←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Podmaniczky Szilárd

Nyitott könyv

Mikor az asszony belépett a postára, egy hang ütötte meg a fülét, mely a Csomagkiadás és -felvétel jelzésű részleg felől érkezett: „Asszonyom, egy pillanatra, legyen szíves nyitva hagyni az ajtót, mert meggyulladunk idebent." Az asszony gondolkodás nélkül nyitva hagyta az ajtót, körülnézett a földön, majd apró, hegyes cipőjének orrával beakasztotta az odakészített fa ékdarabot. Mikor ellépett az ajtótól, és elővette táskájából a lányának címzett levelet, mögötte egy rövid szőrű, alacsony kutya lépett be az ajtón. Az asszony levélben három oldalon ecsetelte, hogy a lánya bármikor átköltözhet hozzá, ha nem érzi jól magát a férje mellett, aki olykor többet iszik a kelleténél, és túlzottan illuzórikus hallucinációkkal borítja föl a lánya rendes, hétköznapi életét. A kutya megállt az asszony mögött, kicsapta oldalt a nyelvét, hangosan lihegett.
 
*
 
Amikor kiszálltam a kocsiból, tudtam, hogy esztelenséget csinálok, nem szabadna, mégis ellenállhatatlanul vonzott az út mellett elterülő sötét hómező.
A kocsival beálltam egy bekötőút elejére, de az amúgy is ritka forgalom miatt tökmindegy, hogy ott vagy az út szélén hagyom az autót.
Harmadszorra járok erre ezen a héten, és már először is elkápráztatott rendkívüli vonzalmával a végtelen hómező.
Másodszorra már készültem rá, izgatottan vártam, hogy előbukkanjon a hosszú fasor mögött, s még a hangját is hallani véltem, ahogy hívott, mintha a hóréteg alól visszhangozna föl: „Gyere, járjál bennem az utadon!"
Harmadszorra már tudtam, képtelen leszek ellenállni, s emlékezetben visszaidéztem a kis oldalági bekötőt, és úgy terveztem, hogy majd a kocsit otthagyom.
Mikor újra megláttam, finom önkívületben tolattam oldalt, lezártam a kocsit, s a végtelen sötétségbe futó, halovány fehér hóréteget figyeltem. Elmondhatatlanul érzéki volt, ahogy az ég sötétje és a hó semmi fénye valahol messze összeért.
Átugrottam egy keskeny árkon, és elindultam befelé.
A hó felső rétege nem volt megfagyva, nem ropogott, csak némán besüppedt a talpam alatt.
A hó vastagsága nem volt több öt centinél, mindenütt egyenletesen borította a földet.
Fogalmam sem volt, hogy mi lehet a hó alatt, mező, szántó, vagy milyen terület, esetleg búza sarjad a lábam alatt.
Kényelmes volt rajta a járás, mintha puha szőnyegen lépkednék, amely lábam elé fordul, bármerre is induljak.
Nem választottam irányt, de az úttól mindenképpen távolodni akartam, nagyjából merőlegesen haladtam, vagy annál kicsivel többel.
Titokban azt reméltem, hogy néhány lépés után meggondolom magam, fázni fogok vagy elkap a félelem, a szabad, egyenletes felületen fölgyorsult, jeges széláram csap a hajtókám mögé, de semmi ilyen nem készült ellenem. Sőt mintha a lépteim alatt beomló hófelszín alól meleg levegő szállna az arcomra, mintha távoli, alig érezhetően sugárzó hő pásztázná az arcomat.
Levettem a kesztyűm, a kezemet is pásztázta.
Levettem a sapkám, a hajamat is pásztázta.
Úgy mentem, mintha valami nagyon-nagyon jó várna rám, ami melegből, puhaságból, finom illatokból van összerakva.
Ameddig a szemem ellát, csak a hó és a sötét égbolt párosa.
Visszanéztem, az autóm már rég eltűnt egy sötét foltban, az út szalagját egy-egy autó rajzolta fényesre, mind távolabb és távolabb, hogy később ennyit se lássak, ha lassú, de könnyed lépteim közben hátrafordítom a fejem.
Vártam, hogy megjelenjen az a pont, ahonnan nem lehet majd különbséget tenni a vissza, az előre és oldalt között, hacsak nem bizonytalan eredetű cipőnyomaimhoz képest.
Vártam, hogy megjelenjen az a pont, amely tovább fokozza bennem az izgalmat és vágyakozást e kis kiruccanásom felől.
De mind beljebb haladtam, semmi nem változott ponttá, viszont izgalmam sem csillapult, az állandó vágyakozás nem ette meg az ingerérzet hatásfokát.
Mikor körülöttem minden végtelen éjszakává és végtelen hómezővé változott, tudtam, egy másik világba érkeztem, mely már napokkal előbb szólongatott, s mert jósága felől egy pillanatra sem támadt kétségem, elég volt három alkalom, hogy magával ragadjon.
Látszólag sivár volt ez a másik világ, mégis ezerszer több érzetet adott, mint eddig életemben bármi más.
Arra gondoltam, vajon eddig hogy nem vettem észre, vagy bennem mi változott ekkorát, hogy erre az útra most térüljek el.
Választ természetesen nem találtam, de ez csöppet sem izgatott; talán az nyugtalanított volna jobban, ha valami kézzelfogható válaszba akadok, ami összeköti az itteni és a kinti világot.
Ilyen válasz nem volt, nincs, és soha nem is létezett, s efelől olyan biztosat éreztem, amely bizonyosság egyetlen támpontként egész életemben jelentett valami kezdetet.
Ha akartam volna, akkor se tudhattam előbb erről a világról, ki kellett várnom, hogy megszólítson, hogy kiérdemeljem, hogy képes legyek felfogni őt.
Nagy dicsőséget és boldogságot éreztem, mint mikor soha többé el nem vitatható teljesítményt nyújt végre az ember, egész teste és agya együttes mámorban remeg, lényét elemeli valahogy ez az emberen túlmutató cselekedet.
Számtalanszor gondoltam már arra, hogy majd valami különös dolog egyszer csak megmutatkozik nekem, de még csak kitalálni se tudtam volna, hogy ez ilyen és ilyen lesz.
Azt hittem, valami furcsa, irracionális, természetfölötti jelenség jön át a valódiságba, amit majd csak én láthatok, csak én hiszek el, de nem, ez itt van, ezt bárki láthatja, ha van szeme, vonzalma hozzá.
Már egy órája haladtam a sötét és a fehér hómező közti, végtelenbe nyúló sztrádán, de egyetlen porcikámban sem éreztem fáradtságot, kötött sapkám finoman fogtam az ujjaim között, s elmerültem a magam és világ által alkotott finoman egységes egészben.
Máskor mindig egyből szipogni kezdek, ha télen odakint vagyok, most viszont akadály nélkül járt át légútjaimon a levegő, amely olyan tiszta volt, amihez foghatót nem őrzött az emlékezetem.
Vajon visszajutok-e még valaha a másik világba, kérdeztem magamtól, de a lábam egy pillanatra se állt le, mentem tovább, és bár választ képtelenség volt adni, a válasz hiánya sem zaklatott.
Úgy éreztem, mindig is ide vágytam, ebbe a világba, ahol semmilyen sokféleség nem uralkodik, nem hatnak egymástól eltérő tapasztalatok, csak egyetlen könynyed, vonzó és tiszta érzés járja át a lelkem, és minden más tagom, amit még szóval illetnem is nehézkes.
Vajon a földön vagyok még, kérdeztem magamtól, de mindegyre erőltetetté vált a sokféle okoskodás. A kérdés kimondásában még a mögöttem lévő világ hangja hatott, ám abban a pillanatban, mikor a kérdés egészének, választ remélve és várva feszült neki a gondolatom, mintha képzelt porfelhőbe csapna a kéz: egy semmi, a helyén egy semmi van ott.
Vagyis nem semmi, hanem azonnal sziporkázva eltűnik abban, ami teljes vonzalmában magával ragadott.
Csak reméltem, utam nem otromba tréfába vezet majd, leszúrnak és kibeleznek a haramiák, vagy dühödt és éhes állatok szaggatnak ketté, s bár ha így lenne, azt gondoltam, nem fizethetek elég nagy árat azért, hogy ezt a csodát itt megtapasztalhatom.
Talán másfél órát mehettem, mikor a felhők szétnyíltak felettem, és a hold apró karimája mindent bevilágított.
Tőlem pár száz méterre erdősáv húzódott, s azt még tudtam, az erdőig el kell jutnom, de a holdfény, ahogy a képembe beleragyogott, egyszeriben felitta a csodát, és cudarul magamra hagyott.
Gyerünk, az erdőig még, gyerünk, gondoltam, és nőtt és fokozódott bennem a hiány, hiányzott ez az egyszerű, gyönyörűségében felfoghatatlan világ.
Pár perc alatt elértem az erdősávot, az ég teljesen kiderült. A fasor mögött széles folyó futott, lassan és egyetlen hang nélkül, egyenletesen hullámzott.
Megértettem, utam végére értem.
Megszemléltem még a folyó túlsó partját, s gondoltam, micsoda művészi dolog lenne, ha a túlparton felrémlene egy korombeli alak, akiről nem tudom eldönteni, vajon tényleg én vagyok. De a képzeletnek ez csak szép játéka, a túlpart üres, magányos, a hold hosszú árnyai nyújtóznak rajta.
Lépteimet jól láttam a visszaúton, nem léptem beléjük, csak mellette haladtam. Olyan egyformán mélyek voltak mind, mint két egyforma tojás.
Nagyot fújtam, mint aki valami tornán van túl, csalódottság és öröm egyként járta át a csontom.
Ki vagyok és mi lehetek, hogy ebben a csodában részem adatott?
Senki, ennyi volt válasznyi bizalmam. Ugyanaz, mint bárki, csak nekem kicsit valahogy minden szabadabb, és ettől minden fájdalmasabb.
A fájdalmast úgy értem, mint elvesztés és birtoklás között nyílt ésszel tétovázni, s felmérni a pillanat súlyát ezerrel, mely napok múlva ugyan enyhül, de ott lesznek belül a szilánkok, s a szilánkok falán hajszálnyi repedések, melyek, ha mozdulnak, a sejtek szintjén emlékeznek.
Ó, hogyan is mondjam majd ezt el otthon, hol jártam ennyi időn át, s ha még ezt nem is kell szóba hoznom, egyáltalán hogy mondom el, min mentem át?
Nehézkesen vagy sehogy, nyögve, ugyanazon szókat ismételve: csodálatos, csodálatos. De hiába, a szó hallásán túl amott majd nem lesz semmi, semmi tapasztalat.
És ezt roppant fájlalom.
Fájlalom, hogy nem beszélhetek senkivel, aki ugyanazt élné át, amiből építve a szavakat egymásra pakolom.
De miféle tapasztalat nyerhető ebből? Nem túl sok. Ha csak annyi nem, hogy figyeljél, legyél nyitott, mint egy könyv, a saját lapjaid olvasod.
Minden élet egy könyv, s ha már az elején nem érted, mit olvasol, nem fogod érteni a befejezést sem.
 
*
 
A kutya kilépett a posta ajtaján, az egyfokú lépcső szélére pár deci sárga folyadékot hányt, majd apró lábait fürgén mozgatva szaladt tovább. Vörös hímvesszeje mereven lengve nyújtózott előre hátsó lábai között. Mikor a ritmus eltolódott, a nyers vessző hegyét lehorzsolta az érdes felület. Hirtelen felnyüszített, pár centire fölugrott, de azonnal folytatta útját a durva betonon.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk