←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

A „LÉTEZŐ" (UTOLSÓ) ÉVEIBŐL

Weöres Sándor

Kié a világ?

A cukorsüveg

 
Mi való? Az ál-való
előlünk takarja.
Cukorsüveg a világ
és mindenki nyalja.
 
Új s mégújabb megváltó
gyakran kel:
„Nyald csak, nyald, de csak az én
elvemmel."
 
És a cukorsüveget
birtokba ragadja,
szűken osztogatja,
mégis - ő a jótevő! -
kicsit nyalni hagyja.

A tintatartó

 
Tintatartókat vagdosnak a falakhoz:
Kié a világ?
 
A haranglábé
vagy a harangozóé?
 
A masináé
vagy aki a masinát gyártja?
 
A királyi koldusé
vagy a koldus királyé?
 
A reformátoré
vagy a pápáé?
 
A sokaságé
vagy az egyetlené?
 
Ma már nem kérdik
kié a világ.
 
(1984/1)

Nyers Rezső: „A reformhoz kötöttem sorsomat"

- Zárókérdés... Ön 1980 decemberében nyilatkozott az Élet és Irodalomban Mezei Andrásnak, és elfogadta azt a kifejezést a helyzetünkre, hogy „gúzsba kötve" kell táncolnunk. Ma is így van-e ez, és ha igen, akkor erősebben vagy kevésbé vagyunk gúzsba kötve?
- Azt, hogy gúzsba kötve táncolni, kétféleképpen lehet értelmezni. Én akkor azt mondtam, nem ez a kérdés, hogy lehet-e, hiszen kell gúzsba kötve táncolni. Én ezt abban az értelemben gondoltam akkor - és gondolom ma is -, hogy Magyarország helyzetét nagyon sok történelmi, nemzetközi, politikai és gazdasági tényező: termelőerők, kulturális adottságok determinálják, és mindez bizony szűkíti a mi cselekvési szabadságunkat. Ezek gúzsba kötnek bennünket.
Van azonban ennek egy hétköznapi értelme is, hogy tudniillik gúzsba köt bennünket a központi túlszabályozás. Gúzsba köt a társadalmi együttműködési készség alacsony foka. Gúzsba köt a gyenge színvonalú vezetés sok-sok területen. Ebben az értelemben nem hiszem, hogy gúzsba kötve kellene táncolnunk...

Baló György-Domány András interjúja (1984/1-2, 5-17. o.) Szegény gazdagok

Van a különleges jómódban élőknek egy olyan csoportja, amelyik semmiképpen sem kerülhetett be a vizsgálat körébe. Annak ellenére, hogy e csoport tagjai zömmel a II. kerületben élnek. Az állami és társadalmi szervek vezető munkatársaira gondolok. Nem szándékosan hagytam ki őket, hanem mert nem szerepelnek egyetlen adólistán sem. Azért kell mégis említést tenni róluk, mert mindenképpen beletartoznak a társadalom legmagasabb életszínvonalon élő rétegébe. Jólétük azonban általában nem ingatlanok és más javak tulajdonjogához kötődik, hanem a pozíciójukhoz. Mivel általában „mélyről jöttek", csak annyi a „vagyonuk", amennyit állami juttatásként kaptak és kapnak; jó tanácsi lakás vagy ház, gépkocsi sofőrrel stb. Jövedelmük - hiába tartozott mindig az éppen legmagasabb bérkategóriába - sohasem vetekedhetett azokéval, akik másodállásokkal, borravalókkal, esetleg umbuldákkal is növelik bevételeiket. Nagyon korlátozott ugyanis az a mellékkereseti lehetőség, amelyre egy közéleti ember szert tehet. Márpedig a havi keresetéből még senki sem gazdagodott meg Magyarországon. A pozíció és a juttatások szoros összekapcsolódása viszont azt is jelenti, hogy ha valaki kikerülne ebből a körből, nagyot zuhanna az életszínvonala. Nincsenek felhalmozott javai, tehát ha nem akar rosszabbul élni, kénytelen ragaszkodni a pozíciójához. Ez a jelenség viszont megakadályozza a fiatalítást, az új emberek beáramlását a körbe.
A vezető állásúakat megillető juttatások köre még abban az időben alakult ki, amikor a tulajdont valamiféle bűnös dolognak tekintették. Most viszont, hogy elismert és méltányolt törekvés a személyi javak gyarapítása, kérdés, nem lenne-e jobb és tisztább a helyzet, ha sokkal magasabb fizetést, viszont lényegesen kevesebb ingyenes juttatást kapnának. Talán ha vezető állásban eltöltött tíz év alatt el lehetne érni valamiféle tisztes jómódot, sokan szívesebben visszavonulnának, és eredeti hivatásuknak élnének.

Mogyoró Katalin

(1984/1-2, 34-42. o.)
 
 

Az érdekellentétektől a „betartás" demokráciájáig

Interjú Kolosi Tamással

- Alkalmasak-e a jelenlegi érdekvédelmi szervezetek a társadalomban mutatkozó sokféle érdek képviseletére?
- Bár e téren nagyon sok változás történt, ez korántsem olyan mértékű, mint ami a társadalmi folyamatokban lezajlott. Épp ezért a különböző érdekegyeztetésekre nagyon sokszor nem az intézményekben, hanem azok háta mögött került sor. Az az igazság, hogy a jelenlegi magyar társadalomban nem annyira az intézményi szerkezet határozza meg, ki mennyire tudja érvényesíteni az érdekeit, hanem sokkal inkább egyéni adottságai, lehetőségei. Éppen ilyen okokból látok nagyon nagy társadalmi feszültséget az objektív társadalmi folyamatok és a kialakult intézményi struktúra között.
- De a döntéshozóknak mégiscsak ismerniük kellene ezeket a különböző érdekeket.
- Úgy szoktam fogalmazni, hogy nálunk a „betartás" demokráciája jött létre. Mivel nagyon sok esetben nincs mód az érdekek egyeztetésére, az egyes csoportok adott esetben csak megakadályozni tudnak bizonyos döntéseket. Tehát úgy is mondhatnánk: nálunk nem az dől el demokratikusan, hogy mi jöjjön létre, hanem az, hogy mi ne legyen. Ez persze sokkal jobb annál, mintha a „betartás" demokráciájára sem lenne mód. A másik dolog az, hogy miközben a hatvanas évek közepétől tartott a nagy fellendülés, a gazdaságnak önmagától is volt valamiféle hajtóereje. Ezen belül a nagy kicsúszásokat a különböző érdekcsoportok meg tudták akadályozni. Most, hogy ez a gazdasági lendület megszűnt, újabb hajtóerőkre lenne szükség. Ez az, amit „innovációs éhségnek" is nevezünk. A betartás demokráciája azonban nem alkalmas újabb innovációk létrehozására, csak a létrejöttük megakadályozására.
- Mit tart a jelenlegi magyar társadalom legnagyobb feszültségének?
- Az egyik nagy feszültség az, hogy nincs konzisztens középrétegünk, viszont van egy konzisztens hátrányos helyzetű rétegünk. Én nem hiszek abban, hogy a jelenlegi gazdasági és társadalmi körülmények között a hátrányos helyzetek újratermelését meg lehet szüntetni. Sőt paradox módon még azt is mondom, hogy ez a fejlődés eredménye. Hiszen az ötvenes években - amikor mindenki szegény volt - nem beszélhettünk ilyen többszörösen hátrányos helyzetű csoportokról. Azt tartom a követendő útnak, hogy ezt a réteget társadalompolitikai, szociálpolitikai eszközökkel kezeljük, s számukra is elviselhetővé tegyük a létet.

Mogyoró Katalin

(1984/11, 107-111. o.)
 
 

A „Nemzet Csótánya"

Interjú Nagy Feróval

- Szó, ami szó, még a külsőségekben is alaposan rájátszottatok a híretekre: biztosítótű és bőrnadrág, lábszárcsontok, vamp-fogak, babos kendő a nyakban, Nagy Feró, a „Nemzet Csótánya" és az a bizonyos csirkedarálás. Daráltál csirkét?
- Megfordítom a kérdést: és mi van, ha daráltam? Különben nem daráltam. Puttony volt az a HIT együttesből. Ő magát szerényen a Rock Királyának nevezte. Az emberek meg könnyen címkéznek. Ki van ott a színpadon? Ki most az ügyeletes rossz fiú? Á, biztosan a Nagy Feró az, attól kitelik. Így lett aztán ez a legenda. A csirkedarálás különben nagy ötlet... A babos kendő. Kérlek szépen, igen ártatlan dolog volt. Egy lila sálat hordtam a nyakamban, amit a barátnőm igen rondának talált, és adott helyette egy pöttyös kendőt. Három hét múlva az egész országban erről ismerték egymást a Rice-rajongók. Volt abban valami nagyszerű, hogy vadidegen városban mentél az utcán, és szembejött veled egy babos kendő. Üdvözöltétek egymást, és tudtátok, hogy összetartoztok... A pöttyös kendőt minden koncert előtt ünnepélyesen felszenteltük. A Nemzet Csótánya pedig azért lettem, mert a Nemzet Csalogánya ugyebár már nem lehettem. Egyébként ellentétben más együttesekkel, soha nem használtuk ki a rajongó kis csajok felkínálkozásait.
- Nagyon rossz sajtótok volt. A rajongóitokon kívül akadtak-e barátaitok?
- Hogyne. Megismerkedtünk például a Fölöspéldány művészeti csoport tagjaival. Személy szerint jó barátságot kötöttem Bernáth(y) A. Sándorral, Temesi Ferenc költővel meg Szilágyi Ákossal. Az ő barátságuk azért volt fontos, mert ők voltak a kontroll arra, hogy amit csinálunk, az jó. Hogy a dalaink üzenetet hordoznak és közvetítenek. Több nagy műhelyvitánk is volt a képzőművészetről, illetve a költészetről. Abban az időben talán Kőbányai János volt az egyetlen az újságírók közül, aki megértette a szándékainkat, és vette a fáradságot, hogy közénk jöjjön. Biztatást kaptunk tőle. Abba azonban soha nem mentünk bele, hogy bárkinek, akár a Fölöspéldánynak is a szócsöve legyünk. Az ellenzéki propagandától is jó távol tartottuk magunkat. Ügyeltünk rá, hogy a Beatrice bármerre száguldó szekerén a gyeplő minálunk legyen. A mi közönségünk szellemileg nem volt annyira erős, hogy komoly aggodalom nélkül közvetítsünk nekik bizonyos szövegeket. Olyan ideológiával, melynek hatása kiszámíthatatlan lenne. A KISZ is nagyon szívesen felhasznált volna bennünket a maga céljaira, hiszen a fiatalokra gyakorolt befolyásunk nagyobb volt, mint az övék. Ebbe se mentünk bele. Végig független vállalkozás tudtunk maradni. Más kérdés, hogy ezért törvényszerűen elbuktunk.
- Volt egy legendás gödi bulitok.
- Igen. Meghirdettünk egy alsógödi bulit, egész napos találkozóval a Duna-parton. Rengeteg gyerek jött el hozzánk. Hozták a rajzaikat, a verseiket, a novelláikat. Néha csak ámultam, micsoda jó írások vannak közöttük. A gyerekek meséltek, kérdeztek. Le lehetett modellálni a nyomorult kis sorsukat: intézet, szökés, intézet, munkahely, csövezés. Igenis volt szókészletük, voltak álmaik, és nagyon sokan voltak közülük tehetségesek. Kértem akkor a KISZ KB-t, adjunk ki egy „Babos" könyvet. Vállaltam, hogy válogatom és megszerkesztem. Ez lett volna az első válogatás a szakadtak irodalmából. Nagyon kellett volna a srácoknak a biztatás. Aztán ez is elmaradt. Nyilván nem láttak benne pénzt. A gyerekek sűrűn ragasztóztak a koncerten, a teremben nem lehetett levegőt kapni. Igyál inkább, pajtás, helyette - ajánlottam kínomban. Természetesen ez sem a megváltás. De a ragasztó, mondták a srácok, olcsóbb, mint a pia. Hát én osztogattam a sörrevalót!
- Azt a minősítést is megkaptátok, hogy rendszerellenesek vagytok.
- Hogyne! Meg nemzetellenesek! Kíváncsi vagyok, hogy az a tanácsi vezető, aki ilyet állít, az melyik oldalon áll? Különben ez sem volt igaz. Nem voltunk rendszerellenesek, deviánsak, nem sértettünk meg senkit nemzeti érzéseiben. Ellenben akiről kiderült, hogy hazug vagy alkalmatlan a posztján, azt a Beatrice „leváltotta". Szabályos levelet írtunk az illetőnek, és leváltottuk, például Erdős Pétert. A Táskarádiót egyszer betiltottuk, de leváltottuk az egyik miniszterhelyettest is. (...)
- És a Bikini?
- A Bikini nem Beatrice. A Bikini a megélhetés. A Beatrice volt a nagy szerelem, amit minden balhé ellenére boldogan még egyszer végigcsinálnék.
- De elmúlt az idő.
- Így van. A rock szakmában nincs rám igazán szükség. Pályát váltok. Szeptembertől a kecskeméti színházhoz megyek énekes színésznek. Szeretném egyszer úgy eljátszani a Hamlet nagymonológot, hogy az emberek fetrengjenek a röhögéstől...

Seszták Ágnes

(1984/12, 86-91. o.)
 
 

Vámos Tibor: „Fel kell értékelni a munkát..."

- Tavaly az Ön intézetének KISZ- vagy pártszervezete meghívott ide, hogy beszélgessünk világpolitikáról. Abba a furcsa helyzetbe kerültem, hogy az Ön munkatársai kezdték nekem bizonygatni, hogy a mi elmaradásunk műszaki és technológiai tekintetben reménytelen, lévén hogy Nyugaton már rendszerek tervezik a legújabb rendszereket, és mi még az első rendszerekhez sem jutottunk el, hogy tehát exponenciálisan nő az elmaradás.
- Ez körülbelül így van. Mi még csak most fabrikáljuk az eszközöket ahhoz a munkához, amit már végezni kellene. Na már most, ha azokat az eszközöket tudnánk megcsinálni, amelyekkel kint már dolgoznak, akkor is legalább ötéves késésben volnánk, de amit mi fabrikálni tudunk, az természetesen csak az öt-tíz évvel ezelőtti kinti szintnek felel meg, de megbízhatóságban, használhatóságban, rengeteg paraméterben összehasonlíthatatlanul rosszabb. És amire elkészül!... Olyan a helyzet, mintha ahhoz a vonathoz, amellyel utazni szeretnénk, még csak most raknánk le a síneket. Ez durva hasonlat, de hát sok tekintetben ez a helyzet. Öt-tíz évvel ezelőtt sokkal jobb volt, mint ma, én ezt sokszor elmondtam. Kiürültünk; az intézet állóeszköz-állományának a névleges értéke 800 millió forint. Ez is egy ostobán megállapított ár, mert vannak berendezések, amelyek iszonyúan túl voltak értékelve, vannak berendezések, amelyek nagyon alul, ezek devizabeszerzéstől függenek, de mégiscsak adnak valami tájékoztatást. Nos, a pénzügyminisztérium által elfogadott leírási kulcsok szerint ez év végére 7 és fél százalék lesz a nettó értéke, azaz körülbelül 60 millió forint. Képzelje el, hogy van egy olyan ruházata, aminek az eredeti értéke volt tízezer forint, és most az ócskapiacon hétszázötvenért tudja eladni. De vigyázzon, mert ez a magyar pénzügyi becslés, tehát a BÁV-nál, de ha kivinné a nemzetközi ócskapiacra, akkor egy fityinget se kapna érte. Legfeljebb mint muzeális értékért, de nem valószínű...
- Mekkora az intézet, hányan dolgoznak itt?
- Pillanatnyilag 730-an, már nyolcvannal csökkentettük a létszámot.
- És az intézet devizát hoz az országnak, nem is keveset, ha nem tévedek.
- Keveset hoz, nem erre megyünk rá. Tudniillik, a devizát hozó intézmények többsége munkaerőt ad el, mi pedig a magyar ipar és a magyar gazdaság számára akarunk cselekedni. Magyarán az hoz devizát, amit mi átadunk, tehát a hatásunk hoz, méghozzá nem keveset, mert nagyon sok helyen érződik a hatása annak, amit csinálunk... Egyszersmind nagyon kevéssé érződik a hatása éppen azon okok miatt, amiket nemcsak én sorolhatok fel a mi intézetünk vonatkozásában, hanem általában a magyar ipar és a magyar mezőgazdaság is felsorolhat a lerobbantsága miatt. Nagy nyilvánosság előtt évekkel ezelőtt elmondtam: itt az a folyamat játszódik le, hogy Magyarország a középmezőnybe tartozó országokból lecsúszik a fejlődő országok szintjére. 1938-ban 20 százalékkal részesedtünk Németország villamosgép-importjából. Ma Nyugat-Németországban az ágytollban vagyunk elsők. Ez egy veszedelmes folyamat. Ennek valahol meg kell állnia, és meg kell fordulnia. Ez nem olyan kijelentés, amilyen a Szózatban van, tehát hogy „Még jőni kell, még jőni fog / Egy jobb kor..." A következő megfontolások élnek benne: a kelet-európai gazdasági modell vagy képes arra, hogy általában megújuljon, vagy valamiféle súlyosabb válság következik be. Ezt nemcsak mi látjuk, a megújulás fontosságát és sürgősségét mutatták például Andropov megnyilatkozásai és most Gorbacsov beszédei is. Ebből az következik, hogy a megújulást a Szovjetunióban is létkérdésnek tekintik.
- Szóval Önnek meggyőződése, hogy ezt mindenütt tisztán látják?
- Kezdik látni, mert a tények kemények. Egyre keményebbek. És látja mindenki, mert a lengyel válság itt van: még nem múlt el. Romániában is súlyos a helyzet. Mi sem mondhatjuk, hogy nem kell ettől tartanunk. És van egy másik, nagyobb válsággóc: ez Európa. Egész Európa. Mert a látszat ellenére is Európa fokozatosan veszít pozícióiból.
- Ön az amerikaiak véleményét osztja Európa hanyatlásáról, vagy azért árnyalná a képet?
- Én a másik oldalról, innen, Európából nézem. Azt mondom, az amerikaiaknak igazuk van abban, hogy Európa válságban van. Ennek a válságnak az egyik oka egyébként éppen Amerika, az amerikai gazdaság. Ugyanakkor: az amerikai gazdaság mégsem erősebb, mint az összeurópai gazdaság, vagy csak bizonyos területeken erősebb, miközben szellemi tartalékai kisebbek. Igaz, másfajta tartalékai erősebbek, de nem ez a lényeg, hanem Európa megosztottsága. Ez a katasztrofális. Ha ez az európai megosztottság fennmarad, úgy ez Európára nézve egyre súlyosbítja a válsághelyzetet. (...)
- Ön azt mondta az 1983. május 2-i akadémiai közgyűlésen: „A magyar hírközlés és telefónia katasztrofális elmaradottsága nem az ország általános fejlődésének, fejlődési szintjének a következménye. A mi egy lakosra számított nemzeti jövedelmünkhöz a kapitalizmusban és a szocializmusban egyaránt lényegesen fejlettebb információs infrastruktúra tartozik."
- És elmondtam többek között azt is, hogy nálunk a telefon azért züllött le így, mert nem ismerték el, hogy ez a társadalom kommunikációjának, szervezésének az alapeszköze, hanem egy olyan világban éltek, ahol a telefont elsősorban hatalmi és presztízseszköznek tartották. Tehát hatalmi eszköznek, amin le lehet szólni. Nem kell dialógust folytatni, mert a dialógus, az egy rossz dolog. Le lehet szólni: utasítani és megmondani, hogy mi van, mi legyen. A romláshoz hozzájárult a széles értelemben vett korrupció, a kisembertől kezdve, aki valamilyen módon megumbuldálja a dolgot a kiutalások fölött rendelkező hivatalnokoknál, egészen addig, aki oda tud szólni, le tud szólni a Postának. A telefonhiány, mint minden hiány, a közvetlen vagy közvetett befolyásolás és előnyszerzés eszközévé vált. Állítólag ma is lehet telefont kapni - 50 ezer forinton felüli összegekért. Amit el tudok hinni, hiszen még nem volt a világon olyan szituáció, amelyben a hiánygazdálkodást ne lehetett volna korrupcióval kihasználni.
A telefonkérdést az általános környezetbe helyezve: súlyos hiba lenne, hogyha a régi módszerekhez visszatérve kiragadnánk egy úgynevezett „döntő láncszemet". Egy kelést lehet nagyon rosszindulatúnak, nagyon veszélyesnek minősíteni, de elsősorban azt kell megvizsgálni, hogy milyen funkcionális betegségek miatt keletkezett a kelés. Az az alapkérdés, hogy Magyarországon általában a minőség, a magyar minőség objektív és szubjektív okok miatt úgy leromlott, hogy emiatt a világpiaci áraink fokozatosan csökkennek. Ez az alapkérdés. A minőséget a legszélesebb értelemben értem: a termékek minősége, a technológia, tehát az előállítás minősége, a szolgáltatások minősége, a piacra vivő emberek minősége. Romlott a nemzetközi pozíciónk. Itt persze mindig van egy olyan vita, hogy mit mihez kell hasonlítani. Szerintem nyilvánvaló, hogy nem lehet abszolút mértékkel mérni: az egyetlen mércénk a relatív mérce a többi országhoz képest. És a relatív mércénk alakulása a többi országhoz képest nem kedvező.
- Nem az oktatásban gyökerezik vagy kezdődik...
- ...Nem ott kezdődik. Az oktatás... szóval, az úgy van, hogy amilyen a nyáj, olyan a pásztor, és amilyen a pásztor, olyan a nyáj. Ez mindenre vonatkozik. Az oktatás leromlott egy olyan gondolatmenet miatt, amelyik az értelmiségi munkát a pedagógusok szintjén is leértékelte, és leromlott továbbá egy olyan egalitárius szemlélet következtében, amely egy forradalmi időszakban viszonylag rövid ideig indokolt, de hosszú időn keresztül, mint kiderült, nem tartható fenn.
Magyarország jelenleg válaszút előtt van: ahhoz, hogy kilendüljön arról a pontról, ahol ma áll, a vezetésnek, a politikai tudatnak, elhatározottságnak olyan szintje kell, amely a mostani helyzetet a maga teljes valóságában értékelni tudja, amely képes felhasználni a világ jelenlegi mozgásait. Állítom, hogy vannak lehetőségeink, olyan lehetőségek, amilyeneket a magyar gazdaság és politika egy ideig jól tudott használni, és nem tisztességtelenül. Történelmi tapasztalat, hogy nálunk tiszta játékot kell csinálni.
- És milyen ez a tiszta játék?
- A tiszta játéknak az az alapja, hogy Magyarország - pozíciójának előnyei folytán - kedvező kapocs és híd lehet Európa két része között, ezen az oldalon.
- Igen, ezt értem. De épp Önök szokták mondani, hogy olyan új világ alakult ki, amit nem lehetett előre látni: az elektronikai forradalom, az informatika kora újrarendezi a nemzeteket. Az a kérdésem: a felzárkózásunknak milyen gazdasági stratégiája lehetséges?
- Gazdasági, politikai stratégiánknak is az lehet a lényege és az alapja, hogy a két szisztéma előnyeiből próbáljunk kooperációt kovácsolni. Csakhogy e tekintetben is sokszor rosszul dolgozunk...
- Mondana példát erre?
- Nézze! Mi igyekszünk néha pillanatnyi árelőnyökhöz jutni, amik nem sokat érnek, és közben például a Szovjetunióval való kooperációt nem mindenütt fogjuk meg előnyösen. Igyekszünk mindent eladni, a bóvlit is, holott csak jó árut kellene adnunk, méghozzá egyre keményebben jó árut, olyat, amit máshonnan nem tudnak megkapni, de olyanért, amit mi sem tudunk máshonnan megkapni.

Baló György interjúja (1985/8, 3-17. o.)     Karácsony Sándor és a magyar észjárás

Valahányszor a magyar észjárás gátlás nélkül fejthette ki önmagát, mindig ez volt a tettek mércéje. Amikor és ahol csak megtehette, „kis autonómiákban szervezkedett, azokban életképes volt, és azokat az erőszakkal szemben, ameddig lehetséges volt, erőteljesen védelmezte is". Szívesen és ismételten hivatkozik Karácsony a kis önkormányzatok megtartó erejére: községekére, gyülekezetekére, a Debreceni Kollégiuméra. „Pedig ezek az autonómiák nemigen cselekedtek egyéb pozitívumot azon az egyen kívül, hogy voltak, megvoltak. Hogy lehetségesek voltak." De ez nagyon nagy dolog, még ha kicsi közösségen nem is igen terjedt túl a lehetőség. Nem terjedt túl, „mert mellérendelés elvi alapján a járás már nem kormányozható. Nem azért, mintha a legnagyobb egységben is nem érvényesülhetne ez az elv, hanem azért, mert a járás életében már ható tényezők a 17. század alárendeléses szellemi javai, tehát kultúránknak az a rétege is, amelyet a nép már nem hasonlított magyarrá, itt speciálisan: nem érvényesíthetett mellérendeléssel." Meg ne ijesszen megint a „mellérendelés" mumusa. Szemmel láthatóan nem egyéb ez itt, mint Bibó István „demokrácia" fogalma: „a szabadság objektív technikája". S így Bibó „zsákutcás magyar történelme" és Karácsony 17. századnál elakadt magyar észjárása voltaképpen ugyanezt mondja, más megfogalmazásban. A Karácsony emlegette „feladat" tehát cseppet se holmi zavaros és misztikus „nacionalista" révület; egyszerűen arról van szó, hogy ezen a kevert etnikumú területen érvényes és emberséges berendezkedés autonómia nélkül, a Bibó értelmében vett demokrácia nélkül nem képzelhető el.

Vekerdi László

(1985/12, 62-69. o.)
 
 

Kísérlet és reform

Interjú Liska Tiborral

(Előzmények 1) A szerkesztőségi szándékoktól függetlenül furcsa vita - vagy párbeszéd - volt és van kibontakozóban a Mozgó Világ hasábjain. Lázár István Reform-kor? című írásában (1985/7) megkísérelte, hogy két radikálisan újszerű társadalmi reformelgondolás történetét beleágyazza a reformfolyamat egészébe, és fényt derítsen a „közegellenállás" természetére, feltételezhető indítékaira is (értsd: a „közegellenállók" indítékaira). Az általa „pedagógiatörténeti jelentőségű"-nek titulált szentlőrinci iskolareform-kísérletnek és Liska Tibor vállalkozáskutatási kísérleteinek elemzése felkeltette az egyik koronatanú, Bársony Jenő érdeklődését, aki mindkét akció kiváló ismerője (Miről mesélhet a mély? Hozzászólás Lázár István Reform-kor? c. cikkéhez, 1985/10). Mindkét szerző szóvá tette, hogy az egyik kísérlet szellemi vezéregyénisége - Bársony Jenő szóhasználatával: prófétája -, Liska Tibor keveset publikál, azazhogy publikálna, ha hagynák. Így az írásbeliség hiányában elkerülhetetlenül maguk is értelmezői (méltatói) lesznek Liska Tibor gondolatainak. Ez adta a gondolatot, hogy megszólaltassam Liska Tibort, és a Mozgó Világ számára elkérjem tőle egyik, eddig még nem publikált összefoglaló tanulmányát - mert ilyenből valóban bőségesen akad. Tekintse ezt az olvasó afféle kísérleti vállalkozásnak - vagy vállalkozási kísérletnek.
(Előzmények 2) Liska Tibort először egy filmben láttam: mérnök-közgazdászt játszott, a korszellemnek megfelelően számítástechnikust. Bacsó Péter szókimondó és sikeres Kitörés c. filmjében kapott főszerepet (forgatókönyv: Konrád György), ám Liska hadarásán az utószinkron sem segített - alig-alig értettem... Szarkasztikus megjegyzései is csak azért maradhattak meg bennem, mert a film forgatókönyve nyomtatásban is megjelent; azóta tudom, hogy saját szövegét maga írta, rögtönözte. Tíz évre rá, 1981 őszén a Közgazdasági Egyetemen több század magammal igyekeztem megbarátkozni Liska gondolataival, pontosabban igyekeztem-igyekeztünk megérteni a gondolatait. Akkor ezek a viták furcsa közéleti eseményei voltak a húszas-harmincas éveiben járó értelmiségi nemzedéknek; rajongók és befolyásos vezetők, hivatalnokok és szabadfoglalkozásúak, tudósok és kékharisnyák, hívek és hitetlenek egyaránt fölbukkantak itt. Általában Liska törzsgárdája vitte a szót: Vállalkozáskutató Csoportjának a tagjai s az első kísérletezők. Aki felkészületlenül csöppent bele egy ilyen vitába - mondjuk Berend T. Iván és Liska Tibor vagy Kornai János és Liska Tibor között -, csak kapkodhatta a fejét; egyetemeinken szokatlan szellemi megterhelésnek volt kitéve. A megértést könnyítette, hogy Kornai János Liska Tiborról szóló tanulmányát szinte azonnal közölte a Figyelő (1982. márc. 3.), továbbá, hogy Liska erre adott válaszának stencilezett példányaihoz is valahogy hozzá lehetett jutni. Akkor még egyéb Liska-írások is közkézen forogtak. A kötetlen viták közvetlensége persze elsősorban Liska Tibor személyiségéből fakad. Amikor - 1985 októberében - rászántuk magunkat erre az interjúra, elképzelhetetlen volt, hogy hivatalos hangot üssünk meg, és a tegezéssel felhagyjunk, mert ez bizonyosan a beszélgetés rovására ment volna.
- Az utóbbi időben legközelebbi „híveid" is szem elől tévesztettek. Mi ennek a magyarázata? Hova tűntél? Mi történt veled?
- Köszönöm szépen, jól vagyok - ahhoz képest, hogy két infarktusom volt, meg két agyérgörcsöm, több súlyos betegségem és néhány operációm. Krisztus urunk egyenesen elbújhat mögöttem azzal az egy feltámadással - bár az ő idejében még nem volt intenzív osztály, így aztán lehet, hogy az ő kunsztja a nagyobb. Másrészt viszont az is igaz, hogy az ember gyötretésének sem voltak ennyire kifinomult eszközei. Azóta tehát mindkét eszköztár kibővült, s ennek az egyensúlyi állapotnak a következménye, hogy élek.
- Mivel foglalkozol most?
- Semmivel. Magyarán, semmiféle nagyszabású műveleten vagy világmegváltáson - a szokásoson kívül - nem dolgozom. Gondolkodom, írogatok, olvasgatok. Néha meghívnak egy-egy előadásra, ha valahol egy-egy új vállalati kísérlet indul, beszállok - feltéve, ha szólnak.
- Mi történt a Közgazdasági Egyetemen a vezetésed alatt álló Vállalkozáskutató Csoporttal?
- 1985. március 31-ével végképp megszűnt a Tudományos Akadémia központi kutatási alapjának a támogatása. Szeptemberben pedig én is befizettem azt az összeget, amely saját szellemi termékeink árusításából folyt be. Szép pénz jött volna össze, de idejében lecsapott rá a bürokrácia. Megtiltották nekünk, hogy a vitaanyagokért pénzt kérjünk, mondván, a kultúra nem áru - hiába bizonyítottuk eddig az ellenkezőjét. Ennek különben az a története, hogy amikor a nyílt viták indultak az egyetemen, mi kezdetben mindent központi pénzen sokszorosítottunk. Több száz példányt nyomtattunk az előadások anyagából, de pillanatok alatt mind elfogyott, hiszen volt, hogy ezres nézősereg volt kíváncsi a vitára. Ezt nem lehetett papírral, nyomdával, pénzzel bírni, ezért tíz-, húsz-, harmincforintos áron adtuk el brosúráinkat.
- Maga a Vállalkozáskutató Csoport milyen vállalkozásnak bizonyult? Mit hozott neked?
- Ezt a két infarktust.
- Mit gondolsz, miért volt „botrányos" a működésetek?
- Azt hiszem, azt még csak-csak elnézték volna nekünk, ha egy tudományos kutatóintézetben zárt ajtók mögött szűk szakmai vitákat folytattunk volna. De nem lehet ezekkel a vitákkal a nyilvánosság előtt megjelenni. Mi nem csak a felkentek között tartottuk a mondandónkat.
Évtizedekkel ezelőtt is történt hasonló eset. Akkor a konvertibilitást kutattuk a Közgazdasági Egyetemen, míg az egyik akkori pénzügyminiszter-helyettes szóvá nem tette, hogy ezt kár kutatni, mert ehhez legfeljebb öt ember ért. Erre a minisztériumokban vannak szakemberek, azokat nem csábíthatjuk el, az a kevés ember pedig kis helyen is elvan a konvertibilitással. A legkülönbözőbb trükkökkel lehetett csak elérni, hogy a kutatómunkát elindíthassuk és folytathassuk. Állandóan szembetalálkoztunk ezzel a dogmával, amely szerintem a társadalomtudományok fejlődésének egyik legfőbb akadálya. Különösen képtelenség volt ezt hallani a vállalkozáskutatás indulásakor. Ugyanis még az sem világos, hogy kik ennek a szakértői. Mi új vállalkozói tulajdonviszonyok kialakításán törtük a fejünket, ki a fene érthetett volna hozzá? Én sem értettem hozzá - különben nem kutattam volna. Szélhámos lennék, ha értenék hozzá, és mégis azt kérném, adjanak rá pénzt, vizsgálódási lehetőséget. Kutatni azt kell, amit nem tudunk! A vállalkozáskutatásnál nem lehetett azt a módszert követni, hogy „Bukfenc mindent tud". Itt ezernyi apró adalékból áll össze a kép. (...) Ahogy Marx sem volt marxista, én sem vagyok liskaista; amit én csinálok, anynyira triviális, hogy nem is tudom, miért liskaizmus, hisz - ahogy mondani szokás - már a föníciaiak föltalálták a pénzt... az árucserét meg már jóval korábban. Igaz, hogy a piac azért fejlődött azóta, a kőbaltát nyílra cserélő piactól a mai tőzsdékig ennek azért van története. Az a feltevésem, hogy ezt még lehetne tovább is vinni. A bürokráciát nem mi találtuk ki. A Parkinson-törvényeket nem a szocializmusban fogalmazták meg, hanem Angliában, a tulajdon és az irányítás nyilvánvaló kettéválásának az idején. A részvénytársaságok igazgatótanácsainak működése alapján szűrték le azokat az eseteket, hogy például a bicikligarázson órák hosszat vitatkoztunk, mert ahhoz az igazgatótanácsban mindenki hozzá tud szólni, de az atomerőműről két perc alatt döntünk, mert ahhoz nem ért senki. Valójában mindenütt a világon garantáltan hozzá nem értő pofák döntenek mindenről, amiről azt sem tudják, eszik-e vagy isszák. Ez nem magyar specialitás, nem szocialista specialitás, ez így alakult ki egy történeti fejlődés eredményeként. Nos, az a gyanúm, hogy ennél lehetne jobbat csinálni. Ennek alapja egy felelősebb vállalkozói tulajdon lehetne, amelynek az a lényege, hogy az döntsön a dologról - még csak ne is az, aki gazdálkodik vele, hanem - aki felelősen (garanciával) vállalja, hogy ő fog vele a legjobban gazdálkodni, és ezt a vállalását egy licitálási versenyben ki tudja fejezni; így kiszelektálódik a legalkalmasabb vállalkozó. Nem tudja senki előre, hogy ez kicsoda. Ez a rendszer épp ezt veszi figyelembe. Tehát játsszunk egy olyan játékot, amelyik ezt a legkönnyebben megközelítheti. Ez a szentesi kísérlet lényege, és tulajdonképpen az egész szerződéses üzemeltetés innen indult el.

Farkas Zoltán

(1986/3, 66-80. o.)
 
 

Szembenézni a történelemmel

Interjú Juhász Gyulával

- ...Ön alighanem azon nagyon kevesek közé tartozik ma Magyarországon, akik a foglalkozásuknál, a szakmájuknál fogva kénytelenek szembenézni a leginkább tisztázatlan történeti és eszmetörténeti kérdéseink sorozatával... horthyzmus, Tanácsköztársaság, második világháború, Trianon, zsidókérdés, magyarság, nemzetfogalom, ezek mind a leginkább szembenézésre váró és a legsürgetőbben tisztázandó kérdéseink közé tartoznak. Érzékeny kérdés ez is: hogyan tudná körülírni, hogy mi az ma, hogy magyar és magyarság, és miben látja a tisztességes, pozitív nemzettudat határait vagy jellemzőit?
- Én nem tudok most hirtelenjében tudományos meghatározást mondani, hogy ki a magyar, vagy mi az, hogy magyar. Azt hiszem, hogy magyar az, aki magyarnak érzi magát. Semmiképpen sem lehet a magyar fogalmát az állampolgárral azonosítani, hiszen ismeretes, hogy a magyar etnikumnak az egyharmada a határokon kívül él más államok polgáraiként. Nem jelenthető ki egyszerűen, hogy az a magyar, aki magyarul beszél, hiszen mondjuk Amerikában egy második vagy harmadik generációs ember esetleg már nem is tud magyarul, mégis magyarnak érzi magát. Mert az emlékei, a családja, a kulturális hagyományainak egy része ide köti. Ezért mondom: azt tekinthetem magyarnak, aki magyarnak érzi magát. Ebben aztán megint benne van a történelmi múlt, mert gondolja csak meg, ki mindenkit próbáltak kirekeszteni a magyar történelem folyamán és különösen ebben a században a magyarság köréből! A harmincas évek végén hiába érezte magát valaki magyarnak, a zsidótörvények alapján kiszorították onnan. Vagy hiába érezte magát magyarnak, a másik oldalról, a törzsökös magyar oldalról azt mondták rá, hogy asszimilált. (...)
- Magyarság, nemzettudat... Van magyar jellemvonás Ön szerint?
- Ez megint olyan kérdés, amiről hosszú beszélgetést lehetne folytatni. Mindenesetre: van egy magyar történelem, ez sajátos magyar történelem volt, amely kialakíthatott és ki is alakított bizonyos reflexeket, jó reflexeket is. Ha mi ezeket a történelmileg determinált vonásokat helyesen fölismerjük és tudatosítjuk, az nagyon hasznos lehet, és azt hiszem, hogy már eleve az is adhat egy tartást, hogy ebben a közegben a magyarság fönnmaradt ebben az ezer esztendőben. Igaz, ennek a történelemnek rettenetes vonásai is voltak, nagyon nehéz történelem ez, de egészében nem kell szégyellni. A történelmi teljességet kellene figyelembe venni, napjainkban is.
- Ha már a történelmi teljességnél tartunk: a tudatzavarok között van még valami, amit szerintem föltétlenül ki kell emelni. Azt hiszem, minden nemzeti létnek egyik alapja valamifajta folyamatosságélmény, kontinuitástudat. Érzésem szerint ez ma nincs kellőképpen meg Magyarországon. Mi erről a véleménye?
- ...a kontinuitás 1945-ben szakadt meg azzal, hogy annak a vezető rétegnek a döntő többsége, amely hagyományosan az ország vezető rétege volt, egyszerűen elment ebből az országból. Na, ez is egyedülálló példa. Elment a kormány, elmentek a kormányhivatalok, elment a hadsereg, elment az erőszakszervezet, elment az akkori értelmiségi elit nem kis része. Még a börtönöket is elviszik, mert, ugye, Sopronkőhida politikai foglyait is viszik és hurcolják az utolsó pillanatig. Sokan, nagyon sokan elhagyják ezt az országot, s ebben az értelemben a kontinuitás tényleg megszakad. Minden tökéletesen összeomlik, és ennek a tökéletes összeomlásnak az esetlegességén kellett az új életet indítani. De hogyha mi ezzel csak úgy nézünk szembe, hogy csak azokat a problémákat vagyunk hajlandók látni, amelyek 1945 után jelentkeznek, akkor egy sajátos amnézia áll elő. Minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy föltárjuk az ötvenes évek torzulásait - és nagyon helyes, hogy föltárjuk őket -, de ez nem semlegesíti a korábban történteket. És mindezeket meg kell emészteni, ha elemezni akarjuk egy újabb robbanás időszakát, 1956-ot, annak okait és mindazt, ami akkor ebben a vonatkozásban felszínre került.

Baló György

(1986/8, 4-18. o.)
 
 

Milyen lesz az új év?

Hogy milyennek ígérkezik 1987?
Ígérkezik?! Inkább fenyeget.
Hiszen az ígérkezik szóban a pozitív felhangú ígéret rejtezik, viszont mindabban, amit 1987 „ígér", oly kevés a jó. Egész gazdaságunkban és társadalmunkban annyira halmozódnak a gondok - miközben ránk torlódtak a régiek, újak (vártak és váratlanok) sora is fölbukkan -, hogy a hosszú évek óta tartó válság tényét aligha tagadhatja bárki; legföljebb jelenlegi mélysége, esetleges szakaszolása és okainak rangsora lehet vitatható. (...)
1987-ben aligha lesz mérsékelhető a központi elvonás és újraelosztás mértéke, amely pedig nemzetközi összehasonlításban rendkívül magas, és fenntartja ama állapotot, amelyben a jók vállára mind nagyobb teher hárul, miközben a régóta gyöngék sem kényszerülnek eléggé följavulásra, önfenntartásra. Igaz, a magyar „állam bácsi" igen nagy felelősséget vállalt magára, ám ezeknek rég nem is tud mindenben kellően megfelelni, miközben viszont rengeteget költ.
Persze régen megígért tendencia a központi támogatások lehető lefaragása. Ám ezek tetemes része konokul marad vagy ravaszul újjászületik. S az erős elvonást szükségessé tevő magas állami kiadások egyéb fajtáit vizsgálva egyik-másik szektor igényeinek mérséklése aligha engedhető meg - gondoljunk csak az egészségügy vitathatatlan szükségleteire. (...)
Ugyanakkor egyes helyeken máris van és még növekedni fog a helyi munkaerő-fölösleg. Ezek a „helyek" nem annyira egyes foglalkozásokat vagy iparágakat érintenek, hanem inkább régiókat, főként az ország hagyományosan depressziós részein. Magyarán, a városi munkanélküliség helyett sokkal inkább az fenyeget, hogy - munka híján - újra csökkenni kezd egyes vidékek vonzása. S ennek egyik oka kétségkívül az, hogy a vidéki ipartelepítés sem a természetes útját járta. Szinte csak a szabad munkaerőre - netán a még beépíthető szabad területre - alapozódott. Miközben krónikusan hiányzott a tőke a helyi kisüzemek, a téeszek ipari melléktevékenységének fejlesztéséhez, központi döntések hoztak létre utóbb életképtelennek bizonyult üzemeket, valamint olyan leányvállalatok jöttek létre, amelyek révén a távoli anyavállalat inkább gyarmatosító-kizsákmányoló szerepet játszott, mintsem fejlesztőt. (...)
1987-ben kevés a remény rá, hogy legalább a továbbiakra, 1988-ra rakjunk le jobb alapot. Eközben ma már nem esik anatéma alá a kérdés: bírjuk-e még cérnával? Mi a társadalmi tűrőképesség határa itt és most Magyarországon, 1986 és 1987 mezsgyéjén?
Semmi cinizmus nincs abban, ha szinte csodálkozva állapítom meg: bár az elégedetlenség foka magas, ingerült a közhangulat, irritált a légkör, nemigen látunk élesebb törésvonalakat kirajzolódni. A társadalmi épület falainak sok-sok hajszálrepedése bonyolult rajzolatot mutat, ám súlyosabb omlásnak semmi előjele.
Persze épp elég az elégedetlenség jelen mértéke és természete. Ami ugyanis leginkább megroppant, az képességeink hatékony kibontakoztathatásába vetett hitünk. A tartós gazdasági megtorpanás, a pénzromlás, sokak életszínvonalának lemorzsolódása, az állandó áruhiány - amelynek jellegét, idegesítő, hétköznap-beárnyékoló voltát meg sem értik teli kirakatainkat bámuló látogatóink -, mindez és a többi irritáció nemcsak közvetlen ártalmunkra van, hanem szüntelen erodálja holnapi esélyeinket is.

Lázár István

(1986/12, 94-101. o.)
 
 

Irodalmi kerekasztal 1987 januárjában

Amikor a Mozgó Világ szerkesztősége elhatározta, hogy vitabeszélgetést szervez a magyar irodalomról, tisztában volt vele, hogy a vállalkozás - tekintettel irodalmi és általános közállapotainkra - olyannyira „többesélyes", hogy esetleg létre sem hozható. Végül is nem mindenki jött el, akit meghívtunk, és nem gondoljuk, hogy a beszélgetők A Magyar Irodalmat képviselik. De feltétlen és őszinte köszönettel tartozunk azoknak, akik eljöttek, és úgy gondoljuk, hogy - éppen az ilyen beszélgetések ritkasága miatt - sok következő beszélgetés célja lehet, hogy immár közelebbről közelítse az irodalmat, mint ez alkalommal sikerült.
A beszélgetés 1987. január 15-én, csütörtökön délután zajlott, majdnem hat órán át. Az alábbiakban - a résztvevők előzetes jóváhagyása alapján - közöljük a leginkább közfigyelemre méltó részleteket. (...)

Baló György Két dolgot nem értek itt. Az egyik, hogy meghívunk négy gyakorló magyar szerzőt és két olyan magyar embert, aki gondolkodik az irodalomról, és nem tudunk odajutni, hogy beszélgessünk a magyar irodalomról. Állandóan irodalmon kívüli dolgokról van szó. Próbáltam már javasolni, hogy tekintsük ezt leosztásnak. Olyan leosztásnak, amelyben nem tetszik egy csomó minden, persze hogy nem tetszik, de hát valami talán az irodalmon is múlik, lehetne talán az irodalomról is beszélgetni valamit. A másik, amit nemigen értek...: sok olyan reakció elhangzik mindennap, irodalmároktól is, amelyek végül is folyamatosan megkérdőjelezik ennek az országnak a kinyitását, azt a kísérletét, hogy jobban Európa és a világ része legyen, hogy ne csak Kelet és a KGST felé orientálódjon. Hát miért nem mondják azt, hogy versenyezzünk... Spiró György Teljes hülyeséget mondsz, ne haragudj! Agárdi Péter Hadd védjem meg, hadd védjem meg a magyar irodalmat! A látszat, a látszat... Hernádi Gyula Balónak abszolút, abszolút igaza van... Spiró Nem, nincs igaza! Hernádi Abszolút igaza van! Abszolút retrográd szövegeket mondtok, olyan retrográd, hogy az nem igaz... Berkes Erzsébet Hadd válaszoljak, végül is tőlem kérdezte... Spiró Én, kérlek szépen, vállalom, hogy retrográd vagyok, és azért hülyeség, már bocsáss meg, amit mondsz, mert hogy lehet a magyar irodalmat belehelyezni egy nyugati vagy világirodalmi kontextusba, amikor magyarul születik?! Ez nem a magyar gazdaság - ez a magyar irodalom! Ne haragudj, hogy lehet a magyar irodalmat, amely a magyar olvasó számára készül, bármiféle más irodalommal ilyen módon összevetni? Mi csak a magyar irodalomról beszélünk, ha nem vetted volna észre. Agárdi A magyar irodalomról egyáltalán nem beszélünk. Ebben igaza van Balónak. Spiró Dehogynem. Arról beszélünk, hogy milyen feltételei vannak... Fekete Gyula A feltételekről van szó... Spiró A feltételekről van szó. Egyébként nem is kell a magyar irodalomról beszélni, mert írjuk. - Bocsánatot kérek, egy fél órával ezelőtt kijelentetted, hogy nincs magyar irodalom. Agárdi Egyrészt nem úgy működik... Spiró Nem úgy működik, ahogy kéne. Hernádi A retrográd az, Gyurikám, a retrográd az, amikor azt mondod, hogy olyan erkölcsi csőd van az országban, amilyen még nem volt... Berkes Hadd mondjak valamit... Hernádi Pontosan arról szól a történet, hogy ez az egész, ez az úgynevezett vállalkozói szocializmusba való belépésünknek az első tíz centimétere. Minden gondunk és bajunk ebből a felemásságból fakad. Spiró Engem ez nem érdekel. Se a vállalkozói szocializmus... Hernádi Hát ezért vagy retrográd, öreg! Spiró ...se a másmilyen utópiák, engem a magyar kultúra érdekel. Hernádi Hát a magyar kultúra, a magyar színház, az összefügg ezzel! Mi az, hogy magyar kultúra? Berkes Mindebben, azt hiszem, tükröződik az a fajta valóság, ami ma a magyar irodalom működését és az irodalommal való szót értést terheli. Tehát elkezdjük mi is lefejteni róla az uszadékot, a maszatot, hogy netán egyszer eljussunk az irodalomhoz. Nem válik a vitánk hasznára, hogy sajnos megismételtük azt, ami ma az irodalmi élet uszadéka. Mitől tetszik úgy, hogy reakciósak a mi megnyilvánulásaink? Ennek egy körülbelül másfél-két éve kialakult mechanizmusa van, amitől mi ebbe a látszatba keveredünk. Igen dicséretes és kellően nem honorálható módon a hivatalos vezetés nyitási helyzetbe, „demokratizációba" hozta a magyar társadalmat. A többes jelöléstől kezdve mindennel. Igen, de amikor ez működni kezd, akkor valami mégsem úgy alakul, ahogyan kellene. Mert ha az ember megírja a véleményét, akkor nem az így felszabadított és felajánlott demokratizált fórumokon kapja meg az idevonatkozó kioktatást vagy megtorlást vagy akármi mást, hanem a régi, nem demokratikus fórumokon... Agárdi Ez történetileg nem igaz, bocsáss meg. Azért nem igaz, mert ahhoz, hogy ezt a magyar gazdasági reformot és demokratizálást, minden korlátjával együtt, a hatvanas évek végén el lehetett kezdeni, ahhoz hozzátartozott, hogy már a hatvanas évek elején a kultúrában számos szempontból sokkal több demokratizmus volt, mint a gazdaságban vagy a politikai életben. Ma a kultúrának bizonyos dolgokban valóban követnie kell a gazdasági és politikai élet demokratizálását, de a hatvanas évek elején sokkal nagyobb véleményszabadság volt a kulturális életben, mint a politikai intézményekben. (1987/4, 5-32. o.)   Spiró György: Jönnek

Jönnek a dúlt-keblü mélymagyarok megint,
füzfapoéták, füzfarajongók, jönnek a szarból,
csönd van. Senki se pisszen. Alantról
kevéske hűlt költő csontujja int.
Ó, ha gyilkolni szabadna újra,
csámcsogva, hersegve szívnák a vért -
miért is? ki tudja. Trianonért? -
mered pár utcanév pici csontujja.
Ez olyan klima: itt folyton beborul,
ez rendben van, de szégyen, szégyen, szégyen,
hogy mindenki kussol, hogy mindenki fél,
és nekünk kell jönnünk, pár csenevésznek,
hogy bebizonyitsuk:
nemcsak a szemetek tudnak magyarul.
1984
 
(1987/4)
 
 

Meghúzom magam

- Ez az egyik legjobb szamizdat, amit olvastam - mondta a harmadik főszerkesztő a Vasalt ruha mángorolva című írásomról [Megjelent a Mozgó Világban] -, csak baloldalinak jobboldali, jobboldalinak baloldali.
Azért bíztam benne, hogy nem csupán a szűk ismerősi kör lesz e dolgozat egyedüli olvasója, mivel Gondos Ernő, a Magyarország felfedezése sorozat szerkesztőbizottságának titkára, belekóstolva a téeszelnökökről írt könyvem kéziratába, meglepetésemre azt javallotta, hogy ne cenzúrázzam magam, bízzam azt rájuk, remélhettem hát, hogy legalább a könyvben hírt adhatok a törvénytelenség eme históriájáról. Azért csak hírt, mert a hatívnyi interjú megbontotta volna a kötet egyensúlyát, oda csak a negyedére rövidített vázát illeszthettem be. Ez is több azért annál, amivel Makk Károlyt kifizették, amikor a tüzes történetből azon melegében filmet szeretett volna forgatni.
Börtönnel mángoroltan maga Kovács Alajos is tudomásul vette, hogy sorsa nem szalonképes. Gyöngéd erőszakkal végül is szóra bírtam, és az Elnök harmadolva - először még ez volt a cím - második díjat nyert a Forrás 1983-as pályázatán. De más a versengés, és más az élet. A folyóirat szerkesztőbizottsága a már kiszedett legártatlanabb részlet közlését sem vállalta. Rám fizettek: volt egy díjazott írás(unk), közölhető kézirat, publikáció meg sehol.
Eltelt három év, a harmadolt életű elnök története eljutott a Mozgó Világhoz, és elkezdtük kerülgetni, mint a honpolgár az új jégszekrényt, amit a saját kocsijával akar hazavinni. Befér? Nem fér? Némi horzsolás árán végül csak sikerült belegyömöszölni az általunk elképzelt tűréshatárok közé az írást: a szöveg csak annyira szelídült, hogy a főszereplő és a krónikás közvetve sem kényszerült hazugságra, lényeges dolgot nem hallgattunk el, véleményalkotásra meg úgyis képes minden ivarérett olvasó.
- Meghúzod magad, vagy húzzam meg én? - kérdezte a rovatszerkesztő, amikor a kompromisszum megszületett, és még egy fájdalomcsillapító megjegyzésről sem feledkezett meg:
- Egyszerre száztíz flekket nem tudunk közölni, azt meg te is tudod, hogy két részletben nem adhatjuk.
Javaslatai alapján végül átírtam és rövidítettem a szöveget. Egy ilyen műtéthez hideg fej kell, néha mégis megfájdult a szívem. A nyilallások mind azt kérdezték: te ezt közölnéd szerkesztőként? Önmagammal ekként szembekerülve, többnyire elbizonytalanodom. Adtam már ki a kezemből nem egy olyan írást, amit változtatás nélkül a másik énem nem mert volna közölni. A Vasalt ruha... esetében én is ragaszkodtam volna néhány mondat kihúzásához, ha a monológot nem szerzőként jegyzem. Mondhatnám, mindenkibe szorult valamennyi gyávaság, de felesleges lenne mentegetőzni; itt talán nem is bátorságról vagy nyúlszívűségről van szó, hanem a korlátozott nyilvánosság okozta tudathasadásról, Kelet-Közép-Európa közszereplőinek betegségéről. A félelem, hogy ne csináljunk bajt, hogy legalább rosszabb ne legyen, erősebb a hogyan-lehetne-jobb vágyánál. Helybenjárásunk talán itt kezdődik.
Kovács Alajos szomorú históriája juthatott a Forrás szerkesztőinek eszébe, ezért kértek fel, hogy a szociográfia jelenével és jövőjével foglalkozó munkaértekezleten „Egy gyakorló szociográfus tapasztalatai" címmel fűzzek kiegészítést Gombár Csaba vitaindítójához. Kiderült aztán, hogy az Erdei Ferenc születésének 75. évfordulójára kiírt szociográfia- és tanulmánypályázat megnyerésének köszönhettem a megtiszteltetést, ám ezt csak ott súgták meg.

Pünkösti Árpád

(1987/8, 77-93. o.)
 
 

Tartalom 1988/1

 

A HELYZET

(Sajtóösszeállítás)
 
Tellér Gyula 6 A szerkesztő megjegyzése

7 GAZDASÁG

Tardos Márton 25 Utószó a gazdasághoz

27 TÁRSADALOM

Andorka Rudolf 37 Utószó a Társadalomhoz

38 POLITIKA

Bihari Mihály 51 Utószó a Politikához

53 ÉRTÉK ÉS KULTÚRA

Vitányi Iván 57 Utószó az Érték és kul- túrához
A sajtóösszeállítás elkészítésében részt vettek: Tellér Gyula (szerkesztő), Andorka Rudolf, Bihari Mihály, Tardos Márton, Vitányi Iván (szakértő szerkesztők), Áder János, Bencze Valéria, Fábián Tamás, Farkas Anita, Galló Béla, Hegedűs István, Petőcz György, Rideg Margit, Sík Júlia, Simon István, Szántó Zoltán, Tóth Margit (anyaggyűjtő szerkesztők)
 

MERRE MENJÜNK?

 
Baló György60A körkérdés
Bihari István61Hova vagy merre?
Fekete Sándor63Irány: a (több) szabad-
ság!?!
Ferge Zsuzsa66Lehet-e másként?
Galgóczi Erzsébet69Garancia: a nép
Kolosi Tamás 71Mi van válságban?
Kulcsár Kálmán74„Mindez a múlt..."
Lázár István77Merre, meddig?...
Harcba, háborúba
Lengyel László82 Neszezések
Ludassy Mária86Jó - rossz
Marosán György88Leltár - végrendelet
Miszlivetz Ferenc91Egyes szám első személy
felé
Németh Miklós96Gazdasági feladatok -
társadalmi értékek
Nyíri Tamás100A holnap túszai vagyunk
Schmidt Péter104Ütköztetni, integrálni
Simó Sándor107Háttérben
Sükösd Mihály111Címszavakban
Szinetár Miklós114Valami nagy-nagy egység
kellene
Tétényi Pál117„Nem merre?" - Hogyan?
Vámos Tibor120Van nyerési esély (is)
Vissi Ferenc122Hogyan tovább?
Zsengellér István127Kiküszöbölni a rossz
tervezést

Brenner György rajzaival     Egy elhallgatott koncepciós per

Demény Pál alakjával kapcsolatban sokkal több pittoreszk legenda kering - s ezek jó része igaz is -, mint valóban tudományos elemzés életútjáról és tevékenységéről. Így igaz az az anekdotának is beillő történet (amit Moldova György meg is írt), hogy fogságának első évei alatt - még a koalíciós időkben vagyunk - hol éhségsztrájkot folytat ügye tisztességes kivizsgálásáért, hol Péter Gábor asztalánál étkeztetik, és - politikai rabként - marxista szemináriumot tart a politikai rendőrség tisztjei számára, akik felállással köszöntik a tanár urat, aztán visszakísérik cellájába a rabot. Igaz, hogy letartóztatása úgy történik, hogy Péter Gábor, akivel 1944 novembere óta (amikor a vonal és az úgynevezett Demény-frakció szervezetileg egyesült) egyaránt a Magyar Kommunista Párt központi vezetőségének - legalábbis elvben - egyenjogú tagjai, megjelenik a lakásán, és azzal az ürüggyel, hogy a Budapestre érkezett Gerő Ernő beszélni kíván vele, becsalja az Andrássy út 60.-ba, amely az egykori nyilaskeresztes pártközpontból időközben az új politikai rendőrség székháza lett. „Ne hozz kabátot se magaddal, Pali, majd autón viszszaküldelek" - mondja, és ott közli vele, hogy „tekintsd magad a párt foglyának" (sic!). Az a Péter Gábor egyébként, aki csak később válik a magyar Abakumovvá, akinek szintén Demény menti meg életét a Szálasi-rémuralom idején, akit - tréfásan - „keresztfiának" nevez. (F. Sándornénak és gyermekeinek visz mentesítő iratokat, de az asszony arra kéri, hogy adjon a szomszéd szobában várakozó Eisenberger Benő szabósegéd számára is egy garnitúra kitöltetlen okiratot. F. Sándorné megkérdi, hogy milyen névre állítsa ki. Demény azt feleli, a két kiskorú gyermeke utónevére. Az egyik Péter, a másik Gábor.) És igaz az is, hogy a Rajk-per alkalmából tőle is vallomást akarnak kicsikarni Rajk ellen - 1949-ben vagyunk, talán további hét kemény börtönévtől menthetné meg magát -, de Demény ironikusan azt válaszolja: „Csak nem gondolják, hogy a Horthy politikai rendőrsége olyan ostoba volt, hogy összeismertesse egymással titkosügynökeit." És amikor 1953-ban Péter Gábor ellen indul per, ismét előhívják a börtöncellából - ez alkalommal Farkas Mihály -, hogy tanúsítsa: Péter Gábor cionista és rendőrspicli. Demény azt válaszolja Farkasnak: „Nekem aztán igazán nincs okom Péter Gábort szeretni [mint ahogy Rajkot se volt - Gy. E.], de se cionista, se spicli nem volt." „Magával nem lehet beszélni, maga teljesen őrült, védi az árulóját, a hóhérját" - dühöng a kihallgatója. „Ha igazi bűneivel fogják vádolni, tanúskodom majd, de egyben megígérem azt is, hogy ha a legközelebbi alkalommal maga ellen kérnek fel hamis tanúvallomásra, annak a kérésnek sem fogok eleget tenni."

Gyertyán Ervin

(1988/3, 32-49. o.)
 
 

Ménesi út 12.

Interjú Stumpf Istvánnal

...A legújabb kutatások nagyon erőteljes kasztosodást mutatnak ki már a középiskolások körében, az új dzsentroid, a prakticista, privatizáló életmód terjedését. Ehhez képest is alternatívát jelentenek a szakkollégiumok közéleti orientáltságukkal, másféle, úgynevezett posztmateriális értékrendjükkel.
- Kinek és miért érdeke, hogy az előbbiekben vázolt rendszerből kiváljon, önértékeket hirdessen meg, az általánostól eltérő pályát nyisson meg?
- Szerintem az utóbbi tíz évben felnőtt generációk világosan látják, hogy a perspektívák lényegesen elhalványultak. Ezért - akár a pillanatnyi önérdekük ellenére is - olyan tevékenységbe kell belekezdeniük, s olyan teljesítményt felhalmozniuk, amely az európai történelmi progresszió értékrendje alapján valóban konvertálható tudást jelent, és egy erkölcsileg tisztult, funkcionális, jól működő társadalomban nélkülözhetetlen.

Mélykuti Attila

(1988/5, 39-48. o.)
 
 

Van-e még álom Közép-Európáról?

Nem állunk el attól a rögeszmétől: hogy a keleti és a nyugati fele együtt alkotja Európát. A Nyugat a Kelet miatt nem bír csak egymaga lenni, a Kelet a Nyugat miatt nem bír csak egymaga lenni, még ha a katonai tömbök emberei szeretnének is abban a hiszemben élni, hogy a másik fél voltaképpen nincs is, s nem is kell sokat törődnünk vele, hanem elég fegyverkezni ellene. A Nyugat és a Kelet a leginkább ott kénytelenek egymásról tudomást venni, ahol egymáshoz érnek. Ahol félő, hogy közösen eltűnnénk a föld színéről, ha a nagy világerők átmennének rajtunk. Ha nem szőjük meg Közép-Európát, akkor a városaink is, mi magunk is még szürkébbek leszünk, mint most vagyunk.
Itt élünk, nemzetek egymás mellett, meghatározottan, de nem tehetetlenül. Közép-Európa gondolatát lehet makacs álmodozásnak tekinteni, a jelenség különössége azonban abban áll, hogy sok közép-európainak szüksége van erre az öntudatra. Enélkül minden nagyobb városunk végállomás, határszéli peremváros marad. Ha nincs stratégiánk, akkor statiszták vagyunk és áldozatok. A közép-európai álom valami olyasmiről szól, ami természetes, és amiről nem lehet lemondani. Ha gondolkozunk, nehezen tudjuk kikerülni, ha ki akarjuk kerülni, jobb, ha óvakodunk a gondolkodástól.
A múlt századi romantikus patrióták álmának szemhatára a nemzetállam volt. Amely kősziklaként áll a zajló tengeren. Lehetnénk már egy kissé matrióták is. Közép-Európa: ez valami anyás dolog.

Konrád György

(1988/8, 3-17. o.)
 

Vitányi Iván: Bevezetés a túlélés-tanba

Eljön tehát a nagy nap - mire ezek a sorok megjelennek, talán már el is jött. Megtörténik akkorra, amire vártunk, és amire a legjobbak mindig is vártak: megalakult - nemcsak formálisan, de valójában, legalábbis kereteit tekintve - a magyar többpártrendszer, a „plurális" parlamenti demokrácia.
Mindig is vártuk, mondom, mert történelmünkben többször is nekirugaszkodtunk a feladatnak, így 1848-ban, 1867-ben, 1918-ban, majd az én nemzedékem életében háromszor is: 1945-ben, 1956-ban és végül most. Tanárok vagyunk tehát a nekirugaszkodásban, de kezdők a beérkezésben, tanárok a vetésben, de bukott nebulók az aratásban.
Az utolsó ötven év nekifutásai különösen keservesek. Állandóan mögötte már a megkésettség szorítása, az a tudat, hogy most egy csapásra évszázadok lemaradását kell behozni, és ha nem sikerül, hosszú időre a perifériára szorulunk. Egyre nőtt tehát a pátosz, fokozódtak az indulatok, egyre inkább azt érezte mindenki, hogy „most vagy soha" - és amikor ilyen hitben kell cselekedni, nehéz megmaradni a racionalitás határain belül. Nyugati barátaink nehezen tudják megérteni, hogy ha mi azt mondjuk: demokrácia, annak egészen más jelentése van, mint náluk. Ők, ha mondják, úgy beszélnek róla, mint magától értetődő dologról. Mi, ha mondjuk, egy mindeddig elérhetetlen álomról szólunk, sőt sokszor a fejünkkel játszottunk, tehát beleremeg a hangunk.
Nemcsak a nekifutásban vagyunk azonban tanárok, van még egy szakma, amelyben katedrát érdemlünk. Miután fellángolásainkat többnyire bukás kísérte, be kellett rendezkednünk a túlélésre. Ebben talán még nagyobb szakértelemre tettünk szert. Talán nincs még egy nép, amely ily tökélyre vitte volna. A nagy bukások után előbb a sokk következett, gyakran az egykedvűség, de aztán nemsokára új filozófia kezdett elterjedni, amely a politikától az élet felé fordult, azokat a lehetőségeket kereste meg, amelyekkel mégis elviselhetővé lehetett tenni az életet.
Ebben a szellemben fogant Móricz Zsigmond híres és sokat bírált jelszava: „Ne politizálj, építkezz!" Ezt fogalmazta meg Veres Péter verse:
„Kapaszkodj meg ebbe a földbe erősen, magyarom! / Ha nem lehettél benne szálfa, legyél hát cserje, vagy legyél csak gyom!"
Ami egyben a parasztság évszázados magatartása. Mivelhogy a túlélés ősi mesterei minden korban és minden társadalomban a parasztok voltak, ők tudták tekintetüket a társadalmi mozgás látványos felszínéről a mindennapi élet mélyei felé fordítani. Számukra az emberi közösség nem szerkezet, hanem szerves televény, hogy ismét Veres Pétert idézzem: tenyészet. A modern társadalom nagy mozgalmainak vereségei után a kárvallott rétegek szükségszerűen paraszttá alakulnak vissza (legalábbis mentalitásukban), olyan televényt formálnak, amely később ismét táptalaja lehet a növekedésnek.
Az én nemzedékemnek többször is alkalma volt ezt a magatartást átélni vagy legalább szemlélni. Hadd soroljam saját tapasztalataimat. A negyvenes évek elején kezdtem megismerkedni azokkal az emberekkel, akik számomra addig ismeretlen várakozással tekintettek a jövőbe: majd bekövetkezik a pillanat, amikor minden megváltozik, a baloldal a sötétből kikerül a fénybe. Addig azonban életben kell maradni, ám ugyanakkor készületben lenni. A hatalom átvételére készülődő illegális és félillegális szervezetek örök taktikája ez, amelyek modulációit az illegalitásnak - vagy ami ugyanaz: a nyílt fellépés lehetőségének - mértéke szabja meg. Érdekes volt megfigyelni, mennyire hasonlított ez a viselkedés a hetvenes évek ellenzékéhez - azonos helyzet azonos reakciót szül.
Pont a fordítottját figyelhettem meg 1945 után abban a társadalmi rétegben, amelybe beleszülettem; a dzsentri-hivatalnoki-értelmiségi úri középosztályban. Láttam azokat a férfiakat, akik nemrég tevékenyen vezettek hivatalokat, gazdaságokat, magától értetődően sütkéreztek szeretteik körében, vagy akár két kézzel szórták a pénzt - és most hirtelen összeomlottak, egyik pillanatról a másikra otthonülő vénemberek lettek, akik hetekre le sem vették a házi papucsot. Már semmi más nem érdekelte őket, csak hogy valahogy megmaradjanak, és élhessenek az emlékeiknek. Ők is vártak valamilyen csodálatos fordulatot, de az egyre messzebb került tőlük, miként a délibáb - kevesüknek adatott meg, hogy kivárják azt a kis negyvenöt évet. Gyerekeikkel és unokáikkal azonban másként fordult a világ. Még jól ismertem osztályom gazdagabb részének csemetéit. Egyik nagybátyám, Pálóczi Horváth Lajos (akinek önéletrajzi regényét Álompákász címmel nemrég adták ki) sajátos statisztikát készített családunkról. Sorra vette az egymás után következő nemzedékeket, és megszámolta, hányan éltek közöttük tisztes-konstruktív életet, és hányan valósították meg a mulatozó dzsentri „ideáját", vagy hányan süllyedtek valami devianciába - amint lefele haladt a nemzedékek létráján, annál többen voltak sorolhatók az utóbbiba. Negyvenöt után a tendencia megfordult. Az osztály elvesztette hatalmát és vagyonát, fiai és leányai belevettettek a való életbe - és csodák csodájára többségükben helytálltak. Ma megbecsült emberek sokaságával találkozom közülük a legkülönbözőbb pályákon, úgy látszik, genetikailag jót tesz, ha egy-egy fészekalja népesség nem őrzi túl sokáig a kiváltságait.
Aztán megint csak másfajta túlélési stratégia volt az, ami 1957 után köszöntött ránk, és aminek már személyemben is részese voltam. Végigcsináltuk az ötvenes éveket, a Nagy Imre-Rákosi-harcot, majd 1956-ot, és a forradalom bukása után szinte megsemmisülten fordultunk befelé, önmagunkba. Vagy talán még pontosabb, ha azt mondom: Nagy Imre kivégzése után. Addig ugyanis még élt bennünk valami irracionális reménykedés: összejártunk, vitattuk az esélyeket, elemzéseket-kiáltványokat fogalmaztunk, és készek voltunk az újrakezdésre. Amikor a rádió bemondta a hírt, mindezt abbahagytuk. Ha szóltunk róla, iszonyat tükröződött szemünkben, ezért inkább nem szóltunk, és hovatovább semmiről sem szóltunk, ami emlékeztetett a politikára, hajdani életünkre. Egy nemzedék - vagyis nem egyetlen korosztály, hanem egy egész, politikára nagyon érzékeny réteg - programozta át magát a túlélésre. Egyszerre észrevettük az élet apró örömeit, koncertre jártunk, virágot neveltünk és kertet műveltünk, politika helyett az irodalomról és filmről beszélgettünk, fogékonyabbak lettünk a szerelemre és rehabilitáltuk a szórakozás ezer fajtáját. A nálunk kicsikét fiatalabbak pedig egyszerre új zenei és kulturális divatoknak kezdtek hódolni.
Ennyi tapasztalattal talán elmondhatjuk, hogy tudjuk, hogy milyen az, ha emberek, embercsoportok a túlélésre rendezkednek be. Pedig a java még hátra van: amikor nemcsak egy réteg, hanem szinte az egész társadalom, vagy legalábbis nagy része ezt tűzi ki célul.
Ezekhez a korokhoz tartozik a miénk is. Meglehet ugyan, hogy ezt a megállapítást nem veszik szívesen a most folyó átalakulás élharcosai, legalábbis azok, akik úgy szeretnék beállítani, mintha mindaz, ami történik, közvetlenül alulról táplálkozó folyamatként történne, és a vezető testületek és irányzatok voltaképpen csak a népben mindig benne élő, ám olykor csak szunnyadó akaratát személyesítik meg. Jól tudjuk azonban, hogy ez ma még nincs így, és arra sincs garancia, hogy bekövetkezik. Eleget beszélünk a „hallgatag többségről", vagyis éppen arról, hogy csak egy kisebbség jutott el a politikai mozgásban való tudatos részvételig, nagyobbik része a várakozás álláspontjára helyezkedik.
Nem csak azok sorolandók ide, akik a jelenlegi (1990. januári) közvélemény-kutatások szerint még nem döntöttek arról, hogy hova szavazzanak. Számuk nem kicsiny, azt mondják, úgy 30-35 százalék. E cikk megjelenésekor már tudjuk, hányad részük döntött végül és hogyan, de ez nem ok arra, hogy őket a tudatos ágensek közé soroljuk, választásuk feltehetőleg csak azt mutatja, hogy pillanatnyilag mely politikai erőt találják alkalmasabbnak arra, hogy túlélésük legjobb keretét megadja. És ugyanez mondható azok jelentős részéről is, akik a felmérések szerint már „döntöttek". Ezt a döntést ugyanis lényegében ugyanaz motiválja.
Gondoljuk csak meg: hogyan tudnának eligazodni azok között a politikai pártok, szervezetek, erők között, amelyek tevékenysége csak rövid idővel azelőtt jelent meg előttük, és amelyek programja, célja, magatartása sok esetben még a politikában járatosak számára sem könnyen megközelíthető. Hogyan tudnának eligazodni azok az emberek, akiket már az elmúlt évek társadalmi átalakulásai is forgószél módjára ragadtak el tradicionális helyükről, és tettek valahová máshová, akik ezzel elvesztették ősi gyökereiket, de még nem tudtak az új talajban megfogódzni, akik életformája bizonytalanná, stabilitásban szűkölködővé vált, és akikhez a kultúra csak legalpáribb formáiban jutott el. Mekkora ez a réteg? Számíthatjuk különbözőképpen, de nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy legalább a társadalom egyharmada. Mellettük ott vannak azok a rétegek, amelyek már nem ennyire kiszolgáltatottak, amelyeknek már sikerült a maguk identitását megtalálni, módjuk van arra, hogy keressék a gyarapodás útját, jó érzékkel ki is tudják tapintani a lehetőségeket, de egyetemes és politikai kultúra hiányában mindezt mindig a maguk „kisvilága" szempontjából ítélik meg, a társadalom „nagyvilágában" nem tudnak és nem akarnak eligazodni. Ők képviselik a másik egyharmadot.
A felvázolt három csoportból eleddig a középső volt mestere a túlélésnek. (Úgy is mondhatnám, hogy a pozitív, gyarapodással járó túlélésének, megkülönböztetve a harmadik csoport „negatív" túlélésétől, amely csupán a pusztulás elkerülését jelenti, de a stagnálás szintjén.) Azt tette az elmúlt évtizedekben is. Elfogadta a Kádár-korszak számára kínált kompromisszumait, és az engedményeket megragadva olyan stratégiát tudott kidolgozni és alkalmazni, ami biztosította számára a „bővített újratermelést".
Eörsi István őmiattuk szidja meg a magyar népet azért, mert beugrott Kádárnak (abban a cikkében, amelyben az én egyik írásomat kritizálja). Megrovóan idézi fel, hogy a hatvanas-hetvenes években a lakosság jelentős része fogadta el a kompromisszumot a rendszerrel, mintegy „egy tál lencséért" hajlandó volt megfeledkezni a politikai szabadság hajthatatlan védelméről.
Sajnos azt hiszem, hogy ebben a kérdésben a népnek adok igazat. Elfogadta a kompromisszumot? Hát mért ne fogadta volna el, amikor az az élet lehetőségét jelentette milliók számára? Azt a lehetőséget, hogy kicsivel nagyobb lakásba lehet költözni, kicsivel jobban lehet élni, kicsivel többet lehet szerezni a családnak, kicsivel többet lehet utazni, sőt még kicsivel szabadabban is lehet beszélni. Hogy nincs hozzá az a politikai demokrácia, nincs a magántulajdon virágzása, mint Nyugaton? Akkor az emberek elég roszszat tapasztaltak ahhoz, hogy örüljenek a kevés jónak. És különben is: a politikai rendszer és a szabadság absztrakciójához képest a ház és az autó maga volt a konkrét valóság. Mindig egységes ösztönről tesz tanúságot, amikor az emberek a szürke elmélettel szemben az „élet zöld fájának" adnak elsőbbséget.
Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy az emberek - akár a most tárgyalt rétegekben - szerették a rendszert. Úgy tekintettek rá, mint paraszt a nadrágos úrra. Mert felfogták, hogy elfogadására vagy elvetésére nincs kompetenciájuk, megpróbáltak hozzá úgy alkalmazkodni, hogy közben megtalálják a maguk számításait. Ez volt a magyar túlélési mozgalom csúcsteljesítménye. Magyarország ekkor lett valami furcsa kelet-európai mintaország, „a legvidámabb barakk a lágerben". Furcsa színpadon játszottunk, amelynek két átellenes oldalán ült a közönség, és ugyanannak a darabnak más volt az értelme erről, mint arról. Erről úgy is lehetett nézni, mint valami polgári zenés színdarabot, mint egy liberalizmussal lágyított szocializmus kísérletét, amely elviselhetővé teszi az életet, sőt bizonyos konszenzust is képes teremteni (ha választások lennének Kelet-Európában - írták a nyugati lapok -, Magyarországon Kádár nyerné meg). De aki a másik oldalról nézte, az az elnyomatás véres tragédiájának érlelődését láthatta. Ez a kettősség volt a jellemző egészen a nyolcvanas évek közepéig, amikorra nemcsak a nemzetközi értelemben vett rendszer tartalékai merültek ki, de a magyar „külön út" lehetősége is megszűnt a második eladósodási hullámmal.
Ugyanazok a tömegek, amelyek akkor Kádárt Jani bácsinak nevezve statisztáltak a pártállam ceremóniájában (hogy cserébe zavartalanul élvezhessék az „engedményeket"), azok most hasonlóan magától értetődően beszélnek a kommunista elnyomásról, sőt ha utcára viszik őket, felháborodástól remegve kiáltják a „feszítsd meg"-et. Ugyanazok tettek akkor úgy, és tesznek most így. Ez azonban csak a politikai kisebbség számára következetlenség: ők valójában mindig ugyanazt tették: élni akartak, meg akartak maradni. A rendszert akkor sem szerették, de mert a dolgok kialakult rendje szerint nem lehetett hangosan kimondani, tartózkodtak a szószátyárkodástól. Ma viszont az a dolgok kialakult rendje, hogy öblös intonációval kell megbélyegezni. A túlélés specialistái nem tehetnek másképpen.
Hadd idézzek fel egy másik rendszerváltást. Hányan voltak, akik 1944 nyarán szocialistának vagy kommunistának vallották magukat? Nem lehettek nagyon sokan, az ellenállásban néhány ezer ember ha részt vett. Ugyanakkor 44 nyarán Budapesten telve voltak a vendéglők, a színházi élet legnagyobb sikere a Latyi Matyi, az emberek reménykednek, hogy megússzák, a társadalom nagy része (éppen azok, akik pedig nem antiszemiták) e cél érdekében inkább hajlandók szemüket-fülüket is becsukni, hogy ne jusson el hozzájuk a vidéki zsidóság bevagonírozásának lármája. És aztán 1945-ben a szavazók 17 százaléka vallja magát kommunistának, ennél is több szociáldemokratának. Vajon hol voltak egy évvel azelőtt? Akkor hazudtak, vagy most? Sem akkor, sem most, a legtöbben 45-ben komolyan elhitték, hogy már 44-ben azok voltak. Aki túlélést akar, visszafelé is át tudja szerkeszteni a programot, az ember különben is annyi mindenfélét mond és gondol, hogy ki-ki találhat a múltjában olyan mozzanatot, amivel egy későbbi pálfordulást nemcsak igazolhat, de viszsza is vetíthet. Ilyen az emberi lélek konstrukciója, és ezt természetesnek kell ítélnünk mindazokban az esetekben, amikor nem alakul még ki tudatos politikai magatartás, márpedig az emberek túlnyomó részében - mondom, harmadában - ez nem történt meg.
A legdemokratikusabb társadalomban sem valósult meg eleddig, hogy az egész lakosság eljusson a politikai tudatosság teljességére. (Ezért mondta Rousseau, hogy igazi demokrácia csak az angyalok között lehetséges.) Magasabb rendű szervezetben nem is szükséges, de nem is lehetséges, hogy a képződmény minden egyes tagja egyazon intenzitással lásson el azonos feladatokat, különösen nem az egész szervezet irányítását. E téren munkamegosztásnak kell létrejönnie, az emberek egy kisebb halmazának vagy halmazainak kell betöltenie az egész halmazon belül az irányítás funkcióját. (Nem az irányítás szervezetéről beszélek, az államról stb., hanem mindazok köréről, akik ennek működésében érdekeltek. Ez viszont nem azonos a hatalmi elittel sem, mert az ismét szűkebb kör, csak a hatalom gyakorlását foglalja magába.) Lehet kevesellni vagy sokallni, a funkciók ilyetén felosztása tény, és létrejött csoportok nem azonosak a társadalom más dimenziók szerinti tagolódásával, osztályokkal, foglalkozási csoportokkal, rétegekkel. Más kérdés, hogy milyen a viszony az ilyen értelemben vett részek között. Nálunk fejlettebb demokráciákban a politikai halmaz nem nagyságában különbözik a miénktől, hanem abban, hogy az egészben való elhelyezkedése, a többi résszel való kapcsolata szervesebb. Erre való ez a „civil társadalom", amely belül is megteremtené a maga részpolitikai szervezetét, így a társadalmat a politika úgy tudja átjárni, hogy mégsem kell magát a politikának alávetnie. Nálunk ez a szerveződés hiányzik, ezért válik a politikába be nem kapcsoltak halmaza „hallgatag többséggé", és ezért érezzük olykor úgy, hogy ez a hallgatás veszedelmeket rejt magában.
Most persze nemcsak a rendszer változik: a hatalmi elit is. Az is szócska kitétele igen fontos ebben a mondatban, amelyet úgy is megfordíthatunk: remélhetőleg nemcsak a hatalmi elit változik, de a hatalom szerkezete. A volt elitnek mint zárt képződménynek mindenképpen el kell tűnnie, részben már el is tűnt. A kérdés az, hogy mi legyen azokkal, akik benne voltak. Ilyenkor mindig lábra kap az a követelés, hogy egyedeiben is le kell tűnniük a társadalom színpadáról, és minden pontra új embereknek kell jönniök. Ez történt 1945-ben, ám ez bizonyult hibásnak később, az akkor szétesőben levő demokrácia a fürdővízzel együtt kiöntötte a gyereket is, olyan apparátust vesztegetett el, amely még jobb ügy érdekében is fungálni tudott volna. A látszatradikalizmus azzal bosszulta meg magát, hogy a helyébe lépő új apparátus - nem lévén előtte más minta - egyszerűen lemásolta a régit, újratermelte annak feudális viszonyait. (De hozhatnánk nagyobb történelmi példát is, ahogy a Szovjetunióban - Lenin minden akadékoskodása ellenére - végeredményben a cári típusú bürokrácia épült újjá.) A szerves fejlődés törvényeihez tartozik, hogy a szervezet erősebb az embernél; ha pusztán az embereket cserélik, de a szervezet alapvető elhelyezkedését nem, akkor a régi fog visszaépülni.
A kérdés most is így van feltéve. Meglehet, nem népszerű dolog ezt újfent elmondani, amikor emberek ezrei várnak arra, hogy a rendszerváltás keretében előbbre jussanak, és sok politikai szervezetnek jött kapóra ezt az igyekezetet kihasználni. Másrészt azonban a volt rendszer apparátusához is olyan emberek ezrei és százezrei tartoztak, akik többségükben alkalmasak lennének az új körülmények között is. Ők most szeretnék túlélni ezt a történelmi változást. Helyzetük kritikus, mert nem kevés emberről van szó, hanem egy olyan rétegről, amely (leszámítva a veteránokat) többségében még mindig tetterős és hadra fogható, de amelynek egy része kétségtelenül kompromittálódott.
A feladat mindenesetre kettős. Egyrészt kétségkívül szükség van őrségváltásra, mert az új politikához új emberek kellenek parancsnoki posztokra és alsóbb funkciókra egyaránt. Másrészt az új rendszert az teszi szervessé, ha megfelelően be tudja építeni a régi felhasználható elemeit. A radikalizmus egy bizonyos mértéken túl hasonló veszéllyel jár, mint a radikalizmus hiánya.
Minden forradalmi rendszer a forradalom győzelme után azzal a nehéz feladattal kerül szembe, hogy másként néz ki a dolog „alulról" és „felülről". Alulról megrészegítően szép a forradalom dinamizmusa, de felülről jobban látszik, hogy a társadalom, gazdaság, kultúra kemény rendszereit nem lehet egyetlen rohammal bevenni, hanem a struktúrák nehéz és hosszan tartó átalakítására kell felkészülni. E folyamatban a túlélés pozitív szerepet kaphat, ha meg tudjuk találni a mértéket.
Abban a pillanatban, amikor a megvalósulás szakaszába lép, minden társadalmi változtatásra törő folyamatban be kell következnie egy váltásnak. Úgy mondhatnám (bár a lecke nem csak a szocializmusra érvényes), hogy Marxtól - de még inkább Bakunyintól - Bernsteinhez kell előrelépni. A most győztes egykori magyar ellenzéknek a maga bernsteinizmusához. Minél hamarabb, annál jobb.
(1990/4)
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk