A Mozgó Világ internetes változata. 2010 április. Harminchatodik évfolyam, negyedik szám

«Vissza

Kőrizs Imre: Lorem ipsum dolor sit amet

Az örökös kecskéje nem kék. Mit mond a tengernagy? A sikkasztó a múzeumban furulyázik. Hovatovább: lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipisicing elit.

Az olvasó, gondolom, elolvassa a címet, átfutja az első néhány sort, és látva, hogy egy szó sincs bennük a választásokról, a szavak minden további jelentésétől függetlenül ellapoz. De hát miről is írhatnék most, innen a választások első fordulóján, odaátra, az eredmények ismerőinek? Tehát, kedves két-három maradék olvasóm, térjünk a tárgyra!

Egy ismerős asszony egyszer megkért, hogy írjak a nevében feljelentést a zaklató szomszédja ellen. Már nem emlékszem pontosan, de mintha arról lett volt szó, hogy az illető értékesítési céllal eltulajdonította az idős hölgy ruháit és ágyneműit, illetve éppen akkor lopta el a kredenc zsírpapír bélése alatt rejtegetett aranyfogát is. A szomszéd ráadásul az ételeit is meg akarta mérgezni – legalábbis mintha erre utalt volna az, hogy a néni elővigyázatosságból mindenhova magával hurcolta a fűszereit. Feladatomat – akik nem tudnak írni, azok helyett olyanoknak kell, akik tudnak – jobb híján mélységesen komolyan vettem, annyira, hogy a feljelentő adatait is részletesen feltüntettük a beadványon. Amikor a születési helyhez értünk, Annus néni ezt mondta: Szirákiusz. Sőt nemcsak mondta, hanem értetlenkedésemre – „De hogy írják?” – meg is mutatta a bejegyzést az igazolványában.

„És hol van ez a falu? Erdélyben?” – kérdeztem, gondolom, a név latinos hangzása miatt. „Hohó, Imikém – mondta Annus néni –, Amerikában.”

Szirákiusz? Nyilván bemondásra írták be az igazolványába, vagy annak valamelyik előzményébe. Annus néni szülei kivándorlók voltak, majd visszajöttek, Oravecz Imrénél lehet olvasni erről a helyzetről, és nekem is volt egy ilyen dédapám. A néni tehát New York állam Syracuse nevű városában született, vagyis – gondoltam rögtön – a kerületi rendőrkapitányság helyett akár az FBI-hoz is fordulhatnánk. Meg hogy a jelenlegi törvények szerint Arnold Schwarzeneggerből nem lehet ugyan amerikai elnök, de ebből a kiflicsücsök kontyú, kalapácsujjú takarítónőből elvileg igen. (Annus nénit a Fehér Házba! – Tessék, mégiscsak van szó választásról!)

Ha nemcsak egy rubrikát kell kitölteni, hanem szövegesen kell nyilatkozni a szülőhelyemről, egy kicsit mindig zavarba jövök, pedig a kérdés távolról sem olyan problematikus, mint a néhai Annus nénié volt. Tulajdonképpen Újpesten születtem, de ez szőrszálhasogatásnak tűnik – hiszen már húsz évvel korábban a fővároshoz csatolták –, a „Budapest” pedig reménytelenül pontatlannak. Még egy pestinek is mennyire más mondjuk Kelenföld és a Terézváros, hát akkor mit jelent Budapest, mondjuk egy olyan vidékinek, aki csak alig mozdult ki otthonról? Jó eséllyel a Belvárost, vagyis azt a környéket, ahol jár a turistabusz. Márpedig Újpesten is akad – ha nem is sok látnivaló, de valami. Abban a háztömbben nőttem fel, amelynek egyik falán emléktábla hirdeti, hogy ott élt a Huszka Jenő operettje által elhíresült Lebstück Mária, az 1848–49-es szabadságharc híres transzvesztitája. Helyesebben eredetileg a fia élt ott, akit még a szabadságharc bukása után, az Aradi várban raboskodva szült: hozzá költözött oda 1880-ban az akkor ötvenéves, mosónőként dolgozó asszony.

Hogy a háztól elérjek ahhoz az iskolához, ahol az 1910-es évek elején, amikor gimnázium működött benne, egy ideig – és gondolom, nem valami szívesen – Babits Mihály is tanított, csak kétszer kellett átmenni az úttesten. Ugyancsak két átkelés Szőnyi István szülőháza. Berda József már kijjebb (vagy beljebb? – Pesthez közelebb) lakott, a róla később elnevezett utca azóta lebontott, 31-es számú házában, egyébként nem messze onnan, ahol gyermekkoruk egy kevéssé nagyvilági korszakában Kellér Andor és Kellér Dezső élt. A fivérek újpesti múltjáról csak nemrég hallottam, el is mentem körülnézni, de nem találtam a házat, mert az utcát éppen attól az épülettől kezdve szanálták, ahol ők laktak. A megmaradtakból egy hajdan kispolgári egzisztenciák, kisiparosok és szegényebb emberek által lakott, kisvárosias környék képe rajzolódott ki, amiből mára már csak a külvárosi szegénység tipikus kulisszái maradtak.

Hogy aztán szeretem-e Újpestet? Miért, a gravitációt vagy a szerdákat talán szeretem? Mindenesetre nehezebb lenne nélkülük. De akkor legalább, mondjuk, Rómát szeretem? Reménytelen: az ember, nemde, az anyját szereti. Róma? Több, mint táncsodálás, de kevesebb, mint szeretet. Hiszen – bár majdnem tíz évig tanultam egy korábbi korszakáról – voltaképpen nem is ismerem.

Igaz, három éven át volt ott tíz centem. 2006-ban a Capitoliumon elrejtettem egy pénzérmét egy kő alá, egy barátom kisfiának, néhány sor kíséretében, amely arról szólt, hogy a pénzt Róma szelleme küldi neki, dobja be a Trevi-kútba, egyébként pedig fogadjon szót a szüleinek. Csakhogy a barátomék nem találták meg a letétet, most tehát, három év múltán, egy római irodalomtörténeti konferencia meghívottjaként utánanézhettem. A magyar állam legértékesebb külföldi ingatlanjában, a Magyar Akadémián lakva egy régész barátom volt a szobatársam, úgyhogy szinte valóságos ásatást rendeztünk a pénzérme felkutatására.

A Capitoliumról Róma ismerőjének bizonyára a Michelangelo tervezte tér jut az eszébe, Marcus Aurelius lovas szobrával (illetve egy ideje már csak a másolatával) vagy Viktor Emánuel király régi írógépre hasonlító, megdöbbentően otrombácska márvány emlékműve. A kettő között azonban ott van a szerény küllemű Santa Maria in Aracoeli bazilika, amelynek kertjében, a templomhoz vezető meredekebb és a Piazza del Campidoglio szelídebb lejtésű lépcsője között van egy kis út, derékmagasságig érő kapuval. E mögött dugtam el a kis küldeményt, amit most megpróbáltunk előbányászni. A kapu zárva volt, tehát át kellett másznom, régész barátom közben falazott. Megfordítottam a kőtömböt: sehol semmi. Kint arra jutottunk, hogy ha a papír el is rohadt, a tízcentesnek meg kell lennie. Újra bemásztam, megint elgördítettem a követ, de most egy golyóstollal is megpiszkáltam a humuszt: meg is lett a kis csomag. Az, aki három évvel korábban voltam, egy fekete nejlonszatyor darabjába is becsomagolta a pénzt tartalmazó üzenetet, ezért nem látszott először a sötétben. A papír igencsak megfoszladozott, de régészeti szakértőm elmondta, hogy ez páramentesebb környezetben sem feltétlenül lett volna másképp: az anyag saját nedvességtartalma is elég ahhoz, hogy rothadásnak induljon. Az üzenet mindenesetre szakadozottan is kivehető volt, de kis címzettje helyett nem tettem eleget a felszólításainak, hanem hazahoztam a tízcentest, majd adandó alkalommal továbbítom.

Elhelyeztem viszont egy húszcentest, egy másik dombon. Ezzel kapcsolatban kezdeményeznék is egy kis kutatást. Ha olvasóim közül valaki Rómába látogat, és nem rest felkapaszkodni a Pincióra – ahol a pesti középiskolai tanárság helyett Péterfy Jenő inkább akart toboz lenni –, üljön le a Cimarosa szobrával szemközti padra, és vegye ki a jobb oldalán található nagy kő alól azt a vadgesztenyét, amiben egy húszcentes van. A kutatás eredményéről persze csak akkor értesülök, ha ír egy olvasói levelet. De az is jó, ha tesz egy ötvencentest a húszas helyére.

Utóirat. „Az örökös kecskéje nem kék” és a következő két mondat nem egy Ionesco-darabból való, hanem (már ott is idézet) Lénárd Sándor Római történetek című könyvéből, amely – minimum az első fele – a maga műfajában tízpontos remekmű, és most negyven év után ismét megjelent. A szerzőt különben külföldön bizonyos körökben jobban ismerik, mint itthon: ő fordította latinra a Micimackót, amelyet világszerte használnak az alapfokú latinoktatásban. Ami az apokrif latin szövegeket illeti: a „lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipisicing elit” egy antik szöveg értelmetlen törmeléke. Egy humanista betűmetsző Cicero egyik filozófiai művének szándékosan szétzilált bekezdésén szemléltette a különböző betűtípusokat, mostanában pedig sok reklámügynökség is ezzel a vakszöveggel készíti el a nyomtatott hirdetések első vázlatait. És ha már latin, akkor Latin-Amerika. Kitartó olvasóim kedvéért hadd emelek ki itt mégis egy elemet az immár történelmi távlatba került választási kampányból! Ez Bokros Lajos performansza a Sándor Erzsi által korábban oly jogosan kárhoztatott Frizbi című műsor legutóbbi adásában. Felvettem a jelenetet. Esténként, amikor elpihen a ház, a cinkos „Lajosozunk?” jelszó elhangzása után szertartásosan megtekintjük. Az eddig más irányú tevékenységéről ismert művész három táncosnő körében, vérbő latin zenére adta elő mozdulatművészeti produkcióját. Táncról beszélni ugyebár olyan, mint építészetről zenélni, itt csak annyit mondhatok, az embernek az az érzése, mintha szelíd áramütésekkel stimulálnák vagy legalábbis csiklandoznák a lendületes lábmunkájú, de karjaival többnyire csupán könyökből hadonászó előadót. A lényeg, hogy ez a csiklandozó jó érzés a nézőre is átragad: a produkció minden alkalommal békességet és önfeledt derűt lop közénk – és akarhat ennél többet politikus?

 

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Kőrizs Imre: Sámson Azzal áltatom magam, hogy nem bánom a hajam. Illetve akár...

Kőrizs Imre: A kék halál Nem tudom, más hogy vág csirkét, igaz, a múlt hétig...

Kőrizs Imre: Étteremkritika „Forrott e haza mindenütt – mondja a költő egy történelmi...

Kőrizs Imre: Tíz bor tízért Van egy kedves barátom, egy igazi Stimmführer, vagyis az énekkar...

Kőrizs Imre: „Az elefántcsonttoronyból” Év elején rendszerint eszembe jut: hogy alakul majd idén a...

 

 

Cimkék: Kőrizs Imre

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK