót vagy valamilyen gyanús húsfélét vehessenek az otthoniaknak. Átjutok Budára, végigmegyek a romnegyeden, már majdnem hazaérek, mikor ismerősbe botlom. Hol jártam, mit láttam? Beszámolok a nap emlékeiről, de az ismerős elkomorodik. – Kérem – mondja –, nem gondolja, hogy elég volt mindebből? Beszéljünk másról! – És ez a válasz nem szórványos, mind gyakrabban hangzik el. Beszéljünk másról, mondják azok, kiknek rossz a lelkiismeretük. Nincs értelme a múlt hánytorgatásának, hagyjanak már föl a számonkérésekkel, beszéljünk másról.”

Azt hihetné az ember, hogy Márai sokkal később botlott a másrólbeszélést követelők típusába, akkor, amikor már hosszú évek, sőt évtizedek teltek el folyamatos önvizsgálat és önostorozás közepette, s az ebbe belefásult embereknek lett elegük a lágerek emlegetéséből, valamint a felelősség firtatásából. Ez sem mentené, de legalább magyarázná az általa gombostűhegyre szúrt jelenséget. Csakhogy Márai cikke 1945. július 15-én jelent meg a Magyar Nemzet hasábjain, abban a hónapban, amikor Auschwitzból és más táborokból éppen csak kezdtek hazaérkezni az élve maradottak. Vagyis alig pár hét után lett úrrá a hazai közvéleményen az „elég volt ebből, beszéljünk másról” indulata – csoda-e, ha „a múlt hánytorgatása” lezárult, mielőtt igazából elkezdődött volna?

Ennek a magatartásnak létezett egy harmadik válfaja is, amely a nyílt tagadás helyett a holokausztot olyan nyelvi funkcióval építette be a köznyelvbe, hogy azzal rögtön bagatellizálta is. Ennek eklatáns példája bukkan fel Németh Lászlónak 1945 decemberében Veres Péterhez írt levelében, egy elképesztően aránytévesztő hasonlat formájában: „a gázkamra, melyet az inflációval készítettek, elsősorban a velük érző magyar értelmiséget sújtja” – értsd: a pénzromlás azonos szintre helyezhető a holokauszt borzalmaival, tehát a holokauszt sem több múló kellemetlenségnél. Alighanem Bibó István is tapasztalt efféle veszélyes nivellálási kísérleteket, mert híres Zsidókérdés Magyarországon, 1944 után című tanulmányában (Válasz, 1948/10–11) komoly teret szentel a disztingválni tudás erkölcsi szükségességének: „Le kell szögeznünk, hogy sem hadifogság, sem internálás, sem rendőri hatalmaskodás nem mérhetők össze, még ha emberi életek estek is neki áldozatul, azzal, ami a zsidókkal történt. (…) A mértéket azért ne vétsük el: ezek bármelyikét a zsidók tömeges legyilkolásával komolyan egy napon említeni nem lehet más, mint frivolság vagy rosszhiszeműség. (…) Közöttünk járnak emberek, akik látták az édesanyjukat, feleségüket kopaszon és meztelenül mustrálgattatni, bántalmaztatni és halálba küldeni, közöttünk járnak szülők, akik látták gyermekeiket máglyára dobatni s újszülötteiket falhoz veretni.” Bibó a holokauszttagadás motivációját is úgy fejti meg, hogy azon a holokauszttagadás büntethetőségét ellenzők is (ha ismernék) elgondolkodhatnának: „Halljuk az ellenvetést, hogy a magyar társadalom nagyobbrészt nem tudott arról, ami a megsemmisítő táborokban történt, s ha hallott ilyenekről, azok annyira valószínűtlenül hangzottak, hogy el sem hitte. Az, hogy ezeket első szóra nem hiszi el valaki, természetes. De abban a pillanatban, amikor felvetődött a legtávolibb lehetősége annak, hogy ilyenek történtek, ettől magától meg kell borzadnia és cselekvésbe kell lendülnie minden ép erkölcsi érzékű embernek. Mi pedig éppen akkor kezdtük nem elhinni a megsemmisítő táborokat, mikor a deportáló vagonokról már éppen eleget tudtunk ahhoz, hogy amazokat is elhihessük: s nem azért nem hittük el, mert töretlenül bíztunk az emberi jóérzésben, hanem azért, hogy ne kelljen szembenéznünk a magunk felelősségével.”

E hónapló írója úgy gondolja, hogy a holokauszttagadást tiltó törvényre nem a szankciókhoz fűződő illúziók, hanem „a magunk felelősségével való szembenézés” miatt van szükség. Azért, hogy mi, mint társadalom, viszonyítási pontokat, világos normákat állítsunk fel, és kinyilvánítsuk, hogy a búvópatakként újra meg újra felszínre bukkanó holokauszttagadás ezekbe semmiképpen sem fér bele. Hogy ezt Márai és Bibó szellemében tehetjük, azt jelzi, hogy több évtizedes késéssel ugyan, de végre felhagytunk a másrólbeszéléssel.

 

 

Kapcsolódó írások:

Nyerges András: A barátságszédelgő A nagy, egybenyitott szobákban már nyüzsögnek a Petri–Galla-féle lakáskoncert meghívottai,...

Nyerges András: Kereszthecc egykor és most Július elején látott napvilágot a hír, hogy „Magyarország is csatlakozik...

Nyerges András: Értelmiség, fűrésszel Februárban boldogító meglepetésként bukkantam rá egy antikváriumban Klaus Mann Fordulópont...

Nyerges András: Pamfletek és kommandók Szélsőjobb felől meg lett pirongatva a hazai közvélemény, amiért nem...

Nyerges András: Félbarátok igazodása Jön Windischgrätz, jönnek a konzervatívok, a győzelmük ellen semmit nem...

 

 

Cimkék: Nyerges András

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK