←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

rolrol Rainer M. János

A professzori grimasz anatómiája

„Arca gyakran szaladt gúnyos-cinikus mosolyba, amelyet még a felhúzott váll és a széttárt karok erősítettek. [...] Amikor gondolkodott, nagyon látszott rajta: ajkait előrehúzta, bal keze két ujjával állát összeszorította, arcát hüvelyk- és mutatóujjával benyomta és szótlanul maga elé meredt. [...] Ha valaki butaságot mondott, Teleki lassan feltolta szemüvegét a feje búbjára, és nagy, átható szürke szemével rámeredt az egyre jobban vörösödő vizsgázóra, aki már sejtette: ez a vég." (345., 363. o.)

Fenti, kiragadott idézetek jelzik: Ablonczy Balázs igyekezett a legapróbb, egyszersmind minden egyes elemében szigorúan adatolt részletet is megjeleníteni Teleki Pálról szóló életrajzában. Könyve tehát nem hagyományos politikai életrajz. „Csak" életrajz, amelyben ez a kétségkívül rendkívül sokrétű személyiség, egyszerre velejéig, ugyanakkor kelletlenül politikus és zsigerből antipolitikus mindenféle oldaláról szemügyre vétetik. Teljes életrajz, amihez a sokféleképpen megnyilvánuló, mozgalmas életet élő, sok és sokfajta nyomot hagyó Teleki ideális alany.

Teleki persze, akarta, nem akarta, kis túlzással a bölcsőben politikára ítéltetett. Származása, családja, társadalmi pozíciója magától értetődővé tette, mi lesz. Ablonczy könyve a politikai vonalat, a politikusi pályát a késő dualizmus, az első világháború, a forradalmak és a Horthy-korszak roppant alapos ismeretében ábrázolja. Úgy ad érzékletes és részletes leírást egy politikusi karrierről, hogy közben a hátteret gazdaságosan, tehát röviden vázolja csak. Teleki amúgy is kitölti a képet, élete főbb szereplői mellékalakok, könyvbeli vörös fonala, a politika pedig azonnal színt vált, mihelyst a főhős hosszabb-rövidebb időre elengedi. Ablonczy szoros követéssel dolgozik.

Ettől lesz a szöveg jóval izgalmasabb és elgondolkodtatóbb, mint egy mégoly kitűnő átlagos politikai életrajz. Nem mintha Teleki politikai élete és halála ne tartogatna elég muníciót ehhez. Tartogat, és egy ilyen szövegben is meg lehet mutatni az új, harmincas évei elején járó történésznemzedék kitűnő, hazai témán is egyértelműen lemérhető nemzetközi szintű felkészültségét, tehetségét. Ablonczy Balázs közülük való. (Többüket, Romsics Ignác tanítványait együtt lehetett olvasni három éve a Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről című nagy sikerű tanulmánykötetben, ahol a szerzőgárda jó felét adták.) Sok részlet, erény mellett a könyvet a politikai életrajzon túlmutató két vonatkozása teszi nézetem szerint fontossá. Az egyik, hála a szoros követésnek, végighúzódik a szövegen, a másikat, ugyanezért, már az olvasónak kell elgondolnia. A szerző persze ad hozzá támpontokat, épp annyit, amenynyi kell.

Ami végig követhető: a politikára predesztinált Teleki nem szerette a politikát. Nem szerette önmagát mint politikust. Nem egyszerűen és kizárólag azért, mert magát tanárnak, tudósnak, értelmiséginek szerette (volna) látni. S nem egyszerűen azért, mert az a politikai szerkezet, eszköztár és értékvilág, amelyben mozogni kényszerült, a 19. századi nagy magyar szabadelvű politikai nemzedék, a modern magyar politika megalapozói műve volt - ő pedig antiliberális alkat volt. Azt sem szerette benne, ami ebben - túl a liberalizmuson - struktúrán túli, informális, patriarchális volt. Teleki a maga értelmiségi identitásában is bizonytalannak mutatkozott, geográfiai és társadalomtudósi teljesítményében mélyen és visszatérően kételkedett. Ablonczy talán a kelleténél elegánsabb, amikor nem állítja élére a kérdést: valóban nagy, életművet alkotó tudós, eredeti elme volt-e Teleki saját szakterületén? Amit erről elmond, azt sejteti, hogy inkább nem. Amint a környezetéről, recepciójáról írottak mutatják, az értelmiség sem annyira kollégát látott Telekiben, mint inkább közvetítő, reprezentáló, érdekkijáró és -érvényesítő személyiséget. Még a tudós-tanár legsajátosabb attribútuma, a tanítványi kör sem csak vagy elsősorban az iskolateremtő mester körül gyülekezett. Visszanyomták abba, amiből kimozdulni igyekezett, azok, akik felé lépni próbált.

A szintézis Teleki kedvenc fordulata, gondolkodásának központi kategóriája. Személyes szintézise az intézményvezető professzort és a miniszterelnököt egyesítő, pozicionálisan sohasem létező, eszményként viszont nagyon is valóságos nemzetnevelő szerepe lett volna. (A főcserkész kissé a kamaszkorba visszavetülő s persze a groteszk határán mozgó partikularitásba zárt alakja áll tulajdonképpen legközelebb ehhez az ideához. Karizmatikus pedagógus és paramilitáris parancsnok, térdnadrágban. Telekinek volt érzéke az öniróniához, Ablonczytól tudjuk, hogy szívesen rajzolt karikatúrákat önmagáról, s persze róla is rengeteget készítettek.) A nemzetnevelés tanítani, értékek tudatára ébreszteni, változtatni és építeni akart. Pedagógiai célcsoportját iskolán, osztályon, földrajzi helyeken és politikai határokon túl, a nemzet spirituális közösségében látta. Alapértékeiről, a nemzetről, kereszténységről, kiválóságról és áldozatvállalásról nem kívánt, sőt nem tűrt vitát és elemzést, ellenkezőleg: feltétlen elfogadásukat, lélekkel átérzésüket a (pedagógiai) közösség fundamentumának tartotta. Aki kérdőjeleket tesz, saját, a nemzet közösségéből való egyszeri (és végleges) kiutazásra jogosító útlevelét írja alá. Teleki ezt az eszményt próbálta megvalósítani, nemzetnevelőnek lenni miniszterelnökként, kultuszminiszterként, egyetemi tanárként, közéleti férfiúként, országgyarapítóként és zsidótörvények mélyen elkötelezett alkotójaként. Minden osztályfőnöknek van egy-két tanítványa, akiről úgy érzi, nem oda való, mert aláássa az osztály (amúgy) egészséges és konstruktív szellemét. Csak éppen nem lehet tenni ezért semmit. Telekinek az utált politika, a zűrzavaros és pallérozatlan parlament megadta ezt a lehetőséget - és meg is tette, amit tehetett. A nemzetnevelő eme jellegzetesen paternalista és autokrata szerepe és attitűdje jóval túlélte a miniszterelnök öngyilkosságát, máig kísért.

Ablonczy szoros követésen alapuló munkamódszere nem engedte, hogy külön foglalkozzon a Teleki-hagyomány kérdésével. Gondolom, nagy önfegyelem kellett hozzá - vagy egy következő könyvre gondolt. Mert a probléma körvonalai természetesen ott vannak a szövegben. Teleki Pál ugyanis a két világháború közötti időszak máig legnagyobb hatású, sőt talán egyetlen hatóerővel bíró politikusa. Konzervatív reformer személyisége és öngyilkossága, amellyel a náci Németországgal kötött szövetség zsákutcájából keresett kiutat, a Horthy-korszak minden emblematikus személyiségénél alkalmasabbá teszik a hagyományképzésre. (Nem véletlen, hogy 1989 után Horthy Miklós állami/félállami temetését követően a Teleki-szobor kérdése váltotta ki a két világháború közötti időszak örökségével kapcsolatos legélesebb vitát.) Ablonczy Balázs találó jellemzése szerint Teleki „eszmei elkötelezettségét, szellemi habitusát a konzervativizmussal lehet a legpontosabban jellemezni. Nem a[z 1918-19-es] forradalmak előtti ókonzervativizmust képviselte, ugyanakkor a dualizmus liberális elemekkel átszőtt politikai eszméit sem. Konzervativizmusa nyitott volt a koreszmék, így a szélsőjobboldali totalitárius eszmék irányába." (320. o.) Ez a konzervativizmus tehát nem jelentett változatlanságot, valamiféle nosztalgikusan visszavágyott múlt restaurálását. Ellenkezőleg, a változtatás igényén nyugodott, a felismerésen, hogy az ország modernizációra szorul, ugyanakkor a forradalmi változások és egyáltalán, a felfordulás még Trianonnál is nagyobb katasztrófához vezethetnek. Teleki kultúrkritikai nézeteket vallott, érdeklődött az eugenika és a turanizmus iránt. Szociális érzékenysége vitathatatlan, ugyanakkor a demokratikus politikai berendezkedést gyanakodva szemlélte, s meggyőződése szerint a helyes döntéshozatal elsősorban a hozzáértésen (a kompetencián) múlik. A politika e megközelítésben a nemzeti célok megvalósításának gyakorlatias művészete, kulcsa nem a struktúra, hanem a politikai és külpolitikai műveltség, a világban, annak folyamataiban, személyes viszonyaiban való tájékozottság és eligazodás.

A két világháború közötti rendszer politikai reprezentánsai közül talán a Teleki-követők csoportja számíthatott volna arra, hogy identitását viszonylag szabadon kifejezésre juttathassa 1945-ben. Hiszen Teleki változtatni akart, akaratának kézzelfogható nyomai, eredményei voltak, halála a németellenesség szimbolikus tetteként értelmeződött. Teleki a numerus clausustól a második zsidótörvényig kezdeményező és részes volt ugyan egy sor diszkriminatív intézkedésben, de miniszterelnöksége alatt a hazai zsidóság életét nem fenyegette veszély. A nagy háborúhoz és a nyilas rémuralomhoz nem lehetett köze. Hívei és tanítványai szerepet vállaltak a háborús kiugrásban és a németellenes ellenállási mozgalomban. Ha csak az 1945-ös politikai paletta jobbszélén is, de szerepre és képviseletre tarthattak volna igényt. Legalábbis így gondolhatták.

Ez a remény ismeretes módon nem vált valóra. A Teleki fémjelezte „reformpotenciál" 1945-ben kétes és beárnyékolt, vállalhatatlan hagyománnyá vált. Teleki „osztálya", amelyhez a Táj- és Népkutató Intézet 1938-as híres, általa inspirált, de radikális nagybirtokellenes kritikába forduló kiállítása megnyitóján „visszatért", megsemmisült. Nemzetnevelésének igazi célközössége viszont, a keresztény középosztály, bár szétziláltan és dezintegrálódva, de átlépett az 1945-ben kezdődő új világba. Bár vezérlő tekintélyeinek nagy része eltűnt a közéletből és a közbeszédből, megszólalási lehetősége jószerével nem volt, amitől a negyvenes években szorongott, szinte minden valóra vált, mégsem kerülhette el saját történelmi szerepe újraértelmezését. Szabó Miklós 1984-ben írott, Magyar nemzettudat-problémák a huszadik század második felében című tanulmánya szerint „az újraértelmezési folyamat során lassan kezdtek létrejönni azok a hajszálcsövek, melyeken a nemzeti probléma demokratikus értelmezésének eszméi a reakciós társadalmi közegbe is átszivárogtak." Igaz, tette hozzá, 1948-ban „ez a kapillaritás eltömődött, majd elsorvadt". Ám Szabó még lényegében halottnak látta a „régi Magyarországot" és a „magyar reakciósokat".

Azóta kiderült, tévedett, mert megmaradt és működött az újraértelmezetlen megőrzés és az átörökítés kapillaritása, elsősorban a családokban, majd később a tovább élő (s magukat egymás közt továbbra is úrinak nevező) „társaságokban". 1989 után pedig a nyilvánosságban, a magyar nemzeti-konzervatív politika retorikájában és szimbolikus gesztusaiban. 1991-ben, Teleki halálának fél évszázados évfordulóján az amúgy történelmi utalásait igencsak átgondoló Antall József miniszterelnök azt mondotta (nyíltan az 1921-es numerus claususra és a második zsidótörvényre utalva), hogy Teleki „a kor által meghatározott nagy politikai kihívásokra az ország geopolitikai helyzetének ismeretében kompromisszumokat keresett, és a kompromisszumok keresése néha megalkuvásokkal, átmeneti kudarcokkal jár együtt. [...] Nincs történelmietlenebb, mint ha Teleki Pál életművét, egy-egy mondatát vagy életművének egy-egy részét az egészből kiszakítva, később bekövetkező események szemszögéből, később kompromittálódott politikai elvek szemszögéből vetítjük vissza és ítéljük meg negatívan. Teleki Pál elsődlegesen a magyar nép érdekeit tartotta szem előtt." Ezzel szemben Ablonczy Balázs leszögezi: Teleki „meggyőződéses antiszemita volt" és „nem azért hozatott zsidóellenes intézkedéseket, mert meg akarta menteni zsidó honfitársait a németektől vagy azért, mert Berlin nyomást gyakorolt volna rá". Tény, folytatja, hogy ebből az antiszemitizmusból vezethetett út Auschwitzhoz, de az embermentéshez is, vagy a passzív részvétlenséghez. Mindazonáltal e vonatkozásban Teleki „világnézete menthetetlen és folytathatatlan, a magyar konzervativizmus zsákutcája". (410-411. o.) Súlyos, tiszta és fontos mondatok. Ha az újraértelmezés egyáltalában lehetséges még, bízvást támaszkodhat Ablonczy Balázs anatómiai pontosságú életrajzára.

 

 


Ablonczy Balázs: Teleki Pál. Budapest, 2005, Osiris. 548 oldal, 3480 forint.

© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk