←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Hónapló

 

Balla D. Károly

Egy manzárdőr feljegyzéseiből

 

Ungvár, 2004. december - 2005. január

A vártnál jobban sikerült minapi tévéinterjúm. Eddig szinte mindig rossz szájízem maradt minden alkalom után, amikor a tévések végre kivonultak a szobámból; zavart a sok előkészület, a rám telepedő szerkesztői koncepció vagy az orcátlan riporteri tájékozatlanság. Mindig úgy éreztem, megint csőbe húzott a hiúságom, nem kellett volna vállalni az interjút. Magammal is elégedetlen voltam mindig: nem azt és nem úgy mondtam, amit és ahogy kellett volna, nem arról beszéltem, ami igazán fontos. Zavart, hogy vagy frázisokat-általánosságokat akarnak felmondatni velem, netán konkrét választ várnak olyan kérdésekre, amelyek vagy bődületesen laposak ahhoz, hogy okosat lehessen rájuk felelni, vagy sokkal összetettebb a véleményem róla annál, semhogy pár mondatba belefoglalhatnám.
De másképp alakult. Bár tudtam, az ungvári stáb a Duna TV Bekezdések című sorozatába készíti az anyagot, így adásba most is csak legfeljebb 5 perc kerülhet abból, amit mondok, és a szerkesztő-riporternek most is volt ugyan tétova ajánlata arról, hogy mit kellene szóba hoznom (gyerekkori születésnapok - NA NE!; irodalmi díjaim - pláne NA NE!), de azt is mondta, ez végül is egy monológ, beszéljek magamról vagy arról, amit fontosnak gondolok. No, én belekezdtem, és negyvenvalahány percen át abba sem hagytam.
A riporter azt mondta, a Duna tévés erősen vágott rövid változat mellett esetleg az ungvári tévében is lemenne egy hosszabb verzió, illetve hanganyagként a rádiójukban is. Ennek persze örülök, és csak picit bosszankodom azon, sem olyan rádiónk, sem olyan tévéantennánk nincsen, amellyel a helyi adásokat fogni tudnánk.
 
Véglegesítettem Tejmozi novellámnak azt a teljes változatát, amelyben benne foglaltatnak az Egy mondat a... nevezetű interakcióm keretében kapott idézetek. Lassan egy esztendeje, hogy idegen nyelveket jól bíró, rendszeresen vagy alkalmanként műfordítással is foglalkozó író- és szerkesztőtársaimat megkértem: egy maguk választotta idegen nyelvű kortárs prózaműből fordítsanak le számomra egyetlen, ugyancsak általuk választott mondatot, és én ezeket beépítem egy saját novellámba. Az akció célját egyfajta multikulti és poliglott szövegtér megalkotásában jelöltem meg, azzal a feltételezéssel, hogy a vendégmondatok - mint "szöveg-DNS"-ek - majdani írásomba beépülve virtuális kommunikációs csatornákat nyitnak más nyelvek, más kultúrák felé. Nos, 30 műfordító 18 nyelvből és 43 szerzőtől öszszesen 53 idézetet interpretált számomra, és az ezeket magába építő közel kisregény terjedelmű munkám őszre el is készült, sokáig azonban úgy látszott, hogy még egy redukáltabb, rövidebb változatát is nehéz lesz publikálnom. Több eredménytelen próbálkozás után aztán két helyen is megtört a jég: egy rangos folyóirat elfogadta közlésre a tömörített verziót, a teljes anyag közlését pedig egy romániai magyar napilap szerkesztője maga ajánlotta fel kulturális mellékletükben. A sorozatban nemcsak a teljes szövegem kap majd helyet, hanem részleteket közölnének a munkanaplómból és a stockholmi Gergely Tamás ez alkalomból velem készített interjújából. Az egyik kérdést és arra adott választ hadd tűzzem ide:
- Úgy tűnik, páneurópai novellát írtál, adódik a kérdés: ellopják-e benne Európát?
- Mint Bajor Andor egyik írásából tudjuk, Európáról az az utolsó hiteles hír, hogy elrabolták... Ha csak érintőlegesen is, de novellám többször foglalkozik a modern (európai) társadalom problémáival, lévén történetem a civilizációból kivonult, remeteségében is teljes életet élő édesapa és a világ sűrűjében az élettől elidegenedett fia kapcsolatát boncolgatja; márpedig az apa-fiú konfliktus - mondjuk, Szophoklész Oidipusz királya óta - eléggé tipikus európai toposz. Ha pedig Európa sorsát a hazátlan és/vagy kihaló nemzetek és nyelvek problémája felől közelítjük, az elrablás tényét ez esetben is rögzíti az írásom, lévén erős szálként szövődik bele egy saját országgal sosem rendelkezett, nyelvének-irodalmának-vallásának önállóságáért évszázadok óta meddő küzdelmet vívó kisnemzet, a ruszinság sorsa. És ha csak áttételesen is, de utalok öreg kontinensünk 20. századi történetének egyik legsúlyosabb tragédiájára és annak szenvedő nemzetére. Novellám ugyanis egy zsidó szertartás szerint tartott házasságkötés szimbolikus képeivel zárul.
 
Csönge beiratkozott egy angol nyelvtanfolyamra. A 70 pontos felmérő tesztből 66-ot teljesített, a beiratkozást intéző adminisztrátorral folytatott diskurzusban pedig az ukránról csakhamar áttértek az angolra: az adatokat felvevő fiatal hölgy rájött, hogy a még fiatalabb kliensével így jobban szót ért, semmint ha az államnyelvet erőlteti.
Kevés nagyobb képtelenséget tudok elképzelni, mint hogy egyébként jó és kitűnő eredménnyel tanuló gyerekeim 11 iskolai évük alatt egy magyar tannyelvű, de az ukrán oktatási rendszer keretében működő iskolában az államnyelvet képtelenek voltak elfogadható szinten elsajátítani. Tíz-egynéhány éve mindenki arról beszél, milyen rossz az ukrán nyelvoktatás módszertana a nemzetiségi iskolákban - közben a színvonal mit sem változik, a frissen érettségizettek a többségi anyanyelvű nemzedéktársaikhoz képest óriási hátránnyal lépnek ki az életbe. Nyelvész barátomnak erről az a véleménye, hogy mindez végzetes következményű nyelvi-nemzetiségi szegregációhoz vezet, mert az államnyelvet rosszul beszélők nem tudják elfoglalni azokat a társadalmi pozíciókat, amelyek a lakosság nemzetiségi arányából következően megilletnék őket, így vagy alsóbb szintre kerülnek, vagy a vidék elhagyására kényszerülnek. Úgy látszik, ez a folyamat az oktatást a legmagasabb állami szinten irányítók számára nem számít tűrhetetlennek.
 
Éva ma az egyik legtradicionálisabb asszonyi tevékenységre adta a fejét: leállt kenyeret sütni. Délelőtt kint volt a városban, de a felborult ünnepi nyitva tartások miatt csak egyetlen helyen árusítottak kenyeret, ott pedig négy tömött oszlopban tolongtak a sorban állók, így eldöntötte, hazajön, begyúrja és megkeleszti a tésztát, kemence híján beveti a sütőbe. Épp most kezdtek el terjengeni a házban a semmihez nem hasonlító illatok. Illenek az amúgy kicsit nyomott hangulatú évkezdéshez.
 
Bolond világ. Harmadik napja egyfolytában folyik a tűzijátékozás, petárdázás. Szilveszter éjszakáján szinte szünetmentesen zengett és villogott az ég: már sötétedés után kezdődtek a szórványos lövöldözések, aztán megadták derekasan a tisztességet mind a három éjfélnek, az "orosznak", az "ukránnak" és a "magyarnak": egy-egy óra különbséggel, de szinte egybefüggően tartott a tűzijáték. Elsején aztán napközben is folyt a pufogás, estére felerősödött. No, gondoltam, elhasználják a fennmaradt muníciót, aztán vége, és tegnapra valóban mintha kicsit alábbhagyott volna, de ma, 3-án is legalább nyolc-tíz alkalommal hallatszott-látszott a város más-más pontjairól a több perces sziporka és durrogás.
Az év első igazán jó híre: a CyberBooks Kiadó nem csupán digitális könyveimet adja ki egy tervezett sorozat keretében (cikkeimet, esszéimet rendezem kronologikus gyűjteményekbe, az elsőt már elküldtem, az 1985-90-es éveket öleli fel), hanem ősszel egy hagyományosat, nyomtatottat is sajtó alá rendeznének. A kiadót vezető Pálnagy László, akivel az elmúlt hónapokban elég sok egyeztető levelet váltottunk, azt írta, vehetem úgy, kiadójuk elkötelezte magát ebben az ügyben. Hogy pontosan milyen könyv lesz, azt magam dönthetem el, gyakorlatilag szabad kezet kaptam: "Végül is mit szeretnél kiadni? Induljunk ki ebből. Tavaszig ráérsz kitalálni..." Fel van hát adva a lecke.
 
Csak most került kezembe a Korunk utolsó tavalyi száma, benne Rigán Lóránd A liberalizmus mint szoftver c. kisesszéje. Problémafelvetése nagyjából a következő. Vajon a jelenleg egymásnak feszülő két nagy formáció, a liberális Nyugat és az iszlám Kelet vajon inkább hardvernek vagy szoftvernek tekinthető-e? Azaz a maguk "kemény" megalkotottságában rajtuk futnak-e a programok (a történések), és eredendő voltuk alig-alig enged meg bármiféle beavatkozást, módosítást, vagy pedig inkább olyan szoftverekként működnek, amelyek rajtunk, emberi mivoltunk, természetünk, képességeink egészén futnak, s ilyenekként módot adnak a beavatkozásra, akár arra is - és ezt már én mondom -, hogy valamiféle javítócsomagok révén módosítható legyen az eredeti program. A szerző nem kötelezi el magát egyik felfogás mellett sem, bár inkább a szoftver-elméletre hajlik a hardver-hívőkkel szemben. Ugyanakkor ezt írja: "...a liberalizmus és az iszlám szoftver-elmélete a maga pragmatikus rugalmasságát homályosságaival, sőt nagyfokú meghatározatlanságával fizeti meg. Hogy mi is az iszlám vagy a Nyugat mint olyan lényege, sohasem jelentheti ki egyszer s mindenkorra, végérvényesen. Folytonosan lehetségesek kell hogy maradjanak az eltérések az eredeti kódtól. Az elkülönböződés, a deviancia és a mutáció tehát elkerülhetetlen." Mindez engem nem is annyira a Nyugat és az iszlám relációjában gondolkodtatott el, hanem egyrészt általánosan "az összes többi, radikálisnak tételezett fogalmi oppozíció" kérdésében, másrészt pedig, hát igen: a jelen ukrajnai helyzet vonatkozásában. Amikor mostanában többször is azt írtam, hogy a narancsos forradalomnak nincsen igazi tétje és nem lehet komoly hozadéka, egyre megy, hogy melyik Viktor győz és országol, akkor voltaképp Ukrajnát (történelmével, hagyományaival, lakosságával, geopolitikai helyzetével) hardvernek értelmeztem, olyan meghatározottságnak, amely eleve lehetetlenné teszi bizonyos szoftverek (pl. a nyugati értelemben vett demokrácia) futtatását. Ezt továbbra is így gondolom ugyan, de hát miért ne játszanék el a gondolattal, hogy Ukrajna mégis inkább szoftver, és segíthet rajta, ha importált javítócsomagokkal updatálgatják. Csak az a baj - gondolom tovább -, hogy egy ennyire hibás programot nem javítgatni, hanem mégis inkább teljesen újraírni kellene.
 
Jut eszembe, ukrajnai választások: megtudtam, hogyan zajlik a szavazatok eladásának vetésforgó-módszere. A "karusszel" (szó szerint: körhinta) lényege a következő. Bemegy a polgár szavazni, megkapja a céduláját, bemegy vele a fülkébe, de nem ikszel be semmit, be sem dobja, hanem zsebre vágja, és kisétál. Elhagyja a szavazóhelyiséget, és kint, mondjuk, egy közeli kávézóban már várják az ügynökök: ha ott a szemük láttára a megfelelő névhez írja az ikszet, ezért X összeget fizetnek neki. Átadja a kitöltött és megfizetett céduláját egy másik szavazónak, az beviszi a zsebében, bedobja, de a sajátját kitöltetlenül kihozza, és jön a kávézóba: beikszel, pénzt vesz fel, átad: a harmadik bedobja a másodikét, a sajátját meg kitöltetlenül kihozza. És így tovább. Az ügynökök, érthetően, csak a szemük láttára beikszelt szavazatért fizetnek. A szavazók meg arra a jelöltre szavaznak, illetve abba a kávézóba mennek, amelyikben többet ígértek. Akadt, aki egész nap magánál tartotta a céduláját, járkált a piacon, a városban, és várta, hogy feljebb menjenek az árak.
 
Beregszászban egy Magyarországról kárpátaljai fiatal pedagógusok és diákok részére szervezett oktatási program keretében tartott rendezvénynek voltam a vendége. Több mint két óra hosszat beszéltem művelődési életünk kialakulásáról, irodalmunk problémáiról, megosztottságáról, saját mániáimról (az internet mint az irodalmi szemlélet kitágítását segítő tényező). A végén - és számomra ez volt a legélvezetesebb - a honlapomat mutathattam be: a projektor mozivászonnyi méretben vetítette ki azt, amit én eddig csak képernyőn láttam. Magyarázgattam interakcióim lényegét, szerettem volna érzékeltetni, hogyan igyekszem az utóbbi években a virtuális világot beemelni a munkáimba - és a munkámat kivetíteni a cybertérbe. Azzal fejeztem be, amit többször megfogalmaztam a magam számára: miután fizikai létemben számos földrajzi, politikai, etnikai, nyelvi, sőt egészségbéli kötöttség határolja be mozgásteremet, számomra az irodalom képezi a szabadság dimenzióját, és ezt azóta tudom igazán jól kihasználni, amióta a világháló ebben pótolhatatlan eszközömmé vált. Akinek annyi a hendikepje, mint nekem - fejeztem be a mondókámat -, annak addig kell ügyeskednie, amíg megengedheti magának, hogy hanyatt dőljön, és páholyból szemlélje a külvilágot.
 
 
 

Grendel Lajos

Uniós hajónk vasmacskája

Rosszkedvem naplója, 2004. november - december

Állítólag François Mitterrand, egykori francia köztársasági elnök mondta volna, hogy a magyarok kis nép, de nagy nemzet. Első hallásra (olvasásra) úgy tűnhet, némiképp ehhez hasonlót állít egyik régi publicisztikai írásában Eörsi István is (ti. az ő régebbi könyveit olvasom újra, ez az apropója ennek a jegyzetnek), amikor a magyar frusztráció egyik okaként azt a csapdahelyzetet nevezi meg, amelyben történelmünk során egyszerre voltunk elnyomók és elnyomottak. Ha 1848-49 és 1956 forradalmait tekintem, fenntartások nélkül igazat adok Francois Mitterrand-nak. Ha a kiegyezés utáni vagy a Horthy-Magyarországot, akkor viszont Eörsi Istvánnak.
Úgy vélem azonban, hogy a két állítás (igazság?) szerencsétlen összjátéka az, ami frusztrál. Tudniillik ha tényleg nagy nemzet vagyunk, nagy méltánytalanság és igazságtalanság elnyomni bennünket történelmileg, erkölcsileg, kozmikusan és még a jó ég tudja, milyen szempontokból. Akkor fölmentve érezhetjük magunkat azért, hogy valami lokális-provinciális hegemóniára törünk a többi szomszédos kis nép, de nem "nagy nemzet" fölött, így kompenzálva a bennünket ért történelmi sérelmeket. Magyarán, hogy mi különbek vagyunk. Ettől a rögeszmétől nem tudunk megszabadulni. Nemzeti tudatzavarunk szomorú következménye, hogy - legalábbis nacionalistáink - kettős mércével mérnek. Ez a kettős mérce, hamis felsőbbrendűségi érzésünk az, ami másfél évszázada mérgezi a magyar nemzeti önismeretet. Büszkeséggé és vélt kultúrfölénnyé torzítja. És még csodálkozunk is, hogy ez a szlovákokat, románokat stb. irritálja.
 
Tesztet íratok a negyedikes diákjaimmal nem éppen osztatlan örömükre. Mintegy hetven-nyolcvan verset kell áttanulmányozniuk hozzá a két világháború közötti magyar lírából. A kar folyosóján az egyik lány megkérdezi tőlem, miért művelem én ezt velük. Azért, mondom, mert ez itt történetesen nem a gépészmérnöki kar. Nyegle válasz, kicsit bánt is később. De hát másképpen nem tudom rávenni őket, hogy verseket is olvassanak. A költészet ázsiója még a magyar tanszék hallgatóinak körében is minimális. Tudom, hogy a legtöbben Radnóti Miklós költészetét szeretik, József Attiláról azonban többnyire a régi, húsz-harminc évvel ezelőtti nótát fújják. Szabó Lőrincet és Illyést alig ismerik. Kálnoky, Jékely, Vas István... Mintha egy ismeretlen, harmadosztályú futballcsapat hátvédsorának a neveit sorolnám.
 
Író-olvasó találkozók Léván. Az egyik a Magyar Egyházi Gimnáziumban, a másik a Reviczky Társaság kávéházában viszonylag nagy számú közönség előtt. Szülővárosomba egyre ritkábban vetődöm el, de még mindig úgy érzem, hazajöttem. Pedig egyetlen hozzátartozóm sem él már a városban, s ismerősöm is egyre kevesebb. A hajdan majdnem színmagyar város magyar lakossága nagyon megcsappant. De nem csak ettől szorul össze a gyomrom. Utálok nosztalgiázni, márpedig itt óhatatlanul megrohamoznak a gyerekkori emlékek, s pillanatok alatt elfog a melankólia.
Szerencsére a két találkozó hamar feloldotta ezt a búskomorságot. Azért is, mert inkább az irodalomról esett szó, mint a nyavalyás politikáról.
 
November 13-a van, szombat, és esik az eső. Más, nálam normálisabb emberekkel ellentétben, én nagyon szeretem a csendes őszi esőket. A "Plakátmagányban ázó éjjelek"-et is. Az írás is ilyen napokon megy a legjobban.
 
A bársonyos forradalom tizenöt éves évfordulóján Debrecenben leszek az irodalmi napokon. Ennek nagyon örülök, van alibim. Nem kell elmennem a mindenféle fogadásokra és megemlékezésekre. Ilyentájt ugyanis - főként kerek évfordulók idején - engem is elővesznek a fiókból, és leporolnak. Mint valami kivénhedt partizánt. S jaj, ha még azt is elkotyognám, hogy "én nem ilyen lovat akartam"... Persze azért arra a régi, 89 előtti sánta gebére nem ülnék föl még egyszer.
 
Megjött a Mozgó Világ novemberi száma, benne naplóíró társaim szövegeivel. Nagy szeretettel üdvözlöm ezúton az urakat Budapesten, Berlinben, Ungvárt. Személyesen amúgy is rég találkoztunk, most viszont havonta fogunk, hála a Mozgónak, legalább az írásaink révén, s talán olykor egymás írásaira is reflektálva.
Mint most én arra, amit Békés Pali mond Déry Tiborról. Az én legkedvesebb Déry-könyvem A kiközösítő. Furcsállom, hogy ennyire elfeledték, holott a posztmodern felől is lehetne olvasata, nem is akármilyen. És főképp: sokkal több olvasata lehetséges, mint a többi Déry-regénynek. Aki csupán a Rákosi- vagy Kádár-korszak allegóriájaként becsüli, nagyon keveset értett meg ebből a műből. Azonkívül nem terjengős. Déry Tibornak talán az egyetlen regénye, amely nincs túlírva (na még az Ítélet nincs és persze a Niki). Aztán a stílusa: ahogy az emelkedettből minduntalan átcsap a blaszfemikusba. Hát ez aztán igazán a kedvemre való. Ambrus mint egy "örök" emberi magatartás archetípusa. És a történelem célelvűségét megkérdőjelező írói szkepszis. És mindez már negyven évvel ezelőtt.
A posztmodernek lubickolhatnának benne. Ehelyett van a nagy hallgatás.
 
Tanulok "újmagyarul". A debreceni vasútállomás hangosbemondója azt közli többször is a Záhonyba tartó gyorsvonat utasaival, hogy itt, hic et nunc, a szerelvény utolsó három kocsija leakad. Hm. Én meg fennakadok, hogy nohát, ezen a kicsi Magyarországon manapság mik vannak.
 
Ez a népszavazás a kettős állampolgárságról kellett nekünk a hátunkra púpnak: a három rossz eshetőség közül az egyik tutira bejön. Ha a nemből lesz több, a kisebbségi magyarok joggal érzik majd úgy, hogy az anyaországból nem is seggbe, hanem jól valagba rúgták őket, ráadásul a szlovákok, románok, szerbek röhögnek a markukba: ne ugráljatok, a tulajdon testvéreiteknek sem kelletek. Ha eredménytelen lesz a népszavazás, nagyjából ugyanilyen visszhang várható. Ha az igenek többségével lesz eredményes, olyan törvényhozási hajcihő kezdődik, amelynek a végén a hegyek megint egeret vajúdnak, mint a kedvezménytörvény esetében, a végén mindenki csalódni fog, a magyar-szlovák és a magyar-román államközi viszony jócskán lehűl. Akkor itt most a három rossz lehetőség közül melyik a legkisebb rossz? Talán mégis a harmadik, ámbár a fene tudja... Csak azt ne higgye Patrubány Miklós, hogy ezek után aranybetűkkel lesz beírva a neve a történelemkönyvekbe.
 
Milánóban értesülök a kudarcról. S ha ezt követően Patrubány Miklós el is húz a francba, ahogyan Kasza József kívánja, ugyan mi változik? Van ott, az MVSZ-ben, utánpótlás bőven.
Hiába papolnak győzelemről a jobboldalon, az az igazság, hogy a magyar polgárok zöme fütyül a jobboldali frazeológiára. A mérsékelt magyar jobboldal pedig maroknyi ember csupán, annyi, amennyi ideig-óráig a felszínen tudja tartani az MDF-et. A jobboldal ma nem tud kínálni konstruktív, modern, európai léptékű programot a nemzetnek. Csak avítt szlogenjei vannak. Kukorelly Endre cinikusaknak nevezi őket. Igaza van. A népszavazással zsákutcába kormányozták a nemzetet. A határokon túl, amint az várható volt, a csalódás óriási, normális demokráciában ezért valaki(k)nek el kellene vinniük a balhét. De ennek eddig a leghalványabb jele sem mutatkozik. A magyar politikai pálya jobboldali térfele már több mint nyolcvan éve síkos, és a szélsőjobb felé lejt. A baloldal és a liberálisok dolga lenne, hogy kivezessék a nemzetet a mai zsákutcából. Mert a történtekért egy kicsit ők is felelősök, ők sem ma veszítették el a szüzességüket.
 
Pavel Vilikovsk´´val kettesben a milánói Anfora Kiadó vezetőjének, Alain Lapointe úrnak és feleségének, Szilágyi Mónikának a vendégszeretetét élvezzük néhány napig Milánóban és környékén. Látogatásunk apropóját az adja, hogy a kiadó nemrég jelentette meg olaszul az Einstein harangjait, szlovák író barátomtól pedig Az élet örökzöld hátaslova c. regényt. A program sűrű. Az egyik Feltrinelli-boltban, néhány perc járásra a Scalától, összejön vagy harminc érdeklődő. Ahogy ilyen rendezvényeken az lenni szokott, a beszélgetés nemcsak irodalomról folyik, hanem szeszélyesen kanyarog jobbra-balra. A magyar irodalmat, Márai minapi olaszországi felfedezése ellenére is, alig ismerik errefelé, a szlovákot pedig még annyira sem. De így van ez vice versa is. Fiatalkoromban volt egyszer egy - hol nem? - Moravia-divat. Mára lecsengett. Később az ínyencebbeknek Dino Buzzatti, majd Italo Calvino. Mostanság pedig Umberto Eco... Valahogy mégis így van ez rendjén. Hogy tudniillik írók, és nem egész irodalmak divatoznak. Az írás (szépirodalom) messzemenően individuális foglalatosság, s nem közös vállalkozás, mint, mondjuk, egy társasház építése. Engem sem az érdekel, hogy Calvino vagy Eco olasz író-e, hanem az, hogy miről és hogyan ír.
 
Aztán december 13-án egy másik könyvbemutató, de ez már Pozsonyban. A kilencvenes évek magyar kisprózáját szlovák fordításban bemutató antológia "keresztvíz alá tartása", amelyre átruccant Kukorelly Bandi, Németh Gábor, Garacziék és Mészáros Sanyi is. Újfent kb. harmincfős közönség és kellemes hangulat. Rövid felolvasások zenei betétekkel meg-megszakítva. Az antológia szerzőinek névsora reprezentatív és egyáltalán nem egyoldalú: posztmodernek és "mesélős" írók békésen megférnek benne egymással, tulajdonképpen szinte az egész középnemzedék a legfiatalabb Cserna-Szabó Andrástól a legidősebb Kukorellyig. A válogatás Deák Renátának, a Jadviga párnája fordítójának a műve, s társaságában egy új műfordítói nemzedék is feltűnt (Eva Andrejèáková, Gabriela Magová, Jitka Ro(omega)òová). Azért egy-két név mégis hiányzik nekem. Ficsku Pált és Haklik Norbertet okvetlenül beválogattam volna. Régi szívfájdalmam viszont, hogy a szlovákok nem ismerhetik a régebbi novellistáinkat. Létezik ugyan egy Mándy-, Örkény-, Csáth-kötet, Kosztolányitól az Esti Kornél, de nagyon hiányzik a modern magyar novellisztikát átfogóan bemutató antológia. Kérdés persze, mekkora lenne rá a közönség igénye. E tekintetben én mérsékelten optimista vagyok. Úgy veszem észre, a szlovák közönség ma élénkebben érdeklődik a magyar irodalom iránt, mint akár tíz-tizenöt évvel ezelőtt.
 
A posztkommunista világ politikai és közéletéről röviden csak annyit, hogy miközben hajónk már rég befutott az Európai Unió nevű kikötőbe, részeg matrózaink még mindig azon vitatkoznak, hogy a vasmacska nőstény-e vagy kandúr.
 
A Kalligram decemberi számában részletek Gombrowicz Naplójából. Úgy vagyok vele, hogy bármelyik könyvét veszem kézbe, egy bölcs öregember portréját látom magam előtt, aki egy hajszállal mindig többet tud más bölcs öregembereknél, mindig legalább egy lépéssel előbbre jár. Itt, egyebek mellett, arról ír, hogy a végtelenül nagy Argentínában töltött végtelenül hosszú önkéntes száműzetése egyik napján légycsapóval harminc legyet végzett ki. Aztán a legyek, rovarok és más parányi lények szenvedéséről értekezik hátborzongató érzékletességgel, az ember abszolút közönyéről e lények szenvedése iránt - jócskán felbőszítve környezetét. Gondolhatnánk, habókos öregember. De ha gondoljuk is tán, egy kicsit rossz lelkiismerettel. Én legalábbis így, mert nyári éjszakákon az ágyam körül velem bolondját járató szúnyogra jobban tudok haragudni, mint a világtörténelem összes zsarnokára együttvéve, s alig várom, hogy kellemetlenkedő, szúrós szobatársamat agyoncsaphassam. Witold Gombrowicz, az individualista, jobban át képes érezni mások szenvedését és baját mindenféle kollektivizmusról papoló álhumanistánál, talán mert tapasztalta már, hogy a szenvedésben és bajban ritkán számíthatunk másokra.
A fasiszta kollektivizmusnak nem a bolsevik kollektivizmus volt az ellenpólusa (vagy divatosabb szóval: alternatívája) és fordítva, hanem a mindenkori individualista, akinek végső soron a demokráciát és a jogállamot is köszönhetjük, függetlenül attól, hogy azt miképpen gyakorolják a mi tájainkon. Aki vállalni merte az individualizmussal szükségképpen együtt járó magányt - azt, hogy gyűlölhetik vagy kinevethetik, esetleg börtönbe vethetik. Vagy száműzetésbe vonult, hogy megőrizhesse személyisége integritását, mint Gombrowicz. Vagy mint Márai.
Ennek az individualizmusnak persze van némi köze napjaink emberének kapzsiságához és önzéséhez is. De mégis egészen másról van szó. A fogyasztói társadalom éppúgy nem tűri meg soraiban az onnan kilógó individualistát, amint a totalitárius rendszerek sem tűrték. Legföljebb nem zárja őket lágerekbe, és nem kényszeríti őket száműzetésbe. Elnéz a fejük fölött, vagy megtűri őket mint a társadalomra nézve végső soron veszélytelen elemet, amely a tömegek fogyasztói beállítottságát amúgy sem befolyásolja. A nagy individualisták kora lejárt. Alighanem az egzisztencialistákkal haltak ki még a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben. Sartre mára abszurdnak tűnő trockista-maoista útkeresése időben jelezte, hogy baj van.
 

Dalos György

Keleten jártam

Berlin, 2005. január 9.

 
Ha a film álomgyár, a rossz film rémálom. Tegnap este 6 euróért sikerült egy ilyen élményt beszereznem. Kanadai háromszögtörténet Cleveland és Arizona közt: két férfi és egy nő, plusz egy gyerek. A két férfi szelíd drogokkal enyhített heroikus küzdelmet vív nemi azonossága körül, és ambivalenciájuk freudilag rendesen alá van támasztva. A nő viszont gyereket akar, és kap az egyik féltől. Majd belátva, hogy a két férfi inkább egymást kívánja, megszökik. Konyec filma. A mozgóképipar néma hajnalán Kosztolányi egy hasonló produktumról szólva megjegyezte: "Utálom ezt a szót, de mégis: osztályművészet." Hát ez is az volt. Merthogy miből élnek ezen emberek, tetőzi-e egyéb gond is bonyolult szexualitásukat, az bizony nem derül ki. Márpedig - bár Clevelandbe és Arizonába eleddig nem vetett el a sors - azt hiszem, arrafelé is lehetnek anyagi zűrök. Megengedem: megannyi "seidene Zores" (selyemgond), mint a jiddis közbeszéd tartja, de helyi viszonylatban fejfájatós gondok. Nyugtalanított a film, úgy éreztem, ki kell védenem. Altatóval gátoltam meg, hogy éjszakámban tovább peregjen. Mindez azonban csak előzetes.
Másnapra ugyanis H. P.-hez ígérkeztem, Köpenickbe, a volt NDK fővárosának egyik legkeletibb csücskébe. Többször is megbeszéltük már a találkozót, meg akarta mutatni új lakását, de minden egyes konkrét alkalom előtt közbejött valami. Azt hiszem, én is halogattam a baráti összejövetelt, mert tartottam H. P. szomorú történeteitől. Amikor jó másfél évvel ezelőtt a Café Einsteinben az új otthon színes fotóival dicsekedett, már éreztem, hogy nekem ennyi látvány is elegendő.
Pedig H. P.-t majdnem negyven éve ismerem, bizonyos értelemben barátomnak nevezhetném. Moszkvában hozott vele össze a sors, kezdő vegyészmérnökként ott fejlesztette tovább az NDK-ban megalapozott tudását, és a természettani diszciplínák akkori növekvő tekintélye mély optimizmussal töltötte el. Őszintén hitt abban az elcsépelt jelszóban, miszerint a tudás - hatalom. A kémia, vélte, előbb-utóbb ugyanúgy átgyúrja a maga logikájával a köztudatot, mint a fizika, a kibernetika, genetika és más szakágak. Abban sem kételkedett, hogy hazatérése után nyílegyenes karrier vár rá annak ellenére, hogy a pártba semmiképp sem akart belépni, és vallásos ember lévén katonai szolgálatra sem vállalkozott - igaz, ehhez különféle csont- és ízületi betegségei kellő okot szolgáltattak.
Hát most zötyögök Kelet felé, mint a hetvenes évek elején, amikor még csak a Falon belül ugrálhattam. Alexanderplatz, Jannowitzbrücke, Ostbahnhof, Warschauer Strasse, Ostkreuz, Bahnhof Rummelsburg, Betriebsbahnhof Rummelsburg, Karlshorst, Köpenick, Hirschgarten. Annak idején ott laktam barátoknál, kívülről tudtam a szürke ipari tájat tagoló állomások nevét. Most is így hívják őket, és a hideg, szemerkélő esőben éppoly vigasztalanok, mint anno Honecker. Pedig most ahány állomás - a berlini S-Bahn esetében valamennyi a büszke pályaudvar névre hallgat -, annyi üzletközpont, mozikombinát, bankház és reklámszínpompa. Hiába: szomorkás helyek ezek, az erőltetett nyugatiságtól még inkább azok.
H. P. tehát hitte, hogy a tudás hatalom, és ezért eleinte csodálkozott, amikor a moszkvai tanulmányútról hazatérve sehogy sem sikerült előbbre jutnia a kémiában, mi több, disszertációját is csak jókora késéssel tudta megvédeni. Közben felbomlott a házassága, beleszeretett egy kétgyermekes elvált asszonyba, és az egyik alacsony mennyezetű köpenicki lakásból átköltözött a másikba. Nyílt konfliktusa sohasem támadt a rendszerrel, mégis sejtette, hogy szerény karrierjének valami köze lehetett kevéssé áramvonalas magatartásához. Ahhoz azonban, hogy ezt megtudja, össze kellett omlania az NDK-nak. Sajnos a nemszeretem állammal együtt a kutatóintézet is csődbe jutott, s a nyugati partner a százon fölüli munkatársi gárdából két személyt vett át népgazdasági hasznosításra.
Amikor megnyíltak az archívumok, H. P. meggyőződhetett róla, hogy a hatalom tudása erősebb a tudás hatalmánál. A Stasi-aktákból, a kínos részletességgel rögzített magánéleten kívül kibontakozott egy nagyszabású terv: a szerv zsargonjában "szakmai kudarc megszervezésének" nevezték az ilyesmit. Vagyis különféle ürügyekkel célzottan hátráltatták barátom előmenetelét. E fényes bizonyíték talán segített neki, hogy kedvezőbb nyugdíjban részesült, mint amit eredetileg kapott volna. Munkájára azonban az új, egyesült Németországnak nem volt szüksége. Hogy valamivel elüsse idejét, önként és ingyenesen gondozta a Kazahsztánból áttelepült "népi németeket", némelyiknek Goethe nyelvét tanította. És ekkor bomlott fel a második házasság, úgyhogy megint költöznie kellett, mégpedig ugyanolyan alacsony plafonú kockaházba, mint amilyenben eleddig lakott.
Kocsin jött ki értem, és ahogy a lakótelephez közeledtünk, büszkén mutatta, hogy azért ezeken az épületeken is lehetett segíteni. Az IKV utódintézménye, a köpenicki lakásépítő szövetkezet az egyik kockát kanárisárgára, a másikat azúrkékre meszelte, parkosított, területet rendezett, a használhatatlan vityillókat "részleges visszaépítésre" ítélte.
És persze a lakás! Két patyolattiszta szoba, csinos konyha, kötelező papucshasználat és a nagyszoba sarkában az ablak és az egyik vidámtapétás fal között tévé- és videokészülék. H. P. először az albumokat mutatta meg, amelyekben életének e merőben új szakaszát dokumentálta: ahogy ide beköltözött, könyveit és holmiját baráti segítséggel elrendezte, majd egy-egy szanatóriumi tartózkodás után újra meg újra szépített valamit a környezeten. A beragasztott fotók mellett nem hiányoztak a kedélyes kommentárok: "az első vacsora", "itt még akad tennivaló" vagy "az unokák megtekintik nagypapa otthonát". Az unokák persze nem fértek el a szűk helyen, és nagypapa, hogy örömet szerezzen nekik, tavaly nyáron, megtakarított pénzén velük és szüleikkel amerikai útra vállalkozott.
E rendkívül alaposan és a lehető legolcsóbban megszervezett kirándulást már a videokészüléken mutatta be H. P. Igen, egyórás filmet készített a nagy vállalkozásról, amelynek keretében bérelt lakókocsin öt amerikai államot tekintett meg a famíliával. Némafilm volt, ő kommentálta, hol vannak, mit látnak, mit éreznek és ki hol alszik a hűtőszekrényes, tévés guruló összkomfortban. És csak mellékesen jegyezte meg: ezzel a közös kirándulással egyik célja volt, hogy megmutassa a gyerekeknek, milyen szép is a világ, annak ellenére, hogy a két szétzilált család felnőtt tagjai zömmel munkanélküliek, valamint ő maga gyógyíthatatlan kórban szenved, és hamarosan egyedül ez a film fogja őrizni emlékét.
Közben salátát és sajtot ropogtattunk, könnyű Chardonnais-t kortyolgattunk, olykor kibámultunk a hideg eső mosta, fantasztikus színekben tündöklő lakótelepre. Azután H. P. elfuvarozott az S-Bahnhoz, és én a betéve ismert állomásokon - Köpenick, Karlshorst, Rummelsburg stb. - döcögtem vissza saját életembe, amely persze történeti értelemben szintén keleten, Prenzlauer Berg kerületben, de a kelet nyugati peremén zajlik.
Mire hazaértem, még csak délután négy óra volt. Mégis úgy éreztem, vége a napnak.

 

 

Békés Pál

L. kormányzóság N. városa

"L. kormányzóság N. városában esett a dolog..." - rendszerint így kezdik történeteiket a nagy oroszok a sztyepp végtelenjében porosodó, feledhetetlenül unalmas városkákról, melyekben sosem történik semmi, míg csak meg nem érkezik Gogol revizora, az ilyen városkákban düledezik Csehov 6-os számú kórterme, és innen vágyakozik Moszkvába a három nővér.
L. kormányzóság N. városa változtathatatlan és gyógyíthatatlan, akkor is, ha éppen a szokottnál is rosszabb idők járnak rá, vagy ha éppen virágzik, és akkor is, ha nem a sztyeppen szitál rá a hó, hanem a Kárpátok tövében, és Móricz kelti életre Zsarátnok álnéven a Rokonokban, vagy Flaubert veszi a tollára, és Mme Bovaryt fojtogatja fülledt légköre.
L. kormányzóság N. városa mindig volt, mindig lesz, és persze van is. Onnan tudom, hogy ott szilvesztereztem.
A kormányzóság a nyugati határon fekszik, a város a valahai határsávban, dombok között - ott ér véget a vasúti sín. Pillanatnyilag. Mert minden bizonnyal fölépítik megint. A határ túloldalán, alig öt kilométernyire ugyanis újra kezdődik a töltés, újraindul a vasút, és becsatlakozik az adriai fővonalba. Az öt kilométernyi hiányzó szakasz (a vaspályát Diósgyőrben gyártották 1898-ban - az állomás mellett, a fűben még található néhány a töltésről föltépett eredeti sínszálakból, gyártási hely, dátum, és csúcsminőség!) nagyjából elmeséli a vidék és benne N. városka utolsó száz évének történetét. A Budapestről délnyugatra, majd onnan egyenesen délnek, a tenger felé forduló fővonalat a Monarchia vasútlázában építették, s az ilyen nagyberuházások évadján szokás szerint virágzó telekspekuláció meg az országos üggyé dagadó panamázás okán a pálya kissé kanyargósra sikerült - különösen itt, a kanyarban. Nagy gazdagodások és szegényedések szegélyezték a síneket, mágnások születtek, és úrias pontok kerültek egy-egy nagy ívű karrier végére - puff! Néhány vércsöpp egy leheletnyi agyvelővel körítve a búcsúlevélen meg az értékevesztett értékpapírokon.
Trianon után az új Szerb-Horvát-Szlovén Királyság egy darabig tűrte, majd felszedte a síneket. A fővonal áthelyeződött. A háború alatt Jugoszlávia léte szünetelt, és az illetékes magyar főhatóság helyreállította a vasutat. A háború végetértével Jugoszlávia rövidesen ellenséggé vált, és kinek jó az, ha a láncos kutyához csak úgy oda lehet vonatozni? Mintha bizony minden rendben volna! Arccal a vasút felé! Ezúttal nemcsak a síneket szedték föl, de még a töltést is elbontották, és a helyét felparcellázták.
Most, hogy Jugoszlávia léte ismét szünetel - egyesek szerint egyszer és mindenkorra véget ért, mások szerint: "Hm. Majd meglátjuk" -, a helyében támadt független Szlovénia, és Magyarország, e két unióban testvériesült állam már vagy ötödször tesz szándéknyilatkozatot az öt kilométernyi hiányzó szakasz helyreállítására, csak persze nem olyan egyszerű a dolog, az időközben beállott változások, a valahai töltés helyén fekvő telkek és házak miatt. Az biztos, hogy új nyomvonalat kell kijelölni, a sín, ugye, futhat erre is, meg arra is, meg amarra is... Mérget lehet rá venni, hogy nagy dolgok vannak készülőben, aminek legnyilvánvalóbb bizonyítéka, hogy a telekspekuláció megkezdődött, a panamázás pedig majd jön magától, valahol talán már nyomják az értékpapírokat, és gyártják a revolvereket, melyek a kellő időben pontot tesznek majd egy-egy nagy ívű karrier végére - puff!
N. városkának újra lesz vasútja, az hétszentség.
Meg is érdemli. Hiszen virágzik. Ausztria és Szlovénia egy-egy macskaugrás, a határállomások nagyjából rendben (EU-pénz!), viszont a megyeszékhelyre veszedelmesen kanyargó és reménytelen állapotban lévő utak vezetnek, a burkolat morzsalékos aszfaltdara. Így hát a kapcsolatok a szomszédokkal elevenebbek, mint az itthonnal. A főtéren, a kötelező okkerbarokk templom meg a hetvenes évek modernségével merészen kacérkodó városháza között csütörtökönként és olykor hétvégén is három nyelven áll a vásár. A vásározók három ország rendszámtábláival felszerelt kocsikból kapkodják elő az árut, és három nyelven kínálják: magyarul, németül, szlovénul próbálnak vevőt fogni még a kínaiak is. Ötkor fázósan csomagolnak, és indulnak a következő helyszínre, az immár jelképes határ túloldalára - mindennap más főtéren vernek sátrat, számukra megszűnt az odaát és az ideát.
A főtér közelében húzódó utcákon nemcsak vásárnapokon türemlik a boltokból a járdára az áru, egyetlen szünettelen végkiárusítás az egész hét, a legismertebb hálózatok és márkák vetélkednek a kínai dömpinggel meg a kétes zugárusokkal. A legszembeszökőbb helyen, egy kapualjban öles tábla: Minden 10%! - és ez akkor is vonzó, ha nem tudni, minek a 10%-a, így hát kíváncsian gyűlik a közönség a tarkavirágos fazekakból, tajvani fritőzökből és népi mintás kereplőkből álló elegyes árukészletre. Legnagyobb keletje a három méretben kapható, képkeretbe foglalt, a gyártók szándéka szerint festményre emlékeztető tárgyaknak van: 1. alpesi táj havas csúccsal, 2. vízesés, tövében kicsiny erdei lakkal, 3. eső után szivárvány íve alatt az erdei tisztáson bőgő szarvas. Szapora beszédű ember veti ránk magát, hogy meggyőzzön a szivárvány alatt bőgő szarvas példátlan előnyeiről, szlovénul hadar, majd értetlenségünk láttán menetből magyarra vált. Érvelésének lényege: csak az aranyozott keret métere többe kerül másutt, mint nála az egész kép, vegyük meg a keretet, a szarvast ajándékba adja, azt csinálunk vele, amit akarunk, de szerinte ne dobjuk ki, sosem tudhatja az ember, mire lesz még jó.
N. városkában nemcsak a kereskedelem pezseg, hanem a fürdőélet is. Pontosabban: azért pezseg a kereskedelem, mert vannak fürdővendégek, a nyugati határszél hévizeiből ide is jutott néhány forrás, strand épült rá, igazi nagyberuházás: három fedett és négy szabadtéri medence, de ez csak a kezdet. Az egyelőre akadozó gyógyturizmus a kormányzóság más, felkapottabb fürdőhelyeiről szeretné idecsábítani a vendégeket. A reménybeli fürdővárost már felfedezték a szlovének, de még csak kóstolgatják az osztrákok, az előőrsök álmélkodnak, hogy milyen olcsó a szállás, az étkezés - és persze minden meglepett sóhajjal srófolnak egy kicsit az árakon. Jókor jöttünk, talán ez az utolsó megfizethető pillanat.
N. városka esete sikertörténet-gyanús. Most, hogy eltünedezőben a határok, a világtól elvágott, álmatag porfészek fölébredt, nyújtózkodott egyet, és nem hitt a szemének: Európában találta magát. Vagy legalábbis karnyújtásnyira.
 
L. kormányzóság N. városának volt polgármestere F. Vagy G. vagy H. De az biztos, hogy ő volt a tanácselnök majd huszonöt évig - akkor "hozatták át", amikor a szomszédos faluban "már bizonyított" -, pozíciói kemények voltak, mint a beton, és kitartottak még két ciklusnyi nagyon-nagyon független polgármesterségig. Kemény ember, a szeme döf, a szája vékony, mint a cérnaszál, akkor is parancsol, ha kér. F. vagy G. vagy H. barátnőm családjának távoli ismerőse, és szeretne találkozni velünk. Noha influenzából lábadozik, de nem akarja elmulasztani az alkalmat, igazából nem a vendégszeretet mozgatja, hanem a vasakarat: majd ő megmutatja a távoli, járhatatlan utak végén ködlő fővárosból érkezett szegről-végről ismerős idegennek, hová is került, föllebbenti a fátylat a helyi titkokról, végigkalauzol bennünket az okkerbarokk templom meg a tanácsháza körüli utcákon, de úgy, hogy ne a felszínt lássuk, hanem azt, amit kell.
Beül a kocsiba, és diktálja a menetirányt: jobbra, előre, azután a másodikon balra. Beszél, informál, utasít és vezényel, a kérdésekre korrektül válaszol, de nem kedveli, ha félbeszakítják: elmond ő mindent, de majd akkor, ha itt az ideje, nem kell kapkodni, sor kerül mindenre. Az ő szemével látjuk N.-t.
Masszív, rút, de kényelmesnek látszó családi házak mellett haladunk, közöttük egy kusza telken düledező, sártéglákból épített hosszúház - amikor a volt tanácselnök ide érkezett, ilyen volt az egész város, a templomot leszámítva gyakorlatilag valamennyi épület. Ezt meg kellene őrizni skanzennek, kikupálni, amennyire lehet, de persze eladták, bontják nemsokára, pedig ez a romhalmaz a kiindulási pont, az origo, kérem, a hatvanas évek - amit látnak, ehhez képest történt, és nem most történt, hanem 1989-ig.
Jobbra az utca végén kétemeletes épület - az iskola, nagyon büszke rá, szíve szerint bemenne velünk, hogy megmutassa, milyen nagy átriumos tér van a közepén, onnan indulnak a folyosók a tantermek felé, fővárosi építész tervezte, ő hozatta. Ide fuvarozták busszal reggelente a gyerekeket a dombokon túli aprófalvakból, ahol megszüntették a helyi iskolákat, de mostanára a falvakban nemigen maradt gyerek, helyiek járnak ide, abból is csak feleannyi, mint annak előtte.
Az iskola túloldalán tér, közepén emlékmű, két magas, V-formában elhelyezett márványlap, szárai előtt egy-egy szobor, lendületes dilettantizmus, egy hősi pózban térdeplő férfi meg egy másik, katonaféle, valami vasszerkezetből emelkedik ki derékmagasságig, és int. Ők a dandár hősei, mert hát volt itt egy dandár, egy egész helyőrség, első lépcsős, állandóan ugrásra kész, hogy álmában is visszavághasson a NATO-támadásnak. A magányos katona az áradáskor megpróbált kihúzni a vízből egy őrvezetőt, sikerült is, de ő maga odalett. A másik szobor meg egy tankistát ábrázol, a talapzaton a tíz név azoké, akik a leszakadt vagonban voltak, tudniillik éppen a Bakonyból jöttek haza a fiúk valami hadgyakorlatról, vasúton szállították a harckocsikat, de az utolsó kocsi valahogy leakadt, kisiklott, és két tank a teljes legénységével együtt... hát igen. Hírzárlat volt, mégis tudta mindenki - elsőként persze a tanácsházán -, és gyászolt az egész város. Annál jobban csak akkor, amikor felszámolták a helyőrséget. Haderőreform. Na, ezt hozta az új rendszer. Negyven évig voltak itt a katonák, de csak a szobor maradt utánuk. Zokogott mindenki, amikor elmentek. A lányok különösen. Egy csapásra megszűnt száznyolcvanhat polgári munkahely, a tisztek meg a tiszthelyettesek, akik itt laktak a városban családostul, kapkodtak fűhöz-fához. Egy részük áttelepült az új laktanyák környékére, a többi meg leszerelt, most nyugdíjasok, és isznak, mint a kefekötő, bár persze ezt csinálták a szolgálatuk idején is, néhányan elkezdtek vásározni, és hömpölyögnek a vándorcirkusszal fel-alá a határvidéken, néhányan pedig öngyilkosok lettek, mert hát katonáéknál így szokás.
Amúgy meg - ha már a munkahelyeknél tartunk, kilenc gyár vagy leányvállalat volt itt, annak idején még ezeken az istenverte utakon is ide lehetett rángatni őket, nem feltétlenül jókedvükből jöttek, de azért itt voltak, mert tudták, hogy az a dolguk, hogy az országnak jobb legyen. Mi más? Most meg három cég próbálkozik, az egyik német, de azt hallani, hogy áttelepítik Burmába. Aztán, akit a német felszámol, az is mehet vásározni - ha a tisztek nem verik el maguk mellől.
Tovább, a másodikon jobbra, az a Kállai Ilona utca, azután az elsőn balra, az a Kun Béla. Igen, jól hallottuk, így hívják most is. Persze rögtön a rendszerváltás elején, amikor a régi tanácselnök még nagyon-nagyon független polgármester volt, a közgyűlés követelte, hogy változtassák meg a neveket, melyek szégyent hoznak a városra, de akkor ő azt felelte, hogy a demokrácia tudomása szerint annyit jelent: többségi akarat, és levelet küldetett az érintett utcák lakóinak, melyben feltárta előttük: a névváltoztatás következménye a személyi igazolványok, jogosítványok és a hozzájuk kapcsolódó összes irat újraelkészíttetése és az ehhez szükséges illetékek befizetése. Erre a lakók nyolcvanszázalékos többséggel a régi nevekre szavaztak.
Most viszont a közgyűlésben egy tanárnő - Kun Béla utcai lakos - azt állította, hogy nem bírja tovább. Leszakad a pofája a szégyentől, hogy hol lakik, és minden hivatalos helyen, ahol be kell diktálnia a címét, mindig rákérdeznek: jól hallották-e? Úgyhogy kerül, amibe kerül, ő kitart a névváltoztatás mellett és ráveszi a többi lakót is. Még egy kisebb hisztériás jelenetet is rögtönzött a közgyűlésben: Kun Béla? Elviselhetetlen! - Na, ezt én avattam úttörőnek az aprófalvas iskolában, ahova minden reggel ingyenes buszjárat hozta a dombok mögül - csikorog a volt tanácselnök -, a legjobbakat az első sorba állították az úttörőavatáskor, ez volt az első az elsők közt, én kötöttem a nyakába a vörös kendőt. Ő meg tisztelgett.
Az út vége felé a fürdőhöz kanyarodunk, és F. vagy G. vagy H. felmutatja a mindeddig ölében tartott vaskos kiadványt, nem, nem adja oda, neki is csak ez az egy példánya van, a többit elosztogatta. Csupán azért mutatja, hogy jegyezzük meg a címét, a nagy pesti könyvtárakban hozzáférhető. Ő maga szerkesztette. L. kormányzóság N. városának hiteles krónikája. Mármint a háború utáni évek története. Vagy inkább a hatvanas évektől számítva a dolgot. Az ő tanácselnöksége idejétől. Mert hát az volt az aranykor. Nem azért mondja, mert a személyéhez kötődik, de a tények, azok tények. Akkor lett a határsávban vegetáló sárfészekből város. Hogy parancsszóra? Igen, az kellett hozzá, de volt is foganatja.
Itt van például a fürdő. Amikor megtalálták a hévforrást - olajat kerestek, de helyette melegvíz tört fel a földből, 52 fokos -, akkor az ő ötlete volt, hogy épüljön itt egy városi strand. A mai fürdő alapja. A nagymedencével, ami most is a legfőbb vonzerő. A saját két kezével ásta. Nemcsak ő, hanem az egész város. A kormányzóság központjából kért tervezőket meg építészeket, akik kitalálták, hogy és mint legyen az egész - társadalmi munkában készültek a tervek! Ingyen! A földmunka ugyanúgy. Mindenki felajánlott néhány napot, és hétvégeken ástak, lapátoltak - itt vannak a fényképek. Fellapozza a kiadványt, és mutatja az ötvenes évek stílusában, a hetvenes évek elején készült képeket. Mosolygó férfiak tolják a talicskát feltűrt ingujjban, az asszonyok gulyáslevest mérnek a dandártól kölcsönkért csajkákba. És egyenként mutogatja a képeken láthatókat: a gépírónő a tanácsból, a ruhagyár művezetője, a sofőr a fűrésztelepről. Hogy egészen biztos-e, hogy mindenki önként ajánlotta fel a szabadnapjait? Természetesen. Kényszer nem volt. És ha előfordult is némi nyomás: na és? Maguknak építették! Hogy amikor kész a strandfürdő, mind belelógathassák a lábukat a melegvízbe! Tessék, itt a kép arról, ahogyan először megtelik a medence: a próbatöltés. Ez meg a nyitónap. Látják? Az egész város! Az első héten ingyenes volt a belépés mindenkinek. Akik a képeken a talicskát tolják, vagy nem élnek már, vagy nyugdíjasok. A régi világ nyugdíjaival. Na, azok ide be nem tehetik a lábukat. Nem tudják megfizetni. Arra voltak jók, hogy kiássák a medencét, nem arra, hogy öreg napjaikra pancsoljanak benne.
A volt tanácselnök és polgármester hazaviteti magát, de a lelkünkre köti, hogy a kiadványt mindenképpen keressük meg a pesti könyvtárakban, megvárja, míg felszólításának engedelmeskedve papírt, ceruzát keresek a kocsiban, és feldiktálja a címét. Azután búcsúzás helyett érdeklődik: hogy tetszik N. városka?
Óvatosak vagyunk. Gyönyörű hely. A táj lenyűgöző. Hihetetlen, ahogy a sárfészekből város lett. És most, hogy megnyíltak a határok... egyszóval a rendszerváltozás után is kellett történniük jótékony változásoknak...
- Változások? - csikorogja a cérnaszájú ember, míg kikecmereg a kocsiból. - Történtek. 1989-ben négyezer-hatszáz munkahely volt itt, most pedig ezernégyszáz. Ez egy változás. - És becsapja a kocsi ajtaját. Nem búcsúzik, köszönésként a kiadványt emeli magasba.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk