A Mozgó Világ internetes változata. 2010 március. Harminchatodik évfolyam, harmadik szám

«Vissza

Mariner: kuszkusz

Pong, Hermelin, Alkalomatta, Mariner, Bornemissza, Karpaszományos, Csibe, Halottmester

kuszkusz

(című fejezet, melynek fő témája Pong és Mariner barátságának története, érintve azt is, hogyan kapcsolták össze katonás dolgokkal a költészetet)

„Nem vágyom a megírt és befejezett történetek szférájába. Az efféle dolgokkal nagyjából úgy vagyok, mint Rimbaud részeg hajója az ő vizeivel. Megleszek avval az egyébként varázslatos viszonnyal, ahogyan eddig voltunk. Ezért a történeteim nem mennek a szélbe, hagyom, hogy kerülgessenek, mint azok a szellemek, amikről szólni akarnak.” (Mariner kezdeti kétségei afelől, hogy megírjuk-e mindezt)

Pong mondja: Először Marinerrel vetemedtünk arra, hogy együtt írjunk. A jeles mű egy operalibrettó lett volna A hulladémon huszonöt meséje című óind mesegyűjteményből, végetérhetetlen áriákkal, recitativókkal, balettbetétekkel, pantomim- és bábjátékjelenetekkel – egyszóval ínyünkre való, bizarr alkotás.

Első társírói brénsztormingunkon Mariner a megszokott lendülettel tépte fel a bejárati ajtót, egy pillanatra megállt, büszkén feszített sárga Martens bakancsában, gondosan lehasznált, repedezett bőrű bőrdzsekijében, a gimnazistalányok hajdani matrózblúzára emlékeztető, világítóan kék szemével, amiről a nevét kapta, majd sokatmondó pillantással abszintot, szürkebarátot és tequilát sorakoztatott fel a konyhaasztalon.

Ebből azonnal tudtuk, hogy hamarosan nagy dolgok fognak történni.

A méregerős tömény bozóttűzszerű mámorában harsányan kijelentettük, kordivat ide, kordivat oda, mi nem nyalogatunk csokilikőrt, nem pöcsölünk holmi posztmodern dekadens szarokkal, hanem őseredeti, balázsbélás archetípusokhoz fogunk visszanyúlni.

Ehhez az alaptörténet alkalmasnak is mutatkozott, benne ugyanis egy gonosz bráhmin szívat fáradhatatlanul egy királyt, akinek próbatételül egy démon által megszállt holttestet kell elcipelnie a hátán a temetőből egy megadott helyre. Miközben viszi, a hulladémon tanító mesékkel szórakoztatja, melyek végén a királynak rébuszokat kell megválaszolnia. A válaszok nemigen sikerednek, ekkor a démon s vele együtt a holttest eltűnik, visszareppen a temetőbe, a cipekedés és a mesélés pedig kezdődik elölről.

Mariner a gonosz bráhmint büszke harcosi öntudattal „geci papsrácnak” keresztelte el, s rendszerint ezt a megvető titulust motyorászva aludt bele az ivászatokba és a szövegformálás embert próbáló fáradalmaiba:

– Figyelj, akkor belép a geci papsrác… a geci papsrác ….

Minden klappolt. Adva van a cselekmény, amelyben egy eleven, beszélő (esetünkben operaáriát daloló) hullát kell a színpadon fel s alá cipelni. Ráadásul a történetek többségét alapvetően a szex, a gyilkos ármány és a fatális félreértés motívumaira épülő, bővérű indiai tündérmesék tették ki, úgyhogy valósággal vonítottunk a gyönyörűségtől, miféle vad, komor és elbűvölő jeleneteket lehet majd ezekből fabrikálni.

Balázs Bélát már az első palack után megtagadtuk. Tán még koccintottunk is egyet „Béla bácsi” emlékére, hozzáfűzve, hogy a Kékszakállú kutyafasza ahhoz képest, amit mi ebből itt írni fogunk. Ezután nagy felbuzdulásunkban elhatároztuk, hogy hagyjuk a fenébe a rendelkezésre álló (mellesleg remek) magyar műfordítást, s inkább újrafordítjuk az egészet.

Mariner külön hangsúlyozta, hogy ő, az egykori dalmát kalózok és végvári kapitányok ivadéka, már őseire való tekintettel sem hajlandó másodkézből dolgozni. Másnapra beláttuk: a nagy vállalkozáshoz sem a rendelkezésre álló idő, sem a szanszkritban való jártasságunk nem elégséges.

Ekkor jött a B terv: „felturbózni” a sztorit, mégpedig egy csipetnyi freudizmussal, neoplatonista filozófiával, alkimista szimbolikával és baljóslatú boszorkánypraktikákkal. Az első színben – ha jól emlékszem – emberi koponyák gurultak volna elő a színpadi sötétből, s a királynak egy frissiben akasztott gonosztevő kifreccsenő spermáját kellett volna kristályszelencében felfognia, elvinni valahova és csinálni vele valahol valami sejtelmeset.

S mindeközben énekel.

Marinerrel végigivott és végigliterátorkodott éjszakáinkon kaptunk rá a könyvek elszívásának bűnös szokására is. Áldozatul egy kopottas Szentírást (még a nagyapámé volt) s egy bibliapapírra nyomott Kuruc kesergőket szemeltünk ki, s az adott téma és hangulatunk szerint sodortunk az egyikből vagy a másikból cigarettát. Az Evangéliumot figyelmen kívül hagytuk, pökhendin kijelentve, hogy varázserő tekintetében kismiska az Ószövetséghez képest.

A librettóból úgy négy-öt oldal készült el. Benne a király mintegy harmincsoros nyitó áriája. A konkrét szövegre már nem emlékszem, de olyasféle buddhista formulák csendültek fel benne, mint „létem televénye”, avagy „megmerültem a forgatagban”. Mikor a megrendelő – igen visszafogott modorú és jó ízlésű rendező barátunk – első verziónkat meghallgatta, minden egyes szót kedvesen és figyelmesen hangsúlyozva csak ennyit mondott.

– Nekem ez így tetszik.

Soha többé nem láttuk.

„Kiskoromban Pécsbányán laktunk a nagymamámmal. Egyszer kint játszottam a kertben, és jött egy nagy vihar. Minden elsötétült és elnémult, még a lepkék is elbújtak a káposztalevelek alatt. Tudod, még nem ijedsz meg, de már majdnem, mert hirtelen magadra maradsz. És akkor a nagymamám kikiabált a konyhából, hogy: Attila, gyere vacsorázni! Na, szóval… érted… izé… valami ilyesmi… meg minden.” (Mariner beszámolója egy fontos élményéről)

Mariner kétségkívül költő, bár verseket nem ír, s általában herótja van attól, hogy mindig poétikusabb vizekre evezünk Hermelinnel, Karpaszományossal, esetleg Bornemisszával. Mikor előkerülnek a verseskötetek, az asztalra csap:

– Na, tudtam, hogy ez jön, a szentségit!

Becsületére legyen mondva, végighallgatja a felolvasásokat. Sőt egy ízben le is bukott. Kissé borúsabb hangulatunkban egy közismert költeménybe akartunk – ki tudja, hányadszor – belehatolni. Hermelinnél már az első szonett után eltörött a mécses. Utána én következtem. Bár aránylag jól bírom az ilyesfajta megpróbáltatásokat, ez alkalommal úgy kenődtem fel az esdeklő szavak közötti szavatlan, kristályszerűen tömör szomorúságon, mint a légy az ablaküvegen.

„… nem tud kartelekről. S ha szombaton kezébe nyomják a pénzt s a büntetést levonják …”

Ezután Mariner hepciáskodott: „na, adjátok ide, majd én megcsinálom”. Belé azonban a következő versszak fojtotta a szót:

„… Szíve szorult, rezgett a lába, acsargó habon tovatűnt, emlékezően és okádva, mint aki borba fojt be bűnt. …”

Úgyhogy a versben ránk váró, közös utazás még várat magára. Talán majd egy újabb születésben.

 

„Kár, hogy nincs a magyarban »transzcendens jelen«. Ezt nemcsak költészeti tartalmak kifejezésére lehetne használni, hanem a köznapi nyelvben is, valami fontosnak a kifejezésére, ami a hétköznapiból indul, de túlvisz azon. Így például ha valamit igazán meglát, megért és megszeret az ember, mondhatná úgy: »most ennek és ennek a látásaként létezem«. Végül a személyragokat is ki lehetne hagyni, s ezzel közelebb juthatnánk a fontos látások és mondások szívéhez.

Mikor egyszer Prágában voltam, éppen a Tyn templom kapujában esett le mellettem egy galamb, és ahogy haldoklott, szárnyával eltakarta a fejét. Akkor tetszett, és kicsit meghatott a dolog, ma viszont már tudom, ennek a tapasztalásnak van egy másik, sorsalakító mibenléte. Annak a galambnak éppen akkor és ott kellett leesnie, nekem pedig emiatt kellett oda keverednem.

Mindez nem valamikor történt és valakiben hagyott nyomot, hanem számtalan alakzatban megtörténik újra és újra. Azt is mondhatnám, hogy azóta én részben a lehulló és haldokló galambot látóként létezem, ő pedig már egészen a lehulló és haldokló galambot megláttatóként. Annak, hogy a példa kicsit szentimentális és poétikus, nem kell bedőlni. A madár lehullása és haldoklása csak fedőszín. A lényeg az álcán túl van, és mindig szavatlan. Azt hiszem, te is valami ilyesmire gondolsz, amikor a »zónáról« írsz.” (Pong hozzászólása Mariner egyik gondolatához.)

„Mariner egyszer megfigyelte Esterházyt, amint az jelentőségteljesen a »szépség ismert értőjeként» megszemlél egy az utcán parkoló oldtájmer sportkocsit. Mariner eközben megfigyelte az Esterházyra reflektáló Marinert is. Később elmesélte Pongnak, aki megszemlélte az eseményt hallgató és arra reflektáló Pongot, aztán leírta az egészet. Most, hogy ezt olvasod, veled is ugyanez történik részben, Ponggal pedig egészen.” (Hermelin gyakorlati illusztrációja a fenti, kissé ködösre sikeredett eszmefuttatáshoz.)

Mariner úgy került a társaságba, hogy a diákom volt… úgy két nap erejéig. Már az első néhány szó után tudtuk, hogy szövetségünk egyetemlegesebb természetű, szétrepeszt minden officiális keretet, és valószínűleg halálunkkal sem ér majd véget.

Diákéveit s az ebből adódó lehetőségeket azért kellőképpen kiélveztük.

Egy alkalommal összebeszéltünk, hogy családlátogatásra megyek egyedül élő édesanyjához. Mariner beadta, hogy ez a főiskolán ugyanúgy kötelező, mint az általánosban és a gimnáziumban, én vagyok az osztályfőnöke, be kell számoljak a szülőknek a gyerek tanulmányi eredményeiről, meg kell ismerjem családi hátterét satöbbi. Mivel az említett édesanya az ország másik végén lakott, a családlátogatásra csakis hétvégén kerülhet sor, ez pedig megvendégeléssel és ott alvással jár.

Nekem az volt a feladatom, hogy úriemberként viselkedjek, tartózkodjak a berúgástól, szertelenkedéstől és egyáltalán, bármiféle olyan barbár megnyilvánulástól, ami lebuktathatna minket. Miközben jól viselkedek, és komoly dolgokról társalgunk az anyukával, mintegy véletlenül paprikás szafttal kell leköhögnöm a hófehér damasztabroszt.

Mi meg majd lessük, hogy mit reagál.

Édesanyja jó családból származó, decensen gyönyörű úriasszony, mindent elhitt. Annyira naiv volt, hogy még akkor sem fogott gyanút, amikor a „tanár úr” képében egy rocker kinézetű, hosszú hajú, szakállas, fiával egykorúnak tűnő figura feszített az ajtóban, szakadt farmerban, bőrmellényben, bőrsaruban, tarisznyával a vállán. Inkább csak meglepődött egy kicsit, és nem igazán tudta, hogyan szólítson.

Mindent bedobtam. Kezicsókolomoztam, ajnároztam a fiút, hogy milyen jól tanul, „igaz ugyan, hogy szatipatthánából még erősítenie kell”, de ha így halad, akár még évfolyamelső is lehet. Az anyuka felvidulva hallgatta dicsérő szavaimat, majd nekilendült, és sorra tálalta a fogásokat. A sört bocsánatkérő mosollyal visszautasítottam, mondván, hogy „nem iszom alkoholt”, ettől végleg megnyugodott és a szívébe fogadott.

A tervet aljas módon meg is fejeltem azzal, hogy a desszert után családi fényképalbumok után kezdtem érdeklődni. Az anyuka ezt természetesnek vette, nyilván így történt ez minden korábbi családlátogatás alkalmával is. Így aztán fejünket összedugva csámcsogtunk és cuppogtunk Mariner „mosolyalbuma” stílusban készült csecsemőkori fényképein. Minden egyes képet a kezembe vettem és hosszasan méltattam:

– Milyen szép kisfiú! És ezen a képen… Hát nem édes? A kis popója, bögyörője! Akkor is ilyen okos volt már?

A fellelkesült és büszke anya sorra rámolta elő a fényképes dobozokat, a robbanásig felpaprikázott Mariner pedig mögé állva, hogy meg ne lássa, tisztán tagoltan és némán artikulálta:

– A jó kurva anyádat! Erről nem volt szó!

Marinerről tudni kell: annyira szégyenlős (bár semmi oka erre), hogy még rövidgatyában se láttam soha. Mikor egy ízben befutott valamelyik Tisza-túrám végére, hoszszúnadrágban és magas szárú bakancsban ugrott be mellém a lélekvesztőbe „kipróbálni egy kicsit”. Tapasztalt evezősök tudják, hogy az ilyesminek az esetek túlnyomó többségében tuti borulás a vége. Minden könyörgésem ellenére sem volt hajlandó könnyíteni öltözékén, sőt a folyó kellős közepén kezdett el „guadalcanali partraszállást” játszani. Eközben bakancsával a kenu fenekén dobogott, mindkét oldalon mélyen kihajolt a víz fölé, veszettül csapkodott az evezővel és azt üvöltözte:

– Jövünk, kurva japcsik, végetek!

Végül megúsztuk a borulást, daliás termetem ellensúlyozó képességének és evezős rutinomnak hála.

Az ebéd jól sikerült. A szafttesztet is kipróbáltuk, s az anyuka kitűnőre vizsgázott. Délután elugrottunk „meglátogatni egy-két barátot”, ez reggelig tartott, én pedig hazautaztam az első vonattal.

„A férfilét fütyibajnokság-tapasztalatára negyedik osztályos koromban tettem szert a napköziben. Osztálytársaim a harmadik emeleti fiúvécében vonalzóval felszerelkezve időről időre méréseket végeztek. Az eredmények magától értetődő módon egyfajta itifallikus férfiúi hierarchiát is megalapoztak a fiúk között.

Nekem ebből sajnos ki kellett maradnom, mivel az öcsémmel rendezett lovagi tornán az akácfa kopja pont ott talált el, aminek komoly sebesülés, sebészet, öltések, meg sebhely lett a vége, amit aztán nem volt kedvem még méricskélgetni is.

Osztálytárs uraim klubozása sem tartott soká, mivel a Kávé Laci eldicsekedett a lányoknak, hogy miféle kaszinózás folyik a piszoárok mentén, és a lányok, akik már felvilágosultak és diszkrétek voltak, azonnal futottak Gabi nénihez, és mindent beárultak.

Gabi néni, a helyettes napközis tanárnő távolról hasonlított a kor ünnepelt diszkócsillagára, Amanda Learre, akiről azt terjesztették, attól lett világhírű, hogy azt sejtette magáról, férfiból operálták át nővé (»Give bitte Hmm, to me, and I give bitte Hmm, to you. Das ist confused«).

Gabi néni rögtön felszámolta a klubot. Miután kiderült, hogy én voltam a bandából az egyetlen, aki nem vállalta a megméretést, rám bízta a tisztasági felelős irigyelt szerepét: a tanév végéig az én feladatom volt ellenőrizni, hogy ki beszélget a vécében, amit aztán a »WC-ben beszéltek« rovatba kellett felírnom a táblára. Ez akkoriban még a magatartás-felelősnél is nagyobb rangnak számított, legfeljebb az udvaron álló kibelezett Barkas kormányülésének megszerzése volt nagyobb dicsőség, amiért minden kicsöngetéskor azonnal megindult a verekedés.

A tanév végén Gabi néni kiköltözött Olaszországba a vőlegényéhez, én pedig akkoriban még nem tudatosítottam ennek a történetnek egyik közhelyes tanulságát: ha az élettől nem várt kegyre vágysz, ne méregesd faszodat a kortársaidéhoz.”

(Mariner tanító célzatú története Pong számára, mikor végül mégiscsak elszánták magukat arra, hogy megírják e fontos eseményeket.)

A sokszor szívott bibliapapírról jutott eszembe, hogy mikor a brit misszionáriusok ellepték Új-Zélandot – ki tudja, milyen megfontolásból –, angol nyelvű Szentírások osztogatásával próbálták téríteni a maorikat. Utóbbiak már korszerű tűzfegyverekkel rendelkeztek, rá is jöttek hamarosan, hogy a bibliapapírból kiváló fojtást lehet készíteni. Az elöltöltős fegyverből közelről leadott lövés során a fojtás is a sebbe fúródik, így aztán jó egynéhány hittérítő és katona az Ezékiel II.3.-kal vagy a Jelenések könyvével a mellkasában végezte. A szó legszorosabb értelmében fogadták szívükbe az Urat.

Elöltöltősünk nekünk is volt, egy 1853-as, duplacsövű modell replikája. Ezt Pong szerezte még azokban az években, amikor engedély nélkül lehetett ilyesmit vásárolni. A következő feladat a fekete lőpor előállítása volt. Pong hosszú délutánokat töltött azzal, hogy a Műszaki Könyvtárban 18. századi gót betűs szakkönyveket böngésszen át a receptért. Lőport készíteni természetesen már akkor is tilos volt, ezek a régies német nyelven írt, dohos kiadványok azonban elkerülték az iskolázatlan rendvédelmi hatóságok figyelmét. Végül megtalálta a megoldást, és mámorosan közölte, hogy az összetevők impregnálásához félédes vörösbor és méz szükségeltetik, majd hozzáfűzte:

– Hát nem tiszta költészet, bazmeg!

Pong akkori lakóhelye, egy közel kilenc négyzetméteres műteremszoba a pesti gettó szívében, alkalmi lőpormalommá alakult át. Az ablakpárkányon mindenféle tégelyekben szikkadt a fekete macskaszarra emlékeztető szutyok, amit szárazan újradaráltunk, szitáltunk és osztályoztunk. A végén aránylag jó minőségű puskaporhoz jutottunk, amit Pong egy gondosan lezárt befőttesüvegben tartott a könyvespolcon, távol a vízcsaptól, nehogy megnedvesedjen. Az említett mordály a falon lógott Ramana Maharsi és Lev Tolsztoj társaságában. Képeiket Pong egymással szemben szögezte fel, és közöttük aludt egy földre terített matracon.

Így kezdődött a lövöldözés.

Golyót végül nem öntöttünk, bár Pong határozottan akarta. Egyetlenegyszer töltöttük „élesre” a fegyvert egy kaliberre nagyjából stimmelő dübelcsavarral, ami akkora durranással és olyan erővel fúródott a falba, hogy azonnal letettünk a további kísérletezésről. Szerencsére a házat zömében jóindulatú és nagyothalló zsidó nénikék lakták, így nem lett feljelentés a dologból. A műterem ablaka a gettó szétbombázott, s ezért aránylag lakatlan részére nyílt, így feltűnés nélkül lehetett rajta keresztül az égbe lődözni, már csak azért is, mert a golyóbis nélküli, pusztán csak fojtásos lövés nem durran, inkább csak pöffen.

A fojtásokra eleinte mindenféle marhaságokat irkáltunk, idővel azonban kicsiszoltunk egy új irodalmi műfajt, a „fojtásfeliratot”. Ennek lényege, hogy elkészülte és felolvasása után azonnal az égbe kell lőni. Sem fohászt, sem nyálas dicsőítést nem tartalmazhat. Nem lehet durván blaszfémikus, inkább borzolja és szórakoztatja, mintsem felbőszíti az Istent, illetve, a mi esetünkben, az összes isteneket. Emellett aforizmatikusan tömör, mivel el kell férnie egy fojtásnyi papírdarabon. Tehát kicsit haiku, kicsit zsoltár, kicsit káromkodás, olyasvalami, amit az írástudó katona firkant rá a fojtáspapírra az utolsó, halálos roham előtt. Mint megannyi költészeti műfajban, ebben is Karpaszományos bizonyult a legjobbnak és a legtermékenyebbnek közülünk:

„Jó, Te vagy az ábra. De ki rajzolt Téged az út porába?”

„Kérded, mi a »Nagyon fáj«? Ahogy a tű átmegy a teve fogán.”

„Körülülsz. Akarsz. De néha Te is belesülsz a felesetréfába.”

 

„Kell lenni, mert megesz az unalom. Ennyi.”

„Csak semmi szöveg. Hal hörög a horgon. Hallod, Kisöreg?”

„Szoros a Hozzád az alagútban. Zabszem vagy a valagunkban.”

„Kicsit durva, de jószívű tanács Neki: Kurvára hagyjon innom!”

 

„Ma bárhonnan letöltheted a Netről a puskapor receptjét. Ráadásul a legtöbben tragakantával csinálják, úgyhogy lófaszt se ér már az egész.” (Pong kiábrándult véleménye a dologról)

Marinernek volt egy komoly „lövöldözéses” esete. Előzményként el kell mondanom, hogy már évek óta vegetáriánus életet élt, sőt az utolsó hetekben kizárólag nyers zöldséggel és gyümölccsel táplálkozott. Ebben a meglehetősen ingatag egészségi állapotában jutott eszébe, hogy meglátogasson egy évek óta nem látott cimborát. Ajándékot is vitt (Mariner e téren igazi arisztokrata), mégpedig két üveg tiszteletparancsoló márkájú whiskyt, ráadásul színtiszta altruizmusból, tekintve, hogy a nyerskoszt- és léböjtkúrák alatt nem alkoholizált.

Útjára Csibe is elkísérte.

Az említett barát éppen nem tartózkodott otthon, Mariner és Csibe pedig elhatározták, hogy megvárják a lépcsőházban. Letelepedtek és beszélgetni kezdtek. Az idő telt, a haver csak nem jött, hűvösödött, előkerültek az üvegek.

Mariner igen jól bírja az italt. Az „igen” ez esetben azt jelenti, hogy mindannyiunknál jobban. A többhetes zöldségkúra azonban sebezhetővé tette, valahogy olyasformán, mint amikor a berzerker eldobja szekercéjét, pajzsát, medvebőr kacagányát, és fürdőgatyában ront a római cohorsra a Termő, ékes ág című anyáknapi versantológiát rázva a kezében.

Mindamellett Mariner nem volt éppen pacifista hangulatban. Pár nappal korábban nézte meg a Desperadót, s a film marcona indulatokat ültetett tudatalattijába. Az elkövetkező órákban az álmodott és az ébrenléti világ képei összekeveredtek. Alkonyattájt Mariner és Csibe képzeletbeli fegyvereikkel lövöldözve törtek át Zuglón, időnként járókelőkkel és parkoló autókkal fedezve magukat, s felszabadító hadseregként nyomultak a belváros felé. Egy-két célba vett, gyanús külsejű kocsi megállt, az egyikből ki is szálltak, a két cimbora azonban elkerülte a megveretést, hála a részegek és félkegyelműek irányába tanúsított, közmondásos isteni gondviselésnek.

A képzelt mibenlétű leszámolás a hetedik kerület egyik mellékutcájában klasszikus delirium tremensbe váltott. Mariner már nemcsak odagondolta, hanem hallotta is a viszontlövéseket. Mindenhonnan tüzeltek rá, a sarkokról, az ablakokból, a trolibusz mögül, s ez a túlerő visszavonulásra kényszerítette.

Végül egy egyemeletes, lepusztult bérház udvarába menekült. Az udvar közepén bágyatag virágágyás, a sápadt városlakók természetvágyának búval baszott rekvizituma. Mariner hasra vetette magát és buzgó fedezékásásba kezdett a petúniák között. A gyanús neszekre felriadt az egyik lakó. A földszinti lakás ajtajában álomittas anyóka állt sebtében magára kapott otthonkában, és kissé megrettenve kérdezte:

– Maga mit csinál itt, fiatalember? Valami baj van?

Ekkor hangzott el az emlékezetes mondat:

– Tessék szaladni, néni, mert jönnek, és magát is agyonlövik!

A néni visszatipegett a lakásba, és tüstént kihívta a rendőrséget. Mivel akkoriban zajlottak az első maffialeszámolások, komolyan vették a bejelentést, így pár percen belül egy osztagnyi golyóálló mellényes, sisakos kommandós fékezett a kapu előtt. Mariner azért úszta meg a dolgot, mert időközben a lemaradt Csibe is előkeveredett. Még a Kádár-rendszerben begyakorolt alkoholista lévén színjózannak tudott tűnni olyan vészhelyzetekben is, mint például a hatóság fenyegető jelenléte és kérdezősködése. Hosszas és értelmesnek tűnő fejtegetésekbe kezdett, merről is hallatszottak a „lövések”. A kommandósok bedőltek Csibe szívtipróan öregbácsis külsejének, és elviharzottak a megjelölt irányba.

„Nyilván úgy rakják majd össze magukban, hogy előbb csinált valaki valamit, és csak utána halt meg. Ez természetes. De mi van akkor, ha beleköltözünk a meghaltakba, az ő szemükkel látunk, gondolkodunk, és úgy írjuk meg, ahogy ők csinálnák. Ezzel élővé válnak, mi pedig kedvünkre mászkálhatunk majd a szereplők között. Nincs azzal se gond, ha néha oda is beírjuk őket, ahol nem voltak, mert mi tudjuk, hogy minden megtörtént, amit leírtunk, és ha ott lettek volna, szinte biztos, hogy majdnem pontosan azt teszik, amit róluk írtunk. Olyan ez, mint valami rekviem vagy mi a franc. Csak most nem gyászolók énekelnek.” (Mariner megjegyzése a könyvről)

Fejezet a folyamatosan íródó, Dúlt napjaink voltak című regényből, melyben a szereplők, történetek, szerzők és mesélők abban a sorrendben bukkannak fel, ahogyan a szilvásgombócok a víz felszínére.

 

Kapcsolódó írások:

Pong, Hermelin, Alkalomatta, Mariner, Bornemissza, Karpaszományos, Csibe, Halottmester: vombat vombat (című fejezet, mely rendünk tudható titkairól szól, említésre kerül...

 

 

Cimkék: Mariner

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK