←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
Bugyinszki György

A politikai újságírás alacsony színvonaláról és presztízséről

A címben megjelölt téma számtalan módon felvethető kérdés formájában is. Miért csökkent a közéleti újságírás tekintélye a rendszerváltozás óta? Fenntartások nélkül hihetünk-e az újságok, rádiók, televíziók híradásainak? (Az internetes újságokról nem fogok beszélni.) Pártsemleges-e a tömegtájékoztatás hazánkban? (A politika és a média világa között ingázókkal e helyütt nem foglalkozom, mint ahogyan a médiafinanszírozás politikai relevanciáival sem.) S végül, a legszemélyesebb verzió: Miért nem szeretem a magyar politikai újságírást? E kérdéseket leginkább az újságírói függetlenség, illetve annak mítosza felől tartom érdemesnek megközelíteni, mert úgy hiszem, hogy a szóban forgó szakma hitelvesztésének hátterében az újságírók pártatlanságában való össztársadalmi csalódás áll. Valószínűleg kevés dolog lehet annyira mosolyogtató, mint amikor egy huszonéves (ez volnék én) a politikai újságíró-társadalom erkölcsi és szakmai zülléséről beszél (Bezzeg régen! Ezek a mai fiatalok!) - mentségemül kizárólag idealizmusomat és mélységes kiábrándultságomat tudom felhozni. Gondolataim vezérfonalául kedvenc Oriana Fallaci-mondatom szolgál: "Nincsen olyan, hogy függetlenség, csak szakmaiság és tisztesség van" - mármint a sajtóban, általánosabban: a médiában. Ez a tézis egyben arra is jó apropót szolgáltat, hogy a pártatlan újságíró közkeletű ködképével hadakozzak egy csöppet (mindenkinek vannak értékpreferenciái, akinek pedig nincsenek, az politikai és közírói értelemben is debilisnek tekinthető), bemutatva, hogy a pártpolitikailag kiegyensúlyozottnak tűnő újságírás önmagában még nem takar feltétlenül becsülendő zsurnaliszta hozzáállást. Amiből persze nem következik az, hogy a szakmaiság és a tisztesség összeegyeztethető volna a szervilizmussal. E felfogás szerint ugyanis minden hozzáértő, becsületes sajtómunkás megvalósítja a függetlenség maximumát, de nem minden pártatlan tollforgató ténykedése nevezhető szakmainak és tisztességesnek - sőt, mint arra példákat is hozok majd, a kívülállás olykor éppen a szolgalelkűség vegytiszta eseteként mutatkozik meg.
 
Változatok pártatlanságra
Pártatlanság mint távolságtartás. Jellemzően a bulvár- és félbulvár napi- és hetilapok sajátja. Ezen lapok a "politikus is ember" szlogenjét szem előtt tartva a jobb- és a baloldal reprezentánsainak családi fotóalbumait egyaránt közkinccsé teszik, és a képviselők feltört, ellopott autóiról is hírt adnak, az illető pártállásától függetlenül. A politikai kiegyensúlyozottság tehát tökéletesen megvalósul, mégsem mondhatjuk, hogy ezek az orgánumok mértékadó politikai újságírást művelnének, hisz a politikai történések világában eligazodni kívánó állampolgár számára tökéletesen érdektelenek az ilyen közlések. Az ilyen nemtörődömség hátterében üzleti megfontolások állnak, hisz ha valamely nagyobb ideológiai szekértábor képviselőit tendenciózusan mellőznék, akkor az olvasottsági mutatóik hanyatlását kockáztatnák. A politikusok mint közismert figurák szerepeltetéséről nem mondanak tehát le, de a végeredményben nincsen semmi "politikai". A sorok között kimondva, kimondatlanul ilyesfélék állnak: "Ez nekünk magas", "Az embereket nem érdekli a politika" (ebben egyébként sok igazság van), továbbá "Jobb nem ujjat húzni senkivel a hatalmasok közül", vagyis egyfajta önvédelemről is beszélhetünk. Dacára annak, hogy a bulvárlapoknak és -műsoroknak (általánosságban) nincsenek politikai megfontolásai, mégis gyakran válnak a politika eszközévé, éppen a szakmai (szakmán most a politikai újságírást értem) szempontok hiánya miatt. Ez leginkább abban érhető tetten, hogy éppen kinek és mikor fogadják el az ajánlkozását egy kis imázsjavításra. Ezzel együtt senki nem állíthatja, hogy az ilyen orgánumok echte pártirányítás alatt állnának, még ideológiai preferenciákról sem beszélhetünk. Gyakorlatuk egészen egyszerűen nem felel meg a szakmaiság követelményeinek, amit nem is volna fair a szemükre vetni, hisz ők egy másik szakma standardjait használják.
 
A demagógia alakját öltő kiegyensúlyozottság. A fenti szerkesztői magatartásnak létezik egy ellenpárja is, az "Ide is, oda is szúrunk". Jó volna most azt írni, hogy ez kizárólag a másod-, harmadvonalbéli politikai véleményformálókra jellemző, a valóság azonban az, hogy nem egy befolyásos napi- és hetilap publicisztikáiban is tetten érhető az "Egyik oldal sem jobb a másiknál", "Mindanynyian megérik a pénzüket", "Egyik kutya, másik eb" populizmusa. A kereskedelmi bevétel maximalizálásán túl a közönség kegyeinek kényszeredett keresése és az önálló ítéletalkotásra való képtelenség, illetve az attól való félelem szüli ezt az attitűdöt. A végeredmény ugyanaz, mint az első esetben: pártatlanság - szakmaiság nélkül. Ez a kategória hangsúlyozottan a véleményműfajokra vonatkozik; amiként egy politikai tömegtájékoztató eszköznek szakmai és erkölcsi kötelessége, hogy ne szelektáljon a hírek között aszerint, hogy azok mely politikai alakulatot tüntetik fel előnyös, és melyet szürkébb színben, úgy a szerkesztőségi állásfoglalásokban az olvasók joggal várnak el iránymutatásokat arra nézvést, hogy mit kezdjenek a közzétett információkkal. A hírek értelmezésében és értékelésében a médiának legalább akkora szerepe van, mint azok közreadásában, de a tény- és véleményközlés határait világossá kell tenni. Ez utóbbi kritérium következetes megsértése a jelenkori magyar konzervatív újságírás elsőszámú jellemzője.
 
A "Vitatkozzatok csak" kívülállása. Miközben a jobboldali nyomtatott és elektronikus sajtóorgánumok szakmaiatlansága főként abban mutatkozik meg, hogy tendenciózusan szelektálnak a tények között, és mezei híradásnak álcázzák azt, ami nyilvánvaló értékítéletet tartalmaz, a közmegegyezés szerint baloldalinak tartott médiumok olykor anynyira görcsösen próbálnak ügyelni az elkötelezetlenség látszatára, hogy nemritkán a "mi csak figyeljük az eseményeket" pózában találjuk őket.
Mintha a sajtó egyedüli feladata az lenne, hogy addig csámcsogjon a politikusok által bedobott témákon, amíg a nagyközönség rá nem un. Ha mondjuk a Fidesz azzal áll elő, hogy példátlan mértékben nőtt a magyar államadósság ebben a ciklusban, akkor a baloldali sajtó első reflexe az, hogy megszólaltasson egy szocialista képviselőt, aki elmondja a saját verzióját. A makroadatok körüli számháborúk szokásos rituáléja ez; meghallgattatott a másik fél is, feladat teljesítve. Egy állítás, egy cáfolat - a sajtómunkások hátradőlnek, és senkit nem zavar, hogy a téma végül a levegőben maradt. Fel sem merül, hogy a tények forrása nem csupán a politika terepe lehet (az elzálogosított jövővel kapcsolatban az Államadósság-kezelő Központ megkeresése igencsak kézenfekvő, mégis, alig néhányan találták meg őket). Gyakran még a hozzáférhető számszaki tényeknek sem járnak utána, mondván (persze ezt senki nem mondja, de a gyakorlat erről árulkodik): "Vitatkozzatok csak, mi mindenkit meghallgatunk, mindenkinek teret adunk, csak dolgozni ne kelljen." A félreértett pártatlanságból így szervilizmus lesz, hisz a média kiszolgálja a politikai elitek érdekeit, amennyiben kritikátlanul átveszi a politikacsinálók érveit. A szakmaiság ezzel szemben azt kívánná, hogy a lehető legtöbb politikafüggetlen forrásból megpróbálják ellenőrizni a hivatkozott adatok valódiságát. És ha már egyszer a sajtó egyik fő feladata a politika szereplői feletti kontroll, akkor bizony a politikai aktorok témafelvetéseinek létjogosultságát is meg lehetne kérdőjelezni, és nem kellene feltétlenül asszisztálni a pimpf ügyek körüli hercehurcákhoz és a műbalhékhoz. Kathleen Hall Jamieson Dirty Politics - Deception, Distraction and Democracy című 1992-es remek könyvében egészen hasonlókat mond, amikor úgy fogalmaz, hogy a politikai sajtónak sokkal inkább a valós társadalmi problémákra és azok lehetséges megoldásaira kellene összpontosítania, mintsem a pártok versengésére. Kedvenc példám erre az, ahogyan a Nap-kelte pertraktálta heteken, talán hónapokon át napi rendszerességgel a Független Kisgazdapárt szétforgácsolódása körüli mizériát, megszólalási lehetőséget biztosítva az összes tiszavirág-életű és a magyar demokratikus közélet szempontjából teljességgel érdektelen gazdapártféleségnek, miközben Magyarország éppen az európai uniós csatlakozásra készült. Később ugyanott számtalanszor elhangzott (és elhangzik manapság is) az éppen ügyeletes moderátor szájából az a sirám, hogy a belépéskor az embereknek alig volt valamicske tudásuk a közösség mibenlétéről, és a helyzet még ma is hasonló, továbbá a politika nem a valós kérdésekről, nem az emberekről szól, és különben is, vajon miért fordulnak el mind többen a közélettől? (Mellesleg a legújabbkori magyar sajtó teljes kudarcának tartom, hogy nem tudta, nem tudtuk emberközelivé tenni az Európai Uniót az átlagpolgár számára.) Sok publicista ír arról is, hogy egy következmények nélküli ország a miénk, jótékonyan megfeledkezve arról a tényről, hogy a politikusi vállalások számonkérése, az ügyek utánkövetése, a határidők megtartatása, a korábbi kijelentésekkel való szembesítés és a politikai felelősségre vonás kikényszerítése jórészt éppen az újságírók feladata. A sajtó nem jelent valódi kontrollt a politika számára, holott ez volna a feladata, ehelyett a párbajsegéd szerepét játssza kisszerű csörtékben.
A függetlenség manírjai
 
Krokodilkönnyek, ex-mumusok. Mind a jobb-, mind a baloldali sajtó időről időre fontosnak tartja a világ tudtára adni, hogy szerintük is szükség volna egy igazi, "rendes" ideológiai ellenpólusra, de őszintén, mert a jelenlegi - az bizony botrányos. E nemes gondolatot rendszerint sértődött, kiutált vagy csak egyszerűen dezertőr egykori pártemberek (esetenként egyenesen levitézlett politikai alakulatok) felkarolásával hitelesítik, illetve próbálják meg hitelesíteni. A Hír TV visszajáró vendége például a tudottan különutas Tamás Gáspár Miklós, akitől, mint közismerten nem jobboldalitól újra és újra azt kérdezik, hogy milyen is volna az igazi baloldal, ellentétben persze az MSZP-vel. Ő speciel a Fideszt sem kíméli ilyen alkalmakkor - de a szerkesztőknek láthatóan még így is megéri az önkritika odaátról -, elvégre a pártatlanság is megköveteli, hogy a másik oldalnak is szót adjanak. (Ez irónia volt.) Számomra a jobboldal ilyenfajta aggodalmai kevéssé hitelesek, miként azt is visszásnak találom, hogy az egykori mumusokból egy csapásra megmondóemberré avatnak egyeseket - álságos és átlátszó célzattal. A parlamenten kívüli szociáldemokrata pártiak is nemegyszer a konzervatív sajtóban sírják ki magukat, de láttam már elnyomott MSZP-platform-vezért is panaszkodni a Hír TV-ben (alig jutott szóhoz az alákérdezések rengetegében), Csintalan Sándor egyszemélyes interaktív show-műsoráról nem is beszélve. "Ha valaki, én aztán tudom, hogy milyenek a szocialisták. Nekem elhihetik, én onnan jöttem. Mocskos egy banda" - tartalmi idézet. Pozsgay Imre jobboldali sajtó általi ajnározása ugyanerre a kaptafára történik. A baloldali sajtó is rendszeresen arról faggatja Dávid Ibolyát, hogy miért nem valódi jobbközép, kereszténykonzervatív párt a Fidesz, egyszersmind bőszen sajnálkozik azon, hogy az MDF körül egyre fogy a levegő. "Istenem, bárcsak az MDF lenne a jobboldal vezető pártja!" - olvastam több százszor baloldali publicistáktól, de képtelen vagyok szabadulni a gondolattól, hogy ezt csak azért mondják, mert titkon ők is tudják, ennek esélye erősen tendál a zérus felé. Sebaj, a lényeg a látszat. "Józsi bácsi, most beszéljen arról, hogy milyen diktatórikusan kormányzott a Viktor" - ezt az interjút sem egyszer hallgattam végig, a kérdezőt minden esetben a baloldalhoz sorolta a közhiedelem. A séma a felsorolt példákban közös; egykori kedves bokszzsákunkat is meginterjúztatjuk, ha kell, csak szidja a másik oldalt. Mármint a sajátját. Személyes kedvencem Boross Péter ex-miniszterelnök bizonyított, bölcs államférfivá, a hatékony kormányzás elsőszámú tudorává nemesedése a balliberálisként is csúfolt média szemében. Kenetteljes Nap-keltés kvaterkái sem képesek azonban feledtetni azt a tényt, hogy egykoron bizony ő is főmumusként jelent meg a baloldali orgánumok híradásaiban. A fentebb vázolt akciók az elfogulatlanság hazug képét hivatottak sugallni, holott valódi céljuk az, hogy az ellenoldalon keverjék a kását. Bár meggyőződésem, hogy csak a politikai analfabéták dőlnek be az ilyesfajta krokodilkönnyeknek...
 
Hallgattassék meg a másik fél is. Legalább két módja van annak, hogy egy médium úgy biztosítsa a szólás lehetőségét a számára ellenszenves politikai oldal képviselőjének, hogy közben mégis visszaél a kiegyensúlyozottság elvével. Az egyik, hogy köztudottan gyenge retorikai képességű közszereplőtől kér reakciót, hiszen tudja, hogy az illető úgysem fog jól kijönni a replikázásból. A szakirodalom Jeszenszky Géza szerepeltetésének úzusában leli meg e fortély ősképét, de számos televíziós vitát figyelve támadhat bennünk az az érzés, hogy az interjúalanyok megválasztásakor tudatosan közrejátszott e szempont is. Persze magukra vessenek azok a közszereplők, akik nem jó közszereplők - de ettől ez még egy bevett, régi trükk. Mindebből az is kitűnik, hogy pusztán a médiamegjelenések kvantitatív számbavételével semmi érvényeset nem állíthatunk egy adott médium pártosságának fokáról, a kvalitatív módszerekre is szükség van. Hisz hiába szerepel ugyanannyit a kormányoldal és az ellenzék egy hírműsorban, ha valamelyik fél állandóan magyarázkodik, míg a másik folyamatosan sikerekről beszél. (Az 50-50 százalékos reprezentáltság egyébként már csak azért sem lehet cél, mert a mindenkori kormányról, szerepénél fogva több hírnek kell szólnia - status conferral -, mint az ellenzéknek, hiszen az ő kezükben van a döntés lehetősége.) A másik elsősorban a nyomtatott, azon belül is a napi sajtóban elterjedt, a "nemkívánatos" vélemények közlőit szándékosan munkaidejük lejártával kezdik el hajkurászni, esetleg rábeszélnek egy olyan hangpostafiókra, melyről tudják, hogy csak ritkán vagy csupán a nap végeztével, a lapzárta után hallgattatik meg - így, minő szerencsétlenség, a várományos nyilatkozó reflexiói már nem kerülhetnek bele az általában őt magát pocskondiázó írásműbe. "XY lapzártánkig nem válaszolt megkeresésünkre" - áll ilyenkor a cikk végén. (Persze ha ezt olvassuk, annak más oka is lehet, de ez is egy létező gyakorlat.) A lényeg megint csak a látszat; a sajtómunkások mindent megtettek a kiegyensúlyozottság érdekében.
 
Belviszályok hangosítása. Igen beszédes, hogy míg Orbán Viktor annak idején nyíltan kampányolt a Magyar Nemzet és a Demokrata mellett, és ezek vásárlására buzdította híveit, Horn Gyula emlékezetes kijelentése szerint senki annyit nem ártott a szocialista pártnak, mint a katolikus egyház és a Népszabadság. Mindettől függetlenül (legalább) egyvalami bizonyosan közös mindkét színezetű médiacsoportban; alkalmanként igen hevesen támadnak meg olyanokat, akik elviekben "velük vannak". És az is közös még: hogy olykor mindkét oldal a saját hipotetikus hátországát jelentő pártközpontból kapja ez efféle lejárató kampányokhoz az ihletet. A Magyar Nemzet jól láthatóan a Fidesz jobboldali egységtörekvéseinek szellemében fitymálja le rendszeresen az MDF függetlenségi törekvéseit, és a szocialista pártban is bevett gyakorlatnak számít, hogy egyesek a párton belüli ellenfeleikről juttatnak el terhelő adatokat a "baráti" sajtóhoz. Ilyenkor első ránézésre az történik, hogy a hagyományosan jobboldalinak tartott sajtótermék a jobboldal politikusait kritizálja, a baloldali pedig baloldaliakat, mégsem értékelhetjük mindezt a pártatlan, értékelvű oknyomozó újságírás diadalaként. No lám, még egy példa arra, hogy néha a szervilizmus akár függetlenségnek is hathat.
 
Utánlövések. Mindkét oldal vezető publicistáinak életében elérkezik néha az a pont, amikor kérlelhetetlenül szembefordulnak a hozzájuk közelebb álló pártok felsővezetőivel. Igaz, ezt szinte kivétel nélkül csak akkor lépik meg, amikor már menthetetlen a helyzet, vagyis kínosan ügyelve arra, hogy a tendenciák rosszabbodásáért ne ők legyenek a felelősek. (Kisebb, tét nélküli ügyekben persze gyakran elhangoznak afféle kirakat-kritikák, hogy szó ne érje a ház elejét.) Általában véleményükkel utólag, visszamenőleg igazodnak valamely bekövetkezett eseményekhez vagy éppen a közhangulathoz. A baloldali napisajtó például az utolsó pillanatig úgy érvelt Medgyessy Péter kormányfői végnapjain, hogy nincsen kormányválság, és a miniszterelnök pozíciója stabil. Néhány hét elteltével ugyanezen lapok, sőt esetenként ugyanazon személyek a legnagyobb vehemenciával kardoskodtak amellett, hogy igenis szükség volt a váltásra, és Gyurcsány Ferenc a lehető legjobb választás volt. Hogy Budapesten tűrhetetlen állapotok uralkodnak, és Demszky Gábor másfél évtizede gyakorlatilag semmit nem tett a fővárosért - nos, ez is csak azután vált a balliberális véleményvezérek obligát mantrájává, miután a főpolgármester ominózus botránysorozata következtében jelentősen visszaesett a népszerűsége a választók körében. A Demokrata is csak akkor szokott megharagudni Orbán Viktorra, amikor rosszul áll a Fidesz szénája, különben sülve-főve. Az autonóm véleményformálásnak minden bizonnyal vannak ezeknél tipikusabb esetei is - nincsen elég önbizalom, nincsen elég bátorság.
 
"Érted haragszunk, nem rád." Az iménti demokratás példát akár itt is említhetném, de mégsem teszem, és ennek az az oka, hogy a jobboldal vezércikkíróinál lényegesen ritkábban borul ki a bili, ha a sajátjaikról van szó, és jóval több kell ahhoz is, hogy kimenjen a biztosíték náluk. A baloldalon ezzel szemben rendszeresek a baloldallal szembeni kritikák, igaz, a ledorongoló sorokat rendszerint áthatja egyfajta aggodalom is: "Szedjétek már össze magatokat, tessék többet, jobban dolgozni! Hogyan lesz ebből győzelem?" (A jobboldalon ellenben az az általános, hogy a publicisták magabiztosan, a vágyelvű gondolkodás jegyében kijelentik, 2006-ban fordul majd a helyzet, ha éppen kormányon vannak, akkor pedig a feltétel nélküli nyalizás tarol.) Mivel véleményműfajról van szó, az ilyen írásokban nincsen semmi rendkívüli és elítélendő, hiszen a világos értékpreferenciák kinyilvánítása egyenesen műfaji követelmény, csupán azért tartottam fontosnak külön is szólni az e kategóriába tartozó írásokról, mert minőségileg különböznek a konzervatív vezércikkek hangütésétől, és a baloldali véleményújságírás mainstreamjét is jelentik egyben. (A jobboldalon a Heti Válasz írásaiban fedezhetők föl hasonló tendenciák.)
 
Az objektivitás objektív
és szubjektív akadályai
Bünti és pénzhiány. Túl a szakmai normák alkalmazása ellenére is bizonyos fokig elkerülhetetlenül önkényes hírszelekcióban érvényesülő spontán torzításokon és a valóság kimondhatatlanságának posztmodern szkepszisén, a széles körű tájékozódásnak a mégoly professzionális és tisztességes hozzáállás mellett is vannak objektív korlátai. Egyes politikusok például egészen egyszerűen nem állnak szóba bizonyos orgánumokkal. Az MSZP egy időben így "büntette" a Hír TV-t, Orbán Viktor pedig a Nap-keltét és a Népszabadságot (a mosolyszünet a nemzet miniszterelnöke és a Magyar Narancs között egyébként jelenleg is tart, és Kövér László-interjúban sem reménykedem már egy ideje). Sokszor az idő és a pénzhiány is ellene hat annak, hogy a sajtótermékek a mélyére ássanak egy adott kérdésnek. Nincsen pénz helyi tudósítókra, utazásokra, szakértőkre, és arra sem, hogy hetekig vagy akár hónapokig (mint ahogyan az nyugatabbra szokás) egyvalaki csupán egyetlen témán dolgozzon. Közhely, de nem lehet elégszer leírni: Magyarországon nem létezik valódi oknyomozó újságírás. Ettől persze tisztesség és szakmaiság még lehetne - de ezekkel is vannak problémák.
 
Híreket mondanak? A hírek és az értékelések összemosására - emlékezzünk: ez az ősbűn! - a legtöbb példát a Hír TV tájékoztatási gyakorlatában találhatjuk. (Természetesen nem vállalkozom annak felsorolására, hogy az elmúlt 15 évben kik és hányszor feküdtek be nyilvánvalóan egyik vagy másik politikai oldalnak, csak szemléltetésül mutatom be a Hír TV példáját.) A csatorna híradásait figyelve az az érzése támad az embernek, hogy a kormánypártokkal kapcsolatos aktualitások csak egyfajta apropót jelentenek ahhoz, hogy a koalíció két pártját jobb esetben csődtömegekként, néha viszont kifejezetten velejükig romlott figurákként ábrázolják. A kicsinyes megoldások közül az egyik kedvencem az volt, amikor Gyurcsány Ferenc felesége, Dobrev Klára salátát készített kisiskolások számára, az egészséges táplálkozást propagálandó. A riport képi világa adekvátnak tűnt; a first lady (jó, tudom, nem az) zöldséget darabolt, tüsténkedett, ahogyan az ilyenkor szokás, a hangalámondás azonban egyszer csak tónust váltott, és az ártalmatlannak tűnő píáreseményből valódi skandalumot csinált. A gyerekek ugyanis nem igazán tolongtak azért, hogy megkóstolják az elkészült salátát, sokaknak azért ment el a kedvük a falatozástól, mert nem egy lurkó kézzel nyúlt a tálba. E szavakkal ért véget a beszámoló. Az üzenet világos: a feleség még egy délutáni salátázást sem tud levezényelni alsósoknak, képzelhetik, hogy a férj hogyan vezeti az országot. Hasonló nívójú volt az a képriport is, amelyben Demszky Gábor megnyitott egy kínai gyerekeket befogadó budapesti iskolát. A képen a főpolgármestert látjuk, ahogyan az iskolai nyitóünnepség keretében egy hosszú asztalnál ül, szemben vele a gyerekek, székeken. Mindez a szabad ég alatt. Kommentár: a gyerekek órákon át ültek a tűző napon mindennemű folyadék nélkül, míg Demszky az asztalnál kedélyesen ásványvizet kortyolgatott. Nem kétséges; Demszky a sátán gyermeke. E szánalmas próbálkozásokban tulajdonképpen van valami szórakoztató, én speciel remekül mulattam rajtuk. Csak az a gond, hogy a szerkesztők a vezető politikai hírek tálalásakor is alkalmaznak efféle manipulációs technikákat, és nem csak a szavakat forgatják kényük-kedvük szerint. Az MSZP köztársaságielnök-jelölő kongresszusáról szóló beszámolóban például igencsak tendenciózusan szerkesztették a vágóképeket a narrátor mondókája alá. A kommentátor közölte, hogy Gyurcsány is felszólalt, ezalatt egy felvételrészlet a szónokló miniszterelnökről, majd a közönség egy tagját mutatják, egy kopaszodó, ősz férfit, aki éppen álomba szenderül. Amikor pedig a hangalámondó közli, hogy Szili Katalin és Glatz Ferenc vannak versenyben, akkor ismét a küldöttek egyikét látjuk, aki gondterhelten, mindkét kezével fogja és csóválja a fejét. Értjük, ugye? Ha Gyurcsány beszél, mindenki elalszik, a párt döntései hallatán pedig még a tagság is a fejéhez kap. Mi lesz veled, Magyarország? (Személyesen is megtapasztaltam egyébként, hogy a Hír TV híradója igencsak nagyvonalúan bánik az időkoordinátákkal. A Mozgó Világ egyik vitaestjéről szóló tudósításukban ugyanis Gyurcsány Ferenc felszólalásához történetesen egy olyan közönségszelet képét illesztették, amelyben én is ott figyelek, a rám jellemző felettébb értelmes tekintettel. Csakhogy én a miniszterelnök előadása előtt bő félórával már átültem máshová, ami tökéletesen jelzi az efféle összekapcsolások önkényességét.) Egy kamerával egyszerre két irányba filmezni - ez valóban elég macerásnak hangzik, a tendenciózus manipulációra azonban nincsen mentség. Ez nem tisztességes.
 
A felkészületlenségtől a szolgalelkűségig. A rendszerváltozás körüli években az újságírók egyikének-másikának nemcsak hogy közéleti, de kifejezetten politikai ambíciói is voltak, amit az akkori társadalmi helyzet indokolt - bár manapság a legtöbben már inkább szereptévesztésként értékelnék mindezt. Azokat az éveket tehát emiatt nem kell visszasírnunk, egy nyugtalanító tendencián viszont jó volna fordítani. Azzal ugyanis, hogy az újságírás - újradefiniált standardokkal és szabályokkal - önálló szakmává lett, mi több, az egyetemi és főiskolai kommunikáció szakokat a többség afféle újságíró-iskolákként fogja fel, előállt egy új helyzet. Nevezetesen: az értelmiségi létforma és a gyakorló újságírói munka gyakorlatilag teljesen elváltak egymástól, az újságíró többé már nem kell hogy értsen semmi máshoz, merthogy ő újságíró, ez a szakmája és kész. A pályakezdő sajtómunkások döntő többségének nincsen semmiféle bensőséges viszonya a szövegszerűséghez mint olyanhoz. Egy átlagos huszonéves "kommunikátornak" kifejezetten hézagos a klasszikus értelemben vett műveltsége, olvasottsága csekély, tájékozottsága, íráskészsége minimális (a közvélemény-kutatási eredmények hibahatáron belüli ingadozását sok újságíró például előszeretettel értelmezi trendnek, bizonyítva, hogy nem érti, amit mond), lassan már annak is örülni kell, ha néha-néha elhagyja a száját egy-egy jól formált mondat. A napi- és hetisajtó egyre hanyatló stiláris színvonala bosszantó ugyan, de ez csupán a felszín. (Ide vonatkozó kedvenc mondatomat a TV2 Tények című műsorában kaptam el; "A tavalyi ebrendelet betartását már szigorúan büntetik." Ez ráadásul nem élő adásban, spontán beszédként hangzott el, hanem felvételről, egy képriport kísérőszövegeként. Vagyis a stáb több tagja is hallotta, talán nem is sikerült elsőre rögzíteni, így vagy úgy, az láthatóan senkinek nem tűnt fel, hogy ebben a formájában mekkora badarságot állít is ez a hangsor.) Az újságírók részben éppen a nyelvi kreativitás hiánya és szövegértési nehézségeik miatt teljesítenek ilyen alacsony színvonalon, hódít az elidegenítő MTI-nyelvezet (ez az egyébként kíváncsi típusú állampolgárokat is elriasztja a politikától). Mindennek egyenes folyományai az uniformizált kérdések és a sablonos gondolatok. Ha valakinek nem jó barátja a nyelv, akkor nehezen elképzelhető, hogy tájékozott legyen, hiszen ahhoz rengeteget kellene olvasnia, és nem kötelességből, hanem hobbiból, szórakozásból, a tudásvágytól fűtve. De nem ez az általános. Így szinte törvényszerű, hogy a politikai újságírás szakmai alapja, a megfelelő közéleti felkészültség is hiányzik. Minden további okoskodásnál többet mond egy történet. Éppen Orbán Viktor érkeztére vártam egy zimankós kora délutánon a magyar sajtó képviselőinek egy csoportjával, egy doorstep típusú rituáléféleség ürügyén. Mellettem az egyik nagy kereskedelmi tévécsatorna híradójának ifjú riporternője őszinte meglepetésemre imigyen fordult az ex-miniszterelnök ott toporgó sajtósai egyikéhez: "Szerinted miről kérdezzem?" Az igen dörzsölt píárgurunak nem is kellett több: "Kérdezd meg tőle, hogy miért érkezett HÉV-vel Óbudára, hogy van-e ennek valami szimbolikus üzenete, erre majd jókat fog mondani." Megjelent a nap főhőse, a riporterhölgy elé tartotta a mikrofont, és - innen már könnyű kitalálni - azt kérdezte: "Miért HÉV-vel érkezett Óbudára? Van ennek valami szimbolikus üzenete?" (A válasz számunkra most lényegtelen.) Este kifejezetten ezért megnéztem a szóban forgó csatorna híradóját, ahol is újra átélhettem ezt a számomra döbbenetes, az egyszerű tévénézők számára csupán mesterkélt és semmitmondó jelenetet. Ismétlem, ez nem egy kerületi kábeltévé alkalmazottja volt, hanem az egyik nagy kereskedelmi csatorna esti híradójának riporternője, amúgy - gondolom én - politikai újságíró. A tanulság az, hogy felesleges megvásárolniuk a pártoknak az újságírókat, nem kellenek ide háttérmegállapodások, de még csak szelíd presszió sem; ha az újságírói felkészületlenségre alapoznak, akkor minimális energiaráfordítással juttathatják el üzeneteiket a nép fiaihoz és lányaihoz anélkül, hogy a közölni kívánt mondandó sérülne, torzulna. Ha nincsen szaktudás, akkor mikrofonállványok és bértollnokok vannak.
Visszaszerezhető-e a tekintély?
 
Kényelmes magyarázat volna az, hogy a médiapiac pluralizálódásának szükségszerű következménye a tömegtájékoztatási csatornák presztízscsökkenése, hiszen a bizalom egy ilyen megújult közegben elkerülhetetlenül elaprózódik. A helyzet azonban ennél súlyosabb. A jobboldal retorikájának visszatérő eleme az a tézis, hogy Magyarországon a tömegtájékoztatás történeti okok miatt erősen baloldali dominanciájú. A konzervatív nézőpont szerint ezért volt szükség a Heti Válasz és a Hír TV megalapítására, és - ezt már én teszem hozzá - valószínűleg ezért viselkedik pártlapként a Magyar Nemzet és párttévéként a Hír TV. Emberileg akár érthető is, hogy ezt a fajta elnyomottságérzetet harciassággal és leplezetlen szervilizmussal kompenzálják, de szakmailag ettől még nem válik tolerálhatóvá a hír- és véleményműfajok fentebb alaposabban taglalt összemosása. Ha a szakma normái nem érvényesülnek a jobboldali sajtóban, sosem lesz, mondjuk, a Magyar Nemzet egy pártállástól függetlenül elismert orgánum. A baloldali sajtó is rosszul teszi, ha a saját vállát veregeti, mondván, hogy még mindig jobb színvonalat produkál, mint konzervatív konkurensei, és - vitathatatlan - lojalitása is nagyságrendekkel elegánsabb. A politikai újságírás presztízsének csökkenését ugyanis nem lehet kizárólag a jobboldalra kenni. A baloldali médiának is rengeteg restanciája van, mert tétlenségével, bátortalanságával, hullámzó színvonalával, olykor fásultságával hozzájárult a politikai újságírás eljelentéktelenedéséhez, hitelvesztéséhez. Ennyiben a politikával (azon belül a kapitalizmussal és a demokráciával) szembeni össznépi elégedetlenség részben az ő felelőssége is. A jobb- és a baloldal sajtómunkásainak egyaránt van mit tenniük azért, hogy a jelenleginél eredményesebben legyenek képesek ellátni a média talán legfontosabb funkcióját; az államhatalom és általánosságban a politikai elit nyilvánosságon keresztüli kontrollját.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk