(A 2004. március 11-i madridi terrortámadások áldozatainak emlékére.)
SPANYOLHON
Amaz évben, mikor Kolumbusz elindult,
hogy átszelje a mát, egész a tegnapig,
Granada megbetegedett. (Kérdezték is tőle
ágyánál barátai: hogy lehetsz ennyire
ELESETT?) A történelem tüdeje
volt ő: beszívta, s elhasználta
a békét. Így lett egyszerre lovasroham,
s erődostrom, mi hajdan volt: tengermoraj,
vöröslő szőlőfürtök, égkék...
VILÁG
Igen, tudom... és aztán, hogy Maga
meghódított, s a végtelent elrejtenivaló
testrészemmé tette, csak eljött
a birodalom, melyben sohasem
nyugszik le... mint lekapcsolhatatlan
kislámpa, világított torinói lepel-
arca a szemhéjam alatt!
SPANYOLHON
De miért, miért jött Bolívar? Mért kellett Önt
gyarmatonként elveszítenem: a kézfejét,
a felém-moccanását, a mosolyát?
És Napóleon, ki civilizálni
próbálta bennem a kegyetlen gót
kezdetet és a végzetes mór nyugalmat, amellyel
szerettem Önt...?
VILÁG
Ön félreért... túlságosan időtlen
megint, és ezt utáltam mindig Önben... érti
már? Falnak fordulnak előbb-utóbb
a birodalmak, akár egy elalvó kisgyerek,
tehetik Keletnek, Nyugatnak - a tengert
megóvják tekintetüktől. Csak így válhat szét
az Öröklét reggellé s estévé újra, csak
így foroghat tovább a Föld, e hangomnál
megakadt bakelitlemez: én szeretem...
szeretem Önt...
De élsz, csak részletekben. Márpedig
a szem, az orr, a száj, külön csak mímelik
a mosolyt, s ha a rajz széttépve foszlik,
darabban, én az arcról nem tudom, kit
ábrázol: ezt és ezt egymás mellé teszem
belőled... egy szörny jön ki majd, mellékesen."
Igen, kezed rak össze most kiszaggatott
részeimből... ám homlokomra aggatod
egyik szemem, s e küklópszban borzadva ismered
fel áhított egységed, Istenem:
veled ráncolja homlokát, s amint
felemeled rá jobbodat, ő ballal int."
Nem...végtelen számú véges papírdarab
sem adhat vissza engem... aki széthasadt,
nem lehetek... a képein nem látható
soha emez ügyetlen, náthás rajzoló:
mikor épp összeállnának a részletek...
Most miért kellett széttüsszentened?!"
Kezdetben karambolozott tekintetünk.
Én észre sem vettem, hogy egymásnak megyünk,
az Útinform mondta csak, hogy egy táncterem
szélén katasztrófával KEZDŐDÖTT az érzelem.
Aztán apád barátja - körzeti megbízott -
rád pokrócot, rám feledést borított.
Téged óvón másik kórházba vittek el,
azt sem tudtam, hogy élsz-e még. Mikor
kérdeztelek, vonták a vállukat: Kit érdekel?
Amnézia!" S elmagyarázták, hogy mi, hol.
Tudtam már: hol a büfé, melyik ez az utca...
Egy újságban bukkantam rá nevedre: Jutka.
S az írt helyszínen, hol elvittek tőlem,
emléket kutattam rólad, netán belőled.
A takarítót - Kék, mongolredős szemek..." -
pénzzel faggattam, ám ő félhetett,
Sírni kezdtem. Mert az én tekintetem: nem fogott.