1. Te légy szíves ne emelgess ki
Légy szíves te a műveimből nem kiemelgetni semmit,
és engem se akarj semmiből kiemelni,
te légy szíves, ne, ilyet így csak egy Úrnak
mondhatunk, akiről nagyon jól tudjuk, képet.
Mégsem az, sugallják annyian, de talán csak
dolguk szerveződésének nem jártak rendesen utána,
igen jót tesz ehhez szeretteink halála,
és ezzel még keveset mondtam.
Pörgött csapzottan. Mint a kötéltáncosnő,
pörgött ez a hím veréb, pördült át
az alacsony, pár centi magas rúdon,
vagy ahogy az artistacsoport alatt, becsület kérdése,
nincs háló, ahogy forognak a keréken.
Ez a mutatvány, hogy szeretteink,
főleg ha mindközönséges madarak,
se azonnali tragédiát nem igér (igér),
sem nem mentőháló kérdése. A biztonság birodalmát
elhagytad, a biztonságnak nincs is birodalma,
mint hosszú banán mellett a körkör alma, látszólag
más a kiderítés, a kivédés, aztán ez a kettő minden.
2. Kiderül, hogy kivédhetetlen
Hogy kivédhetetlen, ez derül ki, de nem derül ki,
mi is, ez a legigazabb elder-felhár,
nincs az, hogy tudásunk, ráérzésünk,
rátermettségünk valamit feltár,
ülepít, derít, az alj teljesen kusza.
(Egy kalitka alja. Az éhezőművész ketrece más.)
Éhezőművészi ketrecedből madarakat próbálsz éltetni.
De nem lehet semmit kivédeni,
hiába hárítod fel az Úrhoz, bármelyikhez
(van? nincs?), hiába kéktedsz...még a szót is félre.
Kékfestő, kétkedő, kételkedésfestő.
Kétkedsz, kéktedsz, késztetés, kékesztető.
Ráütsz, becsappan a doboz, a keksz-tető.
Itt tartod ceruzáidat. Nem hegyeztél,
nehogy ők megegyék, barangolva, fájdalom elleni
krémekkel nem kented magad, meg ne mérgeződjenek,
aztán elhagytak, halálkukk. Éjszaka, két álom közt
felébredsz, valami krémhez kötődnek gondolataid,
be fogod kenni izületeid, csuklód,
aztán egy nagy nyavalyát. Fájjatok tovább, az se.
Örökké felébredve.
3. Szerencse, elhal, de majd Keilenstein, majd!
Szerencse, elhal, ezt se lehetne végig bírni,
s végig kell bírni az elhaló szerencsét,
ki tudja, fene tudja, az lesz-e, végtelenség,
vagy csak fáj valamelyik oldal.
A kaktuszok a fiókban, az ablakok közt:
lesznek-e még? (Gyógyszerek lesznek.)
Új madár nem lesz.
Már ha te ilyeneket egyáltalán mondhatnál.
Egy új rímképlet, zaböltés, keresztben,
a durvább változat elfogadhatósága,
ez szakmai ártalmad folyása, keresztfolyás a híd
pillérsora, így is folytatódik valami, úgy
is. (Az úgyra a húgy rímel, de mit kezdjek vele itt?)
Nem költheti fel azt több olyan kikelet soha, melynek
a protáriumkalillók agapársorai megfelelnek,
és miközben a szomszédban teregető asszonnyal
a Hotbird vagy az Astra befejezésén (bocs. bevezetésén)
vitázhatnátok (jobb a békesség), Keilenstein személyében
a század új zsenije születik, csak még nem tudjátok,
asztridfelvolkolás, tegerind-katasztrik, elemi egység,
egy sorozatban ő a zab gyermeke, madarakat etet, még.
4. Egész elfelejtettem!
És e fontos dolgok közepén elfelejtettem én,
de teljesen elfelejtettem, amivel kezdtem,
tenéked, mit mondtam volna: te nekem
ne emelgess ki semmit (úgynevezett)
műveimből, a kis fakopács famadár a rúdján
nem azért akad el a brit lobogóban,
mert az van ott, nem, ha az, a skótban,
ennek legalább így semmi értelme.
Jön le. A kis fa harkály. Egykor mondtam:
ha meghal is Totyi, megmaradsz nekem te.
Mennyire igazam lett.
Tiszta ajándék, hogy nem előbb történt,
de ha nem most hal meg, mondja Hamlet,
ez eljött volna máskor, másképp,
nézem, a kis harkály hogyan pörög le, hol áll meg.