←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
rolrol

Barna Imre

Enteriőr csata közben

Tudod-e, mi történt hatvannyolcban?
Tudom. Párizs, Frankfurt, Berkeley: diáklázadások. Prága: tavasz, nyárvég, szovjet tankok.
Tudom. Mondom a neveket: Jimi Hendrix, Mao Ce-tung, Szörényi Levente, Rudi Dutschke, Jancsó Miklós, Alexander Dubèek, Françoise Hardy, Allen Ginsberg, Baksa Soós-János, Jean-Luc Godard, Bob Dylan, Daniel Cohn-Bendith, Freisinger Ernő, Mick Jagger, Susan Sontag, Hugues Aufray, Herbert Marcuse, John Lennon, Ulpius Éva, Caterina Caselli...
Tudom, emlékszem. Szép hosszú hajú lányok kivágott képeslap-fotói a falamon. Az egyik egy fiú nyakában ülve, hatalmas vörös zászlóval a vállán, énekelve tüntet. A másik bárgyún megszeppent arcú orosz katonák sorfalával néz farkasszemet, a kezében egy szál virág. Párizsban az egyik, Prágában a másik, de mintha ugyanaz a lány volna. Az is volt. Ugyanaz. Emlékszem.
Jó, de mi történt?
Történt valami?
Majdnem, aztán mégse. Szétpattant a nagy fortyogásban az a buborék, amelyikből úgy látszott, mintha. Jó pillanat volt, az volt az ifjúság, o-bla-di, o-bla-da.
Azt hinné az ember, hogy mindent tud róla, a buborékról is meg a fortyogásról is ma már; hogy a könyökén jön ki történelmi világhelyzetestül, ellenkultúrástul, szexuális és életmód-forradalmastul, nagygenerációstul az egész.
Tény, hogy hatvannyolc tényei nagyjából közismertek, a bennük összegződő, de ötven-, sőt talán már negyvenvalahányban elkezdődő és a hetvenes évtizedbe is belelógó hatvanas évek divatja pedig lassan negyven éve tart. Irodalom és képzőművészet, zene és film: mintha mindaz, ami ma számít, akkortájt kezdődött volna. Szegény Janis Joplin, ha meg nem öli magát heroinnal, akár a nagymamájuk lehetne azoknak a mostani tizenéveseknek, akik a szobájuk falát díszítő Guevara-poszter alatt még mindig az ő (illegális fájlcsere útján letöltött, digitálisan is rekedt) sikolyából merítenek erőt Kerouac-olvasás közben némi saját lázadáshoz. A korszak néhány filmje - a kemény Szelíd motorosok, a fogyasztható Eper és vér, Antonioni intellektuálisan felforgató, nyakig "hatvannyolcas" Zabriskie Pointja vagy Milo¼ Forman később rácsodálkozó, de annál zseniálisabb Hairje - máig tetszik a legfiatalabbaknak is. Ha másért nem, hát a legendás soundtrackek miatt. És mindez már csak azért sem csoda, mert a kultúrdivatokat jó ideje (és talán egy rövidke ideig még) egykori hatvannyolcasok gerjesztik, szervezik és irányítják.
De szólni miért nem szólnak róla most? "Nemzedéki" regényben, filmben téma persze hatvannyolc, de inkább csak utalásformán. Mint a pompásan dekonstruált poszt- gyermekien konstruktív pre-je, mint zenei aláfestés a kiábrándultságában is nagyszerű jelen előtörténetéhez. Sőt annak is a bevezetéséhez, okulásul és szórakoztatásul a serdültebb ifjúság számára.
Pedig a dolog bonyolultabb is, meg persze egyszerűbb is ennél. És éppen egy hézagpótló mű, a hatvan-egynéhány éves Bernardo Bertolucci Álmodozók című, huszonkettedik filmje hívja fel erre a figyelmet.
Bertolucci, a hazájában sokáig meg nem értett, kozmopolita (freudo-marxista, majd eurokommunista, majd disszidens "formalista") olasz, a francia új hullám fogadott gyermeke Prima della rivoluzione (Forradalom előtt) című filmjében már pályája legelején, 1964-ben kiábrándító képet fest a nemzedékét és őt magát is jellemző forradalomvárásról. Sokatmondó tény, hogy A pármai kolostornak ez a merész parafrázisa (egy kommunista polgárifjú egyszerre ábrándul ki testi szerelemmel szeretett nagynénjéből és a pártjából) csak 1968-ban és Franciaországban, Henri Langlois-nak, a párizsi Cinématheque nagy tekintélyű és népszerű igazgatójának, az újhullámosok első számú mentorának a közbenjárása révén talál forgalmazóra. Azt is mondhatni: mire "a lehetetlent" követelő diákok és a velük habozva szövetkező munkások elözönlötték Párizs utcáit, Bertolucci bizonyos értelemben máris túl volt az egészen. Keserűen és forrongva bár, de túl. Két évvel később, A megalkuvóban jelképes apagyilkosként Jean-Luc Godard-t is likvidálja (a filmbeli besúgó a mester párizsi lakcímét és telefonszámát közli megbízóival), a világsikert hozó Az utolsó tangó... pedig már a keserűnél is keserűbb bezárkózás halálosan erotikus példázata. Meg a bezárkózás tragikus kiúttalanságáé, persze. A következő film, a Huszadik század nagyszabású tablója a furcsa sci-fiként ható múlt, A Hold megint csak Freud és az opera, Az utolsó császár és A kis Buddha Ázsia, az Io ballo da sola (Egyedül táncolok) pedig éppenséggel az emberi (nemzedéki) viszonyok finoman letisztult ábrázolása felé nyit.
Az Álmodozók története - Gilbert Adair angol író The Holy Innocents (Szent ártatlanok) című 1988-as regényének nyomán - 1968 februárjában, a párizsi utcán keződik, és ott is ér véget.
A kezdetet a tényeknek megfelelően az a tüntetés jelenti, amelyet a diákok a jót akaró, de rendpárti kulturális miniszter, André Malraux által kirúgásra ítélt, rendetlen, de nemcsak ezért nagyszerű Cinématheque-igazgató, a már említett Truffaut- és Godard- és Bertolucci-mentor Henri Langlois iránti szolidaritásból rendeztek. A paradox - hiszen a gondoskodni vágyó állammal szemben vörös zászlók alatt egy magánvállalkozóért szót emelő - filmestüntetés amolyan főpróbaféléje lett a későbbi fejleményeknek. De úgy szól ez utóbbiakról az Álmodozók - egy huszonéves párizsi fiú-lány ikertestvér-pár és egy beléjük szerelmesedő amerikai diák kamarajátéka -, hogy szinte nem is szól róluk. Azazhogy szólni a pengeéles dialógusok, a filmzene, az enteriőrök tárgyi világa által, szól ugyan, csak épp nem a krónika, hanem a filmes parabola nyelvén. A történetindító februári tüntetés képeiben archív (például a filmesek petícióját felolvasó fiatal Jean-Pierre Léaud-t mutató) felvételek ma forgatott (például az Henri Langlois-t a mai Jean-Pierre Léaud-val eljátszató) anyaggal keverednek. Azt sugallják, mintha akkor és ott, 1968. február 14-én nemcsak a valóságos sérüléseket szerző Godard, Truffaut vagy Bernard Tavernier, hanem Chaplintől Fritz Langon, Buñuelen és Hitchcockon át Orson Wellesig, Rosselliniig, Antonioniig és Nicholas Rayig a Langlois-val szolidáris Cinémathèque-repertoár nagyjai is mind öszszecsaptak volna a rendőrökkel.
A képzelet a valósággal.
Az Álmodozók képzelgői úgy lépnek át a maguk alternatív valóságába, hogy - hatvannyolc februárjában, Párizsban tehát - egymásra találnak, és bezárkóznak egy lakásba. Nem lakatlanba, amilyenbe harminc éve Marlon Brando és Maria Schneider, hanem zsúfolt élettel teli nagypolgáriba, amíg a szülők a tengernél vannak. Zegzugos folyosók, tárgy tárgy, könyv könyv hátán, a komódon ezüst gyertyatartó és Mao-mellszobor, a falakon becses festmények és Marlene Dietrich-poszter, a lemezjátszón Jimi Hendrix és Michel Polnareff, Janis Joplin és Léo Ferré, Bob Dylan és Edith Piaf. Ebben a zárt térben, ilyen atmoszférában válik a Cocteau-t és Szerb Antalt vagy épp a Jules és Jimet idéző ménage à trois hatvannyolc magától értetődő parabolájává. Utcakép a filmen alig látható. Hatvannyolc eszméje a vérfertőzés és a homoerotika családbomlasztó kísértésével provokáló kamaszszexualitásban forrong.
"Kint" és "bent" viszonya az Álmodozókban ugyanakkor Bertolucci személyes-műfaji önreflexiójától is elválaszthatatlan. Isabelle, Théo és Matthew hármasának minden rezdülése mögül fel-felsejlik az egész filmtörténet. Egy Greta Garbo-pillantás, Buster Keaton mozdulatlan bohócarca, Jean Seberg kisfiús mosolya, a Bolond Pierrot zenéje, egy szintén Godard-t idéző őrült futás a Louvre termein át... Láttunk már ilyet Az utolsó tangó...-ban is, de a játékos idézetek most mintha súlyosabb jelentőséget kapnának. Hiszen a film - Langlois-ügy! - maga a forradalom. Az, amelynek kimenetele szétszálazhatatlanul összefügg a furcsa szerelmi hármas sorsával is.
Várhat-e rájuk bármi rossz? Az a vicc, hogy a néző a szűzi-buján egymásba gabalyodó, egymást ostromló és büntető szép testek láttán a bertoluccisan öncélú, unalomig halmozott részletekbe veszve is bízhat a hepiendben.
A filmbeli szülők váratlanul hazaérve, rányitnak a három álmodozóra. A nemzedéki összecsapás azonban elmarad: a költő apa és a megértő anya tapintatosan visszavonulnak. Isabelle felébred, észreveszi, hogy ott jártak; és hősi halálra szántan kinyitja ugyan a gázcsapot, de meghalásról szó sem lehet, mert a kinti álmodozók időközben már az utcaköveket tépik fel, és a valóság egy ilyen utcakő képében betöri az ablakot.
Utóirat: Isabelle, Théo és Matthew az utcán, az immár májusi tömegben. Théo Molotov-koktélt ragad, Isabelle vele tart, Matthew, az amerikai fiú bús kijózanodással néz utánuk. És ez a Bertolucci-film vége, és miközben vége, a lehető legbanálisabb, mégis szívszorító megoldásként, Edith Piaf semmit, de semmit nem bánó hangja csendül: "Non, rien de rien, non, je ne regrette rien!..."
Magyarázat? Értékelés? Kritika?
Mindegy. Kibújt a szög a zsákból.
Ez történt hatvannyolcban.
 
 
 

Álmodozók (The Dreamers). Színes feliratos angol-francia-olasz filmdráma, 110 perc, 2003. Rendező: Bernardo Bertolucci; forgatókönyvíró: Gilbert Adair; zene: Fabio Cianchetti; szereplők: Eva Green; Louis Garrel; Robin Renucci; Michael Pitts; Anna Chancellor.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk