Takács Ferenc: Örök félidő (Mező Ferenc: Sör és hamu. Budapest, 2009, Orpheusz.)

„Sör és hamu” – a Halotti beszéd „por és hamu”-ját idézi ironikusan Mező Ferenc verseskötetének a címe. Szerzője nyilván azt kívánja jelezni vele, hogy a majd harmincéves költői pályára viszszapillantó válogatás egyszerre szól az élet profánul esetleges, föld- és testközeli ügyeiről és a komolyabb, sőt komorabb dolgokról, közöttük a teológiában a „végső dolgok” címke alatt futókról, azoknak is a legvégsőbbikéről: a halálról. Rezignált számvetést sejtet a cím: a költő kasszát csinál, igen, por és hamu leszünk hamarosan, igen, sör és hamu, némi ital és pár szál cigaretta, ennyire jutottunk, ennyi mindössze, ami megmaradt nekünk egy gazdagabb és teljesebb életből.

Pontosabban egy gazdagabb és teljesebb élet ígéretéből vagy reményéből. Ha meghúzódik Mező verseinek mélyén valamiféle közös téma, vezérszólam vagy alapérzés, akkor ez éppen ennek az ígéretnek és reménynek a kétkedő szemügyre vétele, csalóka voltuk rezignált konstatálása. Ahogy múlik az élet, gazdagodásra és kiteljesedésre egyre kisebb az esély (ha volt valamikor egyáltalán), a beteljesülés elmarad (s ha nem, akkor sincs rajta áldás), gyaníthatólag eleve reménytelen ügy, ha nem egyenesen csalás volt az egész. Ahogy a Majd ha… akkor már… című, 1996-os keltezésű vers megfogalmazza, egy korszak mindennapjainak kisszerű konkrétumaiból csiholva jelentős jelképi teljesítményt:

Majd ha megkapom a piros kisbiciklit,

ha a Zsuzsa lefekszik velem,

s az első versem megjelenik,

ha felvesznek az egyetemre

végre lesz saját otthonunk,

majd ha a gyerek megszületik,

és megvesszük a Trabantot,

majd ha elválunk, és elcseréljük a lakást,

s megint elölről: majd ha… majd ha… majd ha…

– rutinreménnyel leplezett csőd

a pokolból távfűtött panelban.

Akadnak – akadtak – persze boldog pillanatok, beteljesülést-kiteljesedést ígérő másodpercek, de hinni ezeknek sem lehetett. Ravasz trükk ugyanis az egész, mindössze arról van szó, hogy ahogy a hamiskártyások beetetik a balekot, / néha nyerni is hagytak az égi és földi hatalmak.

A létezés – nincs jobb szó rá a minapi keletkezésű kollokvializmusnál – szívatás, „az égi és földi hatalmak” hol kaján szadizmussal szándékosan húzzák csőbe az embert, hol részvétlen közönnyel hagyják, hogy helyettük és nevükben az emberi önáltatás maga végezze el ugyanezt. Csak ver, csak ver az őszi verőfény – a vers záró sora a „ver” ige jelentésének a kettéágaztatásával mintha éppen ezt a kettősséget, a világ részvétlen érdektelenségét és tevékeny rosszindulatát fejezné ki sejtelmes többértelműséggel.

Mindezt költőileg többféleképpen lehet tudomásul venni. Komor kétségektől gyötörten, tragikus pátosszal például – és persze az érzelgős önsajnálat kísértéseit hessegetve több-kevesebb sikerrel:

mocskos műanyag edények

üres palackok füstölgő

meddőhányóként tornyosuló

csikkek tövében itt kell

majd ülnöm örökké

az asztal mellett amit

nem tudtam felborítani

(Kárhozatidill)

De – ahogy mondani szokás – humorosan is fel lehet fogni a dolgot: az élet rossz vicc, de mégiscsak vicc, nevessünk hát rajta. Mező kötetében a kesernyésen rezignált vezérszólam – közbevetném: szerencsére – gyakran szólal meg groteszken humoros, néha egyenesen dévajul vidám hangfekvésben. Ilyen például az Óda a kettes találathoz című korai vers, amelyben a lottójáték allegorizálja ember és világ teljesen esélytelen játszmáját, a létezés kijátszhatatlanságát: „fiam – magyarázza a gyerekkorból megidézett Gál bácsi a versben –, úgy ki van ez csinálva, még csalniuk sem kell”. Az ötös találat reménytelen – de a sors mégis csőbe húzza az embert, reményt ad neki, gyakori kettes találatok formájában, amelyekben sunyi szükségszerűség ünnepli magát. Máshol, az Ez itt… című versben, a futballmeccs a beteljesületlenség metaforája, a lét – és ennek „Magyarország” nevű konkrétabb vetülete – mindig és újra a kezdet, / örök félidő. Félidő: fél idő, nem teljes, nem igazi, nem autentikus idő, ez a kerete beteljesülhetetlen létezésünknek.

Közbevetőleg: ez a két vers Mező költői technikájának egyik alapjellegzetességét példázza. Mindkettőben valami nagyon konkrét, nagyon hétköznapi és eredendően költőietlen tapasztalati elem (a lottó és a futball) jelentésvilága lép kölcsönhatásba elvont és emelkedett intellektuális tartalmakkal, s miközben markánsan új megvilágításban láttatja ezeket a tartalmakat, ironikusan meg is kérdőjelezi, sőt lebontja komolyságukat, enyhít üzenetük nyomasztó reménytelenségén. Az ilyen versekben mindig van valami váratlan és meglepő, egyben felszabadítóan humoros: profánnak és szentnek, mindennapinak és magasztosnak hasonló összepárosításán alapul például a Tavaszi nudisták (1995), amelyben ítéletnapi feltámadás és délegyházi nudizmus kacsintgatnak egymásra, szellemesen és költőileg igen hatásos végeredménnyel.

Általában is elmondható a kötetről – vagyis hát Mező egész költészetéről –, hogy a metafizikai rezignációt igen hatásosan ellenpontozza benne valamiféle – olykor még a vers hangvételén is némi stiláris nyomot hagyó – Berda József-i epikureizmus. A test nem tud léthiányról és metafizikai félidőről, viszont ételben, italban, ölelésben beteljesülésre talál. A kötet egy sor szerelmes (még inkább: erotikus) verse szól erről, legemlékezetesebben – és leginkább önironikusan – talán A hedonista nem tér vissza (1992). Sohasem felhőtlen persze az öröm, a „sör és hamu”-n folyvást áthallik az utalás eredetije, a „por és hamu”. Gyakran szó szerinti értelemben, azaz a porladás és halál szoros szinonimájaként, az élet dolgait lassan belepő elmúlás képében, például a Társaság című prózavers végén, vagy a Vallomás utolsó soraiban, imigyen: …már csak az ölelkezéseinkről / sohasem készült képeket keresem törött fiókok / tátongó szekrények mélyén a puha port tapogatva. S leginkább emlékezetes formában a Magánynapló (2007) két sorában:

porszívózok és törölgetek

eltüntetem, mivé leszek,

ahol a portalanítás szinte kínosan banális művelete hirtelen ember és világ, sőt költő és létezés gyötrelmes háborúságának a szimbólumává magasztosul. Sőt a (legalábbis jelképes) emberi-költői diadal szimbólumává, az „ércnél maradandóbb”-toposz szívszorongatóan groteszk, mégis felemelő variánsává: maga a költészet az a porszívózás és törölgetés, amely eltünteti haló porunkat, azaz megajándékoz a jelképes örökléttel.

Gondosan válogatott és szerkesztett kötet a Sör és hamu, négy kettős ciklusba rendeződnek benne a versek, „négy tematikus blokk követi egymást”, világosít fel a fülszöveg, „a közéleti-közérzeti, a szerelmes, az istenes és a halállal szembenéző költeményekből”, ahol az egyes ciklusokon belül az első alciklus régebbi, a második pedig újabb keletű verseket tartalmaz. Azaz a számvetés, amit recenzióm elején említettem, négy rubrikában történik, az alaptéma négy konkrétabb vetületben kap hangot a versekben, mégpedig igen sokféle és technikailag rendkívül megbízhatóan kezelt formában és műfajban, mint ahogy hangfekvésben is, a szatirikustól (Állítás, 1993) a parnaszszistáig (Pihekönnyű, 1993).

Mező Ferenc költői pályája a hetvenes évek derekán kezdődött, Orbán Ottó avatta költővé az Élet és Irodalomban. Az akkoriban érvényben levő idiómák közül azt a jellegzetesen városias, hol intellektuálisabb, hol földközelibb, de mindig közvetlenül személyes hangot választotta, amelynek akkor egyrészt Orbán Ottó, másrészt Ladányi Mihály volt a – mondjuk így – két szélső értéke. A nagylászlóskodók „népies szürrealizmusa” nem vonzotta, a poszt-újholdas hang sem igazán (bár „istenes” versein látszik Pilinszky hatása), a „közéleti költészet” kincstári változatától pedig igyekezett távol tartani magát. Keveset publikált (a Sör és hamu a negyedik kötete az 1981-es pályakezdő Ikerbukfenc óta). Költői hangjára később nem hatott a kibontakozó önreflexív „nyelvköltészeti” irányzat, s – bár írt „maszk”- és „szerep”-verset (Scott kapitány visszaindul, Szása Petrovics) – a „posztmodern” címkével legitimált lírai én-kioltás, az ön- és közutánzásban utazó pastiche-költészet újabb keletű divatja is hidegen hagyta. Ezért – és persze ebben mindenféle más esetleges körülmény is közrejátszott – költészete félárnyékba szorult, kevés figyelemben részesült.

Válogatott verseit olvasva azt kell mondanom, hogy méltatlanul: Mező Ferenc markáns hangú kismester, aki sok mindent tud, s – mint az előbbiekből talán kiviláglott – van jó néhány dolog, amit nagyon-nagyon jól tud, sőt csak ő tudja őket igazán. Nem nélkülözhetjük, szükségünk van rá – mint ahogy neki is szüksége van figyelmünkre.

 

 

Mező Ferenc: Sör és hamu. Budapest, 2009, Orpheusz, 118 oldal, 2000 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Mező Ferenc: Sör és hamu Mező Ferenc Sör és hamu Szállásadómnak Ez most...

Mező Ferenc: Lehetőségek Nem mutat utat az Isten ujja. Mindig szemben, aki a...

Takács Ferenc: Máshol, idegenben (Kiss Judit Ágnes: Üdvtörténeti lexikon. Budapest, 2009, Európa Könyvkiadó.) Annak idején, valamikor a hetvenes évek elején Vas István Csak...

Takács Ferenc: Mű-terem (Lator László: A tér, a tárgyak. Budapest, 2006, Európa Könyvkiadó.) Takács Ferenc Mű-terem A Lator-líra keletkezéstörténetének ismerői tudják, hogy...

Takács Ferenc: A királynő mulat… (Alan Bennett: A királynő olvas. Rakovszky Zsuzsa fordítása. Budapest, 2009, Magvető.) We are not amused. Viktória királynő, a történelmi delelőjére érő...

 

 

Cimkék: Mező Ferenc, Tak