←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Természetes víziók*

Van az úgy, hogy nincs egy mondat se, amin meg tudnál szólalni. Olyannyira nincs, hogy a neved se írod a fejlécbe. Most arra vagy kíváncsi, hogy lesz a semmiből valami, hogy fogsz magadra találni ebben a jelentéktelen sötétségben.
A fejléc mintha apró kis tűzként robbanna a távolban, de mindjárt ki is huny, a szemhatár a sötét égbe olvad.
Most már hallod a sötétség alatt üvöltő békákat, apró fények remegnek a távoli térben, s az eléd táruló sík vízfelület megtelik az ég tükörképével.
Csönd van, valaki üres nejlonzacskót hajít ki a padlásszoba ablakán. A szél eljátszik vele, fülön ragadja, öblös hasát lötyögteti, aztán elereszti, mint vonakodó kezét a halál.
Átkarolod feleséged csupasz és forró vállát. Most veszed észre, hogy melletted van, s a kedvedért gyönyörűen hallgat.
Egy padon ültök, merőlegesen a partra, hosszában nézitek az elnyúló tóhátszínt. Az égen repülők villognak, majd apródan cikázó fénypontok tűnnek elő.
- Mi lehet az? - kérdezed azzal a bizonyossággal, mivel választ erre pontosat kapni nem fogsz, s afelől is nyugodt vagy, hogy nem te leszel a földöntúli élet első szemlélője.
- Mi az? - kérdezed újra, feleséged álla most emelkedik az ég felé, s mintha reflektor gyúlna, egy utcalámpa bekapcsol, halvány fénnyel deríti kíváncsi arcát.
- Nem tudom - válaszolja -, de én is látom.
- Hogy tud így összevissza menni? - kérdezed újra, s most látod, hogy a kis fénypont körül milyen hatalmas a csillagos ég. És hogy milyen csendes. Nem hallatszik idáig a csillagrobbanás zaja. Pedig micsoda hangja lehet ott, gondolod, s egy pillanatra fantáziád mélyére taszít a hangzavar. A csillagok állapota mégis elég stabil, mondod magadban, a csillagképek gyerekkorod óta ugyanazt az ábrát rejtik. Mert rövid az élet, biztosan. De mert rövid, az univerzum felől nézve roppant biztonságos. Egy ember ezerszer is meghal, mire a világegyetem okán válna alkalmatlanná. Ilyen jó kis rejtek ez a Föld, vigyáz rád, hogy saját kézzel elpusztíthasd magad.
- Amott is van egy - mondja a feleséged, tenyered alatt a válla nyugat felé fordul.
- Műhold - mondod tévesen, de egy másodpercre mégis bizonyságértékű a szó. Úgy érzed, először minden állítás igaz, s csak később válik hamissá, vagy veszi fel más tartalmú igazságát.
Szereted az ilyen estéket, amikor a feleséged melletted ül, nézitek az eget, és csak töredékét mondjátok ki annak, amit gondoltok. Fogalmad sincs, hogy a feleséged mire gondol, mégis, amikor megszólal, szinkronban van a gondolataiddal.
- Nem lehet az műhold - törlöd előbbi állításod -, a műhold az a Földdel együtt kering. Vagy ha nem, akkor se mozog így cikcakkban.
- De azért mindegyiknek van valami hátorozott iránya - mondja a feleséged, cigarettát sodor és rágyújt.
- Igen, van valami szumma vektoriális irányvonaluk, amitől jobbra-balra kitérnek - mondod nehéz szavakba gyűrve az ismeretanyagot, s a levegőn át te is beleszippantasz az illatos dohányfüstbe.
Lassan két éve, hogy nem gyújtottál rá. Azelőtt húsz évig nyomtad magadba a nikotint. És pont ettől sikerült leszoknod. Valahogy világossá vált, hogy mérgezed magad. Mintha kis adagban patkánymérget vagy arzént innál. Ehhez hasonlítottad, és élt benned annyi készültség, hogy akkor azt mond, hogy nem. Nem mérgezem magam tovább. Majd hülye lennék. Miért legyek a magam ellensége? Annyi jó dolog van még (és annyi ellenség), és a cigi ehhez képest túl domináns, túl karakteres, és alapvetően programozza át az egyéb élvezetekhez való kötődést. Meg hát azt is elmondhatod, hogy már nem mindig esett jól. Az pedig végképp működésbe lépett, amikor kiszámoltad, mennyi időt töltesz különböző szükséghelyiségekben azért, hogy dohányozhass. Többnyire erkélyeken, mint ráérős, láthatatlan szerető. Naponta összesen közel három órát. Ami azt jelenti, hogy a további életed csaknem egynyolcad része elrendeltetett, s a dohányzásra kijelölt helyek rabságában töltöd. Ez elég ijesztő. Végül is, azt hiszed, mindenkinek fejben kell kidolgozni az ellenállást. Megkeresni azt a motívumot, ami számára a dohányzás legmegrázóbb vetülete. Ha ráírják a dobozra, hogy halált okoz, nem biztos, hogy neked bejön. Annyi más is halált okoz, meg különben is, a lényeg itt van, és ez a kérdés, hogy egyáltalán akarsz-e élni, vagy annyira elkeserít ez a nyomorult ország, hogy már mindegy, a sorsod ez országon belül szűk sávban már kijelölt. De ha akarsz még valamit, ezt nem hiszed el, és amint lehet, az apró fénymorzsákat kigyűjtöd magadnak, s megpróbálod hatalmasnak látni őket, mert még mindig feltett szándékod, hogy jól érezd magad, s az is, hogy a fizikai és szellemi potenciákat a lehető legtovább megőrizd. Ez itt a legnehezebb: minden arra csábít, hogy leépítsd magad, hogy elidd és eldohányozd az egész életed, vagy a materiális szeretet reményében elnarkózd magad. Az önpusztításnak "a jó érzés" keresés az oka, s az már csak önmaga drámaisága, hogy látja az ember és elhiszi, hogy a "jól lenni" ára a mielőbbi pusztulás. És ez indul az első gyerekkori pofontól, az első gyűlölő tekintettől, az első meg nem értő legyintéstől, szinte a születés pillanatától, hogy pokolian érezzük magunkat, helynélkülinek és gyökértelennek, fölöslegesnek és hiábavalóan küzdőnek, valójában egy küldetést vesztett ufónak. És ez minden magányos ember sorsa; akinek nincs és soha nem volt társa, az ezt ebben az országban ezerszer elhagyatottabban éli meg, ezerszer elhagyatottabban pusztul bele.
Ezért ül hát melletted a feleséged, ezért fogod a vállát, és ezért nézitek az eget, ami most ezerszer inkább az ember otthona, mint a Föld, ahol elszigetelten és magányosan bolyonganak a szeretet vágyképeit már csak illúzióként kergető embertestek.
- Nézd, ott egy újabb - mondod mutatva.
- Hol? Nem látom - mondja a feleséged, s te kb. tíz centivel előrébb nyomod az ujjad. - Most már látom - mondja erre ő, s benned az előbbi tíz centi világot teremtő mutatványnak menti el magát.
A túlsó vízpart határán tisztán látni a lámpák vonalát, fényfüzérek part és víz között. Nyugton nézitek a cikázó égi pontokat, s mindketten azon gondolkoztok, kitől lehetne megtudni, mik ezek az apró, furcsa fényjelek.
Hűvös szél rohan a víz felől, magadhoz húzod, majd elengeded az asszony vállát, hadd öltse magára a pulóvert.
- Induljunk - mondja csendben, s mintha előadás után lennél, kissé fáradtan a koncentráció miatt, felállsz, s figyeled az asszony mozgását, a félhomályban ő is bizonytalan. Lábatok alatt egyenes a part menti beton, lassan megszokja a láb a járást, s most mégis visszanézel a padra, és látod, rajtatok túl a rejtek sötétben egy másik pár is kuksolt, szavuk nem lehetett, csendben csókolóztak gondolataitok ernyője alatt. S még most is, nyelv nyelvbe öltve, egymás száját édes szopogatva, tökéletesen készen az egyesülésre.
Hazafelé szótlanul ballagtok, a sétány, az utcák mind tucatszor bejárt helyek, úgy mint az éjszaka vijjogó vércsék fái, ahol kiráz benneteket a hideg. Olyan hangot adnak, hogy a vér megfagy az erekben. Aztán már máshol jár az eszed.
A tegnapra gondolsz, s az éppen egy évvel ezelőtti esetre, mikor ugyanitt lebegtetek úszógumival a vízen, ahol feleséged apja imádott lebegni. S amikor egy évvel ezelőtt kiértetek a vízből, csörgött a telefon, a főorvos közölte, "az apja egy órával ezelőtt elment". Éppen akkor, amikor imádott helyén lebegtetek. Még nem láttál így sírni embert a parkoló fái között, ledobva testét a tuskó betonra. Ha valami megnyugvást hozott, talán éppen ez, ez a leírhatatlan szimbólum, a tér és idő egymásba öltött búcsúzása: ott lenni éppen akkor, ahol ő legjobban szeretett, s most már egyszerűen többé soha. Mindketten tudtátok, akkor ott a tó fölött valami ellebegett. Ennél nagyobb vigaszt nem teremthet a képzelő agy, nincs természetesebb vízió e fájdalmas kapcsolatra.
Tegnap múlt egy éve, és most hazafelé sétáltok ugyanazon ég alatt, s fogalmad sincs, ezúttal ugyanez zajlik-e a feleségedben. Vagy hasonló. Nem vagytok egyformák. De majdnem. Az idő a ti kezetekkel játszik, s ti az idővel.
Épp tegnap mondtad, mintha előéreznéd ezt az estét: Nem tudhatjuk igazán soha, hogy mi zajlik egy ember belsejében. Milyen világ áll benne össze ugyanazon tapasztalatok láttán/hallatán? Mi játszódik benne? Nem és nem tudható. A fonal hol fölvéve, hol elveszítve, de hogy közben merre járt, nehéz utóbb következtetni. Vagyis egy módja van, egy különös, amit eddig nemigen vetettél össze az élet volumenével, s ez a regény. Kézenfekvőnek látszik most már, bár eddig nem volt az: más bőrébe bújni elképesztő kiváltság, s ennek az élménynek utolsó menedéke ez: a regény. Hagyományos izgalommal. Más emberről ilyen belülről nem tudsz, még néha magadról se, mert nem magyarázol, nem gondolkodsz, nem észlelsz éberen annyit. Ezért hát az, hogy mi fikció és mi nem, csak a történet elemein múlik: minden valóságos (non-fiction), amibe bele tudod élni magad, s a fikció nem egy közös tapasztalat legszűkebb referenduma, hanem mindaz, amivel eljátszani képtelen az agy.
Amikor ezt elmondtad tegnap a feleségednek, épp egy Unicumot töltött a kis öblös pohárba, s ilyenkor a te szádban is összefut a nyál, pedig inkább egy korty pálinkát innál, vagy valami erőset, ami csökkenti a logikus gondolkodást.
Lassan hazáig értek, errefelé már melegebb a levegő, s egy kis kaptató is besegít. Régen itt állt a Balaton partja, most aszfaltút fut föl rá, s a mostani part meszsze a hátad mögött, a fák dús lombja között néhány vadul döngető cserebogár. Az égre nézel, és beszívod a hűvös levegőt, s a régi partszakasz tetején visszanézel, s mintha feleséged is látná a földtörténeti kort, mikor itt a tó hulláma lépdelt, s most meg mint elpazarolt örökéletek, műanyag játékok hadára vetik a gyerekek kezét, mintha az idők foglyaként nem látnák a szélesen tágas világot, aminek utolsó darabkái még összemérhetők a csillagos égben telő "nagyképű" idővel.
Beléptek a kapun, a villany kattanva fölgyúl, önálló mechanizmusok rejtjelekkel, s ez a gondolat, ami róla azonnal elveszik.
A feleséged Unicumot tölt, te valami erőset, koccintotok mindarra, ami ebben az életben még sikerülhet. A házban hideg van, de a lámpafényben elmúlt a kinti sötétség.
*Lejegyezte: Podmaniczky Szilárd
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk