←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Bihari Péter

A német emlékezet helyei

2250 oldal a német identitásról

„Német lieu de mémoire-ok? Ez biztos bukás lenne. Még nemzeti ünnepeinkre sem emlékezünk, melyek egyébiránt nem is léteztek soha" - vélekedett Gerd Krumeich német történész.

Valóban nehéz volna vitatkozni az első világháború jeles kutatójával: az ünnepek hiánya vagy problematikus volta a német nemzettudat súlyos deformációinak egyik feltűnő jele. Joggal jegyezte meg annak idején Szabó Miklós, hogy az emlékezés (és a felejtés) nehézségei a németek esetében még a magyarokénál is nagyobbak: nincs Bibójuk és Nagy Imréjük, de talán még Kossuthjuk, Deákjuk, Mátyás királyuk vagy Szent Istvánjuk sem. Krumeich persze a francia példa követhetetlenségét hangoztatta: a nagy nyugati szomszédnál 130 szerző közreműködésével, összesen 6000 oldalon, hét kötetben adták ki a francia történelmi „emlékezet helyeit" Pierre Nora szerkesztésében. (Erről az Aetas folyóirat 1993. évi 3. száma jelentetett meg magyar nyelvű beszámolót.)

A „Deutsche Erinnerungsorte" (A német emlékezet helyei) című mű három vaskos kötetben azonban mégiscsak megjelent, és az utóbbi évek egyik nagy német könyvsikere lett. A száznál is több szerző között van természetesen a szkeptikus Gerd Krumeich. Nyilván nem a német történelem alapvető jellemzői változtak meg egy évtized alatt, hanem a körülmények. Az 1990-es újraegyesítés egyszer s mindenkorra lezárta a „német kérdést"; az új (berlini) köztársaság normális nemzetállamként integrálódott az Európai Unió többi országai közé. Az is világossá vált, hogy a német múlt démonai nem támadnak fel újra. Az 1980-as évek második felének úgynevezett nyugatnémet történészvitája pedig - a nácizmusról és általában a totális diktatúrák természetéről, öszszehasonlíthatóságáról - többé-kevésbé tisztázta a múlt relativizálásának határait. Lehetővé vált egy újfajta szintézis elkészítése, a francia minta felhasználásával és átalakításával.

A két szerkesztő, Etienne François és Hagen Schulze hatszor három, összesen 18 nagy fejezetbe rendezte a német identitással foglalkozó 121 esszét. (Ezek terjedelme 15-20 oldal, a jegyzetek és szakirodalmi utalások a minimumra szorítkoznak.) A 18 fejezet, sorrendben: Birodalom, Költők és gondolkodók, Nép, Ősellenség, Szétszakítottság, Bűn/Forradalom, Fegyelem, Teljesítmény, Jog, A modernség/Képzés, Kedély, Hit és hitvallás, Szülőhaza, Romantika, Identitások. Megjegyzendő - s azonnal a német identitás lényegére mutat -, hogy némelyik alapfogalmat szinte lehetetlen magyarul visszaadni. A Dichter und Denker arra az évszázados toposzra utal, amely szerint a németek a „költők és gondolkodók" népe. A Schuld szó jóval többféle árnyalatot hordoz, mint a magyar bűn: vétket, felelősséget, adósságot is jelent. A Bildung, a Gemüt vagy az Erbfeind bizonyára mélyebb, mint a képzés, a kedély és az ősellenség.

A legtöbb bonyodalmat mégis a birodalom, a Reich tartogatja - talán ezért is került az összeállítás élére. Az utóbbi évek két fontos könyve, Heinrich August Winkler berlini professzornak az 1800 és 2000 közötti kétszáz év német történelméről és Richard J. Evans cambridge-i professzornak a harmadik birodalom eljöveteléről szóló munkája egyaránt úgy tartja, hogy Németország újkori történetében különösen nagy szerepet játszottak a meggyökeresedett mítoszok, ideologikus konstrukciók és sztereotípiák. Winkler - akinek kétkötetes Der lange Weg nach Westen (A hosszú út a Nyugathoz) című műve rövidesen magyarul is napvilágot lát - részben visszatért a „német különút" (Sonderweg) téziséhez. Szerinte a birodalom mítosza, a birodalom (nagynémet, ezeréves, harmadik stb. birodalom) meg- vagy újjáteremtésének igénye legalább 1945-ig rendre erősebbnek bizonyult, mint a demokratikus-parlamentáris nemzetállam megteremtésének vágya. Csak az 1945-ös totális vereség szüntette meg e birodalmi - eminensen militarista - nosztalgiákat, és tette lehetővé a „normális" nyugati politikai rendszerre való végleges áttérést. Evans pedig azt hangsúlyozza, hogy könyvében minden német fogalmat angolra fordított, kivéve éppen a Reich és az abból képzett Reichstag kifejezést, mert „a Reich a németben olyan különleges, lefordíthatatlan rezonanciákat kelt, amelyek messze túlmutatnak angol megfelelőjén, az empire szón". Az azonban feltűnő, hogy a birodalom és a nép mellől hiányzik a „nemzet": ez utóbbi még nem tartozik a mítoszok világába, hanem inkább annak a történetfelfogásnak a legfőbb vonatkoztatási pontja, amelyet az újfajta emlékezet meg kíván haladni.

