←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
Babiczky Tibor

Endymion

Itt érhetne véget. Hogy leírom.
Megjelentél a papíron. Egy
bajuszt rajzolok. Egy
konyhát. Az ablak elé egy
gesztenyefát. Asszonyokat,
kiket szerettél. Ki-
sértet vagy. Apa lettél.
Köszönöm a fogkefét, az inget,
a tollat. Mondanád, nem nagy
dolog. Az óra visszafelé forog.
Hittük, e-
lőre megy. Pedig csak most szüle-
tik meg a szó, kezdődik az élet.
 
 
 

Ithaka

A Gare de Lyonnál várlak, egyedül.
Asztalomnál idegen ember ül. Feketét
rendel, cigarettára gyújt. Nincs eső.
Szél se fújt. Este van. Kora reggel.
Arcot, ruhát cserélve, csöndes volt
házam, elpihent a népe. Mit meg nem
írtam, feledem. Könnyű volt a lelkem.
Most kitalálok egy várost. A várost
megteremtem. Leírom házait s az
utakat. Benne téged, magamat. Le-
írom a kezed, a szád, amit már-
már elfeledtem, s hogy milyen jó
most várni rád, és milyen elviselhetetlen.

A tárgyak

Először a tárgyak tűnnek el,
majd az utcák, házfalak,
a tetők magukban állanak,
s mint ki üveglapra rálehel,
úgy homályosulnak el
kutyák, növények, madarak,
s akár a földben, rög a rögre,
egyek vagyunk már örökre.
Ami „van": most hátranéz,
mi „lesz": öröktől fogva kész,
a múltnak asszonyteste van,
sosincs reggel, este van,
ami „lesz" még: csak rögre rög,
az emlék, csak az marad örök,
eltűnnek kutyák, madarak,
áttetszők már a házfalak,
s mint ki üveglapra rálehel,
arcunk homályosulna el: csak
tárgyak, csak tárgyak tűnnek el.
 
 
 
 
 
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk