Szlukovényi Katalin; Cím nélkül; Ikon; Látlelet; Ringató
Cím nélkül
Hogy volt-e oka, vagy csak így esett,
már nem találgatom. A tény a lényeg:
így alakultunk. (Ki?) Határeset,
sőt határátlépés. De lénye tényleg
úgy telibetalált, akár a pinty.
(Nemcsak e képzavar zavar, ha már itt
tartunk.) Hol is tartunk? Barátaink
szerint csupán a végkifejlet számít,
de nem értek egyet. (Egyet nem értek
ugyan én sem, te sem tudod a választ,
tartok tőle, de úgyis csak tévképzet,
kiről mit tartunk, vagy hogy bárki választ.)
Mindegy. (Így sem árullak el, ne félj.)
Nincs is egyes szám második személy.
Ikon
Üres egyes szám második személy
körvonalai erős ragyogásban.
Az áhítatba dermedt szenvedély
oltárán két dimenzióba zártan
csupa koncentrikus arany szegély
lüktet hidegen izzón, mint az áram,
abroncsglóriák: fegyelem s a kéj
kettősen megfeszített mámorában.
Gyönyörű arc: nem volt, nem lesz soha,
se mélysége, se távlata; a hit
absztrakt és túldíszített mértana,
rákos burjánzással határait
felszámoló képe csak önmaga
nézése: eksztázisig elvakít.
Látlelet
Családi idill: férfi, nő, gyerek,
kettő darab, egymásba kapaszkodva
állnak egy bokor elszántan virágzó
vörös rózsa előtt. Tetőpontján a nyár.
A nő rövid ruhában, elég trampli,
a férfin trottyos, térdig érő nadrág,
kopaszodik, és pocakot ereszt,
a gyerekek a szülőkre hajaznak.
Csak erős fény van, semmi árnyalat,
száraz színek, csupa határozott
körvonal, árnyék, és mind eltökélten
mosolyognak arra, aki a képet
épp csinálja vagy nézi. Ha kicsit
lágyabb a napsütés, a virágkelyhek
és arcok merev kontúrja talán
eloldódik, megszépül, ha nem bámul
mind kizárólag a kamerába,
ha egymásra pillantanak, ki tudja,
talán együtt maradtak volna.
Nem
így alakult, huzavonák után,
miközben én meg egymagamban otthon
a képen töprengtem. Szeretlek, persze,
de magam a képbe sosem kívántam,
téged pedig hogy vennélek ki onnan?
Ha kinyírom a fotóból a nőt,
vagy muszáj belevágnom a gyerekbe,
vagy mégis megmarad egy csík a nőből,
s ha csak téged váglak ki, úgy is ott lesz
körötted a szabálytalan hiány,
most is látom a vaskos, pucér vádlit,
a pocakod, mit sose vettem volna
észre, ha nincs a csoportkép, ha nem
ezen a képen tanullak utálni.
Miféle szenvedély tudná szememből
kiégetni e könyörtelen látást?
Adhat-e az ég oly szelíd esőt,
hogy gyöngéd érintésétől a rózsák
sötét kelyhében megindul az élet,
és nedvekkel telítődik a föld?
Nyár van megint. Szikkadt talajon állunk.
Persze, azt mondod, mit foglalkozom
egy képpel. Majd csinálunk másikat,
lesz rajta rózsa, férfi, nő, gyerek,
tetszőleges számú, s tetszés szerint
állíthatom a megvilágítást,
a szereplőket. Akkor is, szerelmem,
én nem tudlak nem téged látni benne:
egy silány kép rossz reprodukcióját.
Ringató
estelente reggelente
test-sötétben hold kerek
aludj kincsem tente tente
paplan alatt két gyerek
tűz az egyik víz a másik
hogyha testük összeér
nappal éjszakába válik
és az éj reggelre kél
reggelente estelente
holdvilágon álmodom
fordul a föld forró teste
alszik állad vállamon
Kapcsolódó írások:
Szlukovényi Katalin: Cirkusz; Fa, téli tájban Ahogy a cirkuszban a pöttöm kínai föl-alá futkos, piros és...
Szlukovényi Katalin: Itthon; Szeretteim; Túlélő; Szőrszálhasogatás Ha ezt a percet meg tudnám ragadni, mikor a valóság...
Karádi Márton: ébredés után; Dominik; Ringató; Feloldozás a kisírt szem olyan, mint eső után a föld –...
Szöllősi Mátyás: (cím nélkül) Már előtte éreztem hogy vége van mintha egyszerűen csak kimarták...
Lator László: Vers-látlelet (Szöllősi Mátyásról) Lator László Vers-látlelet (Szöllősi Mátyásról) A díjazott, Szöllősi Mátyás, pályakezdő...
Cimkék: Szlukovényi Katalin