Megszámoltam, hogy hány konkrét helyet tartalmaznak az „emlékezet helyei" - talán húszig sikerült eljutnom, a teljes anyag egyhatod részéig. De még ezek közül sem mindegyik konkrét és megfogható abban az értelemben, ahogy Wartburg vára, a strassburgi katedrális, a frankfurti Pál-templom, a Brandenburgi kapu, az NDK Köztársasági Palotája, a Führerbunker vagy a berlini fal - lám, főleg berlini emlékhelyek -, hanem csak annyira, mint Nürnberg (Dürer, a mesterdalnokok és a náci birodalmi pártnapok városa), Drezda (a világháborús pusztulás mementója), Weimar (Goethe és a német klasszicizmus központja) vagy az eleve idézőjelbe tett Karlsruhe (mint a szövetségi alkotmánybíróság székhelye). Akkor viszont indokoltnak látszik némi magyarázat a történelmi emlékezet helyeiről.

A már említett Pierre Nora szerint a lieux de mémoire koncepcióját francia történészek dolgozták ki, támaszkodva Maurice Halbwachsnak a kollektív emlékezettel és Jan Assmann-nak a kulturális emlékezettel foglalkozó eredményeire. Az emlékhelyek voltaképpen az emlékezés eszközei, „készlete": intézmények, tárgyak, kulturális alkotások, társadalmi szokások is azzá válhatnak. A spontán emlékezet (a hagyomány) és a történelem (a rekonstruált múlt) metszéspontján keletkeznek - akkor, amikor a hagyomány még él és hat, de már a kritikus történészi reflexióval szembesül. A (kollektív) identitás megteremtéséhez és fenntartásához azonban mindkettő nélkülözhetetlen.

Talán érzékelhető, hogy az emlékezés helyeinek koncepciója szorosan kapcsolódik a történelem posztmodern felfogásához, amely pluralizálja, sőt relativizálja a múltat. A történész a sokféle lehetséges, egymásra rakódó múltból keresi ki, és egy bizonyos narratíva (sőt fikció) jegyében rekonstruálja a magáét. De tudnia kell, hogy amit rekonstruál, az nem „a múlt" maga, hanem - legjobb esetben - a történészi és a kortársak által belátható horizont közelítése, illetve a „létező hagyomány" kritikus elsajátítása. (Az olvasót e nehéz elméleti kérdéseken Gyáni Gábor tanulmányai segíthetik tovább. Egyébként az újkori ismeretelméletben jártasak számára a probléma ismerősnek tűnhet, hiszen akkor is a tárgy és a megismerés közötti kapcsolat mibenlétét kutatták, rendszerint tagadva annak közvetlenségét.)

Úgy látom, hogy a Pierre Nora-i elgondolás nem a történelem teljes relativizálásának talaján áll, itt nem fikciók vagy narratívák (szinte tetszőleges) választásáról van szó. De feltétlenül a múlt pluralitásából indul ki, valamint abból, hogy történelmi tények önmagukban nem léteznek. Csakis valamilyen kontextusban nyerhetnek értelmet; e kontextus feltárása - megjelenítése - a kollektív emlékezetet kutató történész feladata. A tágabb kontextushoz a hatástörténeti összefüggések feltárása szervesen hozzátartozik (Gadamer hatása), hiszen éppen ezek teremtik meg a (kollektív) identitást.

A német mű harmadik kötetének utószavában Nora megjegyzi, hogy „Franciaországban a lieux de mémoire terve a nemzeti történelmi tudatból a társadalmi történelmi tudatba való átmenet szándékát tükrözte." Kulcsfontosságú dologra utal: a történelem 19. századi megalapozása óta nemzeti tudomány. Aligha véletlen, hogy a szemléleti és módszertani szempontból (már az 1920-as évek óta) mindig újító francia történészek jelölnek meg új utakat a kutatás számára. A briteknek a nemzet kérdése nem jelent központi problémát, a közép- és kelet-európaiak még nem jutottak el idáig. A franciák voltak azok, akik annak idején a nemzetet abszolutizálták, majd a forradalom és a polgárháború kétszáz éves örökségén túllépve elérkeztek a nemzeti történelem relativizálásáig. Ám ez nem valamiféle „deheroizálást", „demisztifikálást" jelent, hanem a kollektív mítoszok és sztereotípiák fel- és elismerését, identitásképző erejük bemutatását - ráadásul mindezt a nemzeti emlékezet keretein belül, mintegy újjáalkotva a nemzet építőelemeit. A „létező hagyomány" kritikus elsajátítása mindenekelőtt megértést és értelmezést jelent, nem ítélkezést vagy kirekesztést.

Tegyük még gyorsan hozzá, hogy léteztek és léteznek a kulturális identitást középpontba állító művek - még mielőtt az „emlékezet helyeit" kitalálták. Magyarországon Kovács Ákos, Pótó János, Vörös Boldizsár és Vörös Károly művei jutnak először eszembe. És egy úttörő tanulmány az egyik legkiválóbb - már elhunyt - német újkortörténésztől: Thomas Nipperdey A kölni dóm mint nemzeti emlékmű című cikke (1981). Nipperdey meggyőzően érvelt amellett, hogy a gótika, illetve a középkor felfedezése összekapcsolódott a német nemzettudat kialakulásával - miközben ugyanezt a stílust és korszakot az angolok és a franciák is nemzeti identitásuk részeként kezelték.

Egy rövid ismertetés fel sem sorolhatja a német identitás 121 tényezőjét, az esszék ismertetésére, értékelésére pedig végképp nem vállalkozhat. Akadnak remek ötletek: a Teljesítmény-fejezet a Hansa és a D-Mark mellett nem hagyja ki a Bundesligát, A modernizmus Walther Rathenau mellett szerepelteti Marlene Dietrichet, a Képzés a Duden mellett a berlini Múzeum-szigetet, a Kedély Karl May és a német erdő mellett a slágert. Az Ősellenség fejezet öt elemét talán érdemes megemlíteni: A török Bécsnél; Versailles; Jud Süss; Tannenberg-Grunwald s végül A bolsevik.

Egy tekintetben vélem hiányosnak az összeállítást: az identitás olyan alapvető tényezője, mint az étel-ital csupán egyetlen említést érdemelt: a Szétszakítottság-fejezet az alig lefordítható Weisswurstäquatorral kezdődik. A „fehérkolbász vonalának" a szerző szerint „inkább kabaréba illő" témája az Észak- és Dél-Németországot elválasztó Majna-határra utal, amely évszázadokon át fontosabb választóvonalnak számított, mint a Nyugat- és Kelet-Németország között kialakult különbség. Ugyanakkor a sör, ami sokak számára a német önazonosság egyik életnedve, semmilyen formában sem kerül elő. Persze meglehet, a magyarok is rosszkedvűek lennének, ha - mondjuk - a bűvös kocka vagy az aranycsapat helyett a gulyás és a paprika sztereotípiáival találkoznának.

Aligha meglepő, hogy a német emlékezet helyei között 22 életrajz is szerepel, illetve - tekintettel a Humboldt fivérekre és a Mann családra - ennél valamivel több. A középkor császárait Nagy Károly képviseli (Charlemagne-ként), az újkoréit Napóleon (!), a porosz uralkodókat Nagy Frigyes és a szeretett Luise királyné, a politikusokat egyedül Bismarck, a képzőművészeket Caspar David Friedrich, a zenészeket Bach és Wagner (bár Beethoven „kilencedikje" sem hiányzik), a filozófusokat Nietzsche és Marx, a tudósokat a Humboldt testvérek és Einstein, az írókat Heine, Schiller, Fontane, a Mann testvérek és Karl May.

A hiányzók legalább annyira jellemzik a német identitást, mint az önálló portréval bekerültek. Kant, Hegel, Fichte és Schelling megbújik a német idealizmus, Martin Luther a reformáció mögött. A reformátor leértékelődését már az 1990-es években megjelent tízkötetes német életrajzi lexikon is jelezte: az L betűs kötet borítóján Rosa Luxemburg látható, aki az emlékezet helyeiben is külön életrajzot kapott. Ez a váltás (amelyben gyaníthatóan Luxemburg női mivoltának is szerepe van) még az 1970-es évek Nyugat-Németországában is elképzelhetetlen lett volna.

Továbbá: a szerkesztők óvakodtak a politikusoktól, mintegy kizárták őket a német identitást alkotók köréből. A weimari időszak két oly különböző elnökét, Friedrich Ebertet és Paul von Hindenburgot éppoly kevésszer említik, mint a bonni köztársaság hét kancellárját. Willy Brandt legalább a nevezetes varsói térdre borulás, illetve a hidegháborús Berlin kapcsán jelen van, Konrad Adenauer viszont csak egészen elvétve - noha egy tavalyi közvélemény-kutatás szerint ő minden idők legnagyobb német embere. Ám a névmutatót felütve változik a kép: az említések számát messze Hitler vezeti, alaposan megelőzve Goethét és Bismarckot. Önálló életrajz híján is világos - az utóbbi idők könyv- és mozitermését figyelve pedig nem meglepő -, hogy továbbra is a nácivezér a német történelem szupersztárja, s ez aligha fog változni a belátható jövőben.

Végül érdemes megemlíteni, hogy az összes életrajznak mintegy harmada - a 22-ből hét - zsidó (vagy zsidóként is számon tartott) németekkel foglalkozik. Heine, Marx, Einstein és Rosa Luxemburg mellett megtalálható a zsidó felvilágosodás nagy alakja, Moses Mendelssohn (a zeneszerző nagyapja), Rahel Levin Varnhagen, akinek berlini szalonja 1800 körül a német-zsidó közeledés fontos színhelye volt (életrajzát Hannah Arendt is megírta), továbbá Walter Rathenau, a weimari köztársaság külügyminisztereként meggyilkolt német-zsidó nagyiparos: színes alakját Eduard Munch éppúgy megörökítette, mint Robert Musil. Nehéz volna eldönteni, hogy a felsoroltak egyfajta „történelmi igazságtétel" vagy a „multikulturalitás" hangsúlyozásának jegyében foglaltak-e kiemelt helyet a német emlékezetben - de valószínű, hogy a válogatásnál mindkét szempont jelen volt.

A Deutsche Erinnerungsorte meglepő, de örömteli és megérdemelt sikerének mindenekelőtt az a tanulsága, hogy egy mégoly „eltemethetetlen démonokkal", krónikus zavarokkal együtt élő nemzettudat is létrehozhat jelentős - újszerű és nemzeti - műveket, ha az értelmiségi elitben megvan a demokratikus eltökéltség és a racionális párbeszédre való hajlandóság. (Miközben a cél nem egy minden világnézeti ellentétet elmosó kompromisszum létrehozása, hanem inkább ezek „kibeszélése" egy közös demokratikus minimum alapján.) S mivel a siker ragályos, a francia és a német után állítólag készülnek a holland, a spanyol, az osztrák történelmi emlékezet helyeit bemutató kötetek.

Magyar szempontból megszívlelendő, hogy nem avítt mítoszok ismételgetésére („egyetlen vitéz magyar harcos egy szál karddal többet ér száz atomtöltettel felszerelt amerikai katonánál" stb.), hanem a velük való kritikus szembenézésre volna szükség. Felvetődhet az a kérdés is, hogy elkészíthető-e egy az európai emlékezet helyeivel foglalkozó mű. Tény, hogy már 1992-ben történt kísérlet közös európai történelemtankönyv megírására, ám abba (egyetlen prágai tudóst leszámítva) még kizárólag nyugat-európaiakat vontak be. Az Európa Tanács azóta is folytatja erőfeszítéseit, amely francia és német történészek, történelemtanárok, oktatási szakemberek sok évtizedes együttműködésén alapul. Örömteli, hogy ma már magyar, román, szlovák történészek és történelemtanárok is egyre rendszeresebben találkoznak, hogy legalább a közös nyelvet megkeressék.

 

Deutsche Erinnerungsorte. C. H. Beck Verlag, München, 2002.

© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk