←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Hónapló

 

Dalos György

Műhelygondok

Berlin, 2005. július 7.

Reggel fiatal pályatársam, A. D. Alsó-Bajorországból kelt drótlevelét olvasom: „Úgy-ahogy megvagyok - írja -, szabad időmben belefogtam egy új regénybe, ami enyhén szólva nevetséges („ein wenig idiotisch"), mivel még az utolsónak sincs kiadója. Akinek csak kezébe került [itt a levélíró nagynevű lektorok nevét sorolja - D. Gy.], túl sötétnek, nehéznek, parabolaszerűnek találta. De hát én is tanulok a hibáimból, úgyhogy a következő, ha sikerül megírni, komikus regény lesz, noha tematikailag - a franc tudja, miért - mindig ugyanazoknál a partoknál kötök ki."

E sorokon napindító kávézgatás közben tűnődöm. Persze beleszámítom, hogy a kiadók a kézirat színvonalával szembeni fenntartásukat öltöztetik ebbe az udvarias megfogalmazásba. Ráadásul a leírás illik A. D. egyetlen megjelent regényére, amelynek olvastán valóban nem növekedett az emberiség jövőjébe vetett hitem. Magát a művet azonban nyelvileg kiérlelt, hangulatilag erős prózának találtam, noha elbeszélésmódja messze állt az én 19. századon és magyar anekdotákon edzett olvasói ízlésemtől.

Szóval, mondom, a pesszimizmus gyanúja lehetne akár az elutasítás ürügye is. Csak éppen nem mindegy, miért éppen ezzel a gyanúval élnek. Egyfelől az utóbbi időben magam is tapasztaltam hasonló lektori reakciót - ami persze szintén lehetett burkolt esztétikai berzenkedés benyújtott opusommal szemben. Másfelől azonban tény, hogy a komorság árfolyama az utóbbi években nagyot zuhant a német kulturális tőzsdéken. A kiadók jobbára ízlésváltozásra hivatkoznak. A szomorúság manapság ugyanúgy nem kelendő, mint ahogy körülbelül húsz éve a líra ment ki a divatból vagy másfél évtizede a novella avult el. Nehéz elválasztani a korhangulatot a piaci stratégiától.

Az előbbire utal például az a körülmény, hogy a műsorfüzetekben a filmek mellett következetesen szerepel a „komédia", „tragikomédia" vagy „dráma" megjelölés. Mielőtt az ember a kasszához járul, jobb, ha tudja, mi vár rá. Például ha rosszkedvű, lehetőleg javuljon, ha jókedvű, ne romoljon a kedve. Félre a képmutatással: tegnap este a szomszédos Kulturbrauerei - egy művelődési központtá átalakított volt sörfőzde - filmkínálatából én is hangulati alapon választottam. Ajánlottak például egy filmet, amelyben a leszbikus pár szociális különbségből fakadó tragédiájával kecsegtettek - ugyanúgy nem fűlött hozzá a fogam, mint Emir Kusturica legújabb háborús drámájához. Maradtam inkább Woody Allennél, és az ő Melinda és Melinda című komédiaként ajánlott filmje mellett döntöttem.

Ez a film furcsa módon éppen arról szólt, hogy nemigen lehet eldönteni, hol és mikor megy át a vígjáték szomorújátékba. Zuhogó záporban vagy az elől menekülve egy kiskocsmában New York-i film közeli értelmiségiek taglalják e témát, amely közben életre kel a filmvásznon. Az ugyanazon színésznő által alakított két Melinda hol tragikus, hol pedig komikus mezben toppan be két különböző társaságba, és dúlja fel barátainak egész kapcsolatrendszerét. Vagyis Woody Allen a madáchi eszmét jeleníti meg: „Tragédiának nézed? Nézd legott / komédiának, s mulattatni fog."

A döntetlen vita után a Kulturbrauereiből kilépve kiadós záporban teszem meg a lakásomig vezető mintegy ötszáz méternyi utat. Ez a zápor azután éjszakai viharban folytatódik, és másnap reggel sem ül el. Ernyőm sehol, ezért szentül eldöntöm, hogy Szahalin szigetét megjárt esőkabátomban elvergődöm a legközelebbi Conny Container vegyesboltig, és veszek magamnak egy amolyan olcsót, amit nyugodtan elveszíthetek. Este hatkor ugyanis az egyetem filozófiai fakultásának záróünnepségén kell beszédet tartanom - beleszőve az ifjúság kedvező európai távlatait -, és nem illene a hangulathoz, ha ázottan és csapzottan lépnék a pódiumra. Írom hát, írom a szöveget, Ifjúság, anno 1965 a címe, és miközben gépelgetem, azon kapom magam, hogy A. D.-hez hasonlóan komikus történetet alakítgatok, csakhogy - a franc tudja, miért - kissé mélabúsra kerekedik.

Délben elkészülök a beszédvázlattal, sziesztát adok magamnak. Altató helyett tévét nézek - a képernyőt majd szétveti a feszültség. Szingapúrban várják a döntést a 2012-es olimpia helyszínéről. Párizs vagy London, ez itt a kérdés. Délután kettő tájt felszáll a füst: a brit főváros egy emberként ujjong a Trafalgar téren. Ezzel szemben a Diadalív árnyékában fölöttébb gyászos a hangulat. Madáchnak és Woody Allennek van igaza: ugyanaz a dolog merőben más, ha a Csatornán innenről vagy túlról szemléljük.

Olyan kultúrában nőttem fel, amelyben az optimizmus eleinte publikációs feltételnek számított. Az ötvenes évek teóriája szerint az egyébként a maga idejében haladó kritikai realizmustól szocialista megfelelője abban különbözött, hogy az ábrázolt jelenbe belevetítette a szép jövő dimenzióját. A hatvanas évekre a derű számonkérése enyhébb lett, de a borút továbbra sem szívelték. Szirmai István, az MSZMP főideológusa, akire ma már senki sem emlékszik, s így helyette is több akkori József Attila-díjas Aczél Györgyöt szidalmazza, egy pártkongresszuson marasztalta el - Mándyra, Örkényre, Karinthy Ferencre utalva - „a rossz közérzet irodalmát", amely csak azért kap papírt és nyomdát, mert, úgymond, „az elmaradt, múltban élő szellemet csak nyílt, eszmei harcban lehet legyőzni".

Az akkori hivatalos derűlátás nálunk ma már csak nyomokban létezik. Tényleg nem bántásból említem, de alig akad bizakodóbb politikus Thürmer Gyulánál, aki a napokban a Munkáspárt választási esélyeit abba a metaforába sűrítette, miszerint az esőre többnyire napsütés következik. Hát ez bizony jó volna, helyeslem magamban ébredezve, miközben az utcára függönyként ereszkedik az áthatolhatatlan zápor, s fekete zakómra nem húzhatom rá az esőkabátot, lévén az rövidebb nála. Négy órakor átrohanok a Conny Containerbe, ernyőkészletük teljesen elkelt. Hiába, akadozik a piacgazdaság.

Öt óra tájt ritkulni kezd az eső. Halálmegvető bátorsággal jutok el a földalatti megállójához, az Alexanderplatzon 4,99 euróért veszek egy hosszúkás fekete ernyőt. Próbáljam ki, ajánlja az elárusítónő, hátha gyönge minőségű. Hálás vagyok az emberi gesztusért, ez a nő csak Ossi lehet, gondolom. Szétnyitom az ernyőt, s abban a minutumban kisüt nap. Alig öt eurómba került ez a meteorológiai csoda. Pár órája még sötét és nehéz regényekkel emésztettem magamat. Most pedig majdnem úgy örülök, mint a londoniak az olimpiának.

 

(A brit fővárost ért terrortámadások híre másnap délután jutott el hozzám.)

 

 

 

 

 

Békés Pál

wearenotafraid.com

Két pályaudvarhoz van az átlagnál több közöm. Az egyik a Keleti - a tövében nőttem föl. Ott most éppen ásnak, nem közvetlenül a pályaudvaron, hanem a metróban, ha jól értem, alagutat, a majdani 4-es vonal leendő állomását.

A másik a londoni King's Cross. Sokat jöttem-mentem a környékén, sokszor randevúztam a vöröstéglás homlokzat előtt. Most éppen ott is ásnak, nem közvetlenül a pályaudvaron, hanem alatta a metróban - a mentőalakulatok napok óta szedegetik az emberi testrészeket a Piccadily Line felrobbantott alagútjából, ahol július 7-én reggel kilenc körül a kábé ötkilónyi robbanószer szétszaggatta a 311-es számú szerelvény első kocsiját. Az első este huszonegy halottról szólt a hír, azóta naponta emelkedik az áldozatok száma, és mire ez az írás megjelenik, nyilván mindenki ismeri a végleges adatot.

Blair, akit Skóciában ért a támadás híre, az első sajtótájékoztatón láthatóan megrendülten, ám mégis a helyzethez és államférfihoz méltó összeszedettséggel azt mondta, a terroristák a nyugati kultúra ellen intéztek támadást. Hát persze. Senki sem gondolta másként. De azért el kellett hangoznia - július 7-e, csütörtök nem az újszerű gondolatok napja volt. Talán azért tette hozzá a miniszterelnök: „A terror egyedüli célja a terror." A közrettegés. Igaza lehet. (Bár ne feledjük a másik nyilvánvaló célt sem, mely nem mond ellent az előzőnek: a bosszút mindazért, amit a szövetséges seregek az iszlám világban tesznek.)

 

A londoniak legendás nyugalma, amely kiállta az első világháborús Zeppelin-támadásokat - a bombaszilánkok nyoma ma is ott látható az Embankment rakpartjának kövein, a Kleopátra tűjének nevezett, Egyiptomból harácsolt obeliszk talapzatán -, amelyet nem rendítettek meg az East Endet porig égető, negyvenezer halottal járó második világháborús Luftwaffe-szőnyegbombázások, sem később az IRA karácsonyi meg húsvéti meg hétköznapi robbantásai - egyszóval a londoniak nyugalma lenyűgöző. Persze nem tudni pontosan, hogy csak álca-e. Hogy félelem bújik-e mögötte. Hogy elérte-e a tömeggyilkosság a Tony Blair által megnevezett célt: a közrettegést.

Háború van. A front - ha volna frontvonal - Kabultól a World Trade Center hűlt helyéig, Bászrától Madridig, Bagdadtól a King's Crossig nyúlna. A hadi eseményekbe - ha a londoni metrót pusztítják is, belereszketnek a párizsi, varsói, budapesti metró utasai is; mi leszünk-e a következők? Mi persze csak a saját halottainkat számláljuk, a Nyugat veszteségeit. („A sajátunkat" - mondom, most, hogy pillanatnyilag, és reméljük, nem átmenetileg mi is Nyugat vagyunk.) Hiszen pontosan tudni, hány amerikai katona veszett oda Irakban, az iraki áldozatok számát tíz-húsz-harmincezres eltérésekkel saccolgatják. Épp mint valaha Vietnamban: ötvenötezer-négyszáztizenhat amerikai áldozat, és kétmillió vietnami. Vagy három. Kábé. Mert hát sárgákat nemigen lehet számolni. És nem is szükséges.

A londoni katasztrófa másnapján negyven irakit öltek meg a különféle terrortámadások, közülük húsz fiatalembert egy bagdadi toborzóiroda előtt - egy öngyilkos merénylő végzett velük. Mindez apróhír volt, megszoktuk, utána sport, időjárás.

 

London más. Nekünk, régi és újdonsült nyugatiaknak. London mi vagyunk, akkor is, ha soha nem jártunk ott. A King's Cross pedig, ez a ronda viktoriánus pályaudvar maga London. Innen indult valaha a szigetország leghíresebb járata, a Flying Scotsman Edinburghba, hogy összekösse az angol és a skót fővárost. Innen indult a mesébe - és manapság erről ismerik a helyszínt a rajongók világszerte - Harry Potter vonata, a Hogwart's Express, méghozzá a 9 és ţ. vágányról. Itt, az állomás alatt kezdte működését Európa első metróvonala 1863-ban, nagyjából a most felrobbantott alagút nyomvonalán. És egyes történészek szerint itt van eltemetve, körülbelül a nagycsarnok 9. és 10. vágánya között Boudica királynő, aki időszámításunk szerint 60-ban a kelet-angliai kelta törzsek vezéreként támadt a római Londiniumra, és amikor csatát vesztett Suetonius Paulinus helytartó ellen, öngyilkos lett. Legalábbis Tacitus szerint, aki az ütközetet a mai King's Cross helyére teszi. Fölmerült már nemegyszer, hogy ásatásokat végeznek a pályaudvaron, de azután mindig letettek róla - nem tudni, pontosan hol és milyen mélyen fekszik a kelta királynő. A pályaudvar alatt dolgozó mentőcsapatok most nem az ő porhüvelyét keresik.

Háború van. És a lelki tét ebben a minden tagadás ellenére mégiscsak kultúrák harcává terebélyesedő interkontinentális horrorban valóban az: eluralkodik-e rajtunk a rettegés. Egy időben az amerikai harci gépek szárnyára festették a kinek nyugtató, kinek fenyegető jelszót: Bárhol. Bármikor. És a mindenható hadigépezet elől tényleg nem lehet elbújni. Ma viszont mi szembesülünk azzal, hogy terroristák bebizonyították: előlük sem. Ők is elmondhatják magukról: Bárhol. Bármikor. Félünk-e? Átitatja-e mindennapjainkat a szorongás, úgy, ahogyan ők szeretnék?

A londoni támadás másnapján feltűnt egy honlap a világhálón. Wearenotafraid.com. A cím és a lényeg azonos. Nem félünk.

Most, öt nappal a robbanások után sok száz, de az írás megjelenésekor talán sok ezer hozzászólás lesz rajta. Szellemesek és szellemeskedők, természetesek és erőltetettek, elszántak vagy ironikusak, sokszor emelkedettek, néha ízléstelenek, de a lényege mindnek egy és ugyanaz. Hogy nem félünk. A terroristák nem érték és nem is érhetik el a céljukat, mert azok, akik képet és szöveget küldenek erre a honlapra, mind ugyanazt üzenik barátnak és ellenségnek: kikérik maguknak, nem hajlandók sem bedőlni, sem megtörni, sem rettegni.

Néha csak egy fotó. Egy arc. És alatta a felirat: nem félek.

Fiatal diák, a tenyerét mutatja, rajta tollal: nem félek.

Kihívó, hetyke nő. A kép alatt kézírás: úgy nézek én ki, mint aki fél?

Napon nyújtózó, fekete hajú férfi. Hogy Olaszország lenne a következő? Na gyertek, rohadékok!

Nyelvet nyújtó kislány. Azért se!

Mosolygó pár. Nem félünk! Németország, Bréma.

Kajánul, kacéran mosolygó lány. Kedves terroristák! Tudatom veletek, hogy egy hangyafasznyit sem félek. Üdv: Karmel

Egy kar, hatalmas bicepsszel. Túl erős vagyok ahhoz, hogy félhessek.

Brazil zászló, rajta angolul, portugálul: nem félünk.

Egy moziportál fotója, rajta vörös betűkkel, mintha az éppen futó filmet reklámozná: London győz! Nem félünk! És elkapjuk a tökötöket.

Szorongó sovány férfiarc. Én félek. De én mindig olyan beszari voltam, hogy az nem számít.

A pisai ferde torony fotója. Az tuti, hogy mi is telibe kapjuk - de akkor sem omlunk össze. Olaszország&London

Széles pálmafás sétány, teleírva: Én sem félek itt Burbankben, Kaliforniában. És Augusztus 1-jén Londonba repülök! Ha a britek a náciktól sem tojtak be, akkor az al-Kaida szarzsákoknak semmi esélyük! (George W. Bush? Na, attól igenis félek. És kénytelen vagyok együtt élni egy ilyen seggfejjel!)

A berlini fal fotója, rajta ember nagyságú fekete betűk. Szétvertük a falat, szétverjük ezeket is!

Vicsorgó fekete bőrű fiú: Nem tojok be tőletek, mocsadékok!

Röhögő, kertitörpe-szabású Krisztus, kacsint, jobbal a szívére mutat, a baljával a győzelem V-jelét mutatja: nem félek!

Kurta üzenetek: Ne hagyd magad London! Ne tojj be Európa! És újra meg újra, megszámlálhatatlanul sokféle hangfekvésben: nem félek!

Olvasom és újra olvasom az üzeneteket. És remélem, hogy mindez nem csupán virtuális fütyörészés önmagunk bátorítására a sötétben. Igen, jobb, ha így hiszem. Miért is hinném másként? Hiszen nem félek.

 

 

 

 

Balla D. Károly

Fogódzók

Egy manzárdőr feljegyzéseiből, Ungvár, 2005. július.

Anyám elvesztette a kapaszkodóit. Ő maga fogalmazott így, amikor a minap újólag nehezményezte, hogy továbbra sem kerültek elő a számára oly fontos családi fotók. Ezek a kis fényképek ott sorakoztak szobájukban az ajtó melletti könyvespolcon, és anyám, mióta bottal is nehezen jár, kijövet mindig ebben a könyvespolcban fogódzkodik meg. Eközben, amikor a kezét nyújtja és megfogja a jól rögzített bútort, mindig alaposan meg is nézi a sok ezerszer látott képmásokat, és a családtagok látványa fejében így összekapcsolódott a biztonságérzettel. Egyik reggelre azonban rejtélyes módon eltűntek fotóink a polcról; anyám jött ki a szobából, nyújtotta a kezét, és... elvesztette a kapaszkodóit.

Anyámnak ez a családtag-megidéző szükséglete különben eléggé szelektív. Hogy ötszáz kilométerre élő és évente csak egy-két alkalommal hazalátogató bátyám fényképét kiteszi a polcra, az valószínűleg természetes. Engem azonban naponta lát... Az is megfigyelhető, hogy az unokák és dédunokák közül a lányutódok nem állnak olyan közel a szívéhez, mint a fiúk. A menyekről és unokamenyről már nem is beszélve. Az egyes fotók értékét így aztán a „kedveltségi fokozat" és a „ritkán látottság tényezője" együttesen határozza meg. A veszteség így hát összességében mindenképpen tetemes.

Az ereklyéket azóta kereste már a család mindenütt. Talán elsodorta a huzat (kémlelés a szekrények alá); talán az apám tette el valahová szórakozottan, amikor kivett mögülük egy könyvet (lehetséges helyek végigfürkészése). De nem. Esetleg a feleségem pakolta máshová, amikor takarított, port törölt. Negatív. Netán a gyerekeim vették magukhoz valamiért. Ám aznap ők nem jártak a nagyszülők szobájában. Akkor csak Tamás lehetett, a dédunoka - bátyám Ungváron élő fiának a fia -, aki a kérdéses estén éppen megvizitálta a dédiket, és szokása szerint alaposan végig is járatta a tekintetét felmenői arcmásán. Ám legközelebbi látogatásakor, amikor számon kérték rajta az eltűnt fényképeket, az amúgy hamiskás tekintetű lurkó magabiztosan tagadta a dolgot.

Én mégsem tartom kizártnak, hogy ő a kulcsa a rejtélyes esetnek. Talán így akart fotót szerezni imádott, de ritkán látott nagyapjáról, a bátyámról.

Merthogy egy kiskamasznak is szüksége lehet kapaszkodókra.

Capival iskolatársak voltunk, és akkor haverkodtunk össze, amikor mindkettőnket beválasztották a Lenini Eszmék című iskolai faliújság szerkesztőbizottságába. Én írtam és szerveztem a remek cikkeket, ő rajzolt, festett, vágott, ragasztott - kivitelezett. Ismertem persze korábbról is, a tanárainkról készített karikatúrái osztályról osztályra, kézről kézre jártak. Egyébként mindig és mindenütt rajzolt: órán, komszomolgyűlésen, egyszer láttam: még a moziban is. Meg-megemelte a blokkját, hogy több fény essen rá, és felskiccelte a szereplőket, a jeleneteket. Otthon egész sorozata volt a keletnémetül beszélő jugoszláv indiánról, Gojko Mitićről. Később egyszer az is előfordult, hogy már órák óta mértük a járdát az Ung-parti sétányon, és nagyon leültünk volna, de minden pad foglalt volt. Na várj csak, kacsintott cinkosan Capi, leguggolt az egyik pad elé (tisztes távolságra), elővette a blokkját, és rajzolni kezdte az ücsörgőket, akik persze feszélyezve érezték magukat, hamarost odábbálltak. Lett szabad padunk.

Nem volt kétséges, hogy a képzőművészeti szakiskolában fogja folytatni tanulmányait. Fel is vették, de már a második éven összekülönbözött valamelyik tanárával a szocialista művészet követendő irányelveit illetően. El is húzták a vizsgán. Ám a vaskalapos tanárnak volt egy liberálisabb kollégája (és ellenlábasa), maga jegyzett festőművész, főállásban éppen az egyetlen ungvári nagyáruház „művészeti irányítója"; odavette Capit dolgozni, hivatalosan segéddekoratőrnek (mládsij hudozsesztvennij szotrutnyik), valójában: plakátfestőnek. A cimborám ha a szocreál elméletéből meg is buktatta magát az iskolában, évekig mégis a jövőbe derűsen néző munkásarcok és május elsejei jelszavak pingálásából élt. Szakmailag, mint mondja, mégis itt fejlődött a legtöbbet, sok mindent ellesett a főnökétől. Tőle hallotta először az akkor még sehol nem használt varázsszót: „dizájn", és talán azt is, hogy „pop-art". A festékkel és a dekorációkhoz szükséges anyagokkal és eszközökkel gazdagon ellátott műhelyben sok olyasmit megtanulhatott, amiről a szakiskolában nem is hallott volna. Amikor pedig egy tilalmas burzsoá propagandaanyagnak számító Andy Warhol-albumot kapott kölcsön a mesterétől, úgy érezte, eldőlt a sorsa. A szobája falait borító száz Gojko Mitićet bámulatos gyorsasággal ezer Marilyn Monroe váltotta fel.

Közben a dolgozók esti iskolájában le is érettségizett, főnöke továbbtanulásra biztatta, ajánlgatta neki a lembergi (lvivi) művészeti főiskolát, segített volna a felkészülésben. „Mire végzel, éppen nyugdíjkorú leszek, jöhetsz a helyemre", biztatgatta, de Capi nem szánta rá magát.

Amikor aztán kezdett recsegni-ropogni a nagy Szovjet Birodalom, Capi lelécelt. Meg sem állt Budapestig. Fogalmam sincs, hogyan csinálta (akkoriban csak családegyesítéssel lehetett áttelepülni). Évekig lakott komfort nélküli bérlakásban. Lakás? Egyetlen helyiség, az egyik sarokban mosdó, a másikban gáztűzhely, hátul az ágy, előtte a rajzasztal; közös vécé a gang végén. Alkalmi munkákból élt, de a szakmáját nem adta fel. Vagy két évig a Vörösmarty téren ücsörgött kis tábori székén, és jó pénzért rajzolta a turistákat, aztán ezt is feladta, mert nem volt hajlandó jattolni („Tudod, a flasztermaffia!"). Állandó munkába nem állt, nekem azt mondta, nem azért kereste a nagyobb szabadságot, hogy újra kötöttségek közé szorítsa magát. Aztán szem elől vesztettük egymást.

Hosszú szünet után három évvel ezelőtt jelentkezett újra. Az interneten rábukkant a honlapomra, kedves e-mailt küldött. Arról számolt be, hogy sikerült megkapaszkodnia, előbbre jutnia. Egyszemélyes bt.-t alapított és alkalmazott grafikusként teljesít megrendeléseket kiadóknak, oktatási intézményeknek, vállalatoknak. Pár éve egy hannoveri ösztöndíjat is elnyert, kint dolgozott fél évig. Később volt pár vidéki kiállítása, és állítása szerint két budapesti galériában is megvásárolhatók kisebb munkái. Ha pedig anyagilag megszorul, tisztes honoráriumért családi fotók alapján élethű „művészi portrékat" készít, hogy nyárspolgárék kiakaszthassák a nagyszobában.

Egy ideig kis kommentárokat is fűzött a webnaplómhoz. Amolyan kötözködések, cikizések voltak, de nem bántam, mindig szerettem a humorát. Hogy épp rajtam köszörüli a nyelvét, az néha kínosan érintett, de ősrégi barátságunkba belefért. Esztendő múltán aztán megint eltűnt.

Most meg újra jelentkezett, és arról számolt be, hogy tanyát vett, kipofozta a közepében álló (inkább roskadozó) házat; odaköltözött. Gazdálkodik, s ha ráér, lovakat rajzol.

 

Csönge lányom olvasnivalót kért tőlem, és én a legkedvesebbet, Szerb Antal Utas és holdvilágát ajánlottam. Csak amikor kiolvasva visszaadta, meséltem el neki, hogy ennek a könyvnek története van ám!

Az Utast negyedszázada igen sajátos okból olvastam először. Egy görög tragédiákba illő, szép, de fatális szerelmi történetet éltem éppen, és az én különös Elektrám azt mondta, az ő megismeréséhez találhatok kulcsot ebben a regényben. Ulpius Évában ugyan nem sikerült ráismernem, de a regény nagyon tetszett, kedvencemmé vált, és hiába lett annak a szerelemnek hamarosan vége, én ötévente újraolvastam a szívemhez nőtt könyvet. Aztán egyszer hiába nyúltam érte. Valószínűleg elkérte valaki, és nem hozta vissza. Attól kezdve mindig a könyvtárból kellett kikölcsönöznöm. Utoljára akkor, amikor Olaszországba készültünk, és én ezt szántam úti olvasmánynak.

Hogy kedvenc könyvemből nincs saját példányom, több írásomban is kikotyogtam. Arató Antal barátom pedig, akiről a könyvtárosok szobrát kellene megmintázni, olvasta az egyiket, és el is határozta, megajándékoz egy példánnyal. Így is lett. Amikor legközelebb nála jártunk Székesfehérváron, átadta az antikváriumban vásárolt 1980-as kiadást. Szinte bizonyos, hogy én abban az évben olvastam először.

Ezt meséltem el Csöngének, és persze megkérdeztem tőle, tetszett-e neki a regény. Igen, hogyne, de azért különösebben nem lelkesedett. Ajánlottam, öt év múlva újra vegye elő. És aztán ugyanilyen időközönként élete végéig.

 

 

 

Grendel Lajos

Szünet van

Rosszkedvem naplója, 2005. június

Június 5-e, délután. Vasárnap, napsütés. Ülünk - Kalligram-szerzők - a Liszt Ferenc téren, amikor egyszer csak hangzavar támad. Az Andrássy úton, az Oktogon irányába mintegy 200 fős menet vonul. Előttük rendőrök, mögöttük rendőrök. A menet élén Árpád-sávos zászlót lengető fiatalember. „Vesszen Trianon!" - skandálja a tömeg. „Le Trianonnal!" Satöbbi.

Nagyon helyes, én is egyetértek avval, hogy vesszen, meg le vele, meg miegymás. De azért előbb megnézem, hogy ki mondja. A vasárnap délutáni felvonulók ábrázata nem valami bizalomgerjesztő. Aztán meg hogyan vesszen Trianon? Visszaadják a franciák meg az angolok, amit 1920-ban elvettek tőlünk? S vajon a történelmi Magyarország csak a miénk volt? S mit szólnak majd ehhez a szlovákok, románok, szerbek? Vagy netán harci ménre pattanunk, s úgy foglaljuk el Kolozsvárt, Kassát?

Tizenöt év alatt, sok-sok személyes tapasztalatot követően arra a következtetésre jutottam, hogy ami a magyar sorskérdéseket illeti, abban az anyaországi és a kisebbségi magyar között az a legalapvetőbb különbség, hogy az anyaországi magyar úgy általában sokkal hülyébb a kisebbségieknél. (Megjegyzem, azért nekünk is vannak tartalékaink.) Ha nem buta, akkor pökhendi, ha nem pökhendi, akkor eszelős, ha nem eszelős, akkor cinikus.

 

Rozsnyón viszont a szlovákok emlékeztek meg Trianonról. Az újságok szerint „nemzeti érzelmű fiatalok". Láttam őket a tévében, és nem értem ezt a finomkodást. Nemzeti érzelmű, teszem azt, én vagyok, ha nem is fiatal. Akiket a tévében mutogattak, lehet, hogy nemzeti érzelmű fiatalok is voltak egykoron, most azonban, egyenruhájuk és zászlóik alapján ítélve, inkább fasiszta csürhének látszottak. Jöttek Közép- és Észak-Szlovákiából úgymond megmutatni, hogy ebben az országban ki az úr. A rozsnyóiakat, magyarokat és szlovákokat egyaránt fölháborította ez a provokáció. Ellentüntetés is volt (szlovákok és magyarok együtt), a verekedés elmaradt. Ezúttal.

Egyik vajdasági íróbarátom meséli, hogy arrafelé jártak a hatvannégy vármegyések. Odakeveredett ő is közéjük, eszmét cseréltek. Az egyik lelkes vármegyés ifjú kijelentette, azt szeretnék, ha két nemzedék múlva Kassa lakosságának kilencven százaléka magyar lenne. Vajdasági barátom bólintott. Valami affélét mondott, hogy ahhoz bizony nagyon sokat kell baszni. Ehhez én csak annyit tennék hozzá, hogy még annál is sokkal többet.

Sebaj. Baszni mégiscsak jobb, mint háborúzni. Legalábbis az én tapasztalataim szerint. Aztán meg már nekünk is van Attila-szobrunk. Komárom mellett, Csicsón. Még a miniszterelnök-helyettesünk is jelen volt a felavatásán, aki egyébként egykori (mai?) szlovákiai magyar kereszténydemokrata. Szűz Mária országában minden megtörténhet, elvégre Attila mégiscsak Isten ostora volt, tehát akarta vagy sem, a kereszténység ügyét szolgálta. Azonkívül, amint azt az egyik helyi tudóstól megtudhatta a sötétségbe taszított, szabadkőművesektől manipulált, műveletlen magyar paraszt, Attila volt az első, aki egyesítette Európát. (Nem megmondtam, hogy vannak még tartalékaink?) A miniszterelnök-helyettes hallgatott.

Úgy hírlik, hamarosan Salgótarjánban is lesz szobra Attilának. Ha ez így megy tovább, Attila lesz a mi Mihai Viteazulunk, akinek minden erdélyi városban áll szobra.

 

Franti¼ek Miklo¼ko, szlovák kereszténydemokrata politikus és parlamenti képviselő Budapesten bocsánatot kért az 1945 utáni magyarüldözések miatt. Ezt a hírt a szlovák közvélemény csöppet sem fogadta lelkesen, legföljebb néhány liberális újságíró méltatta Miklo¼ko bátorságát. Még Miklo¼ko pártja, a Kereszténydemokrata Mozgalom is elhatárolódott a politikus gesztusától, mondván, Miklo¼ko azt magánemberként tette.

Franti¼ek Miklo¼ko a rendszerváltás előtt a földalatti szlovák katolikus ellenzéki mozgalomban tevékenykedett. Egyébként matematikus, két szemeszteren át évfolyamtársak voltunk az egyetemen, amikor még én is, tévesen, úgy képzeltem, hogy az integrál- és differenciálszámítást fogom tanítani - természetesen nem középiskolás fokon. Miklo¼ko a rendszerváltó szlovák értelmiségiek legszűkebb és legbelsőbb köréhez tartozott, s az első szabad választásokat követően ő lett a szlovák parlament elnöke. Mára a rendszerváltó értelmiségiek közül jórészt ő az egyetlen, aki még jelentős politikai tényezőnek számít, s pártja és a közvélemény is megszokta már, hogy ha valamiről különvéleménye van, azt nem rejti véka alá. „Szent ember" - mondta róla Göncz Árpád valamikor 1990-ben, első találkozásuk után. Én pedig tizenöt évvel később azzal toldanám meg ezt, hogy a sok ügyeskedő, ravaszkodó, hazudozó, demagóg politikus között talán ő az egyetlen tiszta ember.

Miklo¼ko gesztusának fontosságát nem lehet eléggé túlértékelni. Egyrészt precedenst teremtett azzal, hogy bocsánatkéréséhez nem szabott feltételeket (ezt nehezményezik a szlovákok leginkább), másrészt ezt annak tudatában tette, hogy a szlovák társadalomban mélyen benne gyökerezik a magyarellenesség, amit néhány ezer szlovák értelmiségi magyarbarátsága nem tud ellensúlyozni. A zsigeri magyarellenesség egy törpe, parlamenten kívüli konzervatív párt kivételével mindegyik szlovák pártformációra jellemző, függetlenül attól, hogy jobb- vagy baloldali-e. Még talán legkevésbé Miklo¼ko pártjára jellemző, de náluk is csak a legfelső szint toleránsabb, a mezei hadak többsége fundamentalista és magyarfaló. Miklo¼kóra tehát érdemesebb lett volna jobban odafigyelni. De hát, sajnos, a magyar jobboldal a legutóbbi években fontosabb dolgokkal van elfoglalva: Attila- és turulszobrok állítgatásával, randalírozással az Erzsébet-hídon vagy a szexuális képességek fejlesztésével, hogy meglegyen a kilencven százalék magyar Kassán. A baloldal meg a liberálisok, úgy látszik, vagy nem is konyítanak ehhez a szerencsétlenül összekutyult magyar-szlovák viszonyhoz, vagy ismét - ezúttal a hallgatásukkal - szeretnék demonstrálni, hogy mi, határon túli magyarok, csak púp vagyunk a hátukon.

 

S ha már itt tartunk, leszögezhetjük, hogy a magyar rendőr legalább őszinte. Lovas Ildikó legújabb könyvében, a Kijárat az Adriára címűben olvasom ezt a jelenetet, amelyet Lamperth Mónika és a többi volt és leendő belügyminiszter, továbbá rendőr fő- és alkapitányok szíves figyelmébe is ajánlok, mert kiderül belőle, hogy milyen is az a magyar-magyar szolidaritás, ha kivonjuk belőle a szélsőjobboldali hőbörgők eszelős lózungjait, vagy amikor éppen nem avatunk Attila-szobrot. Íme, a szabadkai magyar lány esete a szegedi rendőrfiúval, 1994-ben, Szegeden, amikor odaát már nagyon nagy baj volt: „Ügyintéznem kellett, hát reggel fél ötkor beálltunk a sorba, ebben igazán nagy volt a tapasztalatunk, sőtök és nem sőtök így töltöttük az időnk nagy részét 1991-től körülbelül három és fél évig. Első lettem a sorban, álltam csöndben, amikor az ajtónállóval, aki egy rendőr volt, találkozott a tekintetünk. Bizonyosan nem néztem eléggé alázatosan, mert fölemelte a gumibotját, ráhúzott vele a nagykabátomra melltájékon, hogy odébb repültem másfél métert, és azt kiáltotta: Mit akar maga, szünet van!"

© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk