Varga Imre
az alany ha tárgytalan
állva az esti udvaron
mély egünkből ránk szitál
mint hogyha vér hull s fecsketoll
szikrázva Nakonxipán
szavakon túli fény eseng
a sejtelem ha fölrian
villan az úttest fémesen
s egyhangon hív apám-fiam
mielőtt arcom érzeném
nevem helyén az égi kék
foszló meg forró térzenén
átszökő s bukó lédikék
a sós csend itt és ott közös
(bár most ez félbecsapja)
minden részében többszörös
magát ha visszakapta
ekhója érint szótalan
betűk közt termő talaj
és megszűnése óta van
tárgya nélkül az alany
csendjéből formázza
a kimondott elévül
romlónak része lesz
elűzve nyughelyéből
mulandójába vesz
de mondatlanul örök
marad: lehetőség
fénybe fényt ontó körök
némasága hősét
körülveszik megóvják
a rangrejtett király-
nak elképzelted trónját
a nincset a hiányt
a kimondott elévül
de míg lehet örök
kizengve mindenéből
éltetik kör-körök
elmúlása szünetlen
szótlan lét forrása
a közepe csendjéből
ritmusát formázza