A Mozgó Világ internetes változata. 2010 február. Harminchatodik évfolyam, második szám

«Vissza

Sepsi László: Éjszakák a Gizmóval

 

 

Séta közben minduntalan egymásnak ütköztek, de ez egyáltalán nem zavarta őket. Néha beleléptek a házfalak tövéből a járdán keresztül az aszfaltút felé csordogáló hányás- és vizeletfoltokba, de erről sem vettek tudomást. A távolban, valahol, az Easy szólt.

 

Utolsó túlélői voltak a partinak: a többiek mind hazamentek, egyedül, vagy éppen másodmagukkal, közben pedig eljött a kísértetek órája, ami valójában nem éjfélkor, hanem úgy három és négy között van – amikor már nincs több éjszakai busz, de a hajnaliak még nem indultak el.

Ez volt az oka annak is, hogy gyalogosan vágtak neki a városnak. Vagy várnak egy órát valamelyik megállóban, közben átfázva, elszívva a maradék gyűrött cigarettaszálakat, vagy mozgásban maradnak, és majd fél órával hamarabb ágyba kerülnek.

Már mondanivalójuk sem volt egymásnak: az alkohol bódulata kezdett egyre erősödő fejfájássá változni, amit csak tetézett a kialvatlansággal járó hidegérzet. Ilyenkor már nincs miről beszélni. Az órákkal ezelőtt megfejtett titkok mind jelentőségüket vesztik.

Amikor meglátták azt a dolgot a lámpaoszlophoz kötve, azt hitték, valaki otthagyta a kutyáját. A sötétben annak látszott.

Ahogy közeledtek felé, kiderült, hogy valószínűleg nem kutya. Inkább valami törpe. Cirkuszi törpe.

Alig pár méterre álltak már tőle, de még mindig nem szólaltak meg. Csak álltak és nézték, az a dolog az oszlophoz kötve – kedves nyakörv volt rajta – meg pislogott rájuk azokkal a hiteltelenül nagy szemeivel. Baromi nagyok voltak, de ami a legfurcsább az egészben, az a csokornyakkendő alakú csontkinövés a torkánál. Szélesebb volt, mint a lény feje, és szürkés-szőrös bőr borította.

Pislogtak egymásra az éjszakában, amikor valaki megszólalt a legközelebbi kapualjból:

– Adjatok neki egy cigit. Azt szereti.

 

 

Déltájt keltek fel. Szombat volt. Kicsoszogtak a konyhába, egyikük kávét főzött, a másik csak üldögélt az asztalnál, és egy mosatlan villával játszadozott. A mosatlan villa hetek óta az asztalon hevert, és ő, ha éppen nem neki kellett kávét főznie, mindig játszott vele. Nem tervezte, hogy a közeljövőben letesz ezen szokásáról.

Amaz megtöltött két bögrét a forró itallal, háromszorosa a kocsmákban megszokott adagnak, szórt bele cukrot, löttyintett bele tejet, aztán maga is leült.

Unottan kavargatták, egymásra sem nézve közben. Végül egyikük megszólalt:

– Hova megyünk ma este?

– A Barlangba.

– Megin?

– Mér, hova menjünk?

– Nem tudom. Kezdem unni ezt az egész szart.

 

 

A kísértetek valódi órájában megint ott vannak, valamivel józanabbul, mint tegnap, megint csak nézik a Gizmót, az meg pislog rájuk. A nyakkendője, a nyakkendője, ami valójában a saját csontjából, húsából és bőréből készült, mintha rózsaszín árnyalatot öltött volna. A gazdája, vagyis a fickó, aki minden gyanú szerint rátetette a nyakörvet, azt mondta, ez az öröm jele.

– Szeret titeket. Érzi köztetek a szeretetet.

Összenéztek.

– Nem vagyunk buzik.

– Nem úgy gondoltam, ugyan már. Olyanokkal szóba sem állunk, ugye?

A Gizmó csak pislogott. Lógatta maga mellett kurta karjait, néha dobbantott jókora tappancsaival, de főleg pislogott.

Egyikük letérdelt elé, és mélyen a szemébe nézett. Értelmet keresett, meg érzelmeket, bármit. Nem talált sok mindent. Mintha egy hófehér alagútba bámult volna.

Aztán felállt.

A tarkóján égnek meredtek a szőrszálak.

 

 

– Ezt látnotok kell!

– Nem megyünk fel a lakásotokra…

Mintha meg sem hallották volna. Pár héttel ezelőtt széles vigyorral nyugtázták volna a tessék-lássék visszautasítást, de most semmilyen hatással nem volt rájuk. Egyáltalán semmilyennel.

– A legkeményebb cucc. Ha nem nézitek meg…

– Ha nem nézitek meg, bánni fogjátok egész életetekben.

– Olyan… olyan, mint megvilágosodni.

– Ja. Mint amikor betépve átléped a határt, és összeáll a kép.

– A nagy kép. Amiben minden benne van.

– Mi a faszról beszéltek?

– Ezt látnotok kell. Ezt mindenkinek látnia kell.

 

 

– Nem kellett volna, srácok. Szólhattam volna előre, de nem gondoltam, hogy eddig elmentek.

A Gizmó pislogott, körülötte vér, csont- és ruhadarabok, meg csomóban felköhögött hajkupacok.

– Nem szereti a nőket… egyszerűen nem tud velük mit kezdeni.

– Aha…

– Azt hittem, majd kinövi. Mindenki kinövi, tudjátok. De ő nem.

Tanácstalanul néztek egymásra meg a dologra ott a villanyoszlophoz kötve. Megfordult a fejükben, hogy elfutnak, és vissza sem néznek, de ahogy eddig, most sem sikerült erőt venni magukon.

– Ne aggódjatok. Nem az első eset… azt kell mondjam, már egész takaros rutinom van a dologban.

Bénán nézték, ahogy a fickó előlép az árnyékból, egyik kezében egy vödör, a másikban valami felmosóféleség, és elkezdi takarítani a Gizmó környékét. Közben fütyörészett, talán az Easyt, de nem biztos. Nehéz volt ráismerni a dallamra.

– Mi talán mennénk…

– Hozzá fogtok szokni. Tényleg. Az első nekem is szörnyű élmény volt… istenem, hány álmatlan éjszaka… de aztán elmúlt. Az ilyen balesetek megszokássá váltak, hogy úgy mondjam.

 

 

A koszos villa még mindig az asztalon, de most nem játszik vele senki. A mosogató mellé tett rádióból valóban az Easy szól, halkan és nyálasan. Egy hete nem mentek a Gizmó környékére, de nem volt a napnak olyan órája, amikor eszükbe ne jutott volna. Mégis ez volt az első alkalom, hogy beszélni próbáltak róla.

– Ez nem helyes. Nem volt helyes, érted. Minden éjjel velük álmodok. Minden kibaszott éjjel, velük meg azzal a döggel, ahogy pislog… ül, pislog, és vérvörös a kurva nyakkendője.

– El fog múlni. Főzök még egy kávét.

Unottan nekifogott, pedig ezen a reggelen nem is ő volt a soros. Kimért, már-már merev mozdulatokkal kezdte szétszedni a kétszemélyes kávéfőzőt, amire még együttlakásuk első hetében dobták össze a pénzt.

– Tudod – kezdte, miközben a szűrőt öbligette langyos víz alatt –, nem fognak hiányozni senkinek. Az emberek kilencvenkilenc százaléka nem hiányozna senkinek, ha egy éjszaka felfalná egy ilyen izé. Szerinted hány ilyen idióta picsa van még az éjszakában? Fogyóeszköz, vágod?

– Nem erről van szó. – Végre elkezdett játszani a villával. Ahogy a kezei mozogtak, mintha az agya is több vért kapott volna. Legalább annyit, amennyivel kiléphet a kora reggeli nyavalygás ördögi köréből. – Leszarom, hogy nőgyűlölő vagy. Megszoktam. De egy állat zabálja az embereket a kísértetek órájában, ember. Szerinted mi vagyunk az egyetlenek? Szerinted csak nekünk jelenik meg?

– Ez van. – Feltette a kávét a tűzhelyre, majd visszaült a helyére az asztalhoz. – Eddig is ez volt, és így is marad. Én sem hiszem, hogy mi voltunk az elsők. Vagy az utolsók. Ezért nincs miért aggódni. Ezért nincs mit tenni.

Csak annyit, hogy nem megyünk többet annak a geciládának a környékére.

 

 

Sokáig bírták, de mivel a rémálmok nem akartak enyhülni, csak idő kérdése volt, mikor törnek meg. Az elsők még csak a jeles éjszaka újrajátszásai voltak, sikolyokkal meg vérrel meg rózsaszín nyakkendőkkel. Aztán, az agyuk – vagy valami más – játszani kezdett velük.

Tömeget láttak a villanyoszlop körül, tömeget, amit a felmosóvödörrel felszerelt házigazda fogad, széles vigyorral, valahonnan messziről az Easy szól, és az emberek embereket hoznak a Gizmónak. Mindenki meg akarja mutatni, és mindenki hoz neki egy áldozatot.

A Gizmó pedig zabál. Cincálja az egyéjszakás kalandok, alkoholista apukák kíváncsi gyermekeit, cincálja a régi ismerősöket, a fiúkat a szomszédból, a lányokat a szomszédból, a záróra után erre járó pultosokat, a friss kuncsaftra vadászó dílereket… csak zabál mindenkit, akit azért hoztak, hogy valami izgalmasat lásson.

Hogy esélyt kapjon a megvilágosodásra.

Egy reggel végre el merték mondani egymásnak, hogy ugyanazt álmodták. Abban is megegyeztek, hogy ez valóban így van.

Nem lehet másképp.

 

 

Leszálltak az utolsó buszról és a szótlanul indultak abba a bizonyos irányba. Nem ittak, csak kávét, nem ettek, csak rágóztak, és nem féltek, mert fáradtak voltak hozzá.

Már messziről kiszúrták az árnyékot a villanyoszlop tövében. Nem volt körülötte tömeg, mintha egy kutya lenne, valami vén csöves itt felejtett kutyája.

Jól lett volna ezt hinni.

Mikor végre a közelébe értek, a vendéglátó széles mosollyal és tárt karokkal várta őket.

– Régen jártak erre a fiatalurak. Gondok a munkahelyen? Gondok a lányokkal?

– Gondok a lányokkal.

– Azt látjuk. Látjuk, bizony, ugye, Gizmó?

Próbáltak nem a szemébe nézni. Távol maradni a kokainfehér alagúttól.

– Ja.

– Nem valami vidámak ma este, azt meg kell adni.

– Valóban nem vagyunk vidámak. Úgy is mondhatnám, szomorkodunk.

– Valóban? És miért?

Jó lenne, ha itt lenne a villa. Ha nem fogyott volna el a cigi. Ha lenne bármi, amibe kapaszkodhat.

– Ez a dög a szemünk előtt tépett szét két csajt.

– Bizonyosan rászolgáltak, nem?

– Ez nem helyes.

A másik csak hallgatott. Csak figyelt és hallgatott, pislogás nélkül.

– Úgy hiszitek?

– Úgy.

– És tenni akartok ellene.

– Így igaz.

Nekivetette a hátát a kapualjnak, valahonnét az árnyékból elővarázsolt egy fél üvegnyi olcsó vörösbort, a fogával kikapta belőle a dugót, és kortyolt belőle egy nagyot.

– Ami a legjobban érdekelne, hogy fogtok hozzá?

Nem volt erőszakos típus, de most kiütötte a fickó kezéből a borosüveget. Az nedves reccsenéssel darabokra tört a földön, a villanyoszlophoz kötözött állat pedig hangosan vinnyogni kezdett. Úgy, ahogy semmi más nem vinnyog a világon.

– Kussolj el!

Belerúgott a fejébe, az is reccsent egyet, a nyakkendőből kiment minden szín, és az éjszaka elcsendesedett.

– Hoppá… fiatalember, nem kellene ennyire…

– Takarodjon innen! – Ez most a másik volt. Eddig meghúzódott a háttérben, de most, ő maga sem érti, miért, elő kellett lépnie az árnyékból. – Takarodjon, amíg igazán dühösek nem leszünk!

És a vendéglátó, most a Gizmója nélkül csak egy szerencsétlen csöves a külvárosban, eltakarodott.

 

 

Letérdelt a döglött állat mellé, és a hátára fordította.

– Nem is gondoltam volna, hogy ilyen erélyes is tudsz lenni.

– Néha előjön.

– Agyonrúgtad, basszus. Mint a kibaszott Chuck Norris.

– Ja.

Mindig kíváncsi volt arra a dologra a nyakában. Nem hagyta nyugodni, és most végre megnézhette közelebbről. Olyan volt a tapintása, mint egy agyonkeményített vászondarabnak.

– Haza kéne mennünk…

– Szerinted miért üldögél itt valaki egy ilyen izével?

– Fingom sincs.

Megragadta a nyakkendő két szélét, és rántott rajta egyet. Könnyedén levált a tetemről. A csomóból hajszálgyökérszerű nyúlványok lógtak, nem is lógtak, lebegtek a levegőben.

– Ez igen.

A Gizmó a nyakkendő nélkül már nem Gizmó volt. Hanem valaki olyan, mint ők.

– Bazmeg. Én egyszer ittam vele.

– Én is.

Egy balfasz volt.

Ült egyedül a szobájában, kezében a nyakkendővel. Nem tudott elaludni. Még a falon keresztül is hallotta a másik horkolását.

Felállt a sötétben.

A horkolásnál és az ablak alatt elhúzó első hajnali buszok zúgásánál csak egy dolog volt hangosabb: az agyában újra meg újra felbukkanó kérdés. Miért?

Kilépett a szobából.

Mert aki látja a Gizmót, az előtt összeáll a kép.

Aki a szemébe néz, megvilágosodik.

Végigment a levetett cipőkkel pettyezett előszobán, és halkan benyitott a másik hálóba.

Megvilágosodik.

Horkol. Fekszik a hátán és horkol.

Fogta a nyakkendőt, és rárakta amaz nyakára. Azok a gyökérféleségek sebesen dolgoztak, a bőr szürkült, a szemek felpattantak, fehéren, mint a kokain, és mélyen, mint az alagút, ami a másik oldalra visz.

Aki látja, megvilágosodik.

Aki birtokolja, azé az éjszaka.

 

 

Reggel elmosogatta a villát. Mindig zavarta, hogy ott kallódik az asztalon.

Elszívott egy cigit, meghallgatta az Easyt, aztán visszafeküdt aludni.

Hosszú éjszakája lesz.

 

 

A Gizmó az asztal lábához kötve, pislogva figyelte minden mozdulatát.

 

 

Kapcsolódó írások:

Sepsi László: Üzlet A csaj kezdte, még tizen-egynéhány évvel ezelőtt. Komolyan. A zenegépből...

 

 

Cimkék: Sepsi László

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK