←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
rolrol

Barna Imre

Teljesen átlagos

Két frusztrált kamasz állig felfegyverkezve benyit a gimibe, és lelövi tucatnyi iskolatársát meg egy tanárát, majd magával is végez. Az eset sajnos többféle változatban megtörtént már, és szinte biztos, hogy a jövőben is lesz ilyen. A világ ma még jobbára azzal áltatja, hergeli vagy nyugtatja magát, hogy tipikus amerikai jelenségről van szó. Amióta tavalyelőtt egy tizenéves ámokfutó a kelet-németországi Erfurtban döntötte meg 16 + 1 áldozattal a rekordot, már nem olyan könnyű ezt hinni.
1999. április 20-án a coloradói Littletonban a 17 éves Dylan Klebold és a 18 éves Eric Harris saját készítésű bombákkal több száz ember életét akarta kioltani, mielőtt kézifegyveres akcióba lép. A robbantás nem sikerült, a lövöldözés eléggé. A haláluk után megtalált négy videokazetta meg az internetes csevegőfórumokról összeszedett, meghökkentően egyértelmű ­ többek közt primitíven nácibarát ­ szövegeik alapján utólag a legapróbb részletekig, napról napra, óráról órára, percről percre rekonstruálhatóvá vált, hogy mi történt.
A kisvárosi Endlösung-torzó krónikája, rendőrségi és bírósági jegyzőkönyvekkel, fénykép-, video- és telefonbeszélgetés-részletekkel az interneten azóta is bárki számára tálcán kínálja azt az értelmezést, amely Michael Moore dokumentumfilmes-fenegyerek tolmácsolásában egészen az Oscar-díjig vitte. Azért történhetett és ismétlődhet ez meg bármikor Amerikában ­ sugallta, kiabálta, mutatta, dörgölte a világ orra alá a nálunk Kóla, puska, sültkrumplira butított című Bowling for Columbine ­, mert Amerika ókonzervatív puskamániás rasszista őspionír-burzsoák hona, kétszáz éve frusztrált és paranoiás nagyhatalom, amely szeptember 11-én sem csodálkozhat különösebben, és amelynek talán egyedüli mentsége az Oscar-díjas Michael Moore. Utóbbi anynyira biztos volt az igazában, hogy ezen igazság kedvéért ­ mint csakhamar kiderült ­ csalni sem átallott. Így lett a Bowling for Columbine nagyon hatásos, nagyon meggyőző és nagyon becsapós film. Olyasmire kínált kézenfekvő magyarázatot, ami a Moore-féle verziónál azért talán mégiscsak bonyolultabb.
Jól teszi hát, aki a hatásos és becsapós magyarázatok mellett másra is gondol. Mélyebbről fakadó okokra, az „ügy" nélkül lázadó ifjú ember időtlenül egyetemes, vonzó alakjára is. Petőfi őrült kamaszára ­ „Megkorbácsolom a világot! / Jajgatnak majd és én kacagok, / Mint ők kacagtak, amikor én jajgattam. / Hahaha!" ­, Ady kifakadására: „Pusztuljatok, bilincses iskolák!"; a dühöngő ifjúságra, James Deanre és a Holt Költők Társaságára, a Ha... Buxtehude-orgonaszó közben college-tetőmellvéd mögül ejakuláló géppisztolysorozatára. Mindazonáltal fontos tudni, persze, hogy nemcsak Petőfitől és Adytól vagy Lindsey Anderson jelképesen bosszúálló hatvannyolcasaitól, hanem a littletoni gyilkosok agyonnézett filmjétől, a Született gyilkosoktól, vagy az ő kedvenc 3D-s ölőjátékaiktól is hosszú és rögös még az út magáig a mészárlásig. Az Unabomber tetteihez, az oklahomai robbantáshoz vagy az elharapódzó iskolai erőszakhoz van ugyan közük az erőszakfilmeknek vagy a lövöldözős komputerjátékoknak; ez utóbbiak viszont ad absurdum Petőfit, Adyt vagy például ­ Erfurt kapcsán talán megkockáztatható ­ a gyilkos és öngyilkos Kleistet is bevonják a felelősök körébe óhatatlanul.
Gus Van Sant cannes-i díjnyertes Elefántjának ideális nézője semmi ilyesmire nem gondol. A műsorújság kedvcsinálóját olvasva nemcsak azt nem tudja, mi is lehet az a „pokol", ami egy „teljesen átlagos középiskolai nap" közepén egyszer csak elszabadul (legfeljebb gyanítja, hogy ezúttal nem emberevő zombikra vagy föld alól támadó óriásszörnyekre kell számítania), hanem arról sincs sejtelme, vajon miért is kapta ez a film az Elefánt címet. Az igazat megvallva, ez ügyben végül sem lesz sokkal okosabb, hacsak nem ismeri a titokzatos behemót lábát, farkát, ormányát tapogató vakokról szóló óbuddhista parabolát vagy pláne azt a Gus Van Sant-interjút, amelyből kiderül, hogy a cím egyúttal egy angol mondásra („elefánt a nappaliban"), annak kapcsán pedig Alan Clarke 1989-es, az északír erőszakot bemutató hasoncímű BBC-filmjére is utal. De aki rendezői interjút olvas, az mégiscsak tudja, amit tud. Az Elefánt ideális nézője nem ilyen. Ő csak nagyon lassan kibontakozó és elhatalmasodó izgalommal követi a neki-nekilóduló, majd mindig egy kicsit máshonnan újrakezdődő, a kulcspillanatot mind szorosabban körülindázó történetet.
Azazhogy történethiányt: a szereplő gimnazistáknak éppenséggel nincs semmiféle történetük. Ami fölsejlik ­ emitt egy részeges apa, amott egy érzéketlen tanár, felszínes locsi-fecsi, vega menzaebéd utáni kollektív műhányás a női vécében, és mindenütt mázsás magány ­, csak a film sajátos ritmusa révén kap jelentőséget. A rendezői interjúk olvasói arról is értesülhettek, mekkora fordulatot hozott a Hollywoodnak független, Európának mégis kissé hollywoodi Gus Van Sant rendezői szemléletében Tarr Béla hatórás Sátántangója. Ők bennfentesen bólinthatnak, amikor Harris Savides kamerája már harmadik-negyedik perce követi konokul az egyik szereplőt teremből ki, terembe be, a hosszú-hosszú folyosókon jobbra és balra, a lépcsőkön fel és le. De a monotonul lépkedő figura tarkójára szegezett ­ és ennyiben a gyilkosos komputerjátékokra is hangsúlyosan utaló ­ kameratekintet az Elefánt tájékozatlan, tehát ideális nézőjébe efféle tudás nélkül is kellő feszültséget szuggerál.
Mire a lövöldözés megkezdődik, már nincs min meglepődni. Hogy végül is kik a gyilkosok ­ két frusztrált fickó a szamárpadból, némi kezdetleges Hitler-rajongást, valamint művészhajlamot leszámítva semmi különös ­, tulajdonképpen mindegy. Az ideális néző pedig döbbenten tapasztalhatja, hogy nemcsak a meglepetés, hanem a döbbenet is elmarad. Hogy „a pokol" benne van.
Ideális néző persze nemigen létezik. Csak olyan, aki újságot olvas, tévéhíradót, filmelőzetest néz. Mostanában épp azzal a képpel rémisztgetik naponta, amelyen egy gyerekképű amerikai katonalány meztelen arab foglyok fütyülőjére szegezi viccesen az ujját: „Bumm!" A szokványos néző azt hiszi, tudja, miről szól ez a film.
És ez a szerencséje. Hogy ő megdöbben az Elefánt láttán. Hogy azt hiszi: az elefántot látja.
 
 

Elefánt (Elephant). Színes amerikai filmdráma, 81 perces, 2003. Rendezte, írta, vágta Gus Van Sant. Kép Harris Savides. Szereplők Alex Frost, Eric Deulen, John Robinson, Elias McConnell, Jordan Taylor. Forgalmazó Budapest Film.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk