←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Ficsku Pál

Álomszünet

Arra ébredtem, hogy nem álmodtam semmit.

Pedig direkt álompróbát akartam tartani.

Mostanában úgy dolgozok, hogy elalvás előtt elhatározom, miről akarok írni, utána szinte transzban alszok, kóvályognak bennem a szavak és a történetek, aztán, ha úgy érzem, megvan az igazi, felébredek, beállok a zuhany alá, az arcomra és bőrömre pergő forró víz adja meg a formát, leülök a számítógép elé, és vagy lesz belőle valami, vagy nem.

Egyedül voltam most Emmyben, egy bányató melletti kis üdülőskanzenben, a gyerekek és az anyjuk távol voltak. Nappal negyvenhat fokot mértem a teraszon, az elsötétített szobában vártak a hideg sörök, éjszaka viszont langymeleg van, jókat tudok álmodni a kertben a napozóágyon. Ideális munkaidő. Szóval dolgozni akartam, lefeküdtem a kertben már este nyolckor. Felébredtem. Nem tudtam, hány óra lehet, teljesen sötét volt, az utcai lámpák nem világítottak, csak a hold araszolt lassan az égen. Feküdtem egy darabig, de csak nem jött álom a szememre. Sétálok egy kicsit a tóparton, gondoltam, ezek a tóparti séták lélekben mindig megnyugtatnak, akár hajnalban, akár késő éjszaka, vagy csak úgy az éppenhogy időben, mindig jó, szeretem nézni a fodrozódó vagy éppen tükörsima vizet, ahogy kiugrik egy-egy hal a vízből, ahogy bulizik egy vadkacsacsalád, a vitorlázó gyerekeket, ahogy küzdenek a széllel.

A tóparton különös látvány fogadott. Mindenütt emberek sétáltak fel-alá, vagy csak éppen ültek egy-egy kivágott fa rönkjén, nem szóltak semmit, csöndben volt mindenki. Mintha egy rossz álomból léptek volna elő. A távolban láttam valami pislákoló fényt, törzshelyemről, a Rákkeltőből jött. Gyertyafény volt. Nem tudtam, hány óra lehet, de a Rákkeltő ilyen késő éjszaka már nem szokott nyitva lenni. A Rákkeltő most nyitva volt. Az asztaloknál szótlan emberek ültek, bámultak bele a sörükbe, előttük égő gyertyaszálak. Laci, a tulaj, a pult mögött állt, a pult fölött két viharlámpa világított. Meg akartam szólalni, de intett, hogy csönd, és a kertben álló nagy szomorúfűzre mutatott. Talán a világ legnagyobb szomorúfűzfája áll a Rákkeltő udvarán, lehulló lombja olyan, mint egy hajkorona, a kislányom, ha meglátja, mondja neki, hogy baba, baba. A baba törzsére egy feliratot ragasztottak.

„Értesítjük Emmy község lakosságát, hogy 2005. július 25-én este nyolc órától 2006. július 26-án este nyolc óráig karbantartási munkálatok miatt álomszünet lesz. Megértésüket megértjük.

Észak-Magyarországi Álomszolgáltató Vállalat"

Laci már kirakta a sörömet az egyetlen üres asztalra, a kutyaól mellé, oda soha nem ül senki, tudják, hogy az az én helyem. A két kutya, Rocky és Malukapitány az ól előtt hasalt, szomorúan világított a szemük. Leültem, a gyertyalángban rágyújtottam egy szivarra. Kortyoltam egyet a sörömből. Szóval egy év álomszünet. Szörnyű lehet. Nem tudom, álmok nélkül lehet-e élni. Egyáltalán, mi az az álom. Nem vagyok se álomfejtő, se bérfilozófus, ott, akkor, azon az éjszakán, sörmagányomban nagy gondolatokra nem számítottam. Azt biztosnak véltem, hogy Krúdy Álmoskönyvében, az álmok között nincsen álomszünet. Hát most ez lesz egy darabig, álomszünettel álmodni. Lehetetlenség. Gyerekkorom óta vannak visszatérő álmaim. A legszörnyűbb álmom az, hogy kispados vagyok a Diósgyőr futballcsapatában, havi háromszázezer forintért, még soha nem játszottam egyetlen percet se, és akkor egyszer szólnak a kilencvenedik percben, hogy álljak be, mutatják, hogy ez jutalomjáték, én meg megremegek, húszezer ember skandálja a nevemet, beállok, gurul felém a labda, mit tegyek, belebikázok egyet, repül a labda, kiszáll a stadionból, átszáll a cigánysoron, át a negyedik, ötödik, hatodik, hetedik, nyolcadik, kilencedik, tizedik utcán, az ország legszebb gettója van a stadion mellett, még nevet se adtak az utcáknak, legalább lenne Csimbalmos vagy Dankópista, mondta egyszer egy helyi lakos, amikor éppen anyagot gyűjtöttem ott, olyan, mintha Nyújorkban élnénk, mondta, mi vagyunk itt a helyi niggerek, és röhögött, szóval átszáll a labda a cigánysoron, átszáll a gyár kéményei felett, át a meddőhányón, és száll, csak száll, át a hegyeken. Összeesek, a kilencvenegyedik percben cserét kérek. Megyek le a pályáról, tombol a közönség. Leizzadva ébredek, szörnyű. A másik visszatérő álmom kamaszkorom óta van. Amikor először tudtam meg, mi az a felláció. Ez amolyan hajnali álom, amikor felébredek belőle, merevedésem van. Azt álmodom, hogy a lány szájában marad a makkom. Nem fáj, csak olyan fura, amikor a lány veszi ki a szájából, és próbálja visszaragasztani. És nem sikerül. Néhány kísérlet, magamhoz nyúlok, mégis megvan, felébredek. A harmadik visszatérő álmom is ilyen testreváló. Először egy fogam esik ki, aztán még egy, és még egy, potyognak ki a fogaim, ömlik a vér a számból, már nincs egy fogam se, benyúlok a számba, megfogom a nyelvem, és nyúlik, nyúlik, húzom ki a nyelvemet, már több méter hús van kint, aztán rám tekeredik, mint egy kígyó, és megfojt. Nem kívánom senkinek. Megittam a sört, még kicsit örültem is, hogy akkor most, hála az Álomszolgáltatónak, egy évig nem kell rettegnem ezektől az álmoktól.

Nem tudom, hogy az Álomszolgáltató csak az alvás közbeni álmokat szünetelteti, vagy az ébrenlétieket is. Mert szerintem álom a beteljesületlen vágy és a meg nem valósult fogadalom is. Mostanában nekem egyetlen vágyam van, ami lehet, hogy csak álom marad, az, hogy újra tudjak rendesen járni. Esetleg futni is. Itt, Emmyben, labdázunk az utcán az ikreimmel, rúgják a labdát, futnak utána, sivítanak, én meg csak bicegek utánuk, mutatják, hogy fussak, próbálok futni, nem megy, fáj, könnyek szöknek a szemembe. Nem vagyok egyenértékű a másfél éves gyerekeimmel. Ha most tényleg álomszünet van egy évig, addig nem is leszek egyenértékű.

Hoztam magamnak még egy sört, az asztaloknál ugyanazok a kihalt, néma szemek, csend van, nem történik semmi, legfeljebb gyertyacsere.

Elővettem a zsebemből a füzetemet, amit mindig magamnál hordok, finom bőrkötéses füzet, egy szecessziós nővel beborítva, még akkor vettem, amikor vártam a gyerekeim születését, és a Gyerekgyár előtt, Zuzu kocsmájában kezdtem el jegyzetelni életemet, hogy, majd ha nem leszek, tudják meg, ki volt az apjuk. Néhány hónappal ezelőtt, a kórházi ágyon fekve, átgondoltam a fogadalmaimat. Szilveszter után néhány nappal fektettek be, logikus volt, hogy az újévi fogadalmaimat gondoljam át, tőmondatokban beleírtam. Ha nincsenek álmok, hát nincsenek, azért írni lehet róluk. Kivettem a zsebemből a tollamat is, nemrégen vettem a miskolci ócskapiacon, olyan, amit gyerekkoromban csodáltunk, a tollban úszott egy meztelen nő, ahogy forgattuk, úgy úszott felfelé vagy lefelé. Vettem a nőbe betétet is. Csönd volt és sötét, langymeleg és hideg sör, egyedül voltam sörmagányomban, a meztelen nővel írtam a szecessziós nőbe a beteljesült és be nem teljesült álmaimat.

Hajnalonta szoktam nézni gyerekeim arcát, ahogy alszanak, néha mosoly fut át rajtuk, néha elkomorodnak, aztán felsírnak, vagy éppen úgy csinálnak, mintha kacagnának. Első Szilveszterüket még a Corában töltötték, vagyis a koraszülött-osztályon, inkubátorban, kéthetesen szerintem arról álmodhattak, hogy leveszik őket a gépről, hogy életben maradnak, hogy az élet nemcsak álom lesz nekik...

Gyorsan kértem még egy sört meg egy kisfelest, ha a születésükre gondolok, mindig elérzékenyülök, jogom volt-e, jogunk volt-e ebbe a szörnyűen szép és kemény világba kivettetni őket. Az íróasztalom fölött van három kép, mintha triptichon, a gyerekek vannak rajta, amikor ikerinkubátorral szállítottuk őket a Corába, még kissé nyálkások, de már szép szűzfehér ruhában vannak, Lara alszik, Máté ordít. Ők vigyáznak rám. Szülés után Anett csak egy pillanatig láthatta, már mentek is az életmentőbe, aztán életük első túlélőtúrájára. Harmadnap este Anett sírt, zokogott, hogy még nem is láthatta a gyerekeit, megkérte a doktort, hagy láthassa, nem az ő dolga, mondta. Este volt már, üresen kongott a kórházi folyosó, a távolban láttam egy műtőssrácot, üres tolókocsit tolt, utánaszaladtam, elkértem, rendes volt. Karácsony előtt voltunk néhány nappal, sűrű hó esett, toltam Anettet fel a hegyre, a szülészetről a gyerekeihez. Felvittem a lépcsőn először őt, aztán a tolókocsit is, csodálatos érzés látni azt, amikor egy anya először látja a gyerekeit.

Szóval arra az első Szilveszterre gondoltam, rendes gyerekeim vannak, az élet már tényleg nem csak álom, betartották fogadalmukat.

Olvasgattam a szecessziós nőben a jegyzeteimet, nem tudom, miért pont ezeket írtam le, hiszen nem is emlékezhetek ezekre.

1967 Szilveszterén, egyéves koromban megfogadtam, éjszakánként nem sírok fel, hagy aludjon a mama meg Sanyimama.

1968 Szilveszterén megfogadtam, hogy jövőre nem rágom le Petibaba jobb lábát.

1969-ben megfogadtam, hogy nem megyek világgá, ha elfogy az anyarúzs.

1970-ben megfogadtam, hogy várom a kistestvéremet, anya nem tartotta be.

1971-ben megfogadtam, hogy éjszaka nem sírok, apa hagy aludjon, apa nem tartotta be, mindig hajnalban jött haza a munkából.

1972-ben megfogadtam, hogy az oviban csókolózásbemutatót tartunk a szülők előtt a Szepesi Zsuzsival.

Ez az első álmom, ami megvalósult.

Felálltam az asztaltól, újra lementem a tópartra. Annak idején a Tisza mellett laktunk, néha kiszöktünk a folyópartra, ott csókolóztunk. Most már nincsen kivel, csak a csönd van és a kóválygó álommentes emberek, hátha megérzem még a gyerekszájízt.

A hetvenes évek elején még nem volt tévénk, azt se tudtam, mi az a videó, pornócsatornáról még nem is hallottunk, a szopós kurvát csak Joli néni, a takarítónő emlegette, azt hittem, az valami gazdag nő, neki több pénze van napsugaras pálcikás nyalókára, mint nekem, ő többet szopogathat, nyalogathat. Apámékat soha nem láttam csókolózni, így persze hogy izgultam, amikor Szepesi Zsuzsa megígérte, megtanít csókolózni. Szepesi Zsuzsa volt a legszebb az oviban. Így utólag csak a bőre illatára emlékszem, olyan volt, mint valami finom bor, a mandula, az ibolya és a vanília illata keveredett benne, csókolózás közben egy kis epermézzel. Az óvoda udvarán volt egy kis gyerekház, az óvónénik mindig azt mondták, gyerekek, menjetek papás-mamást játszani. Bebújtunk Szepesi Zsuzsával, azonmód letámadott. Beledugta a nyelvét a számba, és forgatta benne. Olyan volt, mint egy propeller. Átölelt és letepert a földre. Amikor sikerült kiszabadítani a nyelvemet, én is elkezdtem forgatni, olyanok lehettünk, mint egy légiparádé. Elveszel feleségül, kérdezte. El, mondtam. Mikor kérsz meg, kérdezte. Vasárnap jó, kérdeztem, utána elmegyünk ebédelni a Kisvadászba. Jó, mondta, de ebéd után csókolózzunk a Tisza-parton. Nem tudtam válaszolni, mert folytatódott a légiparádé.

Vasárnap korán ébredtem, édesanyáék még aludtak, megmosakodtam, bekentem az államat habbal, apa borotvájával megborotválkoztam, timsóval simogattam az arcom. Fehér inget vettem, kék pántos kisnadrágot, fehér térdzoknit, meg az ünnepi műanyag szandálomat. Spórolt pénzemből vettem a piacon vadvirágot, kérdezte Vas néni, anya mindig tőle vette a virágokat, sőt amíg meg nem kaptuk a szolgálati lakást, Vas néninél laktunk albérleti házrészben, szóval, kérdezte Vas néni, hova megyek ilyen korán, leánykérőbe, mondtam. Nevetett, nem engedte kifizetni a virágot, megmaradt a spórolt pénzem. Hoszszasan csöngettem a Szepesi-villa előtt, villának hívta a falu, mert volt tetőtere, mint a grófoknak volt az a szuterin vagy mi, mondta Vas néni, amikor már tudott a kapcsolatunkról, jó lyány, jó családbul, mondta, neked való, szóval hosszasan csöngettem a Szepesi-villa előtt. Zsuzsa apja jött ki, csíkos pizsamában. Mi járatban, kérdezte, ilyen korán. Leánykérőbe jöttem, mondtam. Konkrétan a Zsuzsi kezét szeretném megkérni. Gondoltam, hogy nem a feleségemét, nevetett, más nő nincs a háznál. Hazudik, futott át az agyamon, itt lakik Lukrécia, a fekete macska is, de hát ne várjunk el első alkalommal mindent egy apóstól, majd ha megisszuk a pertut. Fáradj beljebb, mondta. Beljebb fáradtam. A konyhában ültünk le, a három nőből kettő még aludt, csak Lukrécia dorombolt a kosárkájában. Nem lesz egy kicsit korai még ez, kérdezte. Nem hinném, mondtam, jövőre megyek iskolába, tanult ember leszek, a tanult ember meg el tudja tartani a családját. Hosszasan beszélgettünk a kiskorúság, a tudomány, a családfenntartás és a szerelem témakörében, amikor megjelent Zsuzsi, bodros-fodros ruhában. Akkor elvihetem, kérdeztem. El, mondta az apja. Nevettünk, boldogok voltunk. A Kisvadászba vittem, az volt a törzshelyem. Akkoriban anyám sűrűn volt kórházban, apám nem nagyon tudott főzni, meg hétvégenként dolgozott a kultúrban, vasárnaponként, amikor nem volt óvoda, a Kisvadászba jártam ebédelni. Étlapot kértem, még nem tudtam ugyan rendesen olvasni, de hosszasan, akkurátusan böngésztem az étlapot. Mindig rántott májat kértem. Sült krumplival, bambival. Pontosan tizenkilenc forintba került, én meg mindig egy papírhúszast kaptam, nem kértem vissza belőle. Szóval a Kisvadászba mentünk Zsuzsival, az esküvőt tervezgettük, mondta, hogy az apja ismer egy fontos embert a pártbizottságon, hátha el tudja intézni, hogy ezt a kiskorúságot amnéziával felejtsük el, járuljon hozzá az állam a tervhez. Megörültünk az ötletnek, ettünk, aztán csókolóztunk a Tisza-parton, másnap meg megtartottuk a bemutatót a szülőknek. Talán ez volt az első igazi álmom, ami megvalósult.

Jó, hogy nem most vagyok óvodás, gondoltam, álmok nélkül nem lehet az ember nagycsoportos. Egy szívet rajzoltam a lábammal a Rákkeltőt borító gyöngykavicsba, aztán gyorsan széttapostam. Már régen nem álmodok szerelemmel. Talán túlkoros vagyok az érzelmekhez. Meg akartam inni a maradék sörömet, hogy tovább böngésszek a régi álmaim között, amikor Csődör állt meg az asztalom előtt. Vigyorgott, és mutatta, hogy le szeretne ülni, nincs máshol hely, megengedem-e. Megengedtem. Csődör a helyi mongolidióta. Kicsi, alacsony, gnóm figura. Egyesek szerint harmincéves, mások szerint van már vagy hatvan is, de vannak öreg horgászok, akik hatvan éve ugyanilyennek ismerik. Piros zokni volt rajta, strandpapucs, rózsaszín mackónadrág, fekete ing fehér nyakkendővel és fekete-fehér kockás, cápagalléros zakó, zsebében friss páfránnyal. Mindehhez jött még egy MOL feliratú baseballsapka, tökéletes volt, díszkivilágítást kaphatott volna a jelmeztervező főiskolán. Csődör mindennapos vendég a Rákkeltőben, éppúgy, mint a falu összes kocsmájában, mindig ő issza meg a reszlit, a poharak aljából összeöntögetett italmaradékot. Intettem Lacinak, kérek Csődörnek egy korsó sört, kérdeztem tőle, kér-e egy kisfelest is, kért, megkapta, úgy nézett rám, mint szűz lány az első orgazmusa után. Lehet, hogy életében nem kapott még egy egész korsó tiszta sört. Á, á, hörögte, és a szomorúfűzön levő papírra mutatott. Álomszünet, kérdeztem. Aaaa, aaaa, mondta. Megdöbbentem. Csődör se olvasni, se írni, se beszélni nem tudott, elmebeteg is volt, mégis tudta, hogy álomszünet van. És akkor arra gondoltam, lehet, hogy nemcsak itt, Emmyben van álomszünet, lehet, hogy nemcsak az Észak-magyarországi Álomszolgáltató Vállalat tart a karjában, lehet, hogy mást a déli, keleti, az európai, az eurázsiai, a satöbbi álomszolgáltató, lehet, hogy egy kozmikus álomszünet részei vagyunk. Lehet, hogy nemcsak itt a Rákkeltőben ülnek és vedelnek szótlanul, csendben az emberek, nemcsak itt a tóparton kóvályognak némán, hanem mindenhol, az egész földön. Éreztem, hogy kezd a fejembe szállni a gondolat, ittam én is gyorsan egy sört, és újra a szecessziós nőbe merültem.

1973-ban megfogadtam, hogy az egész osztály előtt húzogatom a fütyimet, betartottam, jól kikaptam. Nem volt egy álom.

1974-ben megfogadtam, hogy várom a kistestvéremet, anya betartotta.

1975-ben megfogadtam, hogy nem húzogatom a fütyimet többé, abban az évben betartottam, nem kaptam ki.

1976-ban megfogadtam, hogy betartok a matektanárnak, betartottam.

1977-ben megfogadtam, hogy szívembe zárom a Tisza csendjét.

Igen, a Tisza. Ha nem is a szülő, de a nevelőanyám. A Tisza csendjére gondoltam ott, az Emmy-tóparton egy kerthelyiségben ülve.

Van Esterházy Péternek egy szép mondata, „a tenger jobbá teszi az embereket". Szirtes András mondja Lukáts Andornak egy filmben, New Yorkban állnak a tengerparton egy korlátnak támaszkodva, nézik az egymást fércelő sirályokat. Mindentől távol. Nemcsak a tenger, de a folyó, a tó, a víz is jobbá teszi az embert. Egyszer feküdtem fenn a Bükkben a Nagydél tetején a kakukkfűtengerben, megértettem a hegyek csendjét. Jó volt. Pedig akkor már ismertem a Tisza csendjét. Amikor Szepesi Susával, így ejtettem, hogy Susa, nem tudtam még kimondani a zsébetűt, szóval amikor Szepesi Susával csókolóztunk a Tisza-parton, akkor Tiszafüreden laktunk. Óvodás házasságunk csúnya válással végződött. Már befejeztük az első osztályt, nyár volt, ültünk a folyóparton a hajdani kikötő lépcsőjén, tervezgettük az életünket, csókolózgattunk is egy kicsit, azt terveztük, hogy én csillagász leszek, ő meg éjszakás nővér, hogy egy időben tudjunk dolgozni. Felajánlottam ugyan, hogy legyen ő is csillagász, elintézem, de ő nem akart, nem, nem, nem, mondta, abba belehalna, éjszaka is csillagokat nézzen, nappal meg engem, az ő egyetlen csillagát, azt nem bírná ki. Másnap anya azt mondta, kisfiam, egy kicsit elutazunk. Azt hittem, nagyanyámékhoz megyünk, nyáron sokat voltunk ott, falun, de nem. Már napok óta pakolták a bútorokat és a könyveket, nem sejtettem semmit, anya azt mondta, eladunk mindent, szebb életünk lesz. Nekem is szebb életem volt Susával, gondoltam, anyáék is megérdemlik. Becsaptak. A szebb élet délután már Leninvárosban köszöntött rám egy másfél szobás panellakásban. Soha többé nem láttam Szepesi Susát, elraboltunk tőle, mondta édesanya, hogy ne fájjon a búcsú. Fájt. Nem maradt semmim, ami örök, csak a Tisza. Ahogy akkor mondtuk, a Tisza élt, a Tisza él, a Tisza élni fog. A Tisza csendjét tizenkét évesen éreztem meg igazán. Akkor már kenuztam, tavasztól őszig az összes szabad időmet a vízparton töltöttem. Van egy hely, ott, ahol a Szinva, a Hejő, a Hernád és a Bódva vizét összefonva a Sajó a Tiszába ömlik, amit aranypartnak hívtunk. A folyó nyekken egyet, éles kanyart vág, és a bal partján hosszú, széles homokpad alakul ki. Oda jártunk fürödni, meg pihenni. Lefeküdtünk a homokba, egy maréknyit a kezünkbe vettünk, és a nap felé fordítva pergettük a hasunkra, olyan finom és csillámló volt az a homok, mint az aranypor. Egy nap Kistubu, a kormányos, egy apró csomagot tett be a háta mögé az indiánkenuba. Azt hittük, az ebédje, mi a Halászcsárdába jártunk ebédelni, előfizetésesre, Kistubuék viszont szegények voltak, az apja állítólag azok közül a fegyencek közül került ki, akik annak idején a gyárat és lakótelepet építették kényszermunkában, aztán itt maradtak, letelepedtek, városalapítók lettek, nem tudom, erről soha nem beszéltünk, tabuból, a lényeg, hogy Kistubu soha nem járt a Halászcsárdába, otthonról hozott szendvicset. Feküdtünk a homokban, hallgattuk a Tisza csendjét, amikor kivette a partra húzott kenuból a zacskót. Egy pornóújságot vett elő. Odas, mondta, a kamionosok hozták. Akkoriban a fél város abból élt, hogy jugoszláv kamionosoknak adta ki a lakása egyik szobáját, azok szállították németbe a naftát, havonta csak két-három napot voltak itt, de jól fizettek, és hozták az ajándékot, gyereknek cigirágót, anyának Burdát, apának meg pornóújságot, hát ebből lopott el egyet Kistubu. Nézzétek, mind kenus, mondta. Valóban, hatalmas, keményfarkú fickók voltak a nők mellett, egyszerre kezdtük el ordítani a kenus indulót: „akinek a fasza lapos, abból lesz a jó kajakos, akinek a fasza kemény, abból lesz a kenus legény". Odas, micsoda nő, lapozott Dédé, odas, ez is, nézzétek. Csöndesebben, mondta Kistubu, még életre kel. Röhögtünk, aztán a hátunkra feküdtünk, álmodoztunk, hogy majd egyszer nagyok leszünk, kenusok, az ágyban is olimpikonok, és a Tisza csöndjét nem zavarta meg semmi, csak négy kisfiú bőrsuhogása. Miután elélveztünk, felkeltünk. Néztük az eget. Vihar közeledett. Mintha bebasztak volna az égnek. Mályvaszélű, mélylila felhők tükröződtek a vízen. Talán úsztak le Titelig.

Hajnalodott, mintha tényleg bebasztak volna az égnek. Mályvaszélű, mélylila felhők tükröződtek a vízen. Tóba zárták őket, innen nincs menekvésük.

A betegségben az a szar, hogy magadra hagynak. Mint egy koszos zoknit, eldobnak maguktól. Már hónapok óta nincs bőrsuhogás, nincsenek vágyak, nincsenek álmok, és nem a hirtelen jött álomszünet miatt. Leírhatatlan feleslegesnek lenni. Amikor már nem kellesz senkinek. Néhány hónappal ezelőtt fetrengtem a padlón, könyörögtem a Jóistennek, hogy húzza ki a gerincemet, szedje ki a csontjaimat, filézzen már ki, amikor odajött hozzám a kisfiam, vagyis nem jött, mert még nem tudott járni, térden járt, odatérdelt hozzám, megsimogatott, aztán felitta könnyeimet, hozzám bújt, feküdtünk ott, mint két lábatlan barát. Ültem Emmyben a semmi közepén, fölöttem hajnalodott a gonosz ég, talpam alatt gyöngykavics, szemben velem meg Csődör. Vajon Csődört megsimogatta-e valaha valaki. Amikor megszületett, biztos, amikor egy-két éves volt, biztos, amióta kiderült, hogy mongolidióta, biztos hogy nem. Falun szarabb betegnek lenni, te leszel a falu szégyene, a szülők, már ha lehet az ilyen állatot szülőnek nevezni, szégyellnek, hogy szakadt volna a fejed anyád méhébe, üvöltenek egy-egy rossz mozdulat után az apák, hogy szakadt volna a fejed a méhembe, üvöltenek egy összetört tányér után az anyák, kipuccoltak volna belőlem, a gyerek meg csak áll, nem sír, nem ért semmit, csak vigyorog. Csődör is vigyorgott, és mutogatott a páfránya felé. Csődört állítólag már háromévesen kirakta az anyja az utcára, hülye gyereket mindenki megsajnál, adnak neki enni, inni, nem kell törődni vele, este hazajárhat fürödni meg aludni. Amikor nőtt Csődör, elkezdett kocsmába járni. Eleinte csak ült a sarokban, megtűrték, ugratták, örült neki, emberek között lehetett. Néha megsajnálta a csapos, a maradékot, a reszlit nekiadta, Csődör meg hálás volt, segített ládát pakolni, hányást felmosni, apróbb egyszerű munkákat bíztak rá. Nyáron virágot szedett a réten, vagy csórt el a házak előli virágoskertekből, azt adta oda a pultosnőknek a reszliért, télen, amikor nem volt virág, felmászott a hegyre, a temető melletti bányagödör fölé, páfrányt szedett, meg fenyőgallyakat. Ha valaki követni akarta volna Csődör téli vonulását, csak követni kellett volna a páfrányok útját, amelyik kocsmában nem volt páfrány, ott aznap még nem volt, csak meg kellett volna várnia. De Csődört nem kereste senki. Most ott ült velem szemben, és nyújtotta felém a páfrányt. Nem akartam megsérteni, elfogadtam. Kértem még inni. Mondtam Csődörnek, hogy hagyjon dolgozni, mutattam neki a szecessziós nőt, elkérte, nőt még úgyse kapott kölcsön, nézte a nőt, aztán lapozgatta, úgy csinált, mintha tudna olvasni, akárcsak én annak idején a Kisvadászban, visszaadta, mondta, hogy ép, ép, ao ép. Valaha grafikusnak készültem, bár már vagy húsz éve nem rajzoltam, azért most Csődör kedvéért megpróbáltam, felskicceltem egy meztelen nőt, nagy keblekkel és dús szőrzettel, leomló hajjal, mint a szomorúfűz, kitéptem a füzetből, és Csődörnek adtam. Berúgott a nőtől. Felállt, ugrándozott, rohangált az asztalok között, mutogatta mindenkinek, hogy van nője, végre neki is van nője, mindig is tudta, hogy egyszer lesz, nemhiába hívják Csődörnek. Aztán elrohant.

Éreztem, hogy valami hiba csúszott a rendszerbe. Hogy lehet álomszünet, ha éppen most teljesült Csődör álma. Fel kellene hívnom az álomszolgáltatót, hogy akkor most ez az álomszünet mindenkire vonatkozik, a mongolidiótákra is, vagy csak az egészségesekre, az ébren álmodókra vagy a normális emberekre. Ez se jó, gondoltam, én beteg vagyok, és ki tudja, hogy normális-e. De hát minden embernek van valami betegsége, akkor ezek szerint a Földön nincs egyetlen normális ember se, akkor meg nem lehet kozmikus álomszünet, lehet, hogy az egészet csak én álmodom. Éreztem, hogy kezdek összezavarodni, gyorsan visszamenekültem a szecessziós nőbe.

Valószínűleg nagyon el lehettem keseredve a műtétem után, ahogy olvastam az évekre lebontott fogadalmakat, vágyakat, álmokat, egy zaklatott ember élete rajzolódott ki. Ilyeneket írtam, hogy olimpiai bajnok kenus leszek, a következő évben jutalomból megleshetem a Holló Zsuzsi sunáját, hogy aztán én legyek Csegevara, aki támogatja a lengyel forradalmat. Mindezt négy év alatt. Végül is az pont egy olimpiai ciklus, bár nem tudom, hogy a halott Csegevara milyen színekben indulhatna. A következő olimpiai ciklus elején megfogadtam, hogy elvesztem a szüzességemet, soha többé nem iszok alkoholt, az alkohol öl, butít, és nyomorba dönt, viszont én leszek Hajnóczy Péter reinkarnációja, ezért felvesznek Debrecenbe az egyetemre. Na bumm, ez jól összejött. Egy antialkoholista Hajnóczy-reinkarnáció vitt haza hetente másik csajt az egyetemi klubból. Az csinálja meg később a konyak egyes maratont. Teljesen skizofrén helyzet. Mint ahogy a következő évben tényleg az volt. 1986 Szilveszterén a pécsi katonai kórház elmeosztályán megfogadtam, hogy leszerelek, ezeknek én nem fogom védeni a hazát, amúgy is a barátom kúrta a csajomat, haza kellett mennem. Az elmeosztályra azért kerültem, mert őrségben szétlőttem az őrtornyot. Nem mertek bent tartani, kóros személyiségzavar, skizofrénia, hazaküldtek. Álomnak ugyan nem nevezném ezt, szinte öntudatlan állapotban cselekedtem, szerencsém volt, amikor rám törték az őrbódé ajtaját, nyugodtan agyonlőhettek volna. Nem lőttek, leszereltek inkább.

Leraktam a szecessziós nőt, zsebembe dugtam az úszkáló meztelen nőt. Belefáradtam a múltam képzelgéseibe. Ez a ciklikusság viszont tetszett. Rájöttem, hogy az élet olyan, mint az olimpia, nem a győzelem, a részvétel a fontos. Ültem a hajnali kerthelyiségben, már világosodott, egyáltalán nem olyan volt, mint amikor bebasznak az égnek, a mályvaszélű, mélylila felhők eltűntek az égről, olyan volt az ég, mintha a nap simogatná. Az emberek még mindig szótlanul ültek üres söröskorsójuk előtt, volt, aki már bóbiskolt, volt, aki csak meredt maga elé. A folyópartról egyre többen jelentek meg, hosszú sor kígyózott Laci előtt, itták a reggeli kávéjukat, talán azt várták attól a feketétől, ébredjenek már fel, legyen vége ennek a rémálomnak.

Megjelent Csődör is újra. A nővel volt. Vigyorgott, és mutatta, hogy megvolt, egyik öklét a másik tenyerébe csapkodta, mint ahogy a töcskölést mutatja általában az ember. Jó volt, kérdeztem. Ne... nee..., mondta. Nem volt jó, kérdeztem újra. Deeee... deeee, mondta, csakneee. Nehéz volt, kérdeztem. Vigyorgott. Az első mindig nehéz, mondtam. Vigyorgott tovább, aztán mutatta a nőt, kissé tényleg meg volt tépázva. Kértem neki egy kávét, adtam egy szivart, pihenje ki magát. A szivart persze egyből letüdőzte, köhögött tőle, majdnem megfulladt. Én csak jót akartam. Felállt köhögve, mutatta, hogy elmegy még egy körre a nővel. Valahonnan még egy páfrányt bányászott elő, hálásan nekem adta, aztán elment.

Ültem egy darabig, aztán azt vettem észre, hogy az emberek beszélgetnek egymással, nevetnek és szörnyülködnek, volt, aki debrecenit evett, volt, aki rántottát, a pult fölött, a kiakasztott papagáj mellett ment a tévé, olyan volt a Rákkeltő, mint bármelyik reggel. Megvártam a híradót meg a kékfény-híreket, hátha bemondják a katasztrófát, hogy álomszünet volt Emmyben. De nem. Volt benne minden, légikatasztrófa, nemzetközi esőzés, áramszünet, alámosott házak, özönvíz, ötlábú bikaborjú és kagylóköpő verseny, de az álomszünetről nem beszélt senki. Idegesített a dolog, gondoltam, végre utánajárok. Meg akartam nézni a babára ragasztott papíron, nincs-e telefonszám, de a szomorúfűzön nem volt ott a felhívás. Kimentem a partra, ott se volt sehol semmin. Elővettem újra a szecessziós nőt meg a meztelen tollat, felhívtam a különleges tudakozót. Az Észak-magyarországi Álomszolgáltató Vállalat központi számát kérném, mondtam. Várjon egy kicsit, mondta egy kellemes női hang, mindjárt megnézem. Kicsi csend után megszólalt a nő, mit keres, jól hallottam, kérdezte. Az álomszolgáltató számát, mondtam. Na menjen a kurva anyjába, mondta, és megszakadt a vonal. Csend lett.

Arra ébredtem, hogy napozott az ég. Fölöttem harkályom dolgozott, néhány ággal arrébb két rozsdafarkú gyömöszölte egymást. Az almafa alatt feküdtem a napozóágyon. Körbenéztem. A teraszon ott fityegett a két hinta, most gyerekhiány van, nyugodtan pihenhetnek. A kert végében, a mogyoróbokor előtt, ott volt a felfújható műanyag medence, csúszdástól, pálmafástól. Mellettem feküdt a koraszülött teknősbéka-homokozó, a Corában vettük, koraszülötteknek ott vásárolunk, tornász-világbajnokságot rendeztek a gyerekek néhány napja benne, Petibaba fejen állt, feje mélyen a homokba fúródott, Zsuzsibaba meg spárgázott, kár, hogy kitört az egyik lába. Mögöttük a kerítésnek támasztva ott állt a két kertitörpe, négy telet bírtak már ki a szabadban, pattogzott róluk a festék, a két törpe apa meg anya, homokkal szoktak bennünket etetni a gyerekek. A járdán ott állt az arzenál, kisautók, motorok, babakocsik, műanyag talicskák parkoltak egymás mellett. Most kihalt idill. Felkeltem, átsétáltam a Rákkeltőbe. Még nem volt nyitva, Laci éppen a gyöngykavicsról kaparta össze a két éjjeliőr, Rocky és Malukapitány szarát, persze nekem szabad bejárásom van ilyenkor is, kiakasztottam a riglit, és bementem. Mi volt itt éjjel, mondtam. Mért, mi lett volna, kérdezte. Hát az a sok ember. Milyen ember? Hát akik itt ültek, némán, szótlan, és csak vedelték a sört. Jó forgalmad lehetett. Miről beszélsz, Pali, kérdezte Laci. Hát az álomszünetről. Milyen szünetről, értetlenkedett. Álomszünetről, mondtam. Csődörre se emlékszel, kérdeztem, megvolt neki az első nő. Ugyan már, Csődört az idén még nem láttam. Állítólag meghalt, de nem biztos. De hát itt voltunk mindannyian, kozmikus álomszünet volt. Elnevette magát, Pali, te megint hülyéskedsz. Csinálok inkább neked egy kismenüt.

Megittam a kismenüt. Hazafelé már valami derengett. Beálltam a zuhany alá, hagytam, hogy a bőrömet égesse a víz. Aztán elővettem egy üveg jéghideg sört, leültem az íróasztalomhoz, és elkezdtem írni.

Álomszünet.

Így kezdtem.

© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk