stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   




Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság

Hungarológiai Értesítõ
Könyvismertetések
Néprajz
1990

Balogh Balázs Népszokás, néphit, népi vallásosság. Főszerk. Dömötör Tekla, szerk. Hoppál Mihály.
Folklór 3. Akadémiai K. Bp. 1990. 867 l.
recenziót várunk Faragó József


Barna Gábor: Búcsújáró és kegyhelyek Magyarországon.
Medicina Könyvkiadó, Budapest, 1990. 175 l. (Panoráma)

A sorozatcím jelzi, hogy nem szakmai közönség számára készült könyvről van szó, hanem vallási, vagy más okból a búcsújáró helyek iránt érdeklődőknek. A kiadó helyesen mérte fel ennek az igénynek a létezését, és hiánypótló, hasznos könyvet jelentetett meg. A kötet belső borítóján levő Magyarország térképén láthatók azok a helységek, amelyekről a könyvben szó lesz, majd kinagyítva a 10-13. oldalon részletesebb térképek találhatók.
A kötet elején a szerző részletesen szól a búcsú lényegéről és a búcsújárás rövid történetéről. A magyar búcsújárásnak ezeréves hagyománya van. A kereszténységre áttért magyar nép először azokba az európai zarándoklatokba kapcsolódott be, amelyek a Szentföldre és Rómába tartottak. Ezek mellett még számos olyan európai kegyhelyről tudunk, ahová sok magyar zarándok eljutott. Ilyen például Aachen, Máriacell, Częstochowa. Ezek a kegyhelyek a keresztény európai kultúrközösséghez tartozó népek találkozóhelyei voltak. Nemcsak a népek és kultúrák öntudatosodását segítette elő a más kultúrákkal való találkozás, hanem az egymással való kapcsolatok kiépítését és megerősítését is.
A búcsús ünnepek felsorolása után ábécérendben következnek az ország búcsújáró helyei. Egy-egy kegyhely bemutatásánál először a hely történetéről, majd a templomról, s ha van, a mellette levő kolostorról olvashatunk rövid összefoglalást. Ha a búcsújáró helyen vagy környékén van fontos és ehhez a gondolatkörhöz kapcsolódó látnivaló, a szerző nem
mulasztja el említését. A lényegretörő leírásokat turisztikai információ zárja. A kötet végén búcsús naptár olvasható, amely az egyházi év napjaihoz kapcsolódó fontosabb búcsúk helyeit mutatja be. A kötetet illusztráló szép, hangulatos fényképeket Lantos Miklós készítette.

Szemerkényi Ágnes


Benedek Elek emlékkönyve
Szerkesztette Lengyel László. Móra Kiadó, Budapest, 1990. 94 l.

A könyv jubileumi kiadvány, az első magyar nyelvű gyermekkönyv megjelenésének 150. évfordulójára jelent meg. Célja – amellett, hogy Benedek Elek életútjának, műveinek felidézésével tisztelegjen a magyar irodalom eme kiemelkedő alakja előtt – az is, hogy a nagy meseíró színes egyéniségének más oldalait is megmutassa. Így villannak fel sorra a meseíró és gyermeklap-szerkesztő “Elek apó” arca mellett a Budapesti Hírlap újságírójának, Erdővidék parlamenti képviselőjének és a Magyar mese- és mondavilág vagy a Magyar Népköltési Gyűjtemény székelyföldi gyűjtőjének arcai.
A szerkesztő a leghitelesebb forrásból merít: Benedek Elek Édes anyaföldem című önéletrajzi írásából és az őt személyesen ismerők munkáiból. Ezek közül is különösen sűrűn idézi Lengyel Dénes Benedek Elek és Benedek Marcell Naplómat olvasom című műveinek részleteit.
A Benedek Elek életművét tagoltan és jól súlypontozva áttekintő könyvet Szentimrei Jenő, Benedek István, Lengyel Balázs és Dániel Anna szubjektív vallomásai, emlékezései zárják. Ezeknek – és Benedek Elek hagyatékának – mottója az öreg író által papírra vetett utolsó sorok lehetnének: “Fő, hogy dolgozzanak.”
A kötetet gazdag és változatos képanyag teszi teljessé.

Simon Melinda


Bodó Sándor: A magyar paraszti termelés igaerejének története.
Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debrecen, 1990. 220 l. (Studia Folkloristica et Ethnographica 26.)

A paraszti munka végzésében, a terhek szállításában az igavonó állatok szerepe a legutóbbi időkig jelentős volt Magyarországon is. A magyar paraszti kultúra átalakulásának következtében ugyan már jórészt megszűnt az igavonó állatok fontossága a teherszállításban, a közlekedésben és a földművelésben, de éppen ezért fontos feladat volt recens adatok segítségével feltárni a népi kultúrának ezt a területét. Ennek a kérdéskörnek a feldolgozása a magyar mezőgazdaság történetének jobb megismeréséhez járul hozzá. A szerző az igaerő szerepét a paraszti termelés történeti fejlődésében rajzolta meg. A régészet, a nyelvészet, s más történeti források alapján arra a következtetésre jutott, hogy a honfoglaló magyarság a IX-X. században a szarvasmarha és a ló igaerejét egyaránt felhasználta a földművelésben és a teherszállításban. Feltételezi, hogy a szarvasmarha fogatolásának gyakorlatát a bolgár-törököktől vettük át, a ló fogatolásának módjára pedig a szláv hatás a jellemző.
Bodó Sándor bemutatja az igaerő hasznosításának történeti alakulását és táji tagolódását. Nagy figyelmet szentel az igázás eszközeinek, megismerhetjük leírásából a fejiga, a mariga és a rámaiga változatait, használati módjait, a különböző fogatolási módokat. A néprajzos számára mindez sokat elmond a paraszti kultúráról, de a legtöbbet az a fejezet ad, amelyik a szántóföldi fogatos munkákról, a teherszállítás módjairól, a szarvasmarha-fogatoknak az ünnepi alkalmakon betöltött szerepéről szól. Tanulságos az a rész, amely a terelőszavakat ismerteti, s a közmondások nagy száma is arról tanúskodik, hogy milyen fontos szerepet töltöttek be az igavonó állatok a magyar paraszti kultúrában. A kötetet gazdag illustrációs anyag teszi színessé.

Szemerkényi Ágnes


Csongrád megye népművészete.
Szerkesztette Juhász Antal. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990, 69 l.
(Népművészeti örökségünk.)

Mindaz, amit ebben a kiadványban láthatunk - néhány épület kivételével - múzeumi tárgy. A szerzők, akiknek többsége Csongrád megyei muzeológus, éppen arra vállalkoztak, hogy a szűk körön kívül ismeretlen múzeumi anyagot megismertessék az érdeklődő közönséggel. Az eredmény ismételten igazolja, amit a sorozat két előbbi kötete, a hajdú-bihari és a Szolnok megyei is dokumentált, és korábban csak a szakemberek szűkebb köre tudott, hogy egészen a közelmúltig az Alföld igen gazdag volt népművészeti kincsekben. Ha a századelőn a Malonyay Dezső nevével jelzett sorozat tervezett alföldi kötete napvilágot lát, talán nem kell most felfedező utat" tenni az Alföld ismeretlen népművészetének világába, ma azonban a népművészeti örökség sorozatának minden újabb kötetét meglepetésszerű élmény kézbe venni. Ám sem Hajdú-Bihar, sem Szolnok megye nem hasonlítható olyan értelemben Csongrád megyéhez, hogy míg az előző kettő viszonylag homogén paraszti kultúrájú táj és etnikai háttere is egységes, az utóbbiról ez nem mondható el. A török hódoltság elmúltával a magyar nyelvterület távoli vidékeiről érkeztek a megritkult lakosság pótlására, mellettük különféle nemzetiségeket is találunk. Olyan eltérő jellegű egységek alakultak ki egymás közvetlen közelében, mint a nagy népességtartalékkal rendelkező, szabad királyi város, Szegd; Hódmezővásárhely, a hatalmas parasztváros; a dohánykertész községek; a jász-kiskun telepes Dorozsma. A táj hozzátartozott a legújabbkori társadalmi nyugtalanságokról híres Viharsarokhoz, ugyanakkor számos helyi- és háziipari termékkel szerzett magának országos hírnevet. Az olvasóközönség pedig Móra, Tömörkény, Gárdonyi, Juhász Gyula, József Attila elbeszéléseiből és verseiből ismerhette meg parasztjait. A sor folytatható Erdei Ferenc szociográfusi indulásával és Bálint Sándor életművével. Tehát nemcsak a szaktudós vagy a néprajz iránt baráti érzelmeket táplálók köre veheti különös érdeklődéssel kezébe a kötetet, hanem az újkori Magyarország sorsa, múltja, kultúrája alakulását általában figyelők is: vajon milyen lehetett paraszti műveltsége, milyen lehetett mindennapos hagyományos kultúrája.
Az előző két kötet nyomán a Csongrád megyei is pompás, díszes kivitelű. 629 ábra, rajz, fekete-fehér és színes fénykép alkotja illusztrációs anyagát. Nemcsak a múzeumi tárgyfotók, hanem az archiválisan őrzött képek nagyrésze is újdonság. Tizennégy fejezete egy-egy népművészeti ágazat bemutatását végzi el. A szerzők a következőképpen osztoztak meg a feladaton: a szerkesztő, Juhász Antal bevezetőjében a földrajzi egységként nem önálló megye helyét jelöli ki a magyar néprajzi térképen. Önállóan vagy társszerzőként az ő munkája még a településképről, a parasztházról és berendezéséről, a szűcs- és szűrhímzésről, a vessző-, gyékény- és szalmamunkákról szóló fejezet, valamint a szakirodalom összeállítása. Kresz Mária ugyancsak a szűcs- és szűrhímzésről, továbbá a fazekasságról írt. T. Knotik Márta készítette el az öltözködés, viselet, vászonhímzés és szőttes fejezeteit. Nagy Vera a fémművességről és a fafaragásról, K. Csilléry Klára a bútorokról, Bárkányi Ildikó a játékszerekről, Felföldi László a vallásos népélet és a szokások tárgyairól, Tóth Ferenc a lakóház berendezéséről írt.

Kósa László


A. Gergely András-Cséfalvay Zoltán-Lichtenstein József: Nagyvisnyó.
Kontinuitás és változás az életmódban, a gazdaságban és a tradíciókban.
MTA Néprajzi Kutatócsoport, Budapest, 1990. (Életmód és tradíció 5.)

Három tanulmány három különböző módszerrel próbálja meghatározni egy település régión belüli helyét, környezetéhez való viszonyát, gazdaságának és lakosságának perspektíváit, a lakók életminőségét, jövőképét, választási lehetőségeit.
A kötet első tanulmánya táj és népe életszintézisét és mai helyzettudatát vizsgálja - írja A Gergely András -, a helyi társadalmak elemzésének módszerével". A változásvizsgálat műfajából adódik, hogy bizonyos korszakok szinkronikus igényű feldolgozását egymással összevetik és a különbségeket kiértékelik. Nagyvisnyó esetén ezért a szerzők nagyban támaszkodtak Fodor Ferenc 1930-as években készült monográfiájára, mely okleveles és egyéb történeti forrásokat is feldolgozott. A jelen állapotok szociológiai igényű feltárását végző munka nem készít újabb történeti szintézist a Fodor által használt források újraértékelésével, mivel Fodor Ferenc elemzését kisebb fenntartásokkal ugyan, de elfogadja. A. Gergely András a nagyobb távlatokat felvázoló bevezető után rátér az elmúlt 40 év változásainak vizsgálatára. Elemzi azt az állapotot, miszerint Nagyvisnyón nem érhető tetten a kollektív eredettudat", nincs jellegzetes palóc" vagy nagyvisnyói" identitás. A szerző foglalkozik továbbá a modernizáció és helyi társadalom viszonyával, a summáskodással és a falunak a térség nagy ipari termelésébe való betagozódásával. A politikai etnográfia eszköztárával felvázolja a helyi hatalom szerkezetét és helyét a térség igazgatási rendszerében, értékeli Nagyvisnyó perifériális helyzetét. Szerinte az egyes emberek ehhez a helyzethez igazodva élik meg a mindennapokat, eszerint dolgoznak ki stratégiákat, fogadnak el értékeket, formálják világukat. Ezeket a lehetséges stratégiákat villantja fel a szerző dolgozata végén.
Cséfalvay Zoltán, a kötet második tanulmányának szerzője egy nagyobb regionális egységet, a Palócvidéket mutatja be. Ebben helyezi el Nagyvisnyót és Szilvásváradot mint a térség két eltérő fejlődési utat bejárt községét. Cséfalvay a szociálgeográfia, településszociológia, humángeográfia eszköztárával dolgozik és elsősorban a jelen állapotok életmódjára és tradícióira kíváncsi. Elemzésének elején az ötvenes és későbbi évtizedek iparfejlesztésének és a központilag meghatározott merev fejlesztési rangsoroknak" a térségre erőszakolása hatásait kutatja. Ennek az iparpolitikának a hatásait a községek válaszai" alapján értékeli. Megállapítja, hogy ezek a reakciók erőtlenek és egyoldalúak voltak. A térség községeinek fejlődése ezért szerinte egysíkú volt. A foglalkozási szerkezetváltást és a községek foglalkozási szerkezetének tipológiáját térképen is szemlélteti. A régió bemutatása után rátér Szilvásvárad történetének tárgyalására. A község fejlődését egy sikeres falusi modernizációs alternatíva történeteként értékeli. Ezt a sikert Szilvásvárad elsősorban az idegenforgalomra alapozza. A munkaszervezeti pozíciókat a tér és társadalom viszonyának proxemikai ábrázolásával szemlélteti. Térképen ábrázolja Szilvásvárad társadalmi térszerkezetét a második gazdaság és a munkajelleg-csoportok alapján", valamint a településkép változását, az idegenforgalom területhasználatának kiterjedését. Ezek után tér rá Nagyvisnyó fejlődéstörténetére. Szerinte a község példa a tradíció táplálta kitörési kísérletre". Itt elsősorban a modernkori summáskodást vizsgálja, melyben a korábbi korszakok summásvilágának folytonosságát látja. A mai summáskodás azonban a tér és társadalom új viszonyrendszerét teremti meg. A kényszerű kihívások és a felkínálkozó lehetőségek választásra késztetik az itt lakókat. Cséfalvay a gondolatmenetet nagyvisnyói summásportrék bemutatásával zárja, szemléletes példákat hoz a különböző választási stratégiákra. A gondolat végén Nagyvisnyó lakóinak jövőképével foglalkozik.
Lichtenstein József a kötet harmadik tanulmányában a közigazgatásjog és szokásjog viszonyával foglalkozik. Ahogy a bevezetőben olvashatjuk, a község-fogalmat próbálja tisztázni. Megállapítja, annak ellenére hogy egy település belülről nézve konzisztens közösségnek" tűnik, a jogstruktúrában megszabott helye az életfunkciókban", a hagyománytartó viselkedésmodellek átörökítésében" akadályt jelent. Forrásként a tanácsülési jegyzőkönyveket és a közigazgatási iratokat használta fel a szerző. Megpróbálja a helyi hatalmat és közigazgatást belülről láttatni, az uralmi viszonyokat feltárni.
Az igen kevés hazai publikált terepmunkák között ez a vállalkozás - annak ellenére, hogy a szerzők ezt tagadják - a teljesség igényével született. Igazat kell adnunk a bevezetőben leírt állításoknak, miszerint ezek a tanulmányok kiegészítő eszköztárat" kínálnak a hazai tradicionális etnográfiához és társadalomnéprajzhoz.

Tóth Péter


Haláljelek.
Szerkesztette: Kovács Ákos. Kiadja az Egészség" Alkoholmentes Rehabilitációs Egyesület,
Budapest, 1990. (Liget könyvek)

A tanulmánykötet több oldalról próbálja körüljárni azt a jelenséget, amely a közlekedés kiteljesedésével együtt jelent meg, s mely az országutak mentén elgondolkodtató jeleket produkálva a balesetek szomorú folklórját teremtette meg. Manapság az utak mentén egyre gyakrabban találkozhatunk ilyen jelekkel. Ezeket a balesetben elhunyt személyek emlékére állították, mintegy sírként megjelölve a baleset színhelyét.
A kötet szerzői bizonyos mértékig feloldották a hagyományos publikációs műfajok határait, és esszékben, rövid tanulmányokban, verses formában és képek segítségével próbálják kifejteni gondolataikat a jelenségről.
Kovács Ákos a haláljelek témakörét, mint új kutatási területet próbálja beemelni a néprajztudomány látóterébe. Voigt Vilmos egy tragikus baleset kapcsán a gyász jelentésével foglalkozik. A gyászjelentések vizsgálata során megállapítja, hogy ezek önmagukban érzékeltetik a szerencsétlenül járt ember társadalmi hátterét. A gyászjelentés a nagy távolságok ellenére is a rokoni összetartozást szimbolizálja, mindenki tudni fogja a szörnyű balesetről, hogy hol, milyen körülmények között történt. A sírjel, melyet temetőben vagy az országút mentén emelnek, nem a halottnak szól, az utat járóhoz kíván üzenetet eljuttatni. Hofer Tamás egy viseltes kalap" tárgyi jelenvalóságát értelmezi. Hoppál Mihály az országúti jelek vizsgálata kapcsán az új és régi típusú sírjelek viszonyát próbálja meghatározni. Zorica Rajković a jugoszláviai országúti jelekkel kapcsolatban foglalkozik a haláljelek formáival, a haláljelekről való gondoskodással, a halálhely megjelölésének eredetével, a haláljelek felirataival, a felállítás indítékaival és funkcióival. Paul Verilio érdekes esszéje a jármű"-vet mutatja be. Gondolatmenetében arra keres választ, hogy a közlekedési eszközök sebességének megváltozása, a transzkontinentális gőzparipa" megjelenése, a magas sebességek konstans növekedése" milyen emberi reakciókat szült. Beke László az eltűnés esztétikájához" kíván adalékokkal szolgálni. A katasztrófák és azok emlékeinek megjelenítésével Paul Virilo gondolatmenetét szövi tovább. Lengyel László a sírjelekről való gondoskodás nyomait vizsgálja a Hervadhatatlan koszorú" című esszéjében. Deme Tamás a haláljelek feliratait elemzi. Szilágy István vörös tettők, vörös tornyok, vörös keresztek" című tanulmányában a vörös színre, a gyász, a tűz, a vér egyetemes és korszakokat átölelő jelentésére hívja fel a figyelmet. Boglár Lajos az animista képzetekről, szellem és lélek-elképzelésekről értekezik röviden. Vajda László egy zsidó néprajzi szokással foglalkozik. Mit jelenthet, a kövek sírjelként való elhelyezése, és mindez hogyan kapcsolódik a rítusokhoz. Tandori Dezső és Demjén Ferenc versei színezik a kötetet, és törik meg az értekezések merev formáit. A tanulmányok mellett egy harmincas években készült obeliszk történetét elmondó levelet is közölnek, a motoros balesetek egyik korai emlékeként. A kötetet egy megrázó riport kivonatolt közlése zárja Ahol elfolyt a fiam piros vére..." címmel. A füzetet számos színes és fekete-fehér fotó illusztrálja.

Tóth Péter


Igézet ne fogja...
Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos babonaszótára" nyomán írta Fazekas István és Székely Sz. Magdolna.
Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1990. 295 l.

Két néprajzkutató, Szendrey Zsigmond (1879-1943) és fia, Szendrey Ákos (1902-1965) a sokkötetes babonaszótár mintájára elkészítettek egy ugyancsak terjedelmes magyar babonalexikont, ám munkájuk kéziratban maradt, s végül eljárt fölötte az idő, korszerűtlenné vált. Akadt azonban két szerző, Fazekas István és Székely Sz. Magdolna, akik az örökösök engedélyével érdekes kis könyvet csináltak a hatalmas adathalmazból. Ahogyan a kötet elején írták, profanizálták" a néphitet. Egyéni eljárásuk nem vallástalanítást" jelent, hanem talán - nincs jobb szó - szentségtelenítést". Először is lefejtettek az eredeti szócikkekről minden tudományos magyarázatot, másodszor ironikus-tréfás hangnemben írták át a szöveget, megfelelő távolságot teremtve ezáltal a régi babona és a mai ember között. Említésre érdemes Horváth Péter rajzsorozata is, mely gunyorosságával jól segíti a fenti szándékot. Aki tehát a mai egyre elhatalmasodó divat nyomában okkultizmust keres ebben a kis babonaszótárban, csalódni fog, mert helyette szórakoztató néprajzi olvasmányt talál. Élő és élettelen környezetünk nagyon sok látható tárgyához és jelenségéhez kapcsolódnak hiedelmek. Füvek, fák, bokrok, égitestek, használati eszközök, állatok és sok más a hordozó. Minden különleges külsejű és magatartású ember is kedvence" a babonának. Aztán a láthatatlanok, a természetfölötti lények vagy a természetfeletti erővel bírók, boszorkányok, táltosok, garabonciások, hazajáró lelkek nagy terjedelmet kaptak a könyvben. A bevezetővel szemben azért annyit meg kell jegyeznünk, hogy ez nem hiteles kép" a magyar néphitről", csak egy részlete annak. Magyarnak pedig annyira magyar, hogy az eredeti gyűjtők beledolgozták a régi Magyarország minden nemzetisége hozzáférhető hiedelmeit. Igaz, ezek - a tudomány állítása szerint - sokszor inkább rokonaink, mint a keleti nyelvrokonok mai néphite.

Kósa László


Az ikertündérek. Zagyvarónai népmesék..
Gyűjtötte, a kísérő tanulmányt, a szójegyzéket írta Nagy Zoltán. Szerkesztette, a típusmutatót készítette Nagy Ilona.
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. (Mesék, mondák, történetek)

Az Akadémiai Kiadó 6-14 éves gyermekek számára kiadott Mesék, mondák, történetek sorozatának 1990-ben megjelent szép kötete Gajdár Béláné zagyvarónai mesélőtől 1977-1985 között gyűjtött, Az ikertündérek címen kiadott mesekönyve. A kötet 17-17 tündér- és tréfás mesét, 5 állatmesét, 4-4 hiedelem-, illetve novellamesét, 3 legendamesét, 1-1 formula-, ostobaördög-, rátótiádafüzér-, csali-, és végtelen mesét, és 10 színes illusztrációt tartalmaz. A meséket követően Gajdár Béláné mondja el életét, akinek nemcsak terjedelmes, változatos repertoárja figyelemreméltó, de mesekazetta is őrzi szuggesztív előadásmódját, színészi fogásait, hallgatóságot lenyűgöző hangszínváltásait. Tréfás meséi egy részét felnőttek számára már közzétette Nagy Zoltán egy korábbi, az egész nógrádi palócságból gyűjtött és kiadott regionális kötetben, bizonyítva ezzel, hogy Gajdár Bélánét felnőtt és gyerek egyaránt élvezettel hallgathatta sok éven keresztül.

Benedek Katalin


Katona Imre: Magyar népművészeti-néprajzi útikalauz.
A magyar népcsoportok és a hazai nemzetiségek. Budapest, 1990. 288 l.

A magyar népcsoportok és a hazai nemzetiségek népművészetéről, néprajzáról írt jól áttekinthető, sok adatot tartalmazó olvasmányos kötetet Katona Imre. Eredetileg a kecskeméti Forrás című folyóirat felkérésére íródtak ezek az egy-egy tájegységet bemutató tanulmányok, s most két új fejezettel bővülve önálló kiadványként is megjelentek. Ahogy mondani szokás, a könyv a szélesebb olvasóközönség számára készült. A borítón olvasható Tankönyv" felirat jelzi, hogy tanulmányi célokat is szolgál a kötet.
A bevezető két fejezetben a szerző röviden bemutatja a magyar nép és nyelv helyét a világ népei között, majd megismerteti az olvasót a magyar népcsoportokkal és a hazai nemzetiségekkel. A következő öt fejezetben részletesen bemutatja a kisalföldi-, a dunántúli-, a felföldi-, az alföldi-, majd Erdély, Bukovina és Moldva magyar népcsoportjait. Természetesen ezeken a nagy fejezeteken belül kisebb tagolást alkalmaz a szerző. Ügyesen és lényegretörően azokat a jellemzőket, szokásokat, kulturális jelenségeket emeli ki, amelyek alkalmasak arra, hogy érzékletesen és szemléletesen bemutassák az egyes csoportokat, felkeltvén a figyelmet a továbbolvasásra. Nem vesz el a részletekben, nem követ merev sémát, hanem minden kulturális egység bemutatásánál az azt leginkább jellemzőket hangsúlyozza. Ezzel természetesen lemond a teljesség igényéről, de ilyen terjedelmű könyvben ez, amúgy sem valósítható meg. Minden csoportnál előtérbe helyezi népművészetének bemutatását. Kiemeli a vidékre jellemző - mára már jórészt eltűnt - népszokásokat, de tudósít a változásokról is. Ilyen például a Győr melletti Koroncón a májusfa-állítás szokásának megváltozása. A karácsonyfához hasonlóan, villanykörtéket raknak rá, hogy éjszaka is messziről látható legyen. A hasznos és olvasmányos kötetet egy bibliográfia zárja, a kötet végén pedig egy térképet találunk, amely a népcsoportok elhelyezkedését lenne hivatott bemutatni. Kár, hogy a térkép kicsi és alig áttekinthető.

Szemerkényi Ágnes


Mátyás az igazságos.
A szöveget válogatta, az utószót írta Kríza Ildikó, típusmutató: Benedek Katalin, illusztrálta Jankovics Marcell. Szerk. Nagy Ilona.
2. kiad. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994. (Mesék, mondák, történetek.)

A Mátyás korabeli flamand-francia, olasz miniatúra festészet által szemmel láthatólag befolyásolt Jankovics Marcell tizenhét szövegközti és egy fedél-illusztrációt készített a Kriza Ildikó által válogatott nyolcvanegy szöveghez. A szövegek négy nagyobb egységbe vannak osztva: az okos király, Mátyás, az igazságos, az álruhás király, Mátyás életéről. Ezt követi Kriza Ildikó utószava, a szövegekben előforduló táj- és idegen eredetű szavak magyarázata, s a forrásjegyzék. A kötetet az e sorozatra jellemző mesetipológiai jegyzetek zárják. A képek, a válogatott szövegek, s az ezeket bemutató tanulmány is felveti a folklórban élő, Mátyás királlyal kapcsolatos hagyomány keletkezését, provenienciájának, legkülönbözőbb korú és jellegű irodalmi művek hatásának kérdéseit. Ezek alapján bizonyos, hogy a Mátyás-folklór a késő középkori magyar irodalomban és a nemzetközi folklórban egyaránt gyökerezik. A bőkezű, serény, több nyelven beszélő, igazságos, bátor, humanista uralkodó figuráját a reneszánsz facetia-irodalomnak mintául szolgáló Valerius Maximus nyomán Galeotto Marzio fogalmazta meg először Mátyás királynak kiváló, bölcs, tréfás mondásiról és tetteiről szóló könyvében, s a másik olasz humanista történésznek, Bonfininak köszönhetően éledt fel egy korábbi hagyomány az országjáró álruhás királyról - nála ez Nagy Lajos -, mely tradíció összetalálkozott Székely István, Heltai, Bornemisza, Görcsöni stb. történetfelfogásával és együttesen jó alapot teremtettek a Mátyás-kultuszhoz, a sikeres, mindenféle idegen uralomtól mentes nemzeti királyság dicsőítéséhez. A jobbágyivadék Szerémi latin nyelvű visszaemlékezése Magyarország romlásáról 1545-1547 között arról tanúskodik, hogy e kultusz már az alsóbb osztályokban is mélyen élt, csak nem a nagyság és dicsőség megtestesítőjét, hanem a haza és kisemberek oltalmazóját látták a királyban. A 18. századig a magyar közműveltség részét képezték a Mátyás alakjához kapcsolódó történeti énekek és dicsőító versek, hősénekek azonban csak a szerb-horvát hagyományban maradtak fenn. A magyar Mátyás-folklór főleg - nemzetközileg elterjedt - novella és tréfás meséből, anekdotából áll, a szláv, kárpátukrán, szlovák, délszláv, szlovén hagyományban a történeti énekek, balladák, szólások, közmondások vannak gazdagabban képviselve. Jóllehet a felvilágosodástól jelentékeny gazdagodás figyelhető meg a Mátyás királlyal foglalkozó irodalmi alkotások terén (Kis János, Pálóczi, Jókai, Dugonics, Ráday, Baróti Szabó stb.), a Mátyás-meséknél ez a tendencia csak néhány évtizeddel később, a 19. század második felében jelentkezik ponyváknak, kalendáriumoknak, tankönyveknek stb. köszönhetően.

Benedek Katalin


Migráció és település a Duna-Tisza közén.
Szerkesztette: Juhász Antal. Szeged, 1990. 146 l.

1986-ban Juhász Antal a Bács-Kiskun és Csongrád megyei múzeumi szervezet néprajzos és történész munkatársaiból egy munkaközösség létrehozását kezdeményezte, amelynek feladatául a Duna-Tisza közén a 18. század elejétől zajló népmozgások települési, kulturális hatásait feltáró vizsgálatokat jelölte meg. A lezajlott vizsgálatban összekapcsolták a történeti és néprajzi módszereket. Tanulmányozták a 18-20. századi egyházi anyakönyveket, a Historia Domus"-okat, a kéziratos és nyomtatott határtérképeket, s emellett családtörténeti felméréseket is végeztek. Ebből az anyagból migrációs adatbázist létesítettek. A munkafolyamat fontos eredménye az 1989-ben Szegeden megrendezett konferencia, amelyen részt vettek munkaközösségen kívüli kutatók is. A konferencia anyagából állította össze Juhász Antal az itt ismertetett kötetet.
A kötet első tanulmányát Sztrinkó István írta, Kiskunmajsa népének külső kapcsolatai a 18. században címmel. A történeti és néprajzi szakirodalom szerint a redempció utáni jászkun társadalom nagy belső tagoltságot mutató, zárt társadalom, a majsai társadalom migrációs folyamatait vizsgálva viszont Sztrinkó István arra következtetésre jut, hogy ez egy nyitott társadalom.
Kőhegyi Mihály Jelentés a Bácsi Kamarai Kerületbe telepített németek létszámáról 1786-ban című tanulmányában arról ír, hogy bár a 18. században Magyarországra telepített németek története vidékenként és megyénként különböző mértékben ugyan, de nagyjából ismert, a Bácskába telepítettekről viszonylag kevés anyag áll rendelkezésre.
Szabó László a Jászsági kirajzások és a jász puszták benépesedése a 19. században című dolgozatában megállapítja, hogy ellentétben a nagykunsági népmozgalmakkal, a Jászságból kisebb rajok, s főként a módosabbak költöztek ki, akik könnyen megtalálták a boldogulásukat. Gyetvai Péter: Migrációkutatás és az egyházi anyakönyvek című tanulmányában az anyakönyvek szerepéről, fontosságáról ír, amelynek jelentőségét főként a családtörténet-írás szempontjából hangsúlyozza. Fodor Ferenc Pálospuszta benépesedése című írásában az eddig feltárt források alapján szinte lépésről lépésre bemutatja, hogyan, kik és mely településekről jött családok telepítették be Pálospusztát közel 100 év alatt. Bárkányi Ildikó Pálmonostora benépesülése történeti adatok és húsz év (1846-1866) házassági anyakönyvi bejegyzései alapján című dolgozatában írásos dokumentumok - elsősorban anyakönyvi bejegyzések - alapján vizsgálta e község kialakulását. Ugyanezt a falut kutatja Szűcs Judit is (Pálmonostora betelepülése). Ő elsősorban a lakosság gazdasági tevékenységét vizsgálta meg. Családtörténeti kutatásai alapján azt a tanulságot szűrte le, hogy a családok generációjának létében a pálmonostori letelepedés a vándorlás egy szakasza". Sz. Kőrősi Ilona Jakabszállás lakóinak származása az anyakönyvek alapján címmel írott dolgozatában erről az új pusztai falvak közé tartozó településről ír, amely a 19. század második felétől népesült be, először Szabadjakabszállás-puszta, majd 1924-től Jakabszállás néven. A dolgozatban az anyakönyvi adatok alapján érzékletesen rajzolódik ki a megtelepülő falu keservesen nehéz élete. Juhász Antal Az elvándorlás és megtelepedés motivációi a táj települési folyamataiban című tanulmányában elsősorban néprajzi módszerrel vizsgálta témáját. Tanulmánya jó példája annak, hogy az írásos történeti források vizsgálata mellett nem nélkülözhető a néprajzi adatgyűjtés. Balogh István (Felső-Tisza-vidéki szökött jobbágyok kerestetése (1712-1720) izgalmasan tárja fel az 1703-1720 közötti időszak népmozgását. Írásából megtudjuk, hogy ebben az időben Szabolcs megye jobbágyságának jelentős része szabad paraszti helyekre, kiváltságolt kerületekbe távozott. A megyén kívül elmentek Zemplénbe, Borsodba, Hevesbe, sőt elérték a Tiszántúl déli, gyér lakosságú helyeit is. Pontosan nem lehet megmondani, mennyien mentek el, de azt megállapította a szerző, hogy tiszta magyar lakosság távozott el, s helyükbe rutén és román szórványok költöztek. A kötet utolsó tanulmányát Kávássy Sándor írta A régi Szatmár táji tagolódásáról. Pontos, részletező, hasznos írás.

Szemerkényi Ágnes


Nagy Olga: Világgá futó szavak. Havadi beszélgetések.
Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 367 l.

Nagy Olga, az erdélyi magyar folklór egyik legkiválóbb kutatója sok kötetnyi népköltészetet mentett meg az enyészettől. Jószemű és szerencsés kezű kutató, évtizedes munkája során egyszer rádöbbent arra, hogy miután a mese rákerült a megnetofonszalagra, a mesélő még gyakran szeretne tovább beszélni, de már nem a nagymúltú, nemzedékről nemzedékre szálló hagyományról, hanem saját életéről, a világ dolgairól, örömeiről és bánatairól. Az olvasó csalódottan legyint: mi ebben a fölfedezés? Minden embernek megvan a maga baja, miért érdekes ez? Nagy Olga arról győz meg, hogy a kimondott szónak nemcsak akkor van értéke, ha hagyományos értelemben folklór, hanem a legegyszerűbb tárgyú beszélgetésben is, ha korra, emberekre jellemző szemléletet tükröz. Csak meg kell találni a beszélni tudókat és hagyni kell őket beszélni.
Erdélyben, a Székelyföldön, még közelebbről Marosszéken, Havad községben talált csoportosan emberekre, akik az ünnepi szó" mellett a hétköznapi"-t is súlyosan mondják ki. Az erdélyi magyar falu beszédkultúráját ismerve, ez a tény önmagában még nem jelentene különös dolgot, Havad azonban a maga racionális, református voltában sajátos közösség. Nagy Olga sok éve végez néprajzi kutatást itt. Cikkeiben és ebben a könyvben is utal rá, hogy egy teljes falumonográfia vár kiadásra Havadról. Ami abból kimaradt - írja itt -, az került ebbe a kötetbe. Ezt a falut környezeténél is jobban meghatározta vallása, mégis sok tekintetben elszakadt a tradícióktól. Furcsa ellentmondás, de igaz: Havad nem igazán tipikus erdélyi magyar falu, de az innen világgá futó szavak" olyan általános emberi érzéseket és megfigyeléseket hordoznak, hogy számot tartanak érdeklődésünkre.
A folklorista hat ciklusba rendezte az interjúkat. Az első kettő a férfiról és a nőről szól. Míg a férfiaknál a munka és a katonáskodás, a nőknél a mélylélektan kutatására valló eszközöket is használva, a család, a szülőhöz, gyerekhez, férjhez való viszony kerül előtérbe. A könyv nézőpontját legpontosabban talán a harmadik fejezet képviseli. Címe a bibliából származik: Orcád verítékével, az alcím népi szociográfia nem egészen találó, több is, kevesebb is annál. Nem az élet leírásával találkozunk itt, hanem anyagi oldalainak, a megélhetés esélyeinek különböző szempontú értékelésével, vallomásokkal. A következő fejezet voltaképp az előző pontos folytatása. Az anyagi gondok és a szerzés lehetősége egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy manapság kevesebb vidámságot lásson Havad, mint valaha, amikor a szegénység sokkal mindennaposabb vendég volt házaiban. Az ötödik fejezet a legterjedelmesebb, majdnem egyharmadát teszi ki a kötetnek. Törvények és törvényszegők címmel paraszti etiká"-nak nevezi a szerző, pedig itt a bűnökről elhangzottaknak csupán töredékét találjuk, a verekedőkről-kötekedőkről, a tolvajokról, a gyilkosokról és a nemi erkölcs elleni vétkezőkről mondják el véleményüket a havadiak. Sokszor egymásnak ellentmondóan, nemzedékek szerint elkülönülve, de - úgy tetszik - itt a legszigorúbb és legpuritánabb elveket vallva. Logikus lezárás az életről, az életsorsról, vallásról, halálról elhangzottaknak az utolsó fejezetbe tömörítése.
Tartalmi ismertetés közben szinte elfeledkeztünk Nagy Olgáról, pedig bevezető tanulmánya és rövid utószava szorosan hozzátartozik a kötethez. Nem szakad el tőle, pedig tehetné, ha a szóbeliség elméleti kérdéseiről értekezne. A bevezetőben hogy elmondja, miként jutott el a havadiak tradíción kívüli beszéltetéséhez, hogyan irányította a beszélgetéseket, melyek a könyvcímmel szemben nem mind futnak világgá, hanem egy faluközösség kiérlelt élettapasztalatait közvetítik felénk.

Kósa László


Néphit, népi vallásosság ma Magyarországon.
Szerkesztette Lovik Sándor és Horváth Pál.
MTA Filozófiai Intézet, Budapest, 1990.
(Vallástudományi tanulmányok 3.)

A füzet, melyet kezébe vehet az olvasó, tíz hosszabb-rövidebb tanulmányt tartalmaz. A kötet első tanulmányában Erdélyi Zsuzsanna a népi vallásosság kapcsán a modern szinkretikus jelenségek fogalmi meghatározására törekszik. Rövid tudománytörténeti bevezetője után a modern szinkretizmus létrejöttének okait keresi. Szerinte egy szellem- és anyagelvű ideológia küzdelmében a nép egyéni kiútkeresése" során jöttek létre a szinkretikus népi törekvések. Ezek a törekvések tetten érhetők a spontán vagy hagyományozott vallási szokások megtartásában, a Mária-központúságban, búcsújárásokban, de a marxista vallásvigasz"-nak és szekularizáció" nevezett jelenségekben is. Szerinte a mi népi szinkretizmusunk nem egy eszmerendszeren belül jelentkezett, hanem két egymásnak ellentmondó tanrendszer között". Mindez a folyamat a szubjektumon belül zajlott le, melynek során az egyéneknek különböző módon megélt tapasztalatai lettek. Mindezeket a helyzeteket, szituációkat, tapasztalatokat a szerző tipológiába is rendszerezi.
A kötet második tanulmányában Tomisa Ilona a szent" fogalmát járja körül a néphagyományban, melynek során a belülről való láttatást" és a vallásos mentalitás megértését" emeli ki. Lantosné Imre Mária az öltöztetős Mária-szobrokról írta a kötet harmadik tanulmányát. A szerző elsősorban múzeumi anyagra támaszkodik, melyhez történeti forrásokat, a huszas- harmincas évekre vonatkozó visszaemlékezéseket használ fel. A szobrok mai életéről is említést tesz.
Barna Gábor a tállyai Fáklyás Társulat szerepét elemezte a község társadalmi életében. A XVIII. századig visszanyúló történeti gyökerek felsorakoztatása és az 1930-as megújított alapszabály ismertetésén túl a társulat történetét egybeveti a társulatban élő emlékezettel és a társulat gyakorlatában meglévő hagyománnyal. Felsorolja a társulat egykori és mai gyülekezési alkalmait, ceremoniális szokásait. A történeti rész mellett egy 1979-ben végzett terepmunka adataival is megismerkedhetünk. A tanulmány inkább diakronikusan, semmint szinkronikusan mutatja be a társulat mai életét.
Horváth Sándor a Szent Fiatal Vasárnapocskáról szóló ima számos aspektusát tárja fel filológiai munkával. A saját gyűjtéséből származó szövegeket összeveti a már publikált délszláv anyaggal, szokásleírásokkal, a keresztény ikonográfia ábrázolásaival, késő középkori személy- és helynevekkel. Az elemzés sokrétűségéből következik, hogy a szokás- és hiedelemanyag a szöveg kapcsán megelevenedik, és az ezzel a módszerrel elérhető teljes képet kapjuk Szent Vasárnapocska kultuszáról.
S. Laczkovits Emőke a Gál Imre református lelkész nevéhez kötött, Pápán fellelhető XVIII. századi kánonos könyvvel foglalkozik. Az 1567. és 1732. között szerkesztett könyv a korábbi rendtartásokat is magába olvasztja. A kánon a gyülekezeti tagok, az egyházi és a mindennapi élet rendjét szabályozza. A szöveg összeszerkesztettségéből adódik, hogy a mindennapi élet nagyon sok aspektusát világítja meg. A normatívumok a születéssel, házassággal, halállal kapcsolatos szabályok mellett főként a bűnök elleni prédikálással foglalkoznak.
Sz. Tóth Judit az Ung vidéki reformátusság vallási szokásairól írt tanulmánya egy szélesebb érdeklődésű terepmunka része. Húsz magyar település társadalomnéprajzi feldolgozása keretében foglalkoztak az Ung vidéken található református, római- és görögkatolikus lakosság vallási életével. A szerző számba veszi az iskolai vallási oktatás hatásait, a reformátusok mentális különbségeit, a különböző vallások együttélését, a liturgia és a jeles napi szokások kölcsönhatását, a századelőn előforduló vallási összezördüléseket, a házassági szokásokat, az egyházi intézmények történetét, a református híveknek a születéshez, a halálhoz és a temetéshez való viszonyát. Figyelembe veszi a vallási élet bemutatásánál a hívek közötti társadalmi különbségeket és az eltérő indíttatású életutat.
Czövek Judit a Nyitra vidéki vallási kisközösségek összetartó erejéről ír. A vallási áhítatformák bemutatásakor a magyar nyelv és identitástudat megtartásának jelentőségét emeli ki. A terület folklór anyagáról elsősorban a jegyzetekben találunk utalást.
Bartha Elek gondolatébresztő és problémafelvető tanulmánya a vallás ökológiai integrációjának kérdésével foglalkozik. Kultúra és környezet, kultúra és térbeliség viszonyát próbálja röviden meghatározni. A vallás szerinte szociális, gazdasági és környezeti rendszerekbe ágyazódik be. Kiemeli a környezet vallásformáló erejét. A vallási jelenségeknél a természeti környezet indirekt adaptációjáról ír, megemlítve, hogy mindezen jelenségek a társadalmi és gazdasági szférán keresztül követhetők nyomon. A természeti környezet indirekt adaptációjánál az agrárkultuszok jelentőségét emeli ki. Halassy Márta írása zárja a kötetet az európai vallásetnológiai irányzatok bemutatásával. Elsősorban tudománytörténeti áttekintést ad a tanulmány mely egy sokat sejtető című doktori disszertáció része: Életmód és gondolkodás egy spontán szerveződésű vallási közösségben.
A tanulmánykötet címének tanúsága szerint a mai Magyarország néphitével és főként népi vallásosságával ismerkedhetünk meg. A tanulmányok szerzőinek többsége mégis inkább a történeti módszerekhez nyúlt. Ebből következik, hogy a tematikában a korábbi évszázadok és a XX. század elejének népi vallásossága dominál. Annak ellenére, hogy a cím nem teljesen fedi le a kötetben foglaltakat, a mai magyarországi népi vallásosság kutatói más tudományok érdeklődését is felkeltő tanulmányokat írtak.

Tóth Péter


Néprajzi dolgozatok Bödéről. Liber memorialis Barabás Jenő hetvenedik születésnapjára.
Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Szentendre, 1990. 172 l.

A kötet tizenkét néprajzi tanulmányt tartalmaz, melyeket az Eötvös Loránd Tudományegyetem 1990-ben végzett néprajz szakos hallgatói közül hatan írtak professzoruk, Barabás Jenő hetvenedik születésnapjának tiszteletére. A dolgozatok a Zala megyei Bödében - Barabás Jenő szülőfalujában - végzett terepmunkák, gyűjtések közlései, feldolgozásai. Az adatok gyűjtésében és főleg a szerkesztésben Hála József nyújtott segítséget a diákoknak.
A születésnapi köszöntő sorok és a Bevezetés után a Hála József és Horváth Gyula szerkesztőpárostól Böde megismeréséhez olvashatunk igen alaposan összegyűjtött adatokat. A tárgyi kultúra köréből Lanckner Mónika a gyűjtögető gazdálkodásról, Gulácsi Zsuzsanna a gyümölcsészetről, Baksa Brigitta pedig két tanulmányban a kender termesztéséről és a szőlőművelésről írt dolgozatot. Balogh Balázstól a Bödén jellegzetes háziiparként űzött gyántásfa" készítésről, Baksa Brigittától és Horváth Gyulától egy közös cikkben a falu XX. századi táplálkozáskultúrájáról tartalmaz tanulmányt a kötet. Folklór témájú Balogh Balázsnak a bödei betyárhagyományokat, Sándor Ildikónak a halottvirrasztást és a tanító köszöntését, valamint Horváth Gyulának a népi játékokat bemutató közlése. A kötetet Balogh Balázs Egy uradalmi kocsis munkája a zalaszentmihályfai majorban (1942-1945) című társadalomnéprajzi tanulmánya zárja.

Balogh Balázs


Népzene. Néptánc. Népi játék.
Főszerkesztő Dömötör Tekla. Szerkesztő Hoppál Mihály. A szerkesztő munkatársa Niedermüller Péter és Tátrai Zsuzsanna.
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. 708 l.
(Magyar néprajz nyolc kötetben VI.kötet. Folklór 2.)

Szinte lehetetlen feladat egy teljesen még meg nem jelent sorozat egyes köteteiről méltatóan írni, hiszen egy ilyen vállalkozásnak az eredményessége éppen összességének teljesítményében rejlik, és az, hogy egy kötetbe éppen mely területek fejezetei kerülnek nem föltétlenül elvi döntésen, hanem formális kényszereken múlik. Így történt ez a néprajzi kézikönyv folklór részeinek második kötetével is. Maga a sorozat 1988-ban az ötödik (egyben az első folklór) kötettel indult, mely a népköltészetet ölelte fel. A mostani, sorrendben hatodik, egyébként második kötetbe kerülő zene és tánc szorosan összetartoznak, ilyen szempontból hozzájuk sorolható a játék is. Az utóbbinak azonban vannak a zenétől és a tánctól elváló, másfelé mutató elemei is.
A szakmai és közönségsikert egyaránt magáénak valló népköltészeti kötet műfajonkénti fejezetekre tagolódik. A mostani mű ezzel szemben csupán a három nagy terület fejezeteit tartalmazza, ennélfogva szerzőinek száma is jóval kevesebb. Vargyas Lajos, a népzenei rész szerzője sok nyomon a korábban megjelent monográfiáját (A magyarság népzenéje, 1981) követi, egyúttal anyagát bővíti is. Monografikus előzményekre támaszkodhatott a néptánc-fejezet is. Két tragikusan korán elhunyt szerzője, Martin György és Pesovár Ferenc már részt vett a kézikönyv előkészítésében és munkálataiban, szövegeiket Felföldi László és Pesovár Ernő rendezték sajtó alá, továbbá megírták a hiányzó részeket. A néptánc-rész így vált a téma mindeddig legteljesebb monografikus földolgozásává. A zenei és a táncfejezet módszere sokban emlékeztet egymásra: mindkettő középpontjában a történeti összehasonlítás, a dialektusok, a tipológia és alkotáslélektani kérdések álnak. Míg azonban Vargyas terjedelmes alfejezetekben adja elő művét, a táncfejezet nagyobb számú kisebb fejezetre tagolódik. A játékokról szóló rész bevezető elméleti hányada Niedermüller Péter munkája. Ehhez kapcsolódik Lázár Katalin, aki morfológiai alapú tipológián mutatja be a magyar népi gyermekjátékokat. (Mint az előző kötetben, itt is minden nagyobb területet rövid kutatástörténeti áttekintés vezet be.)
A kötet tárgya megköveteli a nagyszámú illusztrációt. Ezek egy része hangjegyes, azaz dallamközlés, másik része táncírás (kiemelkedően nagy terjedelemben, 100 oldalon szerepel), a harmadik rész hangulatos játékos" ábra, rajzokkal jeleníti meg a játszókat. A fényképes táblák anyaga önmaga feladatához mérve, de különösen az előző kötet hasonló mellékletéhez hasonlítva halványabbra sikeredett.

Kósa László


Örsi Julianna: Karcag társadalomszervezete a 18-20. században.
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. 223 l. (Agrártörténeti Tanulmányok 16.)

Annak ellenére, hogy a mű agrártörténeti sorozatban látott napvilágot, teljes egészében néprajzi tematikájú. A magyar néprajzban mind témaválasztásában, mind módszertani megközelítésében viszonylag ritka példát képvisel. Mindeddig ugyanis viszonylag kevés helyi társadalomleírás született, a meglévők többsége is inkább szociográfia vagy szociográfiai ihletésű mű, nem tudományos igényű. Továbbá a néprajzi gyűjtést a szerző levéltári kutatásainak adataival együtt dolgozta föl, azaz megkísérelte a 19. század végéig visszanyúló emlékezet segítségével rekonstruálható állapotok előzményeit is vizsgálni. Sajátsága a műnek, hogy Örsi Julianna maga is jellegzetes karcagi társadalmi rétegből származván, hasznosíthatta mindazt a tapasztalatot, amelyet családjában eleve elnyert.
A munka öt nagyobb részből áll. Az első Karcag települési és földrajzi környezetében való elhelyezkedését vázolja. Habár a tágabb tiszántúli és a szűkebb nagykunsági meghatározottság jól megragadható, a hangsúly mind ebben a részben, mind a továbbiakban arra esik, hogy a legutóbbi századfordulón már népes és kiterjedt település nagyon karakteres önálló társadalmi egység. A témaválasztás indokolja is ezt a tételt, ám a szerző mindvégig viszonylag kevés gondot fordít arra, hogy tipológiai vagy másfajta párhuzamokra rámutasson. Például - az első résznél maradva - számos magyarországi városra jellemző az etnikai, vallási és társadalmi különbségek tudati vagy településföldrajzi szegregációként való korabeli megjelenése, valamint ezek következménye a helyi parasztkultúrában.
A második nagy rész a város újkori társadalmi tagozódását mutatja be foglalkozások, majd azon belül vagyoni rétegződés szerint. A helyi társadalom hierarchiáját egészen a közelmúltig befolyásolta az 1745-i jászkun redempció. Amikor a rendi korszak elmúltával eltűnt jogi érvénye, a kezdetben megszerzett vagyoni előnyök számos családnak tovább biztosították a lokális tekintélyt. Másfelől ez a nevezetes esemény alapozta meg a törzslakosság erős összetartozási tudatát, ami azután kisugárzott vallási, települési, kulturális területekre. A kötet harmadik része jórészt ezekkel foglalkozik. Igen színes anyaggal rajzolja meg a településen belül elkülönülő csoportokat.
A negyedik és ötödik nagy rész a magyar néprajzban meglehetősen elhanyagolt témával, a rokonság és a család vizsgálatával köti le az érdeklődő figyelmét. Bár a megközelítés alapjában ezúttal is leíró, itt találkozunk a legtöbb elemzéssel is. Példatára gazdag, következtetései fontosak. Csak sajnálhatjuk, hogy a szerző zárszavában nagyon vázlatosan foglalta össze értékes eredményeit. Utal a könyvből kibontakozó nagy változásra, mely a múlt század utolsó harmadában kezdte átformálni Karcag addig teljességgel tradicionálisnak mondható társadalmát. Arról még kevesebb szó esik, hogy a népesség és a településhely középkori folytonossága ellenére a karcagi társadalomnak a műből megismerhető képe jórészt a kései rendi társadalom jellegzetes, országszerte sok vonásában másutt is meglévő elemeiből tevődik össze.

Kósa László


Ujvári Zoltán: Mátyás király Gömörben.
Mondák, anekdoták a néphagyományban.
Debrecen, 1990. 131 l. (Gömör néprajza XXIII.)

1985-ben kezdte el a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszéke a Gömör néprajza című sorozatot, amelyben az eddig megjelent nagyszámú kötet jelzi, hogy egy széleskörű, alapos és rendszeres kutatásnak az eredményeit követhetjük nyomon. Tanulmánykötetek és egy-egy téma monografikus feldolgozása csakúgy megtalálható a munkák között, mint szokásleírás és településföldrajz, méhészkedés bemutatása és tündérmeséket tartalmazó mű.
A magyar történeti mondahagyomány legkiemelkedőbb alakja Mátyás király, hozzá fűződik a legtöbb történet. Alakja nemcsak nálunk, hanem a környező népeknél is fontos szerepet játszik a népi elbeszélésekben. Mondáknak, trufáknak, anekdotáknak egyaránt kedvelt szereplője. A történetek országszerte elterjedtek, a gömöri Mátyás-hagyomány felgyűjtését a mai napig létező folklór indokolta. Sajógömörben például élénken él még az a hagyomány, amely szerint Mátyás király megkapáltatta a nemesurakat a szőlőhegyen, de ugyanezt mesélik Putnokon is. Számos falu népe hiszi, hogy Mátyás király megfordult náluk. Mátyás a történetekben mindig pozitívan jelenik meg. A hagyomány szeretettel beszél róla, ő az igazságos király, aki mindig a szegényeken és az elesetteken segít.
A kötet huszonöt Gömörben gyűjtött népi elbeszélést tartalmaz. A mondák és anekdoták után a jegyzetekben az adatközlőkre vonatkozó ismeretek találhatók (név, életkor, hely, s a történet jelzése, amelyet elmondott). Szélesebb olvasóközönségnek szánt könyvről lévén szó, a szerző nem közli a Mátyás-történetek párhuzamait, de utal a Magyar Néprajzi Lexikonban található Mátyás címszóra, amely jó eligazítást ad az érdeklődőknek. A jegyzetek után kissé szokatlan módon újabb mondák következnek, amelyeket a szerző az al-dunai székely, falvakban végzett kutatása során Herteledyfalván (Vojlovica) gyűjtött. Ezek a történetek jól kiegészík a gömöri anyagot. A mondák után a Mátyás-történeteket tartalmazó gyűjteményekről ad áttekintést.

Szemerkényi Ágnes


Vallásosság és népi kultúra a határainkon túl.
Szerkesztette Fejős Zoltán és Küllős Imola.
Magyarságkutató Intézet, Budapest, 1990. 319 l.
(A magyarságkutatás könyvtára II. Vallási Néprajz 4.)

A nem szerencsésen megfogalmazott cím - hiszen mindenki valamilyen határon túl él - a mai Magyarország határain kívül élő magyarok vallásos kultúrájának vizsgálatát végző tanulmánygyűjteményt jelöli. A tizenhét szerző tizenhat írása mind tematikailag, mind földrajzilag igen széles skálán helyezkedik el, és - mint általában a tanulmánygyűjtemények esetében - ezúttal is nagy színvonalbeli különbségek, egyenetlenségek tapasztalhatók az egyes szövegek között. A részletes tartalmi ismertetés helyett, mely az adott rövid terjedelemben nem kivitelezhető, négy pontba sűrítjük a kötet legfontosabb jellemzőit.
1. A tanulmányok túlnyomólag néprajzi tárgyúak, amelyek nem (Domán István írása a jesivák nyelvőrző szerepéről, Szigeti Jenő összegzése a kárpátalji adventista misszió indulásáról és Petrassevics Nikefor ortodox-görögkatolikus összehasonlító vizsgálata), azok is nagy felületen érintkeznek a néprajzi kutatásokkal. A kérdésfeltevés minden esetben az egyház és a tételes vallás oldaláról történik, nem a néphit felől, ami nem jelenti, hogy a néprajzban általánosságban néphitnek és népszokásnak nevezett jelenségek nem szerepelnek a szerzők érdeklődésének tárgyai között. Ahogyan a valóságban legtöbb esetben, úgy a tanulmányokban sem kerül éles választóvonal tételes vallás és néphit közé.
2. A tanulmánygyűjtemény tükrözi az 1918 előtti Magyarország vallási összetettségét. Nem százalékos arányokhoz igazodva, ami merev elhatárolásokat eredményezett volna, minden nagyobb felekezet vallásosságának vizsgálatával találkozunk, a fent említetten kívül a római katolikus, református, evangélikus és unitárius egyházhoz tartozókéval is.
3. A kötetben közölt írások nagy földrajzi távolságokat fognak át. A kisebbségben élők közül különösen a magyar nyelvterület peremén és szórványban élők vallásossága került előtérbe. Szélső pontok a moldvai Pusztina, a dél-erdélyi Oltszakadát, a máramarosi Técső, a szlavóniai Kórógy és Szentlászló, Déva, a bácskai Doroszló, a Zoboralja, a burgenlandi Alsóőrs. Az egyesült államokbeli magyarokat a chicagóiak képviselik.
4. Az egész kötet arról vall, hogy a magyar vallási néprajz a sok évtizedes mellőzés után - bár föléledt - még mindig az anyagközlés-föltárás szakaszában jár. A tanulmányok többsége leírást és megfigyeléseket tartalmaz, melyek értékét gazdagságuk, sokoldalúságuk adja. Eltér a kötet leíró megközelítésétől az említett ortodox-görögkatolikus összehasonlítás, továbbá Nagy Olga írása, mely erdélyi reformátusok egyházi tanításokkal nem egyező szokásairól számol be, és Fejős Zoltán tanulmánya a chicagói magyarok temetkezési szokásairól. A tanulmánygyűjtemény elején Erdélyi Zsuzsanna terjedelmes írása áll, mely azonban nem tudományos dolgozat, hanem a szerző kutatói életrajzának egy részlete. Arról szól, hogyan gyűjtött Erdélyi Zsuzsanna a szomszédos országokban élő magyarok és nem magyarok körében imaszövegeket. Az élménybeszámolók sok tanulságot és számos pompás imát, egyéb gyűjtői dokumentumot tartalmaznak.

Kósa László


Várady Pál-Borbély Anikó: Kalotaszeg. Felszeg. Kalotaszeg, Alszeg, Nádasmente, Kapus vidéke, Átmeneti vidék.
Szerkesztette és az előszót írta Lackovits Emőke.
Zrínyi Nyomda Kiadója, Budapest, 1989-1990. 138, 131 l.

A két nagyalakú, színes fényképes album egymást kiegészítve a népművészetéről több mint egy évszázada országszerte ismert nyugat-erdélyi történeti-néprajzi vidéket, Kalotaszeget mutatja be. A nagyszámú fényképet bőséges szöveg kíséri, mely útikalauz, élménybeszámoló és olvasmányélmény ötvözete. A képeket Várady Pál, a szöveget Borbély Anikó készítette. A képek tematikája igen változatos: tájak (túlnyomólag kora őszi és téli időben), épületek, műemlékek, parasztházak, külső és belső látvány, munka, hétköznapi élet, legfőképpen azonban a méltán híres kalotaszegi népviselet és díszítőművészet. Az utóbbiak a falvak ünnepnapjait, a templomi alkalmakat és az élet nagy eseményeit tartó kalotaszegi embereket és közvetlen környezetüket ábrázolják. Az albumoknak két kiemelkedő érdeme van: 1. Egy adott időmetszetben, az 1980-as évek végén, közvetlenül a Ceauşescu-diktatúra bukása előtt dokumentálják Kalotaszeg életét; 2. Tovább éltetik és ápolják a nagy hagyományú Kalotaszeg-kultuszt. Az elsőkötetet angol és német nyelvű utószó zárja, a második kötetnek a magyar mellett rövid angol és német bevezetője van.

Kósa László


Verebélyi Kincső: Róheim Géza
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. 202 l. + 1 fotó.
(A múlt magyar tudósai)

Tudósportrékat nemcsak azért olvasunk, mert műveltségünket kívánjuk gyarapítani. Hanem azért is, mert módszerekre, magatartástípusok$ mintákra vagyunk kíváncsiak. Verebélyi Kincső már eddig is nagyon sokat tett Róheim Géza máig kellően nem értékelt, ismert és ható munkásság&aa$ fölfedezéséért és fölfedeztetés&ea$ a magyar tudományosságba való visszavezettetés&eacu$ Közreműködésével jelent meg 1984-ben A bűvös tükör (Válogatás Róheim Géza tanulmányaiból. Magvető, Budapest, 1984.), valamint a Primitív kultúrák pszichoanalitikus vizsgálata (Gondolat, Budapest, 1984.) című tanulmánygyűjtemény. Időközben megjelent egy reprint Róheim-kötet is (Magyar néphit és népszokások. Universum reprint, Szeged, 1990).
Róheim Géza (1891-1953) az Osztrák-Magyar Monarchia szellemi légkörében nevelkedett az egyéni és társadalmi problémák, útkeresések időszakában, s vált elkötelezetten szabad gondolkodóvá. Világszínv$ művelte tudományát, itthon mégsem boldogulhatott, a legnagyobb tudósok, társaságok becsülték, értékelték, s mégis számkivetettként érezhette magát. Magyar egyetemen nem taníthatott, 1919-es működéséért még az állásából is eltávolították. Szakmai lehetőséget a néprajztudományon belül még inkább a Magyar Néprajzi Társas&aacu$ kapott. Később a néprajz szervezett kereteitől eltávolodva a Magyar Pszichoanalitikusok Egyesületében tevékenykedett. E tudomány iskoláinak révén jutott valódi etnológiai terepre": 1928-1931 között óceániai és amerikai kutatóú$ vett részt. A harmincas években Budapesten élt, majd 1938-ban Amerikába emigrált. 1947-ben Új-Mexikó$ végzett kutatómunkát, s 1953-ban váratlanul meghalt.
A magyar néprajztudomány iskolateremtője, megújítója, előrevivője lehetett volna. Egyúttal a hazai antropológia legnagyobbjai között is számontarthatnánk. S talán nemcsak annyit érdemelne, hogy a néprajztudományon belül ő volt a ritualista iskola képviselője&qu$ mármint, hogy egy a sok közül, s bizonyos dologban nem az egyetlen. Ennek megcáfolására is érdemes elolvasni Verebélyi Kincső könyvét.

Balázs Géza


Voigt Vilmos: Szemiotikai kultúra - a kultúra szemiotikája.
Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debrecen, 1990. 55 l.
(Néprajz egyetemi hallgatóknak 4.)

Az 1989-ben indított új sorozat negyedik kötete rövid és vázlatos összefoglalása a szemiotikának. A szerző a szemiotikai alapfogalmak ismertetésével kezdi munkáját, röviden felsorolja és értelmezi a szemiotika által használt fogalmakat. Ismerteti azokat a nagyobb területek, amelyekre a szemiotikai kutatások irányulnak. Mivel többé-kevésbé minden szemiotikai kutatás társadalminak tekinthető, ezért a társadalmi szemiotika egyes területeit tekinti át. A társadalmi jellegűnek tartott szemiotikai jelenségek közül a kultúra az, amely leginkább vizsgálható szemioptikai eszközökkel. Ezért foglalkozik külön a kultúra szemiotikai definíciójával, majd a különböző irányú kommunikáció-kutatásokkal. A kötetet irodalomjegyzék zárja, amely főleg a magyarul megjelent fontosabb munkákra szorítkozik.

Szemerkényi Ágnes


+ betűméret | - betűméret