←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
rolrol

Fáy Miklós

Jobban hinni a fülüknek

Van egy Kosztolányi-novella, ez is Esti Kornélos, de nem nagyon ismert. Meg kell írni Esti halálát távoli, skandináv rokonoknak. Nincs más benne, csak ez. Hogy az ember gyilkos lesz, hiszen a kinti rokonok úgy gondolnak Esti Kornélra, mintha még élne, most biztos vacsorázik, színházba indul, nevet, dohányzik, alszik. Megkapják a levelet, és az, akit élőnek hittek, egyszerre meghal, nem csinál semmit, fekszik a hideg földben.
Van azonban ennek egy még csavarosabb változata. Ha az ember réges-régen halottnak hisz valakit, akinek megtudja a halálhírét. Ja, hogy eddig élt? Még tegnap is langy volt a téa beteg idegeinek? A hideg földben fekvés csak most kezdődik? Egy pillanatra visszanyeri az ember azt, akiben nem is reménykedett, aztán mindent vissza: tényleg meghalt.
A krokodil azonban most letörli könnyeit, és azt mondja: na ne játszd már meg magadat. Tényleg annyit gondoltál akár az élő, akár a halott Robert Merrillre, mielőtt megjelent a nekrológja? Annyit hallgattad a lemezeit? És amit hallgattál, azt talán csakis miatta? Nem véletlenül Toscanini miatt? Mert Merrill két Toscanini-féle rádiófelvételen is közreműködött, két teljes operában, Az álarcosbálban és a Traviatában. És a két lemez közül a Traviata, ha nem is mindennapi kenyér, de előfordul a lemezjátszómon.
De az a kérdés, hogy miért pont Robert Merrill énekli rajta az öreg Germont-t, most jutott eszembe. Mert jó a lemez, klasszikus, csak éppen az énekesek nehezen elviselhetőek. Alfredként Jan Peerce a kellemetlen orrhangjával, a címszerepben Licia Alabanese azzal az öreglány-orgánummal: elég kevéssé vonzó szerelmespár. Merrill mellettük, de tőlük függetlenül is jó választás. Hibátlanul énekel, jó technikával, nagy hangerővel, egészségesen, szép, kerek hangon. Legfeljebb azon csodálkozik az ember, hogy Toscanini, aki nem bánta, ha az énekesek fölébe nőnek, ha az előadás, rádiófelvétel, lemez róla szól, és nem a szopránról, ezúttal kifogástalan baritont választott a főszerepre. Illetve kis kifogás azért támasztható. Nincs még harmincéves a tenor apját játszó Merrill (két évet le is tagad a korából), kissé ifjú a hangja, de más baj tényleg nincs vele.
Persze Toscanini így már érthetőbb: Merrill a lemez idején csak ifjú titán. Az is marad egészen 1960-ig, amikor Leonard Warren A végzet hatalma előadása alatt meghal. 1960-ig Merrill a Metropolitan Opera második baritonja, aki csak azt énekli, amit Warren meghagy neki, mert már kiöregedett Escamillóból vagy Figaróból. Merrillé a hatvanas évek, aztán jön az új ember, aki nemcsak nagy hang, de Merrill-lel és Warrennel ellentétben még vonzó megjelenésű, hatalmas termetű, rokonszenves férfi: Sherrill Milnes.
Bármilyen furcsa, ennyi a nagy amerikai baritonok története a nagy amerikai operaházban. Előttük olaszok, utánuk a nagy semmi. Aki most a vezető helyi erő, Dwayne Croft nagyszerű hang, de kis formátum, és mérhetetlenül idétlen a színpadon. 1946-ban viszont Toscanini jól döntött. Merrill egy éve volt csak tagja a színháznak, előtte, még 1941-ben próbálkozott meghallgatáson, de kidobták. Közben viszont lezajlott a világháború, és egy kicsit minden megváltozott. Énekesek és karmesterek veszítették el Amerika rokonszenvét, a színház pedig rájött, hogy értelmetlen folyton importálni az énekeseket, amikor sztárt lehet faragni a környéken lakókból is.
Ekkor jött el Moishe Miller ideje. A szülei Lengyelországból vándoroltak ki New Yorkba; éltek, ahogy tudtak. A gyerek nem volt nagy siker: csúnya, kicsi, kövér és dadogós. De mint a legtöbben, akik ezzel küzdenek, éneklés közben ő sem dadogott. Azt énekelte, ami akkoriban divat volt: Bing Crosby dalait. Természetesen úgy, ahogy Bingtől hallotta, és ezt a stílust később is megőrizte. Szerencsére nem az operában, de a később Robertre és Merrillre változott nevű énekes az elsők közé tartozott, akik sikerrel művelték a crossovert, a zenei műfajokon való határátkelést. Aki esetleg látta Merrill régi, amerikai tévéfelvételeit, amelyeken musicaldalokat is énekel, tudja: pontosan úgy énekel, mint Bing Crosby, bájos, mélyen zengő szentimentalizmussal, a saját házas, kandallós, kétgyermekes idillről. Szerethető. De a Traviatát vagy Rigolettót nem feltétlenül így szeretné az ember hallgatni.
Félreértés ne essék: nem is kell. Merrill, ha személyes világához közelebb áll is a limonádé életforma, baseballmeccs a tévé előtt (így is halt meg, meccsnézés közben), az nem jutott eszébe, hogy az operát is ebben a stílusban kellene a közönségre rásózni. Nem elhanyagolható különbség a mai crossoveristákhoz képest. Ők valahogy mindent összekevernek. Pavarotti a popdalokat is megzengeti, Bocelli a Verdi: Requiemben is olyan, mintha valami olasz slágert adna elő. Merrill tudta, hogy egy dalocskát hogyan kell szívhez szólóan eldanolni. Sőt még dalocska és dalocska között is tudta a különbséget. Amikor 1968-ban lemezre énekelte a Hegedűs a háztetőnt, nem édesítgette túl a számokat, inkább egy kicsit az operai hangerejét használta. Okosan. A Hegedűs több cukrot már nem bír el, így is veszedelmes. Aki nem hiszi, hallgassa újra meg Bessenyeivel. Azt pedig, hogy Tevjét hang nélkül is el lehet énekelni, csak a Madách Színházban hiszik. Ott, persze, el is lehet.
Robert Merrill azonban nem Tevje miatt fontos, sőt nem is azért, mert évadkezdéskor sokáig ő énekelte a New York Yankees stadionjában a himnuszt, hanem... tényleg, miért is? Mert Merrill esetében nagyon sovány vigasz, hogy "a lemezei velünk maradnak". Na és? Jól énekel, technikai szempontból abszolút elsőrangú, ha valaki énekesnek készül, tőle sokat elleshet a hangképzést illetően, de lemezen mindez nem akkora élmény. Már az is kérdés, hogy Merrill a lemezt mennyire tekintette megfelelő médiumnak. Csaknem nyolcszáz előadáson lépett föl a Metropolitanben, ott érezte jól és otthonosan magát, a közönség imádta, és erre minden oka meg is volt. Ott állt előtte egy természetétől fogva kedves ember, aki nagyon megbízható énekes volt. De éppen azért tudott megbízható lenni, mert nem nagyon cifrázta az éneklést. Kevés színnel, hatalmas hangon, szép kereken engedte ki magából a hangokat. Az a típus, akiről az utókor mindig nagyon szellemesen szokott megemlékezni: éneklő marhafelsál és hasonlók.
Utókornak lenni, persze, nagyon egyszerű. Elővesszük a lemezeket, és ez szép hang, az nagy művész, emez ostoba, amaz csaló. Egy kicsit azért minden másképpen van, tekintve, hogy az operát nem a stúdiónak találták ki, hanem a színpadnak. De Merrillnek még csak az számít, ami az operaházban elhangzik. Vannak világos pillanatok, amikor ezt a mai közönség is átéli. Pontosan emlékszem, amikor Bocelli az első áriát elénekelte az Erkel Színházban. Nagy volt a csönd. Ja, ez ennyi? Ekkora hang, ekkora személyiség? Az más. Utólag aztán lehet igazgatni az élményeken is, mindent meg lehet szokni, végül mindenhez megjön a megszépítő messziség, de az az első öt perc, sajnos az az igazság.
Ez a helyzet Robert Merrill esetében is. Meghallgathatjuk a kortársak emlékeit, egy kicsit hümmöghetünk, hitetlenkedhetünk, és a dolgot végül elintézhetjük azzal, hogy változnak az igények, változik az ízlés. De aki az egészséges, szépen formált hangokra építi a pályáját, nem dönt rosszul. Mert a közönség mindig megdöbben magától a hangtól. Aztán jöhetnek az okosok, hogy csak hang, és nem több, mondhatják, monoton bömbölés. Pedig a "csak hang" a természetes adottságok, tanulás, végtelennek látszó gyakorlás eredménye. Csak hang? Mintha azt mondanák Carl Lewisra, hogy á, csak gyorsan fut, semmi egyéb. Ha valaki csak hang, de olyan hang, ami a zengésével, egyediségével, minőségével, erejével megfogja a hallgatóját, akkor ezzel már ott van a legnagyobbak között. Ami ehhez jön, az már ajándék. Az opera alapesetben mégis arra való, hogy az énekes megmutassa, micsoda hangja van, milyen magasságai és mélységei, milyen díszítésekre képes. Nyugodtan meg lehet bízni a zeneszerzőkben. Verdi tudta, hogy mit ír le, és ha valaki azt szép hangon megszólaltatja, akkor nem kell mindenhez még valami különleges, belső töltés, nagy, személyes mondanivaló. Ha viszont hang nincs, akkor kit érdekel az egész?
Utókor vagyunk. Robert Merrill esetében mindenképpen. Habozás nélkül elhiszem a fültanúknak, hogy nagy énekes volt. Ha mindezt nem hallom a lemezeiről, az nem az ő balszerencséje, hanem az enyém.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk