←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

rolrol Fáy Miklós

A csúnya lány szonátája

Az újságban olvastam, hogy meghalt az az ember, aki kimutatta, hogy Mozart hallgatása emeli az intelligenciahányadost. A dolog így persze rettenetesen bulvárosan hangzik, Mozart okosabbá tesz, írhatnák a lapok, és már az is érdekes lenne, ha az ember tudná, hogy ettől vajon emelkedik-e a Mozart-lemezek forgalma, vagy úgy van, ahogy mondani szokás: mindenki elégedett az eszével, senki nem elégedett a vagyonával. Mozart és az IQ kapcsolata azonban egy kicsit érdekesebb ennél.

Gordon Shaw - mert így hívják a néhai tudóst - nem azt állította, hogy Mozart hallgatása automatikusan és hoszszan tartóan okosabbá tesz, hanem csak azt, hogy a zene hallgatása mintegy bemelegítésként szolgál az agy számára, és utána egy bizonyos ideig könynyebben tudunk absztrakt témákon rágódni, mint előtte. A kísérletet elvégezték hároméveseken és egyetemi hallgatókon. Három csoportra osztották a társaságot: az egyiknek Mozartot játszottak, a másiknak relaxációs zenét, a harmadikat meg hagyták, hogy üldögéljenek a csöndben. És azután újra megíratták velük az IQ-tesztet. A Mozartot hallgatók kilenc ponttal jobb eredményt értek el, bár kétségtelen, hogy a zene hatása tíz perc után elmúlt. Dr. Shaw egyébként még további kísérleteket is végzett, de a muzsika nyilván azért titokzatos művészet, hogy a végén eljussunk oda, ahol már semmit sem értünk. Összehasonlította ugyanis Mozart és Beethoven művészetének hatását, és azt tapasztalta, hogy Mozart jobban stimulálja az agyat, mint Beethoven. De hogy ennek mi az oka, a jelentősége, a magyarázata, és milyen további következtetéseket lehet ebből levonni, azt Shaw doktor sem tudta. A jelek szerint most már nem is fogja megtudni. Tippelni, persze, lehet, de már végképp kívül a tudományosság vagy féltudományosság határain. Beethoven szerintem akkora érzelmi terhet rak a hallgatóra, hogy amit az általa kiküzdött rend javít az intelligencián, az rögtön el is vész, hiszen fárasztó végigjárni vele az utat. Mozart bemelegít, de Beethoven már maga a mérkőzés a szegény agy számára. Persze hogy a hangok hallgatása miért jelent érzelmi megrázkódtatást, az nem csak Shaw doktor számára rejtély.

A kísérlet azonban újabb kérdéseket vet föl. Az első kérdés talán mindenkiben megfogalmazódik: vajon milyen zenét hallgattak Shaw doktor kísérleti alanyai? Mozartot, de melyik Mozartot? A folytatás már csak a lemezezőket érdekli: ha lehet tudni, hogy melyik Mozartot, akkor annak a műnek vajon melyik felvételét? Mert biztosan állíthatom, hogy vannak olyan Mozart-lemezek, amelyek még bemelegítésnek sem jók, az ember esetleg idegrohamot kap a meghallgatásuktól vagy elalszik tíz perc után, de ez a két reakció aligha köszörüli az elmeélt.

A választ illetően félsikerről számolhatok be, tudom, mit hallgattatott a derék doktor a diákokkal: a két zongorára írt D-dúr szonátát, K. 488. A mű szerencsére nem nagyon gyakori a különféle katalógusokban, kísérletképpen lementem a lemezboltba, természetesen egyetlen felvételét sem lehetett kapni, a már meglévőkkel voltam kénytelen saját intelligenciámat felturbózni.

Az a furcsa, hogy a mű történetéből egyáltalán nem lehet erre a különös hatásra következtetni. Nincs benne semmi titkos üzenet, szabadkőműves utalás, bármi, amit a hallgató talán nem ért meg, de legalább érzékelhet valami különleges receptorral. A D-dúr szonátát Mozart egy tanítványának, Josepha Auernhammernak írta, és ketten mutatták be 1781. november 23-án. Fennmaradt Mozart levele, amelyben apját értesíti az eseményről: „eljátszottuk a kétzongorás szonátát, amit kifejezetten erre az alkalomra írtam, és nagy siker volt". Van egy másik Mozart-feljegyzés is a műről, egy másik levélben, ami így szól: „a nagy szonáta, amely kétségkívül valóban nagy". Beethoven szeretett különcködni egy kicsit, és többre tartotta kisebb munkáit, mint a híreseket, de Mozart ritkán tévedett a saját műveit illetően. Igaz, nem is volt nagyon nehéz dolga, bármilyen pozitív jelző illik rájuk.

Josepha kisasszony egyébként érdekes jelenség lehetett. Még Mozart is megjegyzi, hogy a külseje szörnyűséges, de varázslatosan játszik, leszámítva a cantabiléket. De a hölgy maga sem táplált illúziókat, tükörbe nézett, megállapította, hogy csúnya, és ezekkel az adottságaival legjobb esetben is csak egy rosszul kereső kispolgárt foghat magának, ahhoz pedig nem volt sok kedve. Inkább zongorázott, tanult, és eldöntötte, hogy a tehetségéből fog élni. Josepha Auernhammer története általában itt véget is szokott érni, pedig nem teljesen érdektelen a folytatás. Egyrészt mert valóban zongoristaként élt 1820-ban bekövetkezett haláláig, és korának egyetlen hölgy előadója volt, aki többször is eljátszotta a nyilvánosság előtt Beethoven egyik versenyművét, másrészt mégsem sikerült neki úgy élni, ahogy Mozartnak mondta, mert öt évvel később férjhez ment. Hogy minden azért ne jöjjön össze neki: zeneszerzőként elfelejtették. Csak a másodlagos halhatatlanságig jutott, ismerte Mozartot, tanítványa volt, és együtt zongoráztak.

Például a D-dúr szonátát. Amire nem lehet éppenséggel azt mondani, hogy felépítésére nézve fölfoghatatlan lenne. A műfaj valahol itt indult, Mozart apja azt állította, hogy fia volt az első, aki négykezes művet írt, ami ha nem igaz, akkor is lehetne az. És körülbelül ez érvényes a kétzongorás muzsikára is. Föltalálták a zongorát, a polgári otthonokba leginkább illő hangszert, és a zenészek nagy szorgalommal dolgoztak azon, hogy legyen mit játszani ezen a hangszeren az otthonokban és a koncerttermekben. A szonáták és zongoraversenyek évtizedeit éljük. A két zongora nem műfajteremtő hangszerpárosítás, de logikus folytatás. Két zongorán el lehet otthon játszani gyakorlatilag bármit, szimfóniákat, versenyműveket, mindent. Amíg a hanglemezek nem vették át a házimuzsikában a parancsnokságot, a két zongora lehetséges műfaj maradt.

Mozart idejében azonban még csak a kezdetnél tartottunk, a műfaj szabályait kellett kidolgozni. Például azt, hogy a két zongora egyforma súllyal vegyen részt a zenében, ne legyen vezető és kísérő. Ezért is mondom, hogy szerkezetét vagy felépítését nézve nem fölfoghatatlan remekmű a D-dúr szonáta. Amit eljátszik az egyik zongorista, azt eljátssza a másik is, némi változtatással, persze, hogy érezzük a folytonos előrehaladást, másrészt hogy inspirációt adjon a folytatáshoz. Annyira természetes az egész, mint a járás, a jobb után a bal, mert ha megint jobbal akarunk lépni, közben történnie kell valaminek, hogy az egyensúly megmaradjon.

Ugyanakkor a D-dúr szonáta monumentális alkotás, a tételek háromszáz ütemnél hosszabbak, az egészben van valami szimfonikus jelleg, hol egy valóságos szimfóniát vél hallani az ember, hol zongoraversenyt, de állandóan azt érezni, hogy kicsit a hangzást vissza kell fogni, hogy az egészben több van, mint a két zongora. Talán ez az oka, hogy a darabot ma ritkán lehet hallani.

A másik ok nyilván sokkal gyakorlatibb. Két zongorista kell a műhöz. A zongorakettősök nehezen akarnak használható formációvá válni, néha testvérpárok vagy házaspárok próbálják a műfajt meghonosítani, de a 20. század első harmadában működött Lhévinne házaspár után (természetesen nem miattuk, hiszen két önállóan is ragyogó zongoristáról van szó) minden állandó pianista-társulás gyanús. Mit takargatnak? Miért kapaszkodnak a másikba? Az alkalmi társulások viszont drágák. Ha igazán izgalmas a közönségnek, akkor két sztár kell, az pedig dupla gázsi, miközben sokszor a két zongorista is úgy érzi, hogy meg kell osztania a dicsőséget.

Vannak persze kivételes pillanatok. Például amikor Benjamin Britten meghívta Aldeburghba Szvjatoszláv Richtert. Ez az egyik lemezem a D-dúr szonátából. Kivételes pillanat, mert szó sincs vetélkedésről. Richter sokkal jobb zongorista Brittennél, Britten viszont zeneszerző, méghozzá alkatilag Mozarthoz meglehetősen közel álló zeneszerző, akit Richter tekintélyként tisztelt. A kétféle és feltűnően különböző hangszeres tudásból tehát nem következett feszültség. Britten, aki jól zongorázott, de nem hivatásszerűen, Richter mellett megnőtt, Richter pedig nem súlyosodott rá a másikra.

Teljesen szabálytalan a felvétel, hiszen a kétzongorás előadásoknál többnyire az az élvezetes, hogy a négy kezet egy akarat irányítja, és nem is lehet megmondani hallás alapján, hogy most melyik pianistát halljuk. Itt viszont elválik a két játékos, és valahogy mégis egyek, a zenélésük is olyan mosolygós, az ember érzi, hogy folyton nézik egymást, mit csinál a másik, hogyan csinálja, mit mondjak rá én. Miközben valóban nincs közös nyelvük. Richter nem beszélt angolul, Britten nem tudott oroszul vagy németül, csak nyomogatták a billentyűket, és mégis, mégis értik egymást azokban a nyomasztó hatvanas években. Szóval sokat jelent ez a lemez azoknak, akik ábrándoznak még a muzsika hatalmáról.

Voltaképpen ennyi elég is lett volna, ha nem jut eszembe dr. Shaw és az ő elmélete a szonáta intelligencianövelő hatásáról. Mert azt valahogy nem érezni ezen a felvételen. Ez maga a megnyugvás, még az utolsó tétel rohanásában is, több benne a beteljesülés, mint az izgalom. Így aztán a játék kedvéért előkerestem a régi bakelitlemezt, Ránki­Kocsis, évszám nélkül, de valamikor a hetvenes évekből. Ha az a lemez mosolygós volt, akkor ezen jaj, nagyon kell nevetni. Két pimasz hangszerzseni, nekiugrik Mozartnak, és úgy játszanak, de úgy játszanak, mint az ördögök. Hogy okosabb lesz tőlük az ember, azt nem tudom, de hogy izgatottabb, fiatalabb, jobb kedvű, az egészen biztos.

 

 


Britten at Aldeburgh 1

Decca, 2000

© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk