A Mozgó Világ internetes változata. 2010 január. Harminchatodik évfolyam, első szám

«Vissza

Sándor Erzsi: A lelkiismeret szakácsa

Matisa Carlo a bizonyítéka annak, hogy a részvétlenségnél csak egy rosszabb dolog van, az pedig az emberség, amely pusztító hullámokat vet a Carlo és vendégei című műsorban. Matisa Carlo október végén két kerekes székes fiatal ürügyén merítkezett bele önnön humanizmusába. Ő amúgy gasztronómiai szakember, süt-főz-párol-habar, ami rendben is lenne egy főzőműsorban. Az a gond, hogy beszél. Tágan értelmezett életmód-tanácsadóként, kezében fakanállal cséphadar. Nem csak az ételt, hanem saját magát is megvalósítja a stúdióban. Sertészsírból kifaragja önnön szobrát. Ő a jó ember, aki toleráns, érzékeny, elfogadó, nyitott, mély érzésű, felelősen gondolkodó. Nevéből is kiderül, de maga is gyakran emlegeti olasz származását, és nem is mulasztja el megjegyezni, hogy az olaszok nyitottak. Miként ő is. Azt nem teszi hozzá, hogy vannak sajnálatos esetek, amikor az olaszok egyáltalán nem nyitottak. Miként bárki. Mert hát erről van szó: Matisa Carlo nemcsak egy konyhát kap maga köré, hogy főzzön, hanem hagyják konyhai filozófusként végigömölni a műsorán.

Megannyi originális gondolattól sújtatunk. Megtudhatjuk, hogy az élet nehéz, az emberek irigyek, az igazi érték a szívben lakik, semmi sem számít, csak az egészség. Szeretném hinni, hogy Matisa Carlo mindezeket annyira őszintén gondolja és hirdeti, hogy a Duna TV egyetlen közszolgálati forintját sem fogadja el, és ha mégis, azonnal szétosztja az általa oly mélyen megértett szegények, fogyatékosok és árvák közt.

A főzőműsor ugyanis csak ürügy arra, hogy Matisa Carlo gondolatokat áramoltasson. Nem tudjuk meg, hogy sütünk, vagy párolunk, nem tudjuk meg, hogy csepp vizet, vagy olajat, nem tudjuk meg, hogy csapott vagy púpozott kanál, azt sem, hogy mennyi ideig. Megtudjuk viszont Matisa Carlo mélyen átélt elveit fogyatékosokról, társadalomról, isteni elvárható minimumról. Egyszerű dolgom lenne, ha csak idemásolnám Matisa Carlo mondatait. A kerekes székes fiataloknak például ezt mondta: Feltételezem, hogy nyilván mindenki, akitől elvesznek valamit, valami másik oldalon kaphat egy olyan pluszt, nyilván ezt majd elmondjátok nekem, hogy bennetek az élet hogyan tükröződik vissza, az érzések hogyan nyilvánulnak meg, mennyire engeditek szabadjára a fantáziátokat.

Kevés dolog árt ennyire a fogyatékosügynek, az integrációnak és a társadalmi elfogadásnak, mint éppen ezek a mondatok. Mert – az amúgy kedvelt közhelygyűjteményből – kimarad a többségi társadalom felelőssége, a lehetőségeken való gondolkozás és a szolidaritás. Az a rossz hírem van, hogy akitől elveszik az egyik oldalon a lábát, annak nem adják oda a másik oldalon. A jó képességű fogyatékosok töredéke jut el az érettségiig, az érettségizettek töredéke a diplomáig, és a diplomások töredéke a munkahelyig. Ők a szalonképes, tévéműsorba beereszthető, nézőbarát fogyatékkal élők, de vannak ám rosszabbak, súlyosabbak is. A halmozottak, akikről ki sem derülhet, hogy kaptak-e valamit a másik oldalon, mert az egyik oldalon annyi a mínusz. Őket nem szokták tévéműsorban mutogatni, mert az együtt érző magyar néplélek egyelőre csak a vakot, a kerekes székest vagy a siketet bírja elviselni külön-külön, a hármat együtt, egy személyben nem. Az értelmi sérültet vagy az autistát is csak akkor, ha Dustin Hoffman játssza.

Az idézett mondat második része egyszerű agyrém. A hirtelen önnön jóságától megmámorosodott szakács lírai vértolulása. Mi az, hogy „bennetek az élet hogyan tükröződik vissza, az érzések hogyan nyilvánulnak meg”? Akármilyen hihetetlen, de a fogyatékosokban nem az élet tükröződik vissza, hanem élnek, és ennek megfelelően az érzéseik is pontosan olyanok, mint bárkié. A közfelfogás rendszeresen aszexualizálja a fogyatékosokat. Nem akarja tudni, hogy egy állandó segítségre szoruló embernek vannak erotikus vágyai, és lehet szexuális vagy szerelmi partnere. Azt végképp nem akarja tudni, hogy egy két-három férőhelyes intézeti szobában miként is nyílhat erre lehetősége. A zsúfoltabb lakóotthonokról nem is beszélve! Azt sem akarja tudni senki, hogy a Magyarországon oly népszerű alkoholfogyasztás miként alakul a felnőttkorban sérült fogyatékkal élők körében. Meg azok körében, akik gyerekkoruk óta szorgalmasan integrálják magukat, aztán minden lehetőség híján egyszer csak befordulnak a kocsmába. Ha Matisa Carlo az élet „visszatükröződéséről” ömleng, nemcsak műsorkészítési beszédmuszájból mond hülyeséget, hanem ráadásul azt a sztereotípiát is erősíti, miszerint a fogyatékos ne akarja mindazt az életet, amit mi, (még) nem fogyatékosok élünk. Az neki csak tükröződhet.

Amint érzékcsalódás az is, hogy a Carlo és vendégeiben a vendégek fontosak lennének. Carlo elmondja ugyan: nem velük, hanem nekik főz. Nyilván ezért állítják őket olyan távolságba, hogy rájuk ne fröccsenjen a zsír. Az, hogy köthetnének rájuk kötényt, fel sem merül. Carlón sincs. Laza, mintha otthon pancsolna a konyhánkban, és csak buzgón hálálkodhatunk az általa gyakran emlegetett Istennek, hogy munka végeztével nem hozzánk jön haza.

A vendég csak ürügy. Arra, hogy Carlo gondolattoluljon. Ha volna benne cseppnyi is az általa emlegetett és a szerinte belőle természetesen és gáttalanul áramló toleranciából, megértésből, együttérzésből, akkor a pulthoz engedné a kerekes székeseket, és egy csapásra kiderülne, mennyire akadálymentetlen egy ilyen beépített konyhabútor. Akkor rövid fejszámolás után arra is reflektorfény derülne, hogy egy baleseti sérültnek mi mindent kellene megváltoztatnia ahhoz, hogy addigi életét transzformálja a megváltozott körülményeire (és most nagyon piszi voltam). De Carlo és kerekes székes vendégei a lefúrt kameráknak megfelelően helyezkednek el. A pult mögött a gondolat- és főzőbajnok, előtte a kerekes székesek úgy, hogy bele ne zavarjanak semmibe. Merő véletlen, hogy kiderül a srácról versenytáncos múltja, hiszen Carlo nem kérdez tőle semmit. Ez nem igaz, kérdez: A tánc az egy vidám dolog, nem? Az. Mámoros. Különösen egy baleseti sérült, végtagbénult, intézetben rehabilitálódó egykori versenytáncosnak. Mért van az, hogy ebben a pillanatban azt kívánom: Carlo és a srác cseréljen helyet egymással? Egy rohadék vagyok, biztos. Különösen, hogy megkapom hozzá az életfilozófiát is: Azt gondolom, hogy a mozgás helyett a lelkedben van egy másik lelki mozgás, hogy pótolja a testi mozgást. Nem? Nincs ilyen?

A kérdés végére érvén az addig két kézzel magyarázó Carlo azonnal visszafordul a serpenyőjéhez, és a lassan válaszoló srác csak a neki főző gasztronómiai szakíró lehajtott fejének beszélhet. Jó vicc, a főzés felelősségteljes feladat. Meg a kinyilatkoztatás is. Az már legyen a tévénéző műsora, mit beszél a fiú. Kap egy premier plánt, abba dumálhat. Mert totálban néha látszik ám, mennyire nem érdekli Carlót ez az egész. Kavarja a serpenyőjét, serceg a zsír, a vendég meg csak arra jó, hogy addig beszéljen, amíg Carlo nem talál egy jó végszót magának. Nem kell aggódni, talál.

„Ha nem érzel tragédiát minden alkalommal, ha ilyen [táncos] műsort látsz, akkor ez jobban megerősít téged” – mondja, de lesz a mondatnak másik fele is, ám azért időzzünk el itt egy pillanatra. Alig tudok jobbat elképzelni, mint egy kerekes székes egykori versenytáncost arról beszéltetni, jár-e táncos eseményekre, és nézi-e azokat a tévében. Carlo pszichológiai mesterkurzusa folytatódik, természetesen az ilyenkor előre várható felütéssel, a „mi ehhez képest az én történetem”-mel. Az adásidő tizenkettedik percében kiderül, hogy Carlo egykor sérülése miatt volt kénytelen feladni a sportkarrierjét, és évekig képtelen volt sportközvetítést nézni, szegény. Hát ettől ennyire együtt érző, nyitott, felelősségteljes és emberszabású. Sőt ironikus, ahogyan ő mondja. Mert tetszik neki a mozgássérült fiatalok szarkazmusa, amikor azt mondják magukról: ráérünk, nem futunk el. Hozzá is teszi, micsoda fontos dolog az irónia, ő is szokott viccelődni a nagy hasával. Ez volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem, nem fogom megtudni, hogyan készül el a kerekes székeseknek nagyon ajánlott szürkemarha borjúragu, sütőtökkel. Annál is inkább, mert október 23-án is sütőtök volt az ünnepi menü. Miért? Mert Carlo szerződése a Duna TV-vel nyilvánvalóan a nemzeti ünnepekre is vonatkozik, és talán van neki egy másik is, a sütőtökgyárral. Hát azért. Az ünnepi sütőtököt Kubik Anna jelenlétében sütötte, megjegyezvén, hogy „azt sajnálom, hogy ez a szép nemzeti ünnep, amit ma már mondhatnánk, hogy szép, mert szenvedés még van, de nem annyi, mint egykor volt, hogy ez valahogy nem Anna névnapra esik”. Kubik Anna ezek után az ünnepi alkalomnak megfelelően az emlékezés kötelességére figyelmeztetett, és korabeli szövegeket olvasott fel a konyhapultnál. Egy kis történetet arról, ahogy egy kilőtt orosz tank lángolt és füstölt az útkereszteződésben. A színésznő hangját gyakran elnyomta az aláfestő zeneként is értelmezhető sercegés, amit a sütőtök hallatott a serpenyőben, amint kockára vágva sistergett a forró olajon. Miképpen a szovjet katonák a tankban. Ünnepi pillanat volt.

 

 

Kapcsolódó írások:

Sándor Erzsi: Irén, a nő (Psota a férfiak hálójában. RTL Klub, XXI. század. Szerkesztő Lázs Sándor. 2010. április 7.) Az RTL Klub XXI. század című műsorának internetes önmeghatározása szerint...

Sándor Erzsi: Én vagyok a szomszédom (Szomszédok sorozat, ismétlés 1–331. rész az m1-en, naponta. Rendező Horváth Ádám.) Megértem Horváth Ádámot, amiért 2005-ben nem engedte a Szomszédok magyarázatokkal...

Sándor Erzsi: Kultúrházomlás (Kultúrház, utolsó adás, szerkesztő-műsorvezető Winkler Nóra. MTV1, 2010. szeptember 5.) Van annak valami indiszkrét bája, amiként a Tisztelt Háztól elhal...

Sándor Erzsi: Sztársáv, minden hullámhosszon (Sztársáv, műsorvezető Gundel Takács Gábor, MTV, 2009. november 9.) Minden hétköznap jelentkezik az MTV-n a Sztársáv című műsor, amely...

Sándor Erzsi: Stohlbúcsú Egyszer talán Stohl András is megtudja majd, hogy kicsoda is...

 

 

Cimkék: Sándor Erzsi, TV

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2010 | Tervezte a PEJK