←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Tandori Dezső

A valódi lóversekből

I. Egy „Honnét meg nem térő?"

 

Honnét nem tért meg utazó (Kb. Hamlet)

 

Hogy még tanárom, még az iskolában:

hogy ne azt, mi mondhatatlan

- én se mondom, hogy bírhatatlan! -,

csak ami nehezen mondható -

én is: nehezen bírható?

Így járok emlékek nyomában.

 

Lófutamok, persze, kihullanak,

engem sem érdekel már Commander Chief,

Wolfenkönig, Mtoto, Kis Lovag,

s bánom is én, Simply Red Diamant győz,

vagy My Dear Diamant, s nem mulatok,

hogy Gorbit és Jelcint

 

lónévbe vették, de Ronaldót, Myskinát,

Raszkolnyikovot, Waldent,

ki megy ma, tegnap mit ment,

holott csatornáimból szinte ömlik

a sok lószín, de mint az ingyen bélszín itt;

én a hátsó lombkoronák sorát

 

nézem, mint írtam: „a határtalanba"!

„hol már a pálya sincs kimérve",

a kimondhatatlan, a nehezen mondható

Örök Körbe érve.

S főleg csatakosan a lenyergelőben,

hol megpaskolják hátunk, vagy: „Legközelebb!

 

Gyerek!" Azt mondják. Nem a pályát nézem,

ha egyáltalán kinyitok egy épp versenyt adó csatornát,

mennyire vágytam volna ilyenekre,

csak a pálya túlján tényleg az erdők lombját;

figyelek - tucatnyi! - a zöld színekre,

melyek előtt valami múlandóság fut egyre.

 

Bírhatatlan? Nehezen bírható, hogy

- ami tényleg történt - elmondhatatlan?

Fogadások, szerelmek, tervek, életben s irodalomban,

még csak hátterükkel is alig, hogy megjelennek:

s ahonnét nem tért meg az utazó,

ez az igazi a víz- és lombfalon:

 

némasága csak, csak a néma szó.

II. „Nyihorászunk csak, hazaértünk"

(Madárzsoké)

 

A néma szó, s annyi se! Hazaértünk,

gyökerek között némán nyihorászunk,

egy-egy lelenckő érintgeti hátunk,

ha a Föld forgása akarja vélünk.

 

Véljük. Vagy az sincs. Egyre szebb büfék

nyílnak, mint a virágok; kalap-

divat virul, rettentő fogadások

cáfolják végzetünket, válaszul,

 

hozzák mások csalódott végzetét.

De feléledünk! Újra felkelünk! Le-

rázzuk a cigarettacsikkeket

csontvázunkról. Mi voltunk betegek?

 

Sose ágáltunk ilyen jó erőben!

Nagyszerű szereplésünk várható

- mindent elfeledőben;

és a pálya túlján a lomb a végső szó, a szó, mely

 

legalább ott van, s közönyünk delén, fenn,

míg előbukkanunk („De jó fej!"),

a nap, ragyog, mint az egyszerre Való-és-nem-Való.

Az egyetlen megfogadható Hely.

 

 

III. „Jót mondok!"

 

(Jót mondok, hagyja már a lovakat. Akárki)

 

Egyszer kölcsönkérték tollam, tippet írni; bejutottam

Limerick pályája hátsó kapuján, ott mentem, libasorban,

a hivatalos személyek közt - állatorvosnak néztek? -,

nem kérték a jegyemet! Kiderült később, hogy aznap

 

mindenki ingyen bemehetett. Verseny előtt a kikötőben

kóboroltam. No, mondom, elkérték tőlem a tollam,

a baden-badeni parkban, hát mondom, megkérdem az illetőt,

kit fogad ily buzgón, kit ír be, hát mondta: „Csakis őt".

 

mondta (Ilicset, Dragicsot, Brankót), biztos a szerelme,

gondoltam, én is megtettem helyre, hatalmas meglepetés

volt, visszanyerhettem volna rajta, ha rendesen megrakom,

egy baden-badeni hetem. (Azóta sem jártam arra, spec.)

 

Mit mond ez? Toll, limerick-vers, közel maradt mindegyik,

nyers választóvonal csak az életembe' van.

A kis temető a pálya túlján, arra járva még együtt jár a mezőny,

s kinek írjak: „Kérem, Ön..." (Jót mondott Iliccsel etc.)

 

Minden egyre nehezebb. Elmúlt minden könnyűség, csak annyi jó,

ha magammal vagyok csélcsap, s mégis megállok egy pultnál,

mint a múltnál, mind ami elmondható s elmondhatatlan, szél-csap,

s jönnek a lovak könyv-alakban, jön, hogy néha beleszerettem...

 

de hagyjuk, maradjunk ebben. Az üres pályákban, és körben

a lassan télbe forduló zöldben. S tőlük nem s nem jön a szó.

 

 

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk