←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
Szunyogh Szabolcs

Elnöki pályázat: sóval behinteni

Hangulatos kezdés No. 1. Zölden hunyorog a rádió varázsszeme. A család körben üldögél, csöndben hallgatják Miska bácsi levelesládáját vagy a Szabó családot. Béke, karácsony, összetartás, pozitív értékek, nemzeti kultúra, ablak a világra. Ezt a képet gyakran és sokan felidézik, részben mint az ötvenes-hatvanas évek egyik közösségképző élményét, részben és főképp pedig mint a Magyar Királyi Rádió szükséges voltának szociálpszichológiai bizonyítékát. Nem is tudom. Mi soha nem ültük áhítatosan körül a rádiókészüléket, de ettől még akár nagy létszámú korosztályok számára is megindító lehet az elmúlt gyerekkort nosztalgikusan felidéző fenti jelenet. Valószínűnek tartom persze, ez is egy a sok önbecsapásunk közül, senki a világon nem ülte körül ilyen retardáltan a Miska bácsi levelesládáját, de ha volt ilyen, ha nem: nincs.
Az igaz, hogy valamikor sok ember számára a rádió nyújtotta a kulturált szórakozás talán egyetlen lehetőségét (rádiókabaré, színházi közvetítések, néhány hangjáték). E műsorok hallgatása közben éppenséggel rendkívül dinamikusan épülhetett is a közösségi élet, főleg ha senki sem mukkant meg. És hát közösségre szükség van, még akkor is, ha ez a közösség csupa kukából áll, akik legfeljebb fejbólogatással jelzik egymásnak, milyen jót mondott már megint a királyi rádió. De ha épített régen ez a hangszóró közösséget, ha nem: ma ezt a szerepet teljesen átvette a televízió. Ma már nem hallgatunk közösségileg rádiót, ebből a célból egy állami intézményt fenntartani fölösleges.
Ma rádiót kétféleképpen hallgat az ember. Főzés, barkácsolás, autóvezetés, takarítás stb. közben háttérzajként, illetve célzottan, de egyedül. Célzottan hallgat olyan neki szóló, speciális műsort, amely az ő egyéni problémáját segít megoldani, amely személyesen neki mond valamit irodalomról, zenéről, bármiről, tehát ami lélektől lélekig ér, ami színvonalas és őszinte, hiteles és bölcs, mint egy vers, és segít másképp élni. Az előbbire van rengeteg kereskedelmi adó, az utóbbira nincs egyetlen sem, beleértve a magyar királyit, illetve főképp azt, hiszen ez az adó tulajdonképpen erre a feladatra kapja a közpénzt.
Hangulatos kezdés No. 2. Ülök a stúdióban, az üvegfalon kívül pattanásig feszült idegzet, technikus, hangmérnök, rendező, szerkesztő, magnósfiú szeme a nagy, kerek, Bauhaus-utánérzésű falióra mutatójára tapad; az üvegfalon belül, a mikrofonok előtt a műsorvezető és az interjúalany pontosan ugyanolyan hipnotizáltan számolja a másodperceket, aztán zárnak a mutatók, ráindul a szignál, a rendező széles mozdulattal int, látom, amint kiáltja: "benn vagy!", a piros lámpa kigyullad, s én iszonyatos lámpalázzal küzdve (micsoda élvezet! Micsoda oxigéndús levegő!), elkezdem a bűvös mondatot: "Jó estét kívánok, kedves hallgatóink, önök ezt vagy azt a műsort hallják stb. stb."
Hát ez sincs már. Nem azért nincs, mert oly sok más kollégámmal együtt én is hogyhogy, de nem készítek műsorokat már, pedig nagyon hiányzik, (egyébként persze ezért sem), hanem főleg azért, mert újabban senki sem készít műsorokat, a Magyar Királyi Rádióból ez az izé, amit mi műsornak hívtunk, kiveszett. Vannak jópofizós zenés dumálgatások, meg vannak heveny politikai eperohamok, többségük vagy gusztustalan, vagy nem, de semmiképpen sem műsor, hanem eperoham, és főként van édeskés népnevelés, álműgonddal. Ezt gyűlölöm legjobban. Olyan ez a népnevelés, mint amikor azt mondják nekem, hogy mint keresztény ember köteles vagyok még a cigányokat is szeretni, mert őket is az Úr teremtette, és értsem meg őket, és legyek még velük is toleráns, és helyesbítenek is, hogy pardon, a romákat. Elnöki pályázatként tehát azt szeretném benyújtani, hogy ezt az izét, ezt a karikatúrát, ezt a kártékony pazarológépet, ezt a Magyar Rádiót, szüntessék meg, rombolják le, adják el, sóval hintsék be a helyét, pedig szeretem és fáj és hiányzik, de ha egyszer nincs, akkor nincs, és ha nincs, akkor ne is legyen, mert különben soha nem lesz.
Tehát.
Egy piacgazdaság iránt elkötelezett társadalom számára alapjáraton elfogadhatatlan, hogy az állam az adófizetőktől közcélokra beszedett pénzből piaci szereplőként föllépő rádióadót működtessen. Ez lehetetlen helyzetbe hozza a piac többi szereplőjét, akik nem rendelkeznek sem adóbevételekkel, sem ingyen kapott épületekkel, archívummal, stúdiókkal, vágószobákkal - következésképp a közpénzből fenntartott rádió működtetése nem értékelhető másképp, csak mint a politikai manipuláció előkészítése.
Ezen a ponton a logika lánca két irányba elágazik. Az egyik vonal azt írja le, hogy milyen különleges esetekben működtethető mégis közpénzből nemzeti adó, a másik pedig áttekinti azokat a közszolgálati feladatokat, amelyek az elektronikus média világában alapjáraton, tehát nem különleges helyzetekben is léteznek, s azt próbálja leírni, hogy ezeket a feladatokat miképp lehet ellátni a piacgazdaság (sajtószabadság) sérelme vagy érdemi sérelme nélkül.
 
Első leágazás, különleges esetek. A: semmilyen más módon nem biztosítható a tájékoztatás. B: a magyar anyanyelvű, a magyar kultúrához kötődő lakosság némelyik része - például földrajzi helyzetéből következően - csak így juthat hozzá a médiaszolgáltatásokhoz magyar nyelven. C: az undok nemzetközi nagytőke, továbbá a nem kevésbé undok saját nemzeti tőke annyira rátelepedett a médiára, hogy az orrára kell koppintani.
A. Ez elfogadható indok. De ezt az elfogadható indokot csak akkor szabad elfogadni, ha a helyzet valóban fennáll, tehát ha az önjáró rendszerek csődöt mondanak. Ez a helyzet ma nem áll fenn, sőt ellenkezőleg, a nem királyi rádiókból sokkal többet tudhatunk meg a valóságról, mint a közpénzesből.
B. Magyarok odaát: mivel nem kereskedelmi célalanyok, mert helyenként mély nyomorban élvén nincs fizetőképes reklámvonzásuk, a magántőke csakugyan nem célozza meg őket, tájékoztatásuk tehát nemzeti feladat. De ha létrehozunk egy külön csatornát a határon túli magyarok részére, annak nem szabad, sőt: szigorúan tilos önálló műsorokat sugározni. Ez az adó a többi adó hírműsorait kell hogy sugározza, rotációban. A hírmondáson kívül sugározhatna népismereti, nyelvi, közgazdasági, mentálhigiénés, uniós és - például - az állampolgári jogokkal kapcsolatos ismeretterjesztést is. A határon túli magyarok számára tehát el tudok fogadni egy külön csatornát, de csak akkor, ha nagyon kis létszámú szerkesztősége van, nem folytat önálló médiapolitikát, hanem követő riportokat sugároz.
C. Tőke orrára koppintani: hát hogyne. Ezen az alapon könnyű indulatokat hevesíteni. De miért is? Miért törjük le a piaci alapon működő (tehát: a szabad) rádiózást? Miért kell megvesszőzni a tőkét? Mert a tőkés által finanszírozott adó a tőkés érdekei szerint hazudik, az állami pedig a kormány érdekei szerint igazat mond? Valahogy jobban bízom a sokféle tőkés által finanszírozott sokféle rádióadó versenyében.
Szokták mondani, hogy a közrádióra a színvonal megőrzése miatt van szükség. Függetlenül attól, hogy a jelen helyzet ezt nem látszik igazolni, a színvonal megőrzését csak a másik oldalról lehet garantálni: a hallgató felől. Ha például a médiaismeret oktatása, a rádióhallgatás tanítása segítségével kinevelünk egy igényes közönséget, ha ezt a közönséget a nyomtatott sajtóban megjelenő kritika orientálja (mint például a színházak esetében), és főképp ha hagyjuk a rádióadók versenyét kibontakozni, a hallgatottság érdekében a magántőke igényes műsorokat készíttet majd.
Ami pedig a művészetmecenatúrát illeti: a közszolgálati médiafeladatok állami támogatása, valamint a magas hallgatottságigény összeegyeztethetetlen. Nem arról van szó, hogy az a baj, hogy a művészileg színvonalas rádiójátékokat kevesen hallgatják, következésképp mindent meg kell tennünk a magasabb hallgatottságért, hanem ennek pont az ellenkezőjéről. Tehát: nem szabad törekedni arra, tilos azt célként megszabni, hogy a támogatott műsorok magas hallgatottságúak legyenek. Ez csak etikátlan kompromisszumhoz vezet. Nem azért kell támogatni az alternatív rádiójátékok és zenék létrehozását, hogy ezeket a műveket sokan hallgassák s ezáltal nemesedjék a közízlés, hanem hogy ezek a rádiójátékok egyáltalán létrejöjjenek, alternatívát kínáljanak. Az állam különítsen el pénzt az ilyen vállalkozások támogatására, de erről a pénzről ne az állam döntsön, hanem a hallgató. Ha létrejön - magánvállalkozásban - egy (vagy több) olyan adó, amely felkarolja a rádiós művészeti ágak támogatását, ez jusson hozzá állami pénzekhez, de ezeket az összegeket ne valamilyen állami testület ítélje oda neki(k), hanem a hallgató.
Azok, akik úgy gondolják, hogy ez a megoldás elvileg lehet szép, de gyakorlatban az alternatív rádiósművészet halálát jelenti, nyugtassák izgalmukat azzal a kérdéssel, lehet-e a hallgatók ízlése a királyi adó műsorpolitikájában megnyilvánulónál borzalmasabb.
Végül: szokás mondani, hogy azért kell működtetnünk politikai karakterű, de pártatlan nemzeti főadót - ilyen nincs és nem is lesz soha, a pártatlanságot semmiképpen nem tudjuk biztosítani, ez ugyanis lehetetlen, hiszen gondolkodó emberek, politikai térben élő lények készítik a rádióműsorokat, s ha nem volnának érzékenyek a közélet hullámzásaira, akkor nem volnának alkalmasak rádiósnak, úgyhogy ez a pártatlanság-erőszakolás csak pénzpazarlás és önbecsapás -, mert máshol is van.
És?
Egyrészt nincs mindenhol. Tudtommal például az Egyesült Államokban nincs olyan nagy, monstre, mindent letaglózó nemzeti főadó, mint nálunk. Másrészt ha a példaadó fejlett világon mindenhol bődületesen túldotált nemzeti főadókkal tarolnák le a kormányok a médiapiacot, nekünk akkor se volna szabad ezt tenni, mert Kelet-Európában a sajtószabadság egyik alapfeltétele, hogy ne legyen se kormánylap, se kormányrádió. És Kelet-Európában nemcsak azért van szükség sajtószabadságra, amiért mindenütt a világon, hanem mert ha ez a független szféra, a sajtó és a média világa elkezd becsúszni állam bácsi védőernyője alá (lásd még: Putyin, Berezovszkij, Hodorkovszkij, összeomló orosz médiaszabadság és kiépülő harmadik cárizmus), akkor még összeszedhetjük magunkat. Egy ilyen indikátor nélkül azonban csak akkor vesszük észre demokráciailag némiképp óvatlan tájainkon a becsúszásokat s egyéb változásokat, akkor ötlenek a szemünkbe, amikor a szánkat már nem tudjuk kinyitni.
Miután ez egy elnöki pályázat, időnként (most) összefoglalom az elmondottakat. Nem azért, mert nem bízom a Magas Médiahatóság szellemi képességeiben, ők egyénileg bizonyára okosak, szépek, lehetnének barátaim és példaképeim, de testületileg feleslegesek, károsak, kártékonyak, és azonnal fel kell oszlatni őket.
Tehát: Ceterum censeo Carthaginem esse delendam.
És sóval is bevetni.
 
Második leágazás: melyek az elektronikus média közszolgálati feladatai? Szeretjük ezt a kérdést átugrani, kiindulva abból, hogy még senkinek sem sikerült tisztáznia. Van BBC-kódex stb., de az egy gyakorlat, nem elvi tisztázás. Ettől persze még lehet nagyon jó és használható, de ha átugorjuk a definíciós kísérletet, akkor talán lesznek konkrét tapasztalataink arról, hogy ebben és abban a konkrét helyzetben, ebben és abban az országban hogyan működött/működik a közszolgálatinak elfogadott gyakorlat, és ebből sokat tanulhatunk, de ettől még semmi sem lesz megoldva. Egyrészt mert ezek a gyakorlatok is ellentmondásosak, másrészt rendkívül különbözőek. Egyik országban államilag finanszírozzák a közrádiót, és nem sugározhat reklámot, máshol csak félig finanszírozzák, és sugározhat reklámot, egyik helyen ellenőrzik, másik helyen társadalmasítják a vezetését, és van, ahol egyáltalán nincs is közrádió. Melyiket fogadjuk el?
Mi a közszolgálat a rádióban? Ne a hagyományból induljunk ki, hanem a valóságból. (Hagyomány szerint közszolgálat például a hírek, a szórakoztató műsorok, a sportközvetítések, a nagy, népszerű, nemzetközi zenei események sugárzása is.) A valóságból kiinduló logika szerint közpénzből kell finanszírozni azt a feladatot, amely közügy, de amelyet a versenyszféra nem vállal.
Ilyen feladat a hendikep felszámolásának médiatámogatása. Nem várható el a piaci racionalitás szerint működő kereskedelmi adóktól, hogy bevételükből finanszírozzák az össztársadalmi szolidaritást. Segítenünk kell a leszakadó rétegeken, ez a segítés közérdek, közügy, közpénzből tehát megfinanszírozható az idevágó rádiós munka is. Nyilván van tér médiatevékenységre a drogprevencióban és a fogyatékkal élők ügyében, a nyugdíjasok, a betegek, a szegények esetében, tehát azokban az esetekben, ahol nincs gazdasági indokoltsága semmiféle bevételt hozó reklámtevékenységnek. Ilyen feladat lehet még a fiatalok szocializációjának segítése, a nem piacképes művészeti törekvések mecenatúrája, multimédiális projekt (internetkapcsolat) esetében bizonyos oktatási és egészségügyi felvilágosító tevékenység, a közérdekű, de önellátásra képtelen civil szerveződések támogatása, a határon túl élő, magyar anyanyelvű, valamint a határainkon belül élő, nem magyar anyanyelvű nemzeti és etnikai kisebbségek önidentifikációjának segítése, valamint minden olyan humanista, demokratikus törekvés támogatása, legyen az akár magyar, akár román, akár hutu, akár tuszi, akár bármilyen, amit a versenyszféra elhanyagol. A versenyszféra elhanyagolhatja ezeket a területeket például azért, mert attól fél, hogy a konzervatív hallgatórétegét elriasztja, ha teret nyit a leszbikusokkal, a feministákkal, az etnikai alapon veszélyeztetettekkel vagy az elítéltek jogainak védelmével foglalkozó műsoroknak. És ez a sor hosszan folytatható, vannak kevésbé átpolitizált területek, amelyeket azonban szintén nagyon erős társadalmi ellenszenv jellemez, ilyen terület például az úgynevezett önhibájukból betegeké vagy a depressziósoké, a magányosaké, a hajléktalanoké, az alkoholistáké, de ide sorolhatnám az illegális migránsokat, vagy hogy egy nyilván számunkra is ellenszenves, de szintén nyomorult embercsoportot említsek, a vallásilag vagy ideológiailag fanatizált fiatalokét.
Nemcsak azok a szórakoztató műsorok nem tartoznak a közszolgálat körébe, amelyeket ma közpénzből gyártatunk a nézettségért vívott nemes harcban (lásd még: közszolgálat és nézettségi hajsza elvi alapon nem fér össze), hanem nem tartoznak a közszolgálat körébe a közkedvelt sporttudósítások sem, mert ezekre a hirdetési és totóbevétel elegendő finanszírozási racionalitást nyújt. Nem tartozik a közszolgálat körébe a hírszolgáltatás és a hírszolgáltatáshoz kapcsolódó politikai háttérműsor sem, legyen szó kerekasztal-beszélgetésről, riportról, bármiről. Az valóban közérdek, hogy a lakosság széleskörűen tájékozódhasson, de például az is közérdek, hogy vacsorázzon, mégsem hozunk létre közpénzből finanszírozott ingyenvendéglőket a konkurenciát tönkreteendő. Sőt még újságokat sem hozunk létre közpénzből, habár az államilag fenntartott rádiók és televíziók analógiájára éppenséggel lehetne kreálni hatalmas, minden vetélytársat legyőző, százoldalas napilapokat, továbbá e lapokat felügyelő kis és nagykuratóriumot, panaszbizottságot, Magas Médiatestületet és minden effajta fölösleges, méregdrága és a normális jogi szabályozással (lásd még: ezzel felülírtuk az érvényes sajtójogot és lefokoztuk a bíróságokat), valamint a józan észnek homlokegyenest ellentmondó (lásd még: a Tilos Rádió ügyében vagy a pápatemetés ügyében hozott idiotikus döntéseket), egyszóval: kártékony bizottságokat. Ha lenne ilyen színes, szélesvásznú, közpénzből dotált monstre kormánylap, vele jól le lehetne verni a szabadságot a nyomtatott sajtó területén is, hasonlóan ahhoz az önbénító mechanizmushoz, amelyet gyönyörködve szemlélhetünk az elekronikus médiában, feltéve, hogy szeretünk az önpusztításban gyönyörködni.
A nyomtatott sajtó működése a legmeggyőzőbb példa arra, hogy fölösleges a kommunikációban közvetlen állami intervencióval garantálni a hiteles tájékoztatást, ellenkezőleg, a hiteles tájékoztatás legfőbb garanciája éppen az, hogy az állam minél távolabb tartózkodjék a sajtó világától.
Nem arról van szó, hogy ne lennének a piaci világgal nagyon rossz tapasztalataink, mert vannak. A vidéki lapok sorsa, a vidéki újságírók kiszolgáltatottsága néha egyszerűen elkeserítő, riasztó. Én azonban úgy gondolom, ez nem a piacosításnak róható fel, hanem annak, hogy vidéken kicsi a vásárlóerő, a különböző fölösleges közterhek miatt a lapelőállítás nagyon drága, és ezért a legtöbb vidéki város nem tud eltartani egynél több újságot, valójában tehát nem jött létre az igazi piacgazdaság, hanem maradt a monopolizált helyzet, csak most nem a városi pártbizottság a monopólium tulajdonosa. Ez nagyon jó, már abban a tekintetben, hogy immár az MSZMP városi bizottságai nem képesek a megyei lapokat felügyelni. Valamikor, baranyai újságíró koromban volt módon élvezni e rendszer mámorát. De ettől a változástól a monopolhelyzet nem változott meg, a vidéki újságírók kiszolgáltatottak maradtak. Nem jelent meg az az anyagi kényszer, ami valóságfeltárásra és igazmondásra indítja a vidéki lapokat, ami ráveszi a vidéki lapok újundok tulajdonosait, hogy elviseljék beosztott újságíróik ilyen irányú törekvéseit. A vidéki laptulajdonos újundokok, amennyire én meg tudom ítélni, pontosan annyira nem értenek az újságíráshoz, mint a pártbizottságok valamikori régiundok vezetői, csak amíg ők egy kicsit mindig szégyellték magukat, hogy olyasmibe beszélnek bele, amiről gőzük sincs, újundok tőkéseink önhitten és beképzelten teszik tönkre az általuk tulajdonolt újságokat. Kiirtották a tárcát, a kulturális publicisztikát, a tényfeltáró riportot, egyáltalán: a hiteles olvasmányt. A lapok elbulvárosodtak, mert az újundokak azt képzelik, ez kell a népnek. A népnek nem ez kell, a nép nem veszi az újságokat, a példányszám zuhan, az újundokok ezért ingerülten bár, de óriási összegeket áldoznak a monopolhelyzet-szituáció fenntartására, mert egyelőre ott tartanak szellemi fejlődésükben, hogy csak ebben bíznak. E tekintetben a demokratikus Magyar Köztársaság méltó partnerük.
Na és hát persze ez az egyetlen esélyünk. Ezt a monopolhelyzet-szituációt kell tudatosítani, hallgatót (választópolgárt) meggyőzni, hogy a rádióelnök és Magas Méditestület helyett hozza helyzetbe, anyagi döntési helyzetbe saját magát.
Bízzunk az emberekben, ne bízzunk az intézményekben - ez az én liberalizmusom alapja. Nem azért, mert az emberek jobbak, mint az általuk létrehozott intézmények, hanem mert egyrészt az intézményekben fölösleges bízni, hiszen azokat pontosan lehet ellenőrizni, az emberek ellenőrzése viszont lehetetlen, másrészt pedig azért kell az emberekre hagyni a döntéseket, mert akkor eredményesebben érvényesülhetnek az önszabályozó mechanizmusok. Arra kell törekedni, hogy az állami ellenőrzés helyébe a jól tájékozott civil társadalom önszabályozása lépjen, nem mintha a jól tájékozott civil társadalom jóindulatú lenne vagy becsületes vagy nagyvonalú, hanem mert a civil társadalom tud működni, az intézményi, függőségi államalakulat pedig nem tud működni.
Ha van a társadalomban humanizmus, az egy civil rendszerben kibontakozhat, egy felülről vezérelt rendszerben a humanizmus viszont csak vegetálhat. A társadalomban megjelenő agresszív, kirekesztő, pusztító törekvéseket egy civil rendszer lefékezheti, a függőségi viszont csak felerősíteni tudja.
 
Ceterum censeo stb., sóval behinteni - de egyáltalán nem javaslom, hogy tiltsuk meg, hogy működjék olyan csatorna, amelyik csak közszolgálati adásokat sugároz. Sőt azt se javaslom, hogy akár ennek a csatornának, akár bármelyik csatornának bármit előírjunk, például azt, hogy hány percnyi lehessen adásaiban a reklám, vagy hogy szabad-e este tíz óra előtt egy pucér női popsiról, daliás férfifenékről beszélni, hogy rettenetesebbet ne is mondjak. Működhet tisztán közszolgálati csatorna is, tisztán kereskedelmi és kevert csatorna is, ilyen is meg olyan is, akár tíz vagy száz vagy ezer, amennyi csak tud, országos és regionális és települési és ágazati megoszlásban, csak ne legyenek állami tulajdonban. És ne ítélkezzen fölöttük az állam. Se a parlament, se az ORTT, se az MR elnöki hivatala, se az elnök, se a titkárnője, se a titkára, hanem csak és kizárólag a hallgató.
Egy ország sokféleképpen lehet szabad. Értelmezhetjük a szabadságot nemzeti függetlenségként stb. Én is nagyon örülök, ha a magyar miniszterelnöknek nem dirigál senki, de még jobban örülök, ha nekem sem dirigál senki, csak a törvény, de az viszont a miniszterelnöknek is. Innentől kezdve pedig még az is tökmindegy, hogy magyar anyanyelvű-e a miniszterelnök. A magyar nagyvállalatok jelentős részét már külföldi menedzser irányítja, s ők általában németek vagy amerikaiak, olykor hollandok. A lényeg, hogy hozzáértő ember legyen a vezető, aki kormányozzon a maga hasznára és az én hasznomra, racionalitással és szociális érzékenységgel, ha autógyárat, ha országot. Tudom, borzalom még elképzelni is egy spanyol vagy norvég vagy hindi bérminiszterelnököt. A bérpénzügyminiszter, ugye, már elképzelhetőbb? Szerintem a demokráciában az is elképzelhető, hogy miniszterelnöknek kérünk fel egy megbízható szakembert, az mellékes, milyen nyelven beszél, az a lényeg, hogy az érdekünkben, Magyarország érdekében tevékenykedjen.
A szabadság nem attól függ, hogy az ország milyen nagyobb integráció része, mert így is, úgy is része annak. A szabadság foka attól függ, a választott testületek döntenek-e, vagy azon őrködnek, hogy mi dönthessünk. A folyamatszabályozáson dolgoznak-e, az önvezérelt társadalom zavarmentes működésén, vagy társadalmat akarnak vezérelni.
Az önvezérelt társadalom nem fantazmagória, nemcsak papíron, hanem valódi piaci viszonyok között is bír létezni. Svájci barátaim arról panaszkodnak, hogy ott rengeteg a népszavazás, unják is rettenetesen, hogy állandóan kérdezgeti őket a kormány, mit tegyen. De teljesen evidens, hogy ettől megy a svájci bicikli, és az is evidens, hogy nem tudnának a tisztelt svájci Tell Vilmosok és egyéb kártyafigurák értelmesen dönteni, ha nem volna szabad és fantazmagóriák helyett a valóságról tudósító sajtójuk.
Ha azonban egy önmagát egyre jobban gúzsba kötő, egyre függelmibb viszonyokba bonyolódó társadalomban kell léteznem, ahol a törvény által garantált szabadságom egyre kevesebbet ér a szabadságpiacon, akkor előbb-utóbb valamilyen kollektivista őrület egyirányú zsákutcájába biciklizünk be, és ezek a zsákutcák arról ismerszenek meg, hogy aztán nem lehet belőlük kijönni. Az az érzésem, hogy ami a mai magyar médiavilágban történik, ebbe a hálóba hömpölyget bele minket.
Ezért kell megnézni, mennyi esélyünk van arra, hogy az állam ne verhesse le teljesen médiaérdekeinket, ne kötözgethessen bele a saját adónkból font közszolgálati hálóba, amit annak ellenére neveznek közszolgálatinak, hogy a rádió a közszolgálati feladatait nem látja el (betegek, elítéltek, dohányosok, leszbikusok, nyugdíjasok, magányosok és alternatívművészet-kedvelők), hanem politizál, amit viszont tilos volna tennie, legalábbis a józan logika alapján. A Magas Médiatestület pedig népfrontosan időnként ide, időnként oda csap, jobb esetben elkötelezettsége alapján, rosszabb esetben a színvonal védelmének nevezett okból, mely valójában nem egyéb az ő magas ízlésénél, amely vagy jó vagy nem, vagy tetszik nekem, vagy nem, de mindenesetre semmi közöm hozzá és neki se hozzám.
Nem tudom, van-e ember, aki ki tud igazodni a különböző médiatestületek jogosítványai, kompetenciái, valamint az önmaguk elé tűzött célok között (lásd még: az ORTT tiltakozik a saját panaszbizottsága ellen stb.), én mindenesetre nem, de azt tudom, hogy olyan testületek intézkednek, amelyeknek tagjait nem köti semmiféle érdek sem a csatornák virágzásához, sem a közönség tájékozottságához vagy a hallgatói-nézői igények színvonalas kielégítéséhez. Lehet, hogy egy-egy konkrét esetben jól intézkedtek, lehet, hogy nem, teljesen mindegy, mert az a lényeg, hogy nem érdekeltek, s akkor vagy a politikai gazdájukat szolgálják, vagy a saját ízlésüket.
Egy példa az ízlésbeli népnevelésre: a nyelvőrködés. Közérdek, hogy közszolgálati csatornánál a bemondók, riporterek, műsorvezetők szépen beszéljenek, szabatosan fogalmazzanak, gondosan artikuláljanak, és ne használjanak illetlen kifejezéseket? A Magas Médiatestületek azt gondolják, ez bizony közérdek, és beleütik az orrukat ebbe a dologba is. Miért nem bízzuk ezt a hallgatóra? A hallgató nem fogja hallgatni azt a csatornát, amelyen a híreket idétlenkedve és szerinte komolytalanul tálalják, hanem azt hallgatja, ahol meggyőzően és szerinte hitelesen tálalják. De egyáltalán nem biztos, hogy az a stílus, amit a néző hitelesnek tart, az a Magas Médiahatóság nyelvi normája. Tanuljunk belőle, melyik stílusnak hisz a néző, hagyjuk a médiát kísérletezni, ahelyett, hogy megpróbálnánk megregulázni a riportereket.
A riporter érdekelt abban, hogy megtalálja azt a hangvételt, amelyen szavai a leghitelesebbek. A Magas Médiatestület egyáltalán nem érdekelt ebben. Lehet, hogy a Magas Médiatestület jót nyilatkoztat ki, de lehet, hogy nem. Ha nem, akkor se lesz semmi baja, de ha a riporter téved, akkor elveszti a nézőit. Következtetés: bízzunk a riporterben, a Magas Médiatestületet pedig oszlassuk fel mint fölöslegeset és károsat, a Magyar Rádiót privatizáljuk, ne nevezzünk ki elnököt, hanem hirdessünk társadalmi vitát arról, hogy tulajdonképpen mi is a közszolgálat az elektronikus médiában. Aztán hagyjuk, hogy a különböző közszolgálati kísérletek megmerítőzzenek a versenyben, mert hogy valójában milyen legyen egy közszolgálati rádió, azt csak az élet önszabályozása tudja jól eligazítani. Ha pedig rosszul igazítja el, az sem baj, mert már nagyon régóta itt volna az idő, hogy koppanjunk végre egy nagyot.
Nagyon jó volna, ha végre egyszer megtapasztalnánk, hogy közügyekben döntöttünk, mi döntöttünk, rosszul döntöttünk, és most rossz nekünk. Eddig mindig azt tapasztaltuk meg, hogy valamilyen Magas Testület döntött helyettünk, és utána hiába lett rossz nekünk, ennek, sajnos, semmi nevelő hatása nem mutatkozott.
Szívesen vettem volna, ha például megszavaztatnak vízlépcsőügyben, vagy budai alsórakpartszélesítés-ügyben vagy metró kontra tiszai gát-ügyben, vagy például arról, hogy tekintettel a folyamatos ember-szétmarcangolásokra, legyen-e szabad tizenkét kilónál nehezebb kutyát tartani Magyarországon. Valamelyik kérdésben biztos rosszul szavaztunk volna, és most bosszankodnánk, de csak saját magunkat szidhatnánk nevelési célzattal. Így viszont, mivelhogy mindig a Magas Testület döntött helyettünk, hozzászoktunk, hogy a mi dolgunk a kuruckodás, a morgás, a dödögés és a protestszavazás. Vagyis vélhetően legközelebb is rosszul fogunk szavazni, mert nem aszerint szavazunk, hogy kinek jobb a programja a politika szereplői közül, hanem kizárólag aszerint, hogy miképpen tudjuk az éppen aktuális főnököket jól megbüntetni.
Itt van például az EU-csatlakozás ügye. Az "igen" aránya nem haladta meg a választók 50 százalékát, de a Magas Testület úgy döntött, nem hagyja, hogy tönkretegyük a sorsunkat. Kár. Képzeljük el, hogy még a szlovákokat is fölveszik az unióba, csak minket nem, mert mi nem értük el igenileg a küszöböt. Istenem, a sok hülye magyar milyen bambán nézne most! És nem szidhatna mást, csak a saját hülye fejét, mert személyiséghiányos dacában jól beintett önmagának. Ez nagyon kellene nekünk végre, ez a tapasztalat.
Úgyhogy kezdjük el lebontani a nagy műt. Nincs szükség sem első-, sem másod-, sem harmadfokú Magas Testületre, ebből következően rádióelnökre sem, sőt olyan Magyar Rádióra se, ami most fungál, milliárdokért.
A társadalmi önszabályozás feltételeinek megteremtésére van szükség. A Magas Médiatestületben ülő Magas Delegált semmivel sem okosabb a tisztelt nézőnél, de még ha sokkal okosabb volna is nála, nem abban van érdekelve, hogy a rádió hallgatható legyen, hanem hogy mindenféle (ál)mozgásokkal igazolja létét és állását. Ez nem olyan nagy bűn, mindannyian ezt csináljuk, talán nem is nagyon csinálhatunk mást, itt felmenthetjük magunkat vagy megtéphetjük ruháinkat, de az biztos, hogy a távkapcsoló ezerszer demokratikusabb, mint minden médiatestület.
A média piacosítása felveti a következő, nagyon kellemetlen kérdést: ha nem ingyen ajándékként kapjuk az államtól ezeket a médiaszolgáltatásokat (amelyekre persze nincs szükségünk, mert a hirdetések által megfinanszírozott szabadpiacon sokkal színvonalasabb médiaszolgáltatások kaphatók, azokat pedig, amelyekre szükségünk volna, nem kapjuk), akkor meg kell azokat fizetnünk, meg kell vásárolnunk. Ehhez nekünk vásárlóerőre van szükségünk, mégpedig éppen arra a vásárlóerőre, amelyet elvontak tőlünk azon a címen, hogy (képzelt) médiaigényeinket központilag kielégítsék.
Van az interneten egy észak-karolinai komolyzenei adó, amit nagyon szeretek hallgatni. Van ennek az adónak egy weblapja, amelyen közzétették, hogy pénz kellene nekik, mégpedig nagyon sok, mert az államtól nem fogadnak el támogatást, ők ugyanis független adó.
Én is küldtem nekik.
Azt gondolom, hogy lehetővé kellene tenni, hogy az emberek bizonyos összegeket át tudjanak utaltatni a közszolgálati műsorok céljaira, s ehhez csak anynyira kell fölemelkedniük a fotelből (kapualjból, pincelejáróból, köztéri pad alól), hogy elérjék a legközelebbi telefont.
Lehet persze rendezni médiatámogató jótékonysági bálokat, és a cégek büszkélkedhetnek azzal, hogy mit támogattak, de én nem a lakosság és a vállalkozók további fejésére gondolok, hanem arra, hogy azt a közpénzt, amit közszolgálati médiatevékenységre fordít az állami költségvetés, maguk a hallgatók osszák el. Az állam szerepét legfeljebb a műsorok akkreditálására terjeszteném ki. Azt meg lehetne határozni - körültekintő és nyilvános vita alapján -, hogy milyen kritériumoknak kell egy műsornak megfelelni ahhoz, hogy felkerüljön a közszolgálatilag támogathatók listájára. Ezt a listát, szintén nyilvános vita alapján, negyedévenként frissíthetnénk. S hogy a közszolgálat támogatására fordítandó közpénzből ki milyen arányban részesedik, azt döntsék el a hallgatói telefonhívások.
Ez az elnöki pályázatom. A jelenlegi Magyar Királyi Rádióval kapcsolatban pedig javasolom továbbá: Ceterum censeo Carthaginem esse delendam. És sóval behinteni. Kezdjük elölről.
Szeretem a rádiót. Nagyon hiányzik. Romboljuk le, hátha akkor lesz egyszer megint.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk