←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
rolrol Almási Miklós

Pártirodalom vagy beolvasás?

Amikor megláttam a kötetet, ásítási roham jött rám: már megint valami pártirodalom, azaz steril önfényezés, aminek kevés (semmi) köze a valósághoz, csak olyan politizálás, amitől amúgy is teli van a hóci, érted, ugye? Aztán amikor olvasni kezdtem, rá kellett jönnöm, ez most valami más. Tamás Pál elemzése (mi történt a környező országok baloldali pártjaival - összevetve a hazaival), Krausz Tamás kemény beolvasása valami ősbaloldali, ám mégis korszerű beállítódásból (itt most tényleg válság van?), Bayer József a populizmus és globalizáció összefüggéséről (és a baloldalt beszorító hatásáról), Vitányi Iván kiáltványa a 21. századi baloldalról, Agárdi Péter történelmi tanulmánya - most csak az általam kimazsolázott fejezeteket említem - csupa lázas kérdés. A vége az lett, hogy bele kellett fúrnom magam. A szerkesztők - Feitl István, Földes György, Hubai László - a dinamika mellett döntöttek, kemény szövegekkel, mit mondjak, némi mementóval. Hogy ti. jó lesz már észbe kapni. Érzékeltetésül Krausz egyik szövegdarabját veszem ide: "Mi a túlzás abban, hogy az MSZP lényegében az üzletemberek, a hatalmi politikusok szűk körének eszközévé vált? Talán nem igaz, hogy a jóléti rendszerváltás, a baloldali néppárt, a társadalmi egyenlőtlenségek enyhítése mind-mind szerepel a pártprogramban, s éppenséggel ezeket nem teljesíti a kormány, illetve a párt? Vagy túlzás lenne abban a kijelentésben, hogy az új fiatal politikusi generáció horizontja nem terjed túl az európai másolás és utolérés abszurdnak tetsző ideológiai keretein, megörökölve a régi generáció eszménynélküliségét és elméletellenességét? Vagy rosszul látnám, hogy az ő köreikben is a hatalom és a pénz önkorlátozatlan akarásának modellje hódít..." Azért ez nem semmi jeremiáda - s mit mondjak, én is így érzem. Legalábbis, amíg olvasom.
Csakhogy Tamás Pál dolgozata szinte röptében lövi le a beolvasás néhány pontját. A jóléti költségvetés - mondja - ma már majd minden (jobb- és baloldali) politizálás kelléke (megnyirbálva vagy anélkül), és a magyar kiadási oldal is jelentősen emelkedett az elmúlt tíz (öt) évben. Vagyis hogy ezzel adósak maradhatunk ugyan, de vele sem lehet sokat javítani a baloldal helyzetén a politikai piacon. Tamás különben egy olyan korszerűsítési pontot említ, amit általában el szokás felejteni - tán éppen mert fájó pont -, a szakértő imázs megkopását, hogy ti. a baloldali politizálás charme-ja 94 után és még tán ma is az lehetett, hogy legalább tudták, hogyan kell csinálni a dolgokat (államigazgatás, ügykezelés, gazdaságpolitika, nemzetközi kapcsolatépítés). Hát bizony, mondja, ez megkopott, a másik térfélen olykor már jobban tudják, illetve ezen a térfélen egyre több a baki meg a kétbalkezes megoldás, ami nem éppen szakértelemre vall. Mert nem is szakértelemről van ebben a hiánylistában szó, mondja Tamás Pál: a tudásalapú (társadalomkép) és politizálás épp a baloldalon, az MSZP táján mutat fel deficitet. Ő válságot említ, amit nem osztok, de az ítélet így is megfontolandó: "Persze egy szociáldemokrata párt még most sem nélkülözheti az igazságossági programot. De ez nem válthatja ki a megrendült szakértelmet, pontosabban a rendelkezésre álló és mozgósítható szakértelembe vetett bizalmat. A válság kezdetét így nem a nemzedékváltás elmaradása, vagy a szükségesnél kevesebb igazságosságról szóló retorika használata, hanem a tudásalap megfogyatkozása és az ezzel kapcsolatos képek megfakulása jelenítette meg." Mindjárt más a leányzó fekvése, mondom magamnak, ha díszítőművészeti próbálkozások helyett valós (fájó) pontokra tapint egy ilyen kötet - lehet komolyan venni. (Meghallják? Csak azért kérdem, mert most 2006-ig nemigen van fül bármire is, ami nem kampány... Végül is érthető.)
A fő téma a szociáldemokrata váltás (hogy ti. abba az átalakulási irányba kéne menni). De a szerzők - helyesen - magát a céltárgyat is meg akarják tisztítani minden hagiografikus elemtől. Vagyis hogy a nyugat-európai szocdemesedés nemcsak sokféle, de maga is válságban van, finomabban: keresi magát a globalizáció közepette. És hogy e keresés közben tele van kérdőjeles tézisekkel, kifelé álomszép, befelé értelmetlen programponttal. Ezen elsősorban a "harmadik út" különféle variációit értem: a hagyományos baloldali szocdem értékek nem követhetők (munkásszolidaritás munkásosztály nélkül; gondoskodó állam az elszegényedett költségvetés idején; a pusztító fejlődés kritikája, ami jogos, de akkor hová lépjünk előre?). Tony Blair (és Anthony Giddens) nyomán most majd mindenütt ez került a cégtáblára: egyéni iniciatíva (csak azon lehet segíteni, aki maga is tesz valamit), tanulás, újratanulás - a befulladt modernitás helyett, vállalkozóbarát politizálás és az újkapitalizmus moderálása. Oké, mondják a szkeptikusok - a hagyományos szocdemtől, a globalizációt kritizáló értelmiségig -, de akkor hol van a különbség a neoliberális (globalista) status quo-védelem (rendszer kiszolgálása) és a baloldali politizálás között? Hát ott, mondják Giddensék, hogy az antikváriumi jelszavakkal sehol se lehet már választásokat nyerni, a globalizáció visszafordíthatatlan tény, aminek egyes mozzanatait viszont a globális tőke (pusztító) tendenciái ellen is lehet fordítani. Ma majd minden korszerű szocdem politizáló egység "hibrid" (Tamás Pál kifejezése), azaz elegyíti magában a konzervatív, neolib és baloldali programelemeket, különféle (nemzeti sajátságoknak megfelelő) koktélok formájában. Persze, tenném hozzá, ehhez olyan nyugat-európai politikai kultúra is kell, amelyben - mint Hollandiában, vagy Svédországban - egy kisebbségi kormány is túlélőképes lehet, ami nálunk (vagy környékünkön) elképzelhetetlen.
Annyi világos, hogy ("harmadik úttal" vagy anélkül) ma már csak a szocdem értékvilág alapos átdolgozásával lehet közlekedni, különben a globalizáció bedarálja az egész nemzetállami politizálást. Voltaképp ezt a dilemmát boncolja Bayer József: a globalizáció legrémesebb hatása, hogy a populizmus felé tereli a politikai mezőt - csak annak hagy életteret -, és ez kényszeríti rá a baloldalra is a populista gesztusokat (lévén csak ennek van választást nyerő tromfja). Csakhogy ezzel be is tudja darálni saját érdekrendjébe azt, ami politizálásból, pláne baloldalból megmaradt. (Durván fogalmazva: a populizmus a demokráciának azt a sajátságát használja, miszerint a buták vannak többségben, akik számára csak a szimplifikált tételek emészthetőek.) A leegyszerűsítés, az ígérgetősdi (aztán a gyors bukás) olyan alternatíva, amit nem vállalhat egy kormányképes párt - de mi marad helyén a politikai erőtérben?
Más: mi legyen a célközönség? Ez már hazai pálya. Kicsiben: érdemes-e a fiatalokra koncentrálni? Tamás szerint amíg a társadalomtest öregszik (egyre nagyobb az idősek részaránya a választási névsorban), e stratégia eredményessége kérdéses. Ugyanakkor a társadalom legdinamikusabb (reforméhes, hangadó) hányada mégiscsak a fiatalabb generáció, amely viszont - sokak szerint - immár inkább a jobboldalon keres helyet magának. (Így van? Ki tudja?) Nagyban: a médiapolitizálás korában nehezebb a közönség megszólítása - nem lehet tudni, hogy aki képernyő előtt ül, mit vesz le a képből. Annyi azonban látszik, hogy ma már nem az üzenetek tényszerű tartalma dönt. A közönség mindent elhisz: egy állítást és annak ellenkezőjét egyaránt beveszi (legalábbis ha a saját pártjától hallja). És persze azonnal elfelejti a tegnapot: múltbéli erényekre vagy az ellenfél bűnlistáira hivatkozni majdnem felesleges. Ugyanakkor bár a média felejtős, a választások napján mégis nagy befolyással bír. Van is egypár politikus, aki tudja, hogyan kell használni, a kérdés legfeljebb az lehet, miért nem tanulja meg a baloldal a médiapolitizálás technológiáját. Mert ma még fogalma sincs róla...
A szakszervezetek. Csak néhány dolgozat foglalkozik a témával, főleg az alapos és gazdagon dokumentált történelmiek. Ma viszont valahogy érinthetetlen a dolog. Pedig azt lehet tudni, hogy a globalizáció az országok többségében lenullázta a szakszervezeteket, s ezzel elérte, hogy jelentős rétegek maradjanak minden érdekképviselet nélkül. (Ne szépítsük, nálunk is ez a helyzet. Hány kivásárolt vállalat dolgozói maradtak minden támasz nélkül, amikor a cégre ráunt tulajdonosa...) A fennmaradt hányad - tán önvédelemből - reformellenes ("a reformokból csak elbocsátások lesznek, az egészre csak mi fizetünk rá...") Vagyis a "szakszervezeti lobbi" konzervatív, nemigen partnere egy korszerűbb típusú szocdemesedésnek.
Demokrácia. Vitányi precízen fogalmaz: "Demokrácia kell - nem egy kis hatalmi csoport uralkodása. Köztársaság kell - nem rendies birodalmiság. Konszenzusra épülő demokrácia. A nemzeti egység kialakítása - nem a társadalom kettészakítása." Hát igen, ahogy megyünk előre az időben, köröttünk a demokrácia nevében (és eszközeivel) a demokrácia alapjait szedik fel - médiademokráciában a kisebbség is többségnek láttathatja magát, a szavaknak elveszik értelmük, fals képek dominálnak, az ember kapkodja a fejét. Ezt a folyamatot feltartóztatni több, mint a populizmus kesztyűjét felvenni. Ha ez sikerül, akkor lesz megújult szociáldemokrácia.
 
 

Útkeresések. A magyar szociáldemokrácia tegnap és ma. Szerkesztette Feitl István, Földes György, Hubai László. Napvilág Kiadó, 446 oldal, 2900 forint.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk