Kétértelműség

Felszívtuk magunkat német filozófiával/szociológiával (Heidegger, Habermas, Gadamer et alia) - ami nem baj, csak olykor csodálkozunk, hogy van francia is. (Angolokhoz hozzászoktunk: mint a csapvízhez...) Csodálkozunk, mondom, mint mostanában, amikor valahogy visszaköszön a Sartre-kör, meg hogy divat lett Deleuze, Levinas, Bachelard és Baudrillard. Jéé! - mondjuk. Most meg itt van Merleau-Ponty - mondjuk, ő régebbről. Persze nem ezekkel a most megjelent dolgozatokkal lett menő, hanem a Phénoménologie de la perception-nal meg azzal a törekvésével, hogy ő is a test-lélek szétválasztásának visszacsinálásán fáradozott (nincs ilyen kettősség), és egypár ma köznyelvi fogalomnak lett apja. Mint pl. a kétértelműség dicséretének. „A filozófus arról ismerszik meg, hogy nála egymástól elválaszthatatlan az evidenciára való törekvés és a kétértelműség méltánylása." A le nem fixált, el nem koptatott gondolaté. A pólusok között ugráló, azokat összekötni akaró szellemé.

Igaz, akkor ez valahogy sikk volt. (Simone de Beauvoir is írt egy esszét Pour une morale de l'ambiguité címmel.) Mert semmi sem volt egyértelmű, netán végleges, sőt. (Ma elképzelhetetlen ugyan, de akkor - ötvenes évek eleje - karnyújtásnyira látszott egy atomháború, azaz a világvége.) Ráadásul a kétértelműség az emberi szabadság záloga - Sartre-nál. Merleau-Ponty is ebben a cipőben jár, csak másképp (akkoriban még a Sartre-klub tagja, de 51-ben kilép...). Nála a kétértelműség nem morális, hanem egzisztenciális fogalom: hiszen múlt és jövő között élünk, ezért bármi, amit „most" csinálunk, csak eredménye révén - tehát holnap - kapja meg végső formáját. Vagyis, mondja Merleau-Ponty, kétértelmű. Innen persze általánosítja a fogalmat, minden cseppfolyós - ez a termékenység maga.

Fenomenológiában utazott (Husserl nyomában), de megvolt az a képessége, hogy le tudta fordítani a szakma bonyolult terminusait a köznapi használatra. Példával: a látás fenomenológiája azzal foglalkozik, hogy nincs gondolkozás ÉS látás, hanem a látás már gondolati művelet. Egy ember megy el az ablakom alatt - én azonban (tényszerűen) csak a kalapját, kabátját, cipőszerűségét veszem észre, mégis azt „látom", hogy ez egy ember. Ami a látás gondolati aktusa. Későbbi filozófiájában „testi" aktus, mert a test egyesíti az „észrevételt", látást, a gondolati feldolgozást, a lelki válaszokat - nincs más. Azaz nincs descartes-i/husserli kettősség (test meg lélek, anyag és szellem).

Ez a kötet - 1953-ból - kisebb, fenomenológiai jellegű írásainak gyűjteménye. Illetve hadd legyek egy kicsit filológus (és közben szemétkedjek is). A nagy mű és e kis tanulmánykötet között volt egy másik, nagy port verő írása, a Humanizmus és terror című, 1947-ből. Ahol némileg elragadta a felszabadulás öröme, az Új Világ eufóriája: 45 és 47 között fél Európa szavazott többséget a baloldali - kommunista - pártoknak. Így benne is dolgozott még a baloldali, (kommunista) pátosz, és kicsit megfutott a tolla - aztán kijózanodott, és pár év múlva fordult egyet, Sartre-ral szakított, ezt az egész politikai filozófiát hagyta a fenébe, és visszament kedvenc Husserljéhez.

A terrorkönyv vitairat volt, az akkor megjelent Koestler-regény (Sötétség délben) világával, téziseivel akart polemizálni. A mából nézve badarság: kettőjük közül Koestlernek volt igaza, tán közelebbről látta a sztálini perek és a diktatúra logikáját, ezért tudta íróilag és filozófiailag is megteremteni az akkori konfliktusok máig legkitűnőbb röntgenképét. Merleau-Ponty - világonkívüliként, belebújva valami átalakított machiavellizmusba - ezzel akart vitatkozni. Az ő tézise úgy szólt, hogy mivel a polgári társadalom világa is erőszakra épül, naiv dolog lehet csak úgy általában elutasítani az „új világ" erőszakos tetteit. A terrorkönyv a Buharin-per (Moszkvában kiadott) jegyzőkönyveit elemezve arra a következtetésre jut, hogy ha az emberek közötti viszony humanizálása sikerül, akkor jogosult az erőszak. Csakhogy ez még Buharin esetében sem látható - marad jó esetben a kétértelműség. Vagyis belement egy olyan utcába, ahol csak vesztes lehetett. A sztálini terror akárcsak kétértelmű igazolásában - mit mondjak - elveszett.

Szerintem erre a hübriszre jött rá az ötvenes évek elején, ezért (is) szakít a kommunistákkal, a Sartre-körrel, s tér vissza saját, szigorúan vett kaptafájához, A filozófia dicséretéhez. De ne higygyük, hogy minden konfliktus nélkül: végül is ő is egyik alapítója volt a Les Temps Modernes c. folyóiratnak, s e közösségből való kiválásnak ára is volt: a seb haláláig égette. A filozófia dicsérete 1953-ban jelenik meg, nemsokára - 1961-ben - meg is hal: ötvenhárom éves volt. E szöveget is át- meg átjárja fegyelmezett, ám fájó rezignáció. Figyeljünk csak: „A filozófus nem állítja azt, hogy az emberi ellentmondások végleges meghaladása lehetséges, és hogy a jövő a totális emberé: minderről ugyanúgy nem tud semmit, mint bárki más. A filozófia szerint a világnak van kezdete, jövőjéről nem szabad annak alapján ítélnünk, ami múltja volt, s a dolgokban rejlő sors eszméje nem egy eszme, hanem valamiféle szédület; állítja továbbá, hogy a természethez való viszonyunk nincs egyszer s mindenkorra rögzítve, hogy senki sem tudhatja, a szabadság mire képes... A filozófia még a kedvező sorsban sem reménykedik, hanem csak abban, ami bennünk nem sors, hanem történelmünk esetlegessége." E „programbeszédből" nekem a sors mint szédület tetszik - ahol már költészetté emelkedik a szöveg duktusa. S voltaképp önvallomás: az ambiguité, a kétértelműség személyes élménye.

És persze felmerül a nagy kérdés is, hogy akkor hogyan állunk a „humanizmussal" - ahol (tán önkéntelenül, de) előbukkan a terrorkönyv „önkritikájának" rejtett fonala. E könyvben úgy, hogy elgondolkozik: vajon humanizmus-e a filozófia? A humanizmus azt tételezné fel, hogy az ember valaminő elvet képvisel - nem képvisel semmit. „Az ember nem erő, hanem gyengeség a lét kellős közepén." Szép mondat - benne az egzisztencializmus zsákutcája is... Legalábbis ahogy én (ma) olvasom.

Nézegetem ezt a kötetet, várom, hogy belém akadjon, hogy lendülete magával ragadjon, de nem. Ez a gyűjtemény valahogy szünetjel vagy inkább átmenet a nagy művek között. A látás fenomenológiája forradalmat csinált annak idején, és ma ismét: nincs nélküle képzőművészet-esztétika, tárgy-fenomenológia. És ugyancsak nincs a posztumusz mű, a Le visible et l'invisible (A látható és a láthatatlan) nélkül - bár ez utóbbi mű hatása is inkább földalatti. Ezt a könyvet nem tudta már befejezni. Ami belekerült volna, az benne van életműve majd minden darabjában: hogy ti. a test meg a szellem nem választható el egymástól, ahogy azt a metafizika meg a descartes-i/hegeli hagyomány sulykolja. A test maga a szellem, és a szellem - test. Barbár példával mondanám, hogy egy bonyolultabb viccen előbb robban ki belőlünk a nevetés, mint hogy logikailag „megértenénk", hiszen a tantusz később esik le igazán. A test előbb érti meg, mint a szellem. Merleau-Ponty persze nem ilyen alpári példákból indul ki, de az eredmény valami hasonló. Habár tudja, hogy a descartes-i hagyomány megtagadása Franciaországban majdnem hazaárulás, meg azt is tudja, hogy ezzel a tézissel más irányból ugyan, de Heidegger versenytársa lesz. Az is lett, bár kevesen tudják, sőt maga a filozófus is homályban maradt a német gondolkodó ragyogása mellett. Ezért legalább hadd említsem.

Szóval ez a kötet egyfelől a trauma feldolgozása és rákészülés a másik nagy dobásra, az utolsó műre. Legalábbis ezt gondolom magamban, amikor az ilyen-olyan dolgozatok egymásutánjában nemigen találom őt magát. Egyik pillanatban Husserl, másikban Machiavelli (visszatér, igen, halványan meg önigazolóan, hogy lehet ám a politikus kegyetlen is, csak tisztességes legyen...), aztán szociológia (Mausstól Claude Lévi-Straussig), önmagában zseniális dolgozat. Nevezetesen azért, mert kiderül belőle, hogy fenomenológia nélkül nem lehet szociológiát sem csinálni: a „társadalmi tények" ugyanis tényként és dologként megfoghatatlanok - csak vannak. (Merleau-Ponty: „A társadalmi tények nem dolgok és nem képzetek, hanem struktúrák.") Ilyen létformában él Marcel Mauss híres fogalma, az „ajándék" - a természeti népek egymás közötti kommunikációjának alapegysége: minden lehet ajándék - a másik törzs jóindulatát megnyerő tárgy, étel vagy csak a szó. Merthogy még a nyelv gyökere is ebbe a jelenségegyüttesbe nyúlik le. Vagyis: az ajándék nem rögzíthető valami konkrét „dologként", csak funkcióként, inkább fenomén, mint valami - azaz kétértelmű ez is, úszik megfoghatatlan - és mégis van. Ma már ez is közhely: Alfred Schütz meg a kognitív szociológia óta ez a fenomenológiai elem természetes építőköve e társadalomról való gondolkozásnak. (Csak megjegyzem: ki emlékszik ma már Maussra? Tudományának óriására. Most egy villanásra ránk köszön, mi meg szégyellhetjük magunkat, hogy felejtünk...) Aztán tovább lapozva, van itt egy gyenge Einstein-dolgozat (az időről meg Bergsonról, Merleau-Ponty első mesteréről), valamint Montaigne-ről, ami érdekes és - pont.

Szóval hiányzik a Nagy Elán, ami ragyogó alapműveiben jellemezte ezt a fura embert. Ezért említettem fel nagy formátumú könyveit. Meg azért is, mert ez a mai gyorskultúra, az újabb és újabb fontos könyvekkel, divatokkal, nevekkel egyszerűen elássa a klasszikus nagyokat. Nem lehet annyi mindent észben tartani, bizonyos dolgok felejtésére kényszerít a jelenbéli okosságok divatnyomása. Aminek - szerintem - ellen kéne állni. Különben szegényebbek leszünk néhány alapfogalommal, elhisszük, hogy a spanyolviaszt ma meg tegnap találták fel, pedig már régen és jobban. De a jelen ragyogását is jobban értjük, ha látjuk a kontinuitást. Levinas-t, Derridát jobban, ha Merleau-Pontyt, Mausst, netán Marxot is. (Bocs...)

De ideje befejeznem, mert már nagyon osztom itt az okosságot.

Maurice Merleau-Ponty: A filozófia dicsérete. Fordította Sajó Sándor. Európa Könyvkiadó, 379 oldal, 1800 forint.