←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Podmaniczky Szilárd

Folyamatosan vége van

Fölemeltem a karomat, hogy a feleségem belém karolhasson, mikor az órámra tévedt a tekintetem, melynek eleddig csillámló számlapja matt színben tűnt fel. Közelebb emeltem a szememhez, hogy valóban lássam, kiesett belőle az üveg, és hiányoznak a mutatók is. De ha még közelebb emelem, kiszúrom a szemem a mutatókkal, amik az óra számlapjára merőlegesen helyezkedtek el. Fölálltak. Ágaskodott kis és nagy mutató. A halvány barna bőrszíj apró, félgömbbe burkolt iránytűt is tartalmazott, amely iránytű nem északra mutatott, hanem rám. Miért pont én, kérdeztem nem kis gyanakvással a hangomban, s újra láttam magam előtt, ahogy erdészkalapot hajt át a temető főutcáján a váratlan feltámadt délnyugati szél.
Oly távolinak éreztem a halált, hogy biztosra vettem, mire engem is elér, fölkészülök rá. Mint egy vizsgára, melyen feltétlenül meg kell buknom.
Egy időben azt hittem, a halál csak akkor fenyeget, ha magammal foglalkozom. Ha gondolataim tőlem messze járnak, életben maradok. Ha nem figyelek a halálos előjelekre, az egészet csak tévedésnek gondolhatom.
Egyre messzebb és messzebb tőlem, de először csak az utcáig.
Kint állok az utcán, a hátamon táska, indulok a sötétben máris, és valami azt súgja, ki kell törölnöm a fejemből Rómeót és Júliát. Okot később is találhatok rá.
Az utca sötét, a sárga neonok úgy világítanak, mint akik soha életükben nem láttak napfényt.
Egy időben nagyon fontos tulajdonságomnak hittem, hogy mindig tudom, hova megyek. Mert ha eltévedek, magamra maradok. Ha most kívülről láthatnám magam, minden sokkal egyszerűbb lenne, belátnám, az egyik lábammal már tévedésben vagyok.
A fodrászat mellett haladok el, mikor szembeötlik, a fák milyen kopaszak. Egy kutya emeli a fatörzs tövén a lábát, erőlködik, nem jön belőle semmi. Ez a kutya kiürült. Kiszáradt. De azért rohan tovább, a mozgás egyensúlyban tartja a lelkét.
Egyszer azt mondta nekem egy banán: „Te túl filozofikusan élsz." Sok időbe tellett, mire megértettem, miről beszél.
A kaszinó ajtaja nyitva, csak úgy áramlik a félhomály és a sok meleg. Vendég soha nem jár bent. Az ajtóból mindig pontosan belátok. És mindig elkap az inger, hogy egyszer a tétet én is megtegyem. Most nevetés hallik. Képzelem, milyen vicces dolgok történnek odabenn. Krétázzák a dákót.
Egyszer azt mondta nekem egy ribizli, hogy túlságosan befelé beszélek. Nem telt bele négy perc, a ribizlit megettem. „És a szép gyönyörű piros szemek most ülnek benn a sötétben." Nem mintha nem lett volna igaza a ribizlinek, de azért nem kell minden véleménnyel előhozakodni, olykor az ilyen vélemények véresre karcolják az embert, és főleg akkor, ha az az ember én vagyok.
Egyszer azt mondta nekem egy krumpli, hogy ez csak szánalmas sodródás a betűtengerben, az igazi élet odakint van, és ha mozog is az odakint, nem rázkódik, csak vár, várja, hogy végre vele légy. Fájóan igaznak éreztem az állítását, és nem hivatkoztam arra, hogy valamiből nekem is csak meg kell élnem. Talán újra kishitű lettem? Mint régen? Az, hogy hová tartok, nem tudja lemosni rólam, hogy honnan jöttem?
És már hallod a következő zöldséget a gyümölcsösnél: „Nem elég jó a prózád, mert nem lehet elolvasni."
Látom magam, ahogy szélsebesen rohanok az éjben, mögöttem a levegő örvényeket ver, másként törik rajta a lámpák lidérces fénye; gyors vagyok, mint szemvillanás az éj közepén. Sietek, nagyon sietek kijelenteni: ez csupán egyoldalú kommunikációs probléma. Ugyanis én értek minden egyes szót, azon túl is, hallom, miről van szó. Hallani vélem, mert minden mást jelent, egy kicsit mást: képtelen vagyok elszakadni attól a tündérvilágtól, amiben fölnőttem, és iszonyú fáradtság közepette igyekszem bizonyítani, hogy nem múlt el, nem múlt el, nem múlt el, még mindig, még mindig folyamatosan tart.
Szánalmas fickó az utcán, jól látszik, halálra van ítélve. Ha mindenki szeretetből tenné azt, amit „teszik", akkor... Ilyen kijelentésre legfeljebb akkor leszek képes, mikor már végleg bezárult fölöttem az ég, az úristen kellőképpen megfűszerezett, citromot nyomott a számba, és a szájával olyan hangokon puszilgat, mintha rotyogna mögöttem a forró zsír.
Átérek a kettős körforgalmon, ami óriási látványosság, csak arra kell vigyázni, ahogy az ember néz, el ne üsse a villamos.
Mindenki a múltból él, a jövendőmondók is.
Képzeld el, drága barátom, ez mind odabenn kereng, és még alig haladtam háromszáz métert. Szeretnél-e a fejemben bérírnok lenni? Vagy fáraó? Építenék neked idegsejtből tökéletes piramist. Úgy lenne betájolva, hogy bármerre fordulok is, a csúcsa a Sarkcsillagra mutat, élei pedig szögpontosan a legnagyobb égtájak felé. Így aztán bármit is csináljak, soha nem fordulna föl a gyomrod, s látnád, hogyan szóródom szerteszét az égtájak közt.
Most utamnak azon részén haladok, amelyen visszafelé soha nem szoktam jönni. Egyszer jöttem ugyan, de akkor biztosan tudtam, most az egyszer eltévedtem.
Azt mondja nekem az avokádó: „Olyan régen kentél már kenyérre, olyan régen magoztál ki, és olyan régen nyomtál hozzám egy gerezd fokhagymát!" Látod, avokádó, ezért szeretlek. Mert te nem pofázol bele az életembe. Valójában te vagy a jobbik énem, valójában mindig olyan szerettem volna lenni, mint te. Még sikerülhet, tudom, nem adtam fel.
Akkor megszólalt nekem a cukorspárga: „Még hogy nem adtad fel? Napok óta más se jár a fejedben, mint hogy föladd. Mert arra gondolsz, hogy igen fáradságos munkával eljutottál oda, hogy ne tekints magadra túlzó reménnyel. Mi az, hogy túlzó reménnyel, egyszerűen eleged van. Rakják azt a rohadt sült galambot a szádba, mert már szétmarja a pofádat a nyál. Nem volt sehogy megegyezve, de ami jár, az jár."
Na, de a zellergumónak se kellett több: „Mért bántod szegény embert? Nem látod, mennyit vívódik? Ahelyett, hogy baszkurálod, inkább segítenél neki! Őszinteséged a sírba visz!"
Az utcán hideg van, iszonyú színű sapkád tükörképe kísér a kirakatok ablakain. Legyen ez a sapka örök gyermekkorod szimbóluma, amiben úgy nézel ki, mint egy idióta, aki azért tart otthon szobafenyőt, mert neki minden nap karácsony.
Az utcán hideg és sötét leheletek kergetik egymást, mint számtalan, párolgó macskatestek, melyek a gombolyag érintése nyomán a légben szertefoszlanak.
„Így megy el melletted a világ, ejnye, kisfiam!"
Része vagy önmagadnak, de nem veszel részt semmiben.
Néhány banképület utcai képe kisebb vadállatot ébreszt benned, olyan szívesen eladnád magad, de nem kellesz senkinek. Becsértéked csekély, ennyiért legfeljebb harminc évre válthatsz sírhelyet valami akácfa tövén, egy kisebb dombon, hogy majd ne menjen a füledbe a talajvíz.
Most végre sarokhoz értem, hát rögvest befordulok rajta. Olyan jó helyes irányt váltani, mint mikor az ember egy régi zakó belső zsebébe belenéz. Talán még néhány lépés, és elérem, amit akarok. Átfordulnak a dolgok. Odáig halmozódnak, hogy mire nem bírnád tovább, sietve mentenek ki téged. „Csak aztán nehogy nagyon késő legyen!"
Most eszedbe jut az a délután, akkor is valami függöny lebegett a szemed előtt, és nem bírtad rászánni magad. Aztán így kezdted: mondani szeretnék valami fontosat. (Ezzel el volt cseszve az indítás, mert mi az, hogy fontos? Kinek? Nyilván neked, de azért nem estél kétségbe, az nyugtatott, hogy most az egyszer az érzelmeid megengednek egy hányaveti mondatot.) Föl sem nézett, pont úgy csinált, mintha a papírlapok között keresne téged; a szíved a homlokodban dobogott. És jött a válasz: „Ne haragudj, de annyi időm sincs, hogy vécére kimenjek!"
Kimentél, levetted a falról a budiban a nagy papírtekercs gurigát, s a lábai elé hajítottad. Tessék, csináld itt helyben össze magad!
Ha mégoly szomorú vagy, lelkedet egy serpenyős rostélyos talán felrázná.
A folyóra merőlegesen haladsz, a szél arcodba vág, lélegzethez jutsz, a sarki épület mentén egy régi emlékedbe akadsz. Ezt a helyet boszorkánynak hívják, s mikor először láttad kiírva: Boszorkánykonyha, átsütött téged az izgalom, apródat összeadtad (siralmas múltad a pénzzel!), s a „konyhába" egy súlyos lengőajtón át bemerészkedtél. Mi minden várhat itt téged? Szentséges isten, gondoltad egy szempillantás alatt. És jött a válasz: „Már minden elfogyott, csak rántott hús maradt."
De hogy a fenébe nem vetted akkor észre, hogy micsoda beszédes történet ez is? Az aprópénzed. A nincsek. Kotródni ezerrel kellett volna innen el. De már itt vagy, bele vagy személyesülve ebbe az ostoba ittlétbe, pedig milyen büszkén kozmopolitának gondoltad magad!? Lokálpatrióta azért nem lettél. Meg patron se, hogy szabvány szerint bármibe becsavarodva legyél. Nem lettél matrica, címke se, téged sehova ne ragasszanak. És ekkor jött az őzlábgomba, és elsírtad magad: „Nem terem a földön még egy olyan hely e pár centin kívül, amin belül ülni tetszik, hogy az ön világa nyíljék meg benne, őszintesége és bizalma, hogy a dolgok funkciótól függetlenül önmagukat éltessék, hogy éltessenek tégedet, önöt."
Annyira megrémültem e pusztaság látványától, hogy lepergett előttem életem vakolata.
De ezen a hídon is csak akkor megyünk át, amikor odaérünk. És az én nagy hibáim egyike: még azelőtt átmegyek a hídon, hogy odaérnék. És aztán ha még sincs ott a híd, zsupsz, bele az égből a vízbe.
Ezt az írást soha nem fogod fölolvasni, mert annyira személyes, hogy bárki azt hihetné, hogy magadról szól.
És egyszer csak ott álltam a hídfőnél megkötött fűzőkkel, szememben a hajam lobogott, jött a vízről a szél, átéreztem, ahogy csontig fagynak a szálkás halak.
Ahogy elindultam a hídon, a vers jutott eszembe: nem megyek a hídon át / a túlpartról az innen az igazi. Ennyire előrelátó nem lehettem. Én pedig csak azért is elindultam a hídon. Karácsonyi fények voltak rajta, úgy a folyó közepéig, aztán elfogyott a jóakarat, meg az izzókészlet is. Oly sötéten hömpölygött alant a víz, mintha valaminek a belseje lenne. Éreztem, azért most a dolgok lényegébe látok, kezemre állnak a szavak, kezes bárányok egyszeriben, s ha már így hozta a helyzet, s ilyen erőben vagyok, szólítottam hát az összes zöldségfélét és gyümölcsöt, melyek eddig szóba álltak velem. Alighogy kimondtam nevük, ott álltak a híd közepén, s kérdő szemekkel néztek reám, de főleg a szőlő, az tán kancsított is egy kicsit. „Karácsony van, gyerekek, mit kértek ajándékba?" A válaszon nem gondolkodtak sokáig, csak úgy üvöltötték: „Vizet, vizet, vizet!" Na, ezt azért magamtól is kitalálhattam volna, bár, megmondom őszintén, én a napfényre számítottam, hogy némi feladat elé tereljen a bionépség az éj kellős közepén. Ha víz, hát legyen víz, s a folyóba vetettem mind. Nagyszerű karácsonyi ajándék, gondoltam, és már haladtam is tovább, ahogy más ember halad.
Végre az uszodához értem, s bár tonnányi fáradtság lógott minden csontom végén, azért a szívem mélyén a héliummal töltött színes léggömb maradt.
A hosszú, briós lámpákkal világított folyosón úgy haladtam végig, mint egy kakaós csiga, a zsákom szürkén púposodott a hátamon, s egyszeriben megéreztem a mozgás = öröm totális képletét; csípőm és hasam külön pályákon mozgott, s az ilyetén elvált izomhatárok különös belső izgalommal keltettek zavart.
Vetkőzés közben egyszer hátrafordultam, úgy éreztem, egy zacskó cseresznye áll mögöttem, és bámul, s hogy ezzel valamit mondani akar. „Furcsa itt látnom téged, mindig is utáltad az öltözők szagát, de meg kell vallanom, az úszóöltözőkben nincs olyan elviselhetetlen kanszag, izzadság- és lábbűz, amitől két edzés után már a vészharangok konganak. Ezt neked találták ki, papuskám, és nem is sokat dumálnak, és hát ott a falon, hozzád szól a felirat: »Az öltözőben hagyott tárgyakért erkölcsi és anyagi felelősséget nem vállalunk.«"
Már a víz szélén állsz, s fejedben ott a sok hídról hulló gyümölcsáldozat, de hát te magad is a vízbe vágysz, s ez így van jól, ekkora test jobb, ha lebeg. És itt kellett rájönnöd, a másnaposság nem más, mint egyensúlyzavar. A vízben ez megszűnik, lebegsz mint piciny bója rohadt büdös műszálas sapkába bújva. Ezt hívják sorsnak, de ha belegondolsz, hogy gumisapka feszülne a fejen, el se képzeled, mihez hasonlítsad magad.
De csitt! Tested vízbe vágyik, és az első tempókkal meghúzod alant, otthon vagy, kéz a kézben, a vízközeg emberibb közeg. Holott más csak a hármast járja: levegő, aztán tűz, végül a föld. A víz kilóg, a hasonlatnak nincs rá szava. Ezt úgy fogalmaztad, még mikor beérted a verssel: a hasonlat vize cseppenként az ágyad.
De tán víznek vegyük az anyaméh langyosát? Vágysz vissza az életből, szeretnél újra mélyen lenni a víz alatt.
Ám helyette mit csinálsz most: minden hosszt, csempéről csempére „leírol". Képzeljünk ide egy terjedelmes lábjegyzetet, mely tartalmazza a testeddel érintkező összes vízmolekulát, a gerinceden átfutó összes izgalmat, a medence alján a csempelapokat, s kiaknázni a döbbenetes látványt, mikor a veled szemben úszó egy víz fölött rózsaszín sapka és vékony leányarc, ám amint alábuksz, szemed elé tárul egy félelmetesen szőrös mellkas.
De nem vagy kegyetlen, hisz az idő áll, az ok egyben okozat. A karod lassan elzsibbad, feleséged nem karol beléd. Leteszi a telefont, és sóhajtva mondja: „Édesem, az uszoda ma zárva van."
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk