stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   




Nemzetközi Magyar FilológiaiTársaság

Hungarológiai Értesítõ
Könyvismertetések
Irodalomtudomány, mûvelõdéstörténet
1990

Ady Béla: Indulás, érkezés. (Esszék, cikkek, kritikák)
Bp., Magvetõ, 1990. 543 l.
recenziót várunk: R.T.O.


Ady Endre Összes Prózai Mûvei.
Újságcikkek, tanulmányok. I. (1897. szeptember - 1901. május) Második, átdolgozott kiadás. Sajtó alá rendezte Vezér Erzsébet
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. 955 l.

„Ady Endrét nem érteni, hanem csodálni és szeretni kell" - írta 1909-ben a Nyugatban Karinthy Frigyes. De tudjuk-e, ki is volt valójában, mit is írt Ady Endre?

Az 1955 áprilisában megjelent Összes Prózai Mûvei I. kötete - meglehetõsen elsietett, majd sokak által bírált - elsõ kiadásának mostani, jócskán átdolgozott kiadását kezünkbe véve megállapíthatjuk: a pályakezdõ publicista Adyt nem ismertük, nem ismerhettük eléggé.

Kovalovszky Miklós pontos számításai és kimutatásai szerint a kötet két kiadásának számadatai a következõek: az elsõ kiadás 560 oldalából 407 a szöveg és mindössze 29 a jegyzet, ezzel szemben a mostani, 955 oldalas kötetnek már 221 oldalnyi a jegyzetapparátusa. Az elsõ kiadás 352 tételes tartalomjegyzékével szemben az átdolgozott kötet 697 tétele áll, az új gyûjtés következtében tehát - az eddig ismertekhez képest - majdnem kétszerannyi Ady-cikket közöl: 94 teljesen új, bizonyíthatóan Ady-cikk szerepel a jelenlegi kötetben. Vezér Erzsébet (Láng József lektori segítségével) rendkívüli alapossággal vizsgálta végig és mérlegelte a Földessy Gyula-féle elsõ kiadás megjelenését követõ kifogások, bírálatok, javítások (Benedek Marcell, Hegedûs Nándor, Bóka László, Bölöni György, Dutka Ákos, Komlós Aladár, Kovalovszky Miklós, Szabolcsi Miklós, Áfra János kritikái) helytállóságát és jogosultságát. Új gyûjtést szervezett (pl. végignézték az Ifjúság címû zilahi diáklap, a Debreceni Ellenõr, a Debrecen-Nagyváradi Értesítõ, a Debreceni Újság, a Nagyváradi Színházi Újság anyagát), munkatársaival megkísérelték az átollózott vagy azzal gyanúsítható cikkek forrásának felkutatását. Vezér Erzsébet az I. kötet anyagának megrostálásával, újrarendezésével, a kétes hitelességû vagy nem bizonyítottan Ady-írta cikkek gondos stíluskritikai vizsgálatával, jónéhány cikk kihagyásával végül 404 írást utalt a „Fõszöveg"-be, ahol a kétségtelenül Adynak tulajdonítható cikkek szerepelnek, 194 új tételt (ez az új „találmányok" kb. 40%-a) pedig a „kétes hitelû szövegek" között, a „Függelék"-ben közöl.

Végre igazi kritikai kiadás alapján mérlegelhetünk, jobban megismerve a fiatal újságíró Adyt.

Császtvay Tünde


Babits Mihály: A messzeség és az itthoni fû. Cikkek, elõadások, nyilatkozatok.
Vál., szerk., jegyzet Téglás János.
Tótfalusi Kis Miklós Nyomdaipari Szakközépiskola, Bp.1990. 307 l.

Tizenegy cikket, előadást – melyeknek többsége a Nyugatban jelent meg 1912 és 1941 között, valamint nyolc nyilatkozatot, melyek közül a legkorábbi, a Márai Sándornak 1919-ben adott, a legutolsó pedig 1942-ből való – gyűjtött kötetbe és látott el jegyzetekkel a szerkesztő. A cikkek, előadások és a nyilatkozatok témái egymásra rímelnek – többek között Jókairól, Balassi Bálintról, Dantéról, a modern metafizikáról, a magyar irodalom helyéről a világirodalomban, s az egységes magyarságról értekezik és vall személyes közvetlenséggel Babits.

R. J.


Babits Mihály: Biharfüred. (Egy meghiúsult írótalálkozó néhány dokumentuma.)
Szerk., vál., a szöveggond., jegyzet Téglás János.
Tótfalusi Kis Miklós Nyomdaipari Szakközépiskola, Bp, 1990. 308.l.
recenziót várunk: Róna Judit


Babic, Sava: Ljubavni jadi mladog filozofa Djerdja Lukaca.
Beograd, 1990 Tvoracka radionica bab, 139 1.;
Pet viąe pet. Novi Sad 1990. Dnevnik, 231 l.
 

Sava Babic különösen egyedi képviselõje irodalmunk, kultúránk külföldi nagyköveteinek. Megkülönböztetett hely illeti meg magyar nyelvtudásáért, érzékenységéért, állhatatosságáért, tudatosságáért, ám mindenekelõtt azért az empátiáért, amellyel irodalmunk fejlõdéstörténetébe bele tud illeszkedni, és nem utolsósorban azért az akár meglepõnek tartható felismeréséért, hogy XX. századi bölcseletünk, mûvelõdésfilozófiánk, esztétikánk és esszéirodalmunk terminológiailag és az érték szempontjából nemcsak irodalmunkkal egyenrangú, hanem a világirodalom újabb törekvéseivel is. Ez a nem csekély jelentõségû ráismerés indította Sava Babiæot arra, hogy saját mûvelõdésbölcseletét és mûfordítói tevékenységét a fiatal Lukács György és még inkább Hamvas Béla népszerûsítésének, értékelésének szolgálatába állítsa; írásmûvészetét a magyar esszéhagyománnyal és az olykor igencsak mûfordítói erõt próbáló filozófiai traktárusokkal szembesítse. Mindehhez vegyük hozzá, hogy Déry Tibor, Örkény István, Eörsi István, illetve Csáth Géza, Krúdy Gyula és Kosztolányi Dezsõ szerb tolmácsaként a magyar irodalomnak mind groteszk-abszurd vonalát akarja képviseltetve látni a szerb irodalomban, mind pedig a hagyományos regényelmélettel szakító, a modernség, sõt a posztmodernség felé kaput nyitó irodalomból kívánja meríteni a magyar irodalom európaiságának korszerû példáit.

Újabb két kötete is ezt a törekvését reprezentálja. Lukács György 1919-cel záruló pályájáról dokumentum-esszét tett közzé, illetve öt magyar szerzõt konfrontál másik kötetében öt szerb szerzõvel (Hubay Miklóst, Lukács Györgyöt, Déry Tibort, Hamvas Bélát és Illyés Gyulát). Egyrészt az életmûvek kereteit vázolja föl, de Babiæot sokkal inkább az életmûbõl kiolvasható gondolatiság érdekli, s még inkább ennek a gondolatiságnak nyelvi leképzõdése, az a nyelvben és nyelv által megvalósuló - és dialogikus jellegû - irodalom, illetve az irodalomba átcsapó filozofikus magatartásforma, amely a szubjektum és szubjektivitás felfokozásával, majd (ön) ironikus devalválásával a XX. század kihívásaira igyekszik esztétikai alapállásból kiindulva reagálni. Olyan szintéziskísérleteket keres és talál a megnevezett szerzõk életmûvében, amelyek a szüntelen válságperiódusokban olykor Európán kívüli, máskor nemzeti válaszokat adnak az elidegenedett, csupán látszat-közösségeket teremtõ világnak. Fõleg Lukács pályaképét dolgozza ki Babic viszonylag részletesen, a naplókból, levelekbõl, Balázs Béla naplójából, korai esszékbõl összeszerkesztett kötet a nyolcvanhat esztendõt megért bölcselõ életét és életmûvét három szakaszra osztja: a Dávid csillagos ég alatt született Lukács a prológust követõen az 1907-1911 között lezajló dráma részese, elõidézõje és elszenvedõje, az egyetemes etikai válság és értéktudat megingása a személyesbe transzponálódik át, míg az 1919-cel kezdõdõ és lényegében 1971-ig ívelõ kommunista elkötelezettség a vörös csillag jegyében formálódik, s Babiæ felfogása szerint csupán epilógusa az igazi életnek és életmûnek. S ez összefügg azzal, hogy a szubjektum hitelének elvesztésébõl kovácsolt Lukács magának és nemzedékének erényt, míg Babiæ másik könyvének hõse a személyes felszabadulást érezte és éreztette mûveiben: Hamvas az elnyomottság és belsõ emigráció éveiben írhatta azt - mindentõl függetlenül -, amit akart. Természetesen ez a nem csupán tetszetõs, hanem mélyen elgondolkodtató és mûelemzésekkel hitelesített tézis nem pusztán két nagyívû gondolkodói pálya rajzával szolgál, hanem a XX. századi gondolkodás két lehetõségét is körvonalazza, amelyben a szubjektum vagy igazodik szûkebb és tágabb kontextusához, vagy személyes boldogságát és érvényesülését feláldozva felismeri a XX. század karnevalisztikus jellegét, s tudós-ironikus kommentátorrá válik. Babiæ alapos értõje a magyar irodalomnak és történelemnek, tanulságai, látásmódja minden esetben meggondolkodtatnak.

Fried István


Barta János: Ma, tegnap, tegnapelõtt.
Vál., szerk. Imre László.
Csokonai, Debrecen, 1990. 201 l.
recenziót várunk: Ja nkovics József


Benedek Elek emlékkönyve. Szerk. Lengyel László. Móra, Bp. 1990. 94 l.

 

A könyv jubileumi kiadvány, az első magyar nyelvű gyermekkönyv megjelenésének 150. évfordulójára jelent meg. Célja - amellett, hogy Benedek Elek életútjának, műveinek felidézésével tisztelegjen a magyar irodalom eme kiemelkedő alakja előtt - az is, hogy a nagy meseíró színes egyéniségének más oldalait is megmutassa. Így villannak fel sorra a meseíró és gyermeklap-szerkesztő "Elek apó" arca mellett a Budapesti Hírlap újságírójának, Erdővidék parlamenti képviselőjének és a Magyar mese- és mondavilág vagy a Magyar Népköltési Gyűjtemény székelyföldi gyűjtőjének arcai. A szerkesztő a leghitelesebb forrásból merít: Benedek Elek Édes anyaföldem című önéletrajzi írásából és az őt személyesen ismerők munkáiból. Ezek közül is különösen sűrűn idézi Lengyel Dénes Benedek Elek és Benedek Marcell Naplómat olvasom című műveinek részleteit. A Benedek Elek életművét tagoltan és jól súlypontozva áttekintő könyvet Szentimrei Jenő, Benedek István, Lengyel Balázs és Dániel Anna szubjektív vallomásai, emlékezései zárják. Ezeknek - és Benedek Elek hagyatékának - mottója az öreg író által papírra vetett utolsó sorok lehetnének: "Fő, hogy dolgozzanak." A kötetet gazdag és változatos képanyag teszi teljessé.

Simon Melinda


Benkõ Loránd: A csángók eredete és települése a nyelvtudomány szemszögébõl
Magyar Nyelvtud. Társaság, Bp., 1990. 40 l.
(A Magyar Nyelvtud. Társasag Kiadványai, 186.)
recenziót várunk Várkonyi Gábor


Bertha Zoltán: Bálint Tibor
Akadémiai K., Budapest, 1990. 176 l. (Kortársaink)

Bertha Zoltán már könyve elején érzékelteti a romániai magyar irodalmat megújító elsõ Forrás nemzedék esztétikai és történeti szerepét. A nemzedék (Szilágyi István mellett) egyik legjelentõsebb prózaírójának mûvészi ábrázolását már az elsõ fejezetben jellemezni próbálja, s Bálint Tibor életútjának rövid ismertetését az emberi-írói pszichikum - poétikai konzekvenciákat is sejtetõ - leírásával kapcsolja össze.

Bálint Tibor novellaírói indulásában olyan vonásokat fedez föl Bertha Zoltán, amelyek késõbb is meghatározó érvényûek. Ilyen az affektivitás, az érzelembõség, valamint a morális szemlélet és társadalmiság. Ez a moralizálás figyelhetõ meg az elsõ jelentõs regényben, az Önkéntes rózsák Sodomában (1967) címû fantasztikus anti-utópiában. E groteszk, szimbolikus elemekben gazdag, intellektuális telítettségû kisregény „fõ gondolata a jellegzetes bálinti eszmekör alappillére: az elidegenedés, az emberiségméretû elgépiesedés, elracionalizálódás és az igazi, elidegeníthetetlen emberi antropológiai tulajdonságok, értékek, fõként az érzelmek harca." Ez a mû ugyanakkor azokat a komplex szerkezeti formákat elõlegezi (mozaikosság, montázs, filmszerû megoldások), amelyek a Zokogó majomban (1969) is meghatározóak. Hallucinációk, naplójegyzetek, biblikus sirámok, szabad asszociációk váltják itt egymást, s jól kivehetõ az a kettõsség, amely egyrészt a kisprózai novellaalakzatokra visszavezethetõ regényformában, másrészt a kompozíció egységeinek redukciójában („villanó kép tömörségû elbeszéléstechnika") nyilvánul meg.

A nagyregényi szintézisként fölfogott fõmû (Zokogó majom) Bertha Zoltán interpretációjában nagyepikává ötvözi ugyan az egyéni életsorsokat, a hagyományos realista vonások azonban modernebb eszközökkel színezõdnek. Bálint visszanyúl ugyan a 19. századi hagyományokhoz (extenzitás, kauzalitás), a cselekvések idõ- és térbeli meghatározottsága viszont egyértelmûen modern prózai eljárás. Az idõ kitüntetett szerepe miatt is jogos az összehasonlítás Márquez Száz év magányával. Mindkét mû egyszerre modern és õsi, eposzi jellegû. Bertha arra is figyelmeztet, hogy „az élénk rajzolatú szociológiai, tárgyi háttér" ne tévesszen meg senkit. A regénynek ez legföljebb egyik rétege, s a Zokogó majom a regénymûfaj történetében megvalósuló sokféle változat egyikéhez sem köthetõ kizárólagosan.

Bertha Zoltán úgy látja, „Bálint késõbbi epikája legfeljebb tematikai gazdagodást, de szemléleti vagy színvonalbeli emelkedést már nem hoz". A Zarándoklás a panaszfalhoz címû regényben (1978) - olykor az esztétikum rovására - fölerõsödnek az erkölcspszichológiai, morálfilozófiai elemek. A hetvenes évek így is az elbeszélõi (novellaírói) kiteljesedést jelentik, s itt az apokrif, mítoszértelmezõ novellák éppúgy említhetõk, mint az Öregek könyve ciklus darabjai. Bálint Tibor írói pályája azonban sok meglepetést tartogathat még. Különösen régóta készülõ regényét (Bábel toronyháza) várjuk kíváncsian.

Olasz Sándor


Bessenyei György: Színmûvek. Sajtó alá rend. Bíró Ferenc. Akadémiai K. 1990. 708.l. (Bessenyei György összes mûvei.)
recenziót várunk Alexa Károly


Bíráló álruhában. Tanulmányok Karinthy Frigyesrõl. Vál. és szerk. Angyalosi Gergely. Maecenas, 1990. 218 l.
recenziót várunk Császtvay Tünde


Bodosi György: Illyés Gyula Tihanyban
Baranya Megyei Könyvtár, Pécs, 1990. 139 l. (Pannónia Könyvek)

Bodosi György, aki 1958-ban, pécselyi körorvosként ismerte meg Illyés Gyulát, már Völgyvallatás (1979) címû könyvében is sok fontos dokumentum, hangulatidézõ emlékkép segítségével rajzolta meg a Tihanyban idõzõ Illyés prtréját. Új könyvében Bodosi abból indul ki, hogy a köznapi dolgoknak - így a tihanyi Alsó-Kopasz-hegy dûlõjében álló nyaralóháznak is - történetük van. A ház életét - az írói pályák korszakolásához hasonlóan - ismerteti az 1930-as évektõl az Illyés halála utáni periódusig. Különösen azok a fejezetek érdekesek, amelyek a költõi mûhellyé alakuló tuszkulánumot idézik föl. Nem „cella-remeteség" volt ez, s Bodosi könyve színesen, olvasmányosan foglalja össze a hazai és külföldi vendégek, barátok látogatásának sorát. „Utazások, találkozások, barangolások, vacsorák, pinceszerek" - olvashatjuk az egyik alcímben. Igen, ezekrõl is szó esik valóban. Ám közben irodalom- és mûvelõdéstörténeti adatok sokasága kápráztat el. Barátok, írótársak alakja villan föl: Németh Lászlóé, Borsos Miklósé, Szabó Lõrincé, Lipták Gáboré vagy éppen Honthy Hanna férjéé. A házban élõ, itt megforduló emberek életébõl ez a könyv valóban „mást és többet" tud megmutatni, mint a sárguló fénykép vagy az elszürkült filmszalag.

Olasz Sándor


Collectanea Tiburtiana

Tanulmányok Klaniczay Tibor tiszteletére. Szerkesztette Galavics Géza, Herner János, Keserû Bálint, Szeged, 1990. 468 l. (Adattár XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 10.)

Vajon a középkori misztika bûvös 66-os számának van-e a modern reneszánsz-kutatás számára valamelyes érvényessége? E szokatlan kérdésre régi irodalmunk szegedi kutatói nagyon is egyértelmû választ adnak, amikor Klaniczay Tibor 66. születésnapjára impozáns méretû és tartalmú tanulmánykötetet jelentettek meg. Igaz, a 60 éves tudóst kívánták eredetileg köszönteni, de könyvkiadásunk közismert nehézségei miatt késlekedett a kötet, így vált azonban tartalma egyre gazdagabbá is. A hat éves készülési periódusban a fiatalabb irodalomtörténészek mellé tapasztaltabb kutatók is csatlakoztak, mûvészettörténészek is felsorakoztak, így végül is igen színes tartalmú tanulmánygyûjtemény látott napvilágot. S éppen így reprezentálja azt a sokoldalúságot és - fõként - azt a nyitottságot, amely az ünnepelt egyéniségét és munkásságát közismerten jellemzi.

A kötet 42 írása között szinte minden mûfaj megtalálható: van itt szövegközlés, tudósi-literátori levelek kiadása, kódex-bemutatás, új hungarikumok ismertetése, verselemzés, végrendelet közreadása, „fragmenta haeretica", orvostörténeti kuriózum, elemzés a reneszánsz portréfestészetrõl és architektúráról, „lakodalomra csinált ékességek" elõszámlálása és még számos tanulságos dokumentuma múltunknak, mûvelõdéstörténetünknek s európai kapcsolatainknak. Az igen hasznos adatokat gazdagon sorjáztató tanulmányok mellett akad olyan is, amelynek állításai erõsen vitathatóak s korántsem meggyõzõek. Ilyen Fehér Mátyás 1944-ben írt, de csak most közreadott eszmefuttatása, amely szerint Mátyás király budai egyeteme Kassára került s ott a domonkosok irányítása alatt mûködött volna 1526-1553 között. E fantáziadús dolgozat állításainak mérlegelését nyilván majd a szakkritika elvégzi, itt sajátos színfoltot jelent a többi - erõs filológiai alapozottságú - írás között.

Valószínû, hogy mire a jelen sorok napvilágot látnak, már a 70-es szám misztikája lesz aktuális, mégis - késleltetni igyekezvén a kérlelhetetlen idõ gyors repülését - hadd idézzük még egyszer a kötet által kitüntetett 66-os szám jelentõségét. Aki az utóbbiban kételkedik, lapozza fel a Pázmány-összkiadást, s abban is a 66. prédikációt. Mintha éppen Klaniczay Tibor alakja sejlene fel elõttünk, amikor ezt olvassuk: „nem ímmel-ámmal, nem tunyán és puhán, nem restül és álmos szemmel, nem lágyan és unatkozva, hanem ébren és nyersen, szorgalmatossággal, telhetetlenül, nyughatatlanul, fáradhatatlanul, unatkozás nélkül kell munkálkodnunk".

Ez a pázmányi intelem akárha Klaniczay Tibortól is elhangozhatott volna, a magyar irodalomtudomány, a hungarológia ügyérõl szólva természetesen. Ezt a fáradtságot nem ismerõ munkálkodást testesítette meg az õ egész munkássága, ezt a példát sugallta a fiatalabb kutatóknak is, akik nemcsak szaktudást, hanem nyitott gondolkodást és mélyen gyökerezõ ügyszeretetet is tanulhattak tõle. Mindennek beszédes jele a 66. születésnapra megjelent kötet 42 tanulmánya, amelyek közül néhányban bizonyára sikerül majd a magyar és az európai reneszánsz kiemelkedõ ismerõjének - a szerkesztõk szándéka szerint - „rejtett kincsre bukkannia".

Bitskey István


Czech-kódex, 1513. A nyelvemlék hasonmása és betûhû átirata bevezetéssel és jegyzetekkel. Közzéteszi és jegyz. N. Abaffy Csilla. Bev., N. Abaffy Csilla és Csapodi Csaba. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Bp. 1990. 421.l. (Régi magyar kódexek 4.)
recenziót várunk Jankovics József


Czigány Lóránt: Nézz vissza haraggal! Államosított irodalom Magyarországon 1946-1988.
Gondolat K. 1990. 201 l.
recenziót várunk: Futaky István, Sarankó Márta


Czimmer József: Dante apródja. (Monológ)
Szabad Tér K. Bp.1990. 397 l.
recenziót várunk: Erdõdy Edit
 


Csejtei István: A borbélymester hagyatéka
...Külömbkülömbféle Belsõ és Külsõ Nyavalyák ellen való hasznos orvosságok. Csokonai József debreceni chirurgus receptkönyve
Csokonai Kiadó, Debrecen, 1990. 197 l.

A kötet Csokonai József (1747-1786) chirurgusnak, a költõ édesapjának hagyatéka, melyet viszontagságos körülmények után a debreceni Déri Múzeum vásárolt meg 1941-ben. A több mint kétszáz éves receptkönyv fedõlapjának belsõ felén olvasható: „Anno 1776" és a „Joseph Csokonai magistri chirurgi" bejegyzés. A kötet 153 receptet tartalmaz, nagyjából öt részre tagolva. Az elsõ részben Hatvani Istvánnak, a kor egyik legképzettebb orvosdoktorának receptjei, a másodikban Kazai Sámuel debreceni tudós patikárius „próbált és hasznos praescriptioi" vannak, a harmadik részben a Csokonai József által lejegyzett receptek találhatók, melyekkel - mint írja - „hasznosan éltem egyszer is, másszor is Patienseim körül, a miólta Debreczeni Barbély vagyok." A negyedik rész Laky Ádámnak, az idõsb Csokonai borbély-sebész kollegájának receptjeit, az ötödik rész a kézirat késõbbi tulajdonosainak receptjeit tartalmazza.

Miután szak- és mûvelõdéstörténeti szempontból is elég speciális kiadványról van szó, a szövegeket Vargha Balázs bevezetõjén kívül jól tájékoztató tanulmányok kísérik a XVIII. századi debreceni orvosokról, az alkimista receptekrõl, a gyógyszerfélék megoszlásáról, a vérbaj kezelésérõl, továbbá közlik a debreceni chirurgusok céhszabályát, tájékoztatnak az orvosságok egykori áráról, gyógyítási módszerekrõl stb. Mindezt szakszerû jegyzetek, mutatók egészítik ki.
 

Sz. G. Z.


Csetri Lajos: Egység vagy különbözõség? Nyelv- és irodalomszemlélet a magyar irodalmi nyelvújítás korszakában. Akadémiai K. Bp.1990. 372.l. (Irodalomtudomány és kritika)
recenziót várunk: Ács Pál


Csiki László: Idegen tollaim. Vélekedések és vallomások. Szépirodalmi K. Bp. 1990. 362.l.
recenziót várunk R.T.O.


Csokonai Vitéz Mihály: Szépprózai mûvek. Sajtó alá rend. és jegyzet Debreczeni Attila. Akadémiai K. Bp. 1990. 477.l. 10 t. (Csokonai Vitéz Mihály összes mûvei)
recenziót várunk Rohonyi Zoltán


Csontos János: Együtt és külön.
Széphalom Könyvmûhely, Budapest, 1990. 90 l.

Érdekes kötet kerekedik ki a kilenc interjút tartalmazó gyûjteménybõl: a „Kilencek" néven emlegetett költõcsoport tagjait kereste fel Csontos János, hogy az 1969-ben megjelent közös antológia, az Elérhetetlen föld megjelenése óta eltelt idõszak eredményeirõl, élményeirõl, mûveirõl kérdezze õket. Kovács István, Gyõri László, Konczek József, Molnár Péntek Imre, Kiss Benedek, Utassy József, Mezey Katalin, Rózsa Endre és Oláh János vallanak itt egykori eszményeikrõl, küzdelmeikrõl, barátságaikról, morális tartásukról, kudarcaikról, létezõ, nemcsak rájuk címkézett csoporttudatukról. Az irodalomtörténet számon tartja csoportként is, és önálló arcú alkotókként is õket, küzülük csupán Konczek József várt sokáig önálló kötetre, a többiek gyakrabban léphettek mûveikkel a nyilvánosság elé, különösen Utassy József költõi pályája volt termékeny, folyamatos visszhangot kiváltó. Az utószót író Csontos János valamennyiüket igen nagyra becsüli, a csoport legfõbb érdemének pedig azt tartja, hogy „a lehetõségekhez mérten átmentette, illetve megújította a látomásos-közösségi líratípus hazai hagyományait". A kordokumentumként is olvasható, elmélyült interjúk végén pontos bibliográfia található a szerzõk köteteirõl. Drobek Ödön borítóján együtt szemlélhetõk a korabeli fotók és a szerzõk mai portréi, s a ma már könyvritkaságnak számító elsõ antológia borítójának fényképe.

R. T. O.


Csoóri Sándor: Esztergomi töredék. Esztergom, 1990. 149.l.
recenziót várunk R.T.O.


Deme László: Nyelveink jövõje és jövõnk nyelve. Magyar Eszperantó Szövetség 1990. 124.l.
recenziót várunk Kozocsa Sándor


Deréky Pál: A vasbetontorony költõi.
Argumentum Kiadó, Budapest, 1990. 218 l.

Raith Tivadar 1924-ben a Magyar Írás címû lapban tanulmányt jelentetett meg, amelyben az elmúlt másfél évtized avantgárd költõi törekvéseit méltatta és értékelte. Rámutatott: „Az elefántcsonttorony költõi még daloltak, gazdag rímû és ritmusú verseik még mindenki fülében ott csengtek, amikor gyönge hajtásában már jelentkezett a változó kor változó világszemléletének költészete egy új írócsoportban. Aktivistáknak nevezték magukat, a kapitalisztikus tendencia ellen nyílt harcot hirdettek." Az aktivizmus hívei nyíltan vállalták a baloldali elkötelezettséget, s a „minden áron újat teremteni" szándékban együtt jelentkezett a forradalmi változtatások igénye és a szociális ember jövõbe mutató képe. Új rendet, új társadalmat és új embert hirdettek, miközben maguk is az „egyénieskedés kultuszának" tobzódásait vállalták. Raith Tivadar felismerte, hogy az új eszmék és az új szándékok költõi egyénieskedésükkel ugyanúgy az ¾art pour ¾art zsákutcájába tévedtek, mint az általuk ezerszer elátkozott elefántcsonttorony hívei.

Deréky Pál, a Bécsben élõ irodalomtörténész A vasbetontorony költõi címmel írt monográfiát a századelõ avantgárd irodalmáról. A magyar irodalomtörténet-írás közel három évtizede folytat eléggé reménytelen harcot az egykori törekvések elfogadható értelmezése, értékelése érdekében, mégis úgy tûnik, harminc év elõmunkálataira volt szükség ahhoz, hogy az avantgárd irodalomnak ne csupán az esztétikai lényegét, de eszmei-ideológiai alapjait, szociális és történelmi feltételezettségét is felismerje. „Munkám célkitûzése az - írja Deréky -, hogy a korabeli manifesztumokból és egyéb elméleti nyilatkozatokból kibontakozó egykori felfogást is figyelembe véve megtaláljam a magyar avantgárd költészet belsõ, saját természetébõl fakadó rendezõ elveit." Ezzel a szándékkal végzi el a futurizmus, az expresszionizmus, az aktivizmus, a dadaizmus, a konstruktivizmus és a szürrealizmus minden korábbinál átfogóbb és alaposabb elemzését. A monográfiában - magától értetõdõen - Kassák Lajos alakja és munkássága kerül a középpontba, mellette azonban közel félszáz költõ korabeli munkásságát érinti, közöttük Illyés Gyuláét, Déry Tiborét, József Attiláét, Németh Andorét, Komját Aladárét és Barta Sándorét is. Megállapítja: „Avantgárd mû csak abban az esetben jöhetett létre, amennyiben (...) az érzelmet sikerült háttérbe szorítani."

Meglepõ tény, hogy a századelõ modern irodalmi törekvéseirõl (is) Magyarországon elõször a Nyugat számolt be. 1909-ben Kosztolányi Dezsõ, 1910-ben pedig Babits Mihály írt tanulmányt a futurizmusról, s az írása nyomán támadt vitában szólalt meg elõször Kassák Lajos. Deréky persze különös hangsúlyt fektet a genezis kérdésére, az izmusok keletkezésének történetére, s ennek során az olasz, a francia, a német, az orosz irodalom kérdéseit is érinti, mi több, biztos kézzel rajzolja meg a közép-európai „kis irodalmak" befogadó törekvéseinek lényegét is.

„Nagy kár - hangsúlyozza a könyv írója -, hogy 1927 után megszûnt a magyar avantgárd költészet intézményes élettere..." Ettõl kezdve ugyanis Németh Andor, Déry Tibor és József Attila költészetében megjelent a személyesség és az érzelem, s ez lényegesen módosította költõi magatartásukat, ebbõl eredõen további törekvéseiket is. A néhány évvel ezelõtt megjelent Jelzés a világba címû dokumentumgyûjtemény mellett A vasbetontorony költõi címû monográfia járul hozzá a legteljesebb mértékben ezen máig izgalmas irodalomtörténeti kérdések eldöntéséhez.

Mák Ferenc


Domokos Pál Péter: Múltbanézõ.
Magvetõ, Bp. 1990.
recenziót várunk: R.T.O.


Domokos Péter: Kállay Ferenc.
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. 253 l. (A múlt magyar tudósai)
 
 

Nem volt szerencsés sorsú ember Kállay Ferenc. Ifjúkorában ugyan Kölcsey Ferenc legjobb diákkori barátjaként Debrecenben a kötelezõ tananyagon túl kitûnõ történelmi, filozófiai mûveltségre tett szert, utána azonban másfél évi joggyakorlat következett, majd az ügyvédi vizsga letétele után Bécsben folytatta jogi tanulmányait, s végül hadbíró lett az országszéli garnizonban, Kézdivásárhelyen. Életének legnagyobb részét itt, a tudományos munka lehetõségeitõl elzárva töltötte. Amikor 23 évi szolgálat után 1827-ben nyugállományba került, néhány évig még Erdélyben élt, ezután a székelyekrõl írt történelmi munkái alapján 1832-ben a Magyar Tudós Társaság, az Akadémia tagja lett, akkor, amikor az egykori iskolatárs, Kölcsey több válságos idõszak után már költõi, kritikai, filozófiai, történeti munkáinak javát megírta, s éppen készülõben volt politikusi pályáját megfutni. Kállay tehát némiképp fáradt, elhasznált emberként kezdte tudományos pályáját. Már Kölcsey halála után írta meg azokat a tanulmányait, melyek Sajnovics, Gyarmathy és Reguly mûvei mellett a magyar uralisztika szakirodalmának ma is számon tartandó része, s a Kisfaludy Társaság pályázatára készült, 1847-ben elsõ díjat nyert munkája a pogány magyarok vallásáról, a közbejött 1848/1849-es történelmi események miatt csak 1861-ben jelenhetett meg (a szerzõ halálának évében) az Ipolyi-féle Magyar mithológia megjelenése után hét évvel, s a megérdemelt tudományos visszhang nélkül. Tudománytörténeti jelentõségéhez mérve sovány elégtétel Domokos Péter kismonográfiája, noha a munkásságára vonatkozó legfontosabb adatok fellelhetõk benne.

SZ. G. Z.


Domonkos-kódex 1517. A nyelvemlék hasonmása és betûhû átirata bevezetéssel és jegyzetekkel. Bev. és jegyzet Komlóssy Gyöngyi. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Bp. 1990. (Régi magyar kódexek 9.)
recenziót várunk Jankovics József


V. Ecsedy Judit: A Bornemisza-Mantskovit nyomda története.
Budapest, 1990. 59 l. + 36 tábla mell. (Az Országos Széchényi Könyvtár füzetei 1.)

A sorozat elsõ darabjaként V. Ecsedy Judit a 16. század utolsó negyedének legjelentõsebb kiadói vállalkozását, a Bornemisza-Mantskovit nyomda történetét (1573-1599) mutatja be. De nem csupán a század két legnagyobb hatású kiadványát létrehozó Bornemisza Péter Posztillája (RMNY 541) és Károlyi Gáspár Bibliája (RMNY 652) mûhelyét ismerjük meg, hanem annak bártfai (Klöss) és kassai (jezsuiták) utóéletét is.

A kötet gerincét adja a nyomda felszerelésének bemutatása, eredetének feltárása a különbözõ állomáshelyeken (Sempte-Vizsoly) keresztül. A függelékben közölt kiadványjegyzéket és a nyomdai anyag leírását 36 tábla egészíti ki, amely az egyes korszakok szövegmintáit, díszeit mutatja be. A munkát kiváló jegyzetapparátus, angol nyelvû összefoglaló és a nyomda vándorlásait feltüntetõ térkép teszi teljessé.

Farkas Gábor


Egy barátság levelekben. Gulyás Pál és Németh László levelezése.
Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Gulyás Klára és G. Merva Mária. Utószó Gulyás Klára. Petõfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1990. 523 l.

A filológiai munka mûhelyei közül a Petõfi Irodalmi Múzeumból egyre több olyan kiadvány kerül ki, amely újdonságán, érdekességén túl a késõbbi nagyobb monográfiák, összefoglalások nélkülözhetetlen megalapozása is. Ilyen ez a levélgyûjtemény is, amely az 1928 és 1944 között íródott leveleket adja közre, páratlan dokumentum nemcsak két író mély barátságáról, hanem egy korszak irodalmi életének alakulásáról, eseményeirõl, közérzetérõl is. Az író leánya, Gulyás Klára levélregénynek nevezi ezt a kötetet, s felhívja a figyelmet a levelekben központi kérdésekként megvitatott problémákra, az emberi lét, a nemzeti sorskérdések, az alkotói személyiség köré fonódó vallomásokra, tervekre, nézetekre. Utószavában részletesen kommentálja a levelekbõl kibontakozó fõbb eseményeket, a két író kapcsolatának alakulását (a három évig tartó elhidegülés korszakát is õszintén feltárva), a közös munkaként létrejövõ folyóirat, a Válasz célkitûzéseit, hatását, a kiváló szervezõgárda megszervezését, és Gulyás Pál és Németh László e korszakban született írásainak a levelekbõl felsejlõ hátterét, érlelõdését. S ami nem egyértelmû a mai olvasó számára közvetlenül a levelekbõl, azt igen részletes és alapos jegyzetanyaggal egészítik ki a szerkesztõk, az aprólékos magyarázatok a hasonló levelezéskötetek mikrofilológiai munkájának útmutató példái lehetnek. A több ívnyi jegyzet után a levelekben elõforduló, lexikonokban nem szereplõ személyek adatai, a két írónak a kötetben említett önálló mûjegyzéke, névmutató és ritkán látható fotók találhatók még az izgalmas dokumentumkötetben.
 

R. T. O.


Egységes magyarság. A Nyugat ankétja. Szerk. Téglás János. Elõszó Keresztury Dezsõ.
Tótfalusi Kis Miklós Nyomdaipari Szakközépiskola, Bp. 1990. 77.l.

 

A darabokra szaggatott, de egységét megőrizni vágyó magyarság sorsdöntő kérdéseivel foglalkoznak az 1940 novemberében, decemberében és 1941 januárjában, a Nyugat ankétjára készült írások, a magyar történelem küzdelmes, nehéz fejezetének dokumentumai.

“Az országrészek fájdalommal szakadtak el, sajátos öntudattal térnek vissza… az első kézfogás után megosztjuk gondunkat velük… Nem azt várjuk tőlük, hogy mik ők külön, hanem azt, hogy mik velünk. S hogy mit tegyünk immár együtt?” – jelölte ki az ankét célját bevezetőjében Illyés Gyula.

Az ankét 16 szerzőjének – többek között Joó Tibornak, Schöpflin Aladárnak, Asztalos Istvánnak, Wass Albertnek, Reményik Sándornak, Molter Károlynak, Szemlér Ferencnek, Tompa Lászlónak – vágyait, törekvéseit fogalmazza meg záróírásában Babits Mihály, aki a nemzet egyéniség voltát, megismételhetetlen egyediségét hangsúlyozza a nemzet lelkének széthasadozottságában is. Ennek az egységes magyar lelkiségnek lényegi sajátja a sokszínűség, köztük az erdélyi és felvidéki kultúra gazdagító ereje.

R. J.


Eötvös József: A francia forradalom története.
A szöveget gondozta, a bevezetõ tanulmányt és a jegyzeteket írta Gángó Gábor. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 308 l.

Eötvös József szenvedélyesen érdeklõdött a nagy francia forradalom iránt. Könyvtárában megvoltak (s fennmaradtak) a korabeli fontosabb történetírói munkák és emlékiratok, még Buchez és Roux hatalmas (negyven kötetes) publikációja is. A szorgalmas olvasó talán már ifjúkorában gondolt rá, hogy megírja a forradalom történetét. Müncheni emigrációjában aztán bele is fogott a nagy feladatba. Nem végezte be, csak nyolc fejezete készült el. A kéziratban maradt munkát most egy tehetséges ifjú, Gángó Gábor adta ki és látta el jól tájékoztató bevezetõvel s jegyzetekkel.

Eötvös e munkája vázlatos és torzó voltában is becses mû, a vele egy idõben készült Uralkodó eszmék kiegészítõje. De több is annál: szerzõjének legfontosabb gondolatait a forradalomról gyakran épp e töredékben találjuk meg. „A népet, mely minden forradalomnak eszköze, a mûveltség azon fokán, melyen azt most látjuk, eszmékért lelkesítni nem lehet. Csak ha anyagi szenvedései tûrhetetlenekké váltak, akkor támad fel, akkor lép harcra a fennálló rendszer ellen." „Forradalom támad mindég s mindenütt, hol a félelem, mely az embereket attól visszatartóztatta, megszûnt."

Eötvös pártatlan történetet akart írni, s élesen bírálta francia kollégáit elfogultságukért. „A francia forradalom története újabb idõkben sokszor íratott, fájdalom, nem történetírók, hanem politikusok által (...). Valamint teológ az egyházi, úgy politikus a forradalmi történet leírására nem alkalmatos."

Eötvös József mint politikus nem volt híve a forradalmaknak; történetíróként a francia forradalmat, ha látott is benne sok tisztátalanságot, „töméntelen önzést s aljas indulatot", szükségesnek és „az emberi nem egyik legroppantabb haladásának" tartotta.
 

L. S.


Erdélyi csillagok.
Szerkesztette Kántor Lajos. Héttorony Könyvkiadó, Budapest, 1990. 229 l.
 

Ezzel a címmel immár a harmadik kötet jelent meg. Az Erdélyi Szépmíves Céh 1935-ös és 1942-es kiadványai alapvetõen más feltételek között láttak nyomdafestéket. De „az állócsillagokat - írja Kántor Lajos - továbbra is, folyamatosan felmutatni soha nem volt idõszerûbb..., mint éppen ma. (...) keressük azt, ami összetarthat még, és aminek kimondása aktuális tanulságokkal jár."

A szerkesztõ a napi szenzációknál idõtállóbb értékekre kívánt koncentrálni. Visky András a híres kolozsvári színidirektor, Jankovics Jenõ munkásságáról, közéleti tevékenységérõl ír. Bajor Andor Bánffy Miklós trilógiájáról (Megszámláltattál..., ...És híjával találtattál..., Darabokra szaggattatol) nem szokványos irodalomtörténeti feldolgozást ad. Jakó Zsigmond az erdélyi történetírás nagy alakjának, Kelemen Lajosnak a pályaképét rajzolja meg. Beke György a kisebbségi nemzetpolitikus Jakabffy Elemérrõl, Balogh Edgár pedig Kós Károlyról ír. Cs. Gyímesi Éva úgy rajzolta meg Áprily Lajos portréját, hogy elsõsorban „a teremtõ fájdalom szimbólumává" emelkedett gyönygykagyló-motívumot vizsgálja. Cseke Péter valóságos Németh László-i hõst mutat meg Balázs Ferenc alakjában. Benkõ Samu Szabó T. Attila, Kántor Lajos pedig Szabédi László érdemeit méltatja. A kötetet két költõportré, Markó Béla (Dsida Jenõ) és Lászlóffy Aladár (Szilágyi Domokos) írása zárja.

Olasz Sándor


Erdélyi és hódoltsági jezsuita missziók. I/2. 1617-1625.
Sajtó alá rend. Balázs Mihály, Fricsy Ádám, Lukács László, Monok István.
Scriptum K. Szeged. 1990. 551.l.
(Adattár XVI-XVIII. sz. szellemi mozgalmaink történetéhez 26/2.)

 

Két kötetben, több mint félezer lap terjedelemben 357 dokumentumot adott közre a szegedi művelődéstörténeti kutatócsoport, többnyire az Archivum Romanum Societatis Jesu gazdag anyagából válogatva ki a szorosabb értelemben vett jezsuita missziós tevékenységre vonatkozó iratokat. A témakör ilyenforma kijelölése indokolt, mivel a missziók iratai önálló tematikai egységet alkotnak a tőlük jól elválasztható egyéb (kollégiumi és rezidenciális) dokumentumokkal szemben, amelyek főként a királyi országrészre vonatkoznak, s külön kötetben kapnak helyet.
A római jezsuita történeti intézet (Istituto Storico della Compagnia di Gesu) és a József Attila Tudományegyetem együttműködésének eredményeként folytatódhatott tehát az a szövegkiadó munka, amelyet Lukács László a 16. századot illetően már elvégzett, s amely jelentősen elősegíti a korszak egyházi és művelődési viszonyainak megismerését. A most kiadott iratok elé Balázs Mihály írt alapos bevezető tanulmányt, amely tárgyalja a missziók történetét, kiemelkedő személyiségeit (Vásárhelyi Gergely, Szini István, Cserneky János stb.), a nagypolitikával való kapcsolatát, valamint az események művelődéstörténeti vonatkozásait is. Számos értékes információt nyerünk a kötet anyagából többek között a törökök és a hódoltsági lakosság viszonyáról, a hódoltságban működni képes iskolák helyzetéről, a templomok állapotáról, s nem utolsósorban a jezsuiták könyvkultúrájáról és olykor irodalmi terveiről is. Ebben a tekintetben különösen érdekes Szini István 1625. december 11-én kelt levele, amely a Káldi-féle Biblia-fordítás körüli vitákról szól. Az iratok szövege előtt a római Monumenta-kötetek mintájára rövid tartalmi összefoglaló található, a túlnyomórészt latin és olasz nyelvű textusokat pedig szó- és névmagyarázatok követik. A II. kötet végén részletes (tárgyszavakra lebontott) személy- és helynévmutató segíti a gyors és pontos tájékozódást, így a kötetek jelentékeny mértékben fogják előrevinni a korszak kutatóinak munkáját.

Bitskey István


Eszéki Erzsébet: Kibeszéljük magunkat. Íróportrék a nyolcvanas évekbõl. Múzsák Kiadó, Budapest, 1990. 213 l.

1984-ben indította Eszéki Erzsébet azt a sorozatot, amelynek darabjai a Magyar Nemzetben, a Rakéta Regényújságban és az Élet és Irodalomban jelentek meg. Elsõsorban arra a kérdésre keresett választ, hogy „ki hogyan gondolkodik a nyolcvanas évek második felében az irodalomról és a politikáról, a kortársakról és önmagukról." A 36 interjú-portrét nem a megjelenés eredeti sorrendjében, hanem tematikus csoportosításban, egymásra rímelõ fejezetekben közli. Az elsõ négy fejezet címében a beszélgetések valamely központi gondolata fogalmazódik meg: Kevesebb-e az író, ha közíró?, Mit ér az élet humor nélkül?, Story vagy history?, Elfáradt-e a költészet rugója? A fenti kérdésekre olyan írók válaszolnak, mint Galgóczi Erzsébet és Karinthy Ferenc, Császár István és Kardos G. György, Simonffy András és Cseres Tibor, Juhász Ferenc és Csorba Gyõzõ. Az irodalmi magányosok közül például Kolozsvári Grandpierre szólal meg, a negyveneseket Spiró és Remesi képviseli többek között. A Kell egy csapat! címû fejezetben Mándy, Kertész Ákos, Bereményi és Dobai Péter válaszol. A rendszerváltás elõtt készített interjúk sorát Eörsi, Csoóri és Konrád szavai zárják (Friss szelek - 1989). Az irodalomtörténeti maradandóságot emlegeti utószavában Bodor Pál, s szerinte a párbeszédeket legjobban jellemzõ szavak: polémia és empátia: „vitázó rokonszenv, csatázó együttérzés".

Olasz Sándor


Fábry Zoltán összegyûjtött írásai 9. kötet. (1959-1963). Újságcikkek, tanulmányok, kritikák. Összeáll. Fónod Zoltán Jegyz. és utószó: Alabán Ferenc. Bibliogr. Reguli Ernõ. Madách K. Bratislava, 1990. 355 l.
recenziót várunk: Varga Rózsa


Fejtõ Ferenc: Budapesttõl Párizsig. Emlékeim.
Ford. Balatán Péter. Magvetõ K. Bp. 1990. 503 l.
recenziót várunk: Schulcz Katalin


Fenyõ István: Valóságábrázolás és eszményités. Irodalomkritikai gondolkodásunk fejlõdése 1830-1842.
Akadémiai K. Bp. 1990. 499.l. (Irodalomtudomány és kritika)
recenziót várunk: Rohonyi Zoltán


Fodor András: Szülöttem föld. Szépirodalmi K. Bp. 1990. 390.l.
recenziót várunk: R.T.O.


Fodor István: Oláh Miklós Hungariája.
Egy eddig ismeretlen kézirat és a magyar nyelvi adatok tanulságai
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. 111 l. (Humanizmus és reformáció 17.)

Hosszabb ideje Kölnben élõ nyelvészünk, Fodor István különleges kéziratot talált, ezt a XVI. század magyar nyelvének forrásául aknázta ki, és a tanulságok hivatalos gondozójának, a Magyar Tudományos Akadémiának és kiadójának gondjaira bízta; a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete, a Reneszánsz-kutató Csoport adta ki. Mindenkit érdekelhet, akit izgat a XVI. századi magyar történelem és mûvelõdéstörténet, a magyar nyelv és irodalom, a magyar humanizmus XVI. századának sokféle problémája.

E munkának tárgya Oláh Miklós humanista író, államférfi és egyházfõ (Nicolaus Olahus, 1493-1568), II. Lajos özvegyének, Mária királyné titkárának 1536-ban megjelent Hungaria címû írása, amelyet csak a XVIII. században nyomtattak ki. Magyarországnak ez a rendszeres történeti földrajza - korábbi történeti, kultúrtörténeti és részben anekdotikus áltörténeti anyaggal megtoldva - mindez ideig a bécsi Nemzeti Könyvtárban fennmaradt kézirat alapján került a kutatók kezébe. A jelen kiadvány alapjául szolgáló, mindezideig ismeretlen kézirat a kölni dómkönyvtár anyagából került elõ, 1631-ben készült változatban. A két kiadvány, illetve kézirat ismertetése és összehasonlítása adott alkalmat a szerzõnek arra, hogy a kérdéses mû ismertetése, elemzése és összehasonlítása révén Oláh Miklós életmûvében elmélyedjen, és hogy ennek a kutatásnak az eredményeivel gazdagítsa az ismeretlen kölni kézirat révén elénk tárt új ismereteket, mindenekelõtt a magyar nyelv új dokumentumaként, a latin szövegben fennmaradt XVI. századi magyar nyelvû és magyar nyelvvel kapcsolatos nevek és szavak anyaga révén.

Mindenekelõtt fontos részleteket tudunk meg Oláh Miklós életérõl és mûveirõl, az itt elemzett „Hungária", e Brüsszelben írt, de hazafiúi hûséggel és pontos emlékezettel készült mûvön kívül az „Athila" címû alkotásról is; a hun kapcsolataikkal foglalkozó kutatások azóta ugyan árnyékot vetettek minden korábbi íróra és alkotásra, amely eleinket közvetlenül a hunokkal kötötte össze, de az utóbbi idõk bonyolultabb sztyeppe-képe és történelmi kutatása ezt a problémát is újragondolásra érdemesíti, és ebben a tekintetben Oláh Miklós írását sem felesleges ismernünk.

Ezután a „Hungária" bécsi kéziratával ismertet meg a kiadvány, Fodor István itt látható mûvének érdemeit és szükségességét is mutatva, legalább közvetve. Utána ismerkedünk meg a kölni kódex külsejével és belsejével, kötésétõl, lapszámozási sorrendjétõl és vízjeleinek tanúbizonyságától kezdve egészen a másolók munkájáig és magának a mûnek a tartalmáig.

A két kézirat, a bécsi és kölni mû összehasonlítása az olvasó számára az eredeti szerzõ és a jelen kiadó alapos munkájának tanúbizonysága is. Olvashatunk itt a két kézirat különbségeirõl: a latin szöveg stilisztikai változásairól és hiányairól-szövegromlásairól, valamint a szöveg magyar adatainak az eltéréseirõl, a tévedésbõl, kihagyásból, névváltozatok helytelen megítélésébõl és kiegészítõ használatából stb. eredõ különbségeirõl. A magyar vonatkozású nyelvi adatokból - 10 magyar közszó, 14 családnév, 545 földrajzi név - megismerkedünk Oláh Miklós nyelvének romlatlanságával és mélységével, nyelvismeretével és ennek helyesírási külsõségeivel, a két kéziratból és eltéréseibõl leszûrhetõ tanulságaival.

A felhasznált források és szakirodalmi anyag után találjuk függelékben Oláh Miklós két magyar nyelvû levelét (betûhív átírásban) valamint a mû konklúzióinak összefoglalását. Végül névmutató, valamint facsimile-mellékletek (15 tábla) zárják a mûvet.

Ecsedy Ildikó


Furkó Zoltán: Márai Sándor üzenete. Püski K. Bp. 1990. 159 l.
recenziót várunk: Erdõdy Edit


Fülep Lajos levelei Elek Artúrhoz. Szöveggond., bev. tan. és jegyzet Fülep Katalin
OSZK, Bp. 1990. 350 l.
recenziót várunk: Szegedy-Maszák M.


Gombos Gyula: A harmadik út.
Püski K. Bp. 1990. 143 l.
recenziót várunk: R.T.O.


Gömöri György: Nyugatról nézve.
Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 281 l.

A „költõ, közvetítõ " Gömöri György, hogy Sanders Iván írásának címét idézzük, több évtizedes emigrációja ellenére úgy van jelen hazai irodalmi életünkben, mint az itthoniak közül is kevesen. Állandó résztvevõje a régi magyar irodalomtörténeti konferenciáknak, anyanyelvi kongresszusoknak, esszéi, kritikái naprakész figyelmet tükröznek, tanulmányai értékes adalékokkal szolgálnak a magyar irodalomtörténet nemzetközi kapcsolataihoz. Elsõ hazai tanulmánykötete az Irodalomtudományi Intézet sorozatában jelent meg Angol-magyar kapcsolatok a XVI-XVII. században címmel 1989-ben.

Nyugatról nézve címû kötete három fõ kutatási területe köré csoportosítva adja közre a folyóiratokból, napilapokból már ismert és az irodalmi köztudatba gyakran beépült írásokat. A Régi magyar irodalom és a külföldi kapcsolatok puritán cím alatt elsõsorban a régiség angliai hatás-ellenhatásaival foglalkozik, nem tagadva meg polonista önmagát sem, amikor Balassi Bálintot és a korabeli lengyel költészetet veti össze. A hazai kutató számára nehezen feltárható források gazdag tárháza a Magyarok a régi Anglia egyetemein címû dolgozat és az ehhez kapcsolódó Protestáns peregrináció címû írás. Az Újabb magyar irodalom fejezete kevésbé rendszeres érdeklõdést, mint inkább a kritikai visszhangzásra való késztetést tükrözi. Ezért olvasható itt Petõfi „ír súgójáról", Thomas Moore-ról éppúgy, mint Nagy Lászlóról, Határ Gyõzõrõl, Bereményi Gézáról vagy az Illyés-emlékkönyvrõl (sajnálatos, hogy az írások eredeti megjelenésérõl nem értesülünk). A harmadik fejezet ismét visszatér a lengyel kapcsolatok és önmagában a lengyel irodalom egyes jelenségeinek értékeléséhez. A negyedik rész pedig a kapcsolatok „visszáját" járja körül, a Magyar irodalomról, angoloknak erõteljes kritikai hangot üt meg, amikor az angol nyelven megjelent fordításokat, irodalomtörténeteket értékeli, a fordításbeli hibákra vagy az irodalomtörténeti tévedésekre mutat rá.

Gömöri György kötetének címében a hangsúlyos, kezdõ szó: Nyugatról nézve. Mutatja ez a hangsúly azt a másságot, amelyet a hazai irodalmi eseményekben aktívan résztvevõ, ám más nyelvterületen, eltérõ kulturális környezetben és a többnyelvûség állandó analógiás kényszerét-kényelmét érzõ szerzõ a hazaitól eltérõ megközelítési módjával képvisel. Két (ha nem is egyformán) kis nép nyelvi, irodalmi kultúráját szembesítve az angol kapcsolatokkal és az angliai fogadtatással sikerül Gömöri Györgynek olyan nézõpontot kialakítania, amellyel írásaiban egyenlõ súllyal jelenik meg a patrióta és a világpolgár.

Németh S. Katalin


Görcsöni Ambrus: Szép jeles historias ének az felséges Mattyas királynac, az nagyságos Hunyadi János fiánac historiája, jeles viselt dolgairól, életirõl. Haiman György tanulmányával
Zrínyi nyomda, Bp. 1990. 156, 106 l.
recenziót várunk: Monok István


Grezsa Ferenc: Németh László Tanú-korszaka. Szépirodalmi K. Bp. 1990. 417 l.
recenziót várunk: R.T.O.


Gulyás Pál: Magyar írók élete és munkái 7. kötet. Sajtó alá rend. Viczián János. MTA Könyvtár - Irodalomtud. Int. - PIM. Bp. 1990. 101, 846.l.
recenziót várunk: Monok István


Gyárfás Ágnes: Az elsõ magyar bölcseleti mû és története. Bárány Péter. Jelenséges lélek-mény. MTA Könyvtára, Bp. 1990. 371 l. 32 t. (A MTA Könyvtárának Közleményei. Ú.S. 27/102/.)
recenziót várunk: Monok István


Cs. Gyimesi Éva: Álom és értelem. Szilágyi Domokos lírai létértelmezése. Kriterion K. Bukarest, 1990. 171 l.
recenziót várunk: R.T.O.


Hagyományok és módszerek. Az I. Nemzetközi Hungarológia-Oktatási Konferencia elõadásai. Szerk. Egyed Orsolya, Giay Béla, B. Nádor Orsolya. Nemzetközi Hungarológiai Központ Bp. 1990. 323, 247 l. (Hungarológiai ismerettár 7-8.)
recenziót várunk: Máté Jakab


H. Haraszti, Éva: Kossuth as an English Journalist
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. 404 l. + 4 l. tábla.

Kossuth Lajos, aki már 1852 júliusától Londonban élt családjával, 1855-ben váratlanul mint újságíró két hetilappal is szerzõdést kötött. 1855 januárjától a liberális Sunday Timesnak írt nyolc terjedelmes cikket, majd áprilistól decemberig a radikális Atlas közölte ötvennyolc írását - e cikkeit olvashatjuk a Kossuth as an English Journalist címû kötetben.

Kossuthot az újságírásra a krími háborúban részt vevõ Anglia szerinte helytelennek ítélt politikája késztette: cikkeiben az angol közvélemény támogatását megnyerve szerette volna rábírni a külpolitika irányítóit Anglia „igazi érdekeinek" felismerésére, osztrákbarátnak tartott magatartása megváltoztatására, egy lengyelországi hadjárat megindítására; azaz lehetõséget kívánt teremteni egy, a Magyarország függetlenségéhez vezetõ osztrákellenes magyar forradalom kirobbantására.

A hatvanhat cikk többsége így Anglia krími háborús politikájához kapcsolódik: bírálat vagy háttérmagyarázat, de hangsúlyozva, hogy idegenként, mégis „angol szemszögbõl". Kossuth az angol társadalom belsõ problémáihoz is hozzászólt. Több írása foglalkozik az alkotmányos monarchia, a parlament mûködésének fogyatékosságaival.

A kötetet összeállító H. Haraszti Éva felvett néhány, a Kossuth-cikkekre reflektáló olvasói levelet, szerkesztõségi kommentárt, de Kossuth angliai emigrációjának tágabb idõszakát felölelõ egyéb dokumentumokat is. 1853-tól 1861-ig Kossuth több, a Timesban és más újságokban publikált, valamint néhány meg nem jelent írását, elõadásvázlatát, levelét, illetve Kossuth angliai tevékenységéhez kapcsolódó egyéb angol újságcikkeket is közreadott.

H. Haraszti Éva négy fejezetre tagolt kísérõ tanulmánya ismerteti Kossuth 1855. évi újságírói tevékenységét; a 48-as európai emigránsok nagy-britanniai helyzetét; Kossuth angol külpolitikai kapcsolatainak, törekvéseinek alakulását 1849 és 1853 között; s végül a krími háború eseményeit és brit sajtóvisszhangját. A bevezetõ tanulmányhoz név- és tárgymutató tartozik.

Kádár Judit


K. Havas Géza: Talpra, halottak! Publicisztikai írások 1937-1944.
Sajtó alá rend. Kenedi János.
Bp. Gondolat - Nyilvánosság Klub. 1990. 244 l. (Ars scribendi)
recenziót várunk: Schulcz Katalin


Háy Gyula: Született 1900-ban. Emlékezések. Ford. Majoros Éva. Interart, Bp. 1990. 472 l., 8 t.
recenziót várunk Schulcz Katalin


Hegyi Béla: Különböznünk szabad?
Széphalom Könyvmûhely, Budapest, 1990. 178 l.

A szerzõ tizennegyedik kötete azokat az írásokat gyûjti össze, amelyek egy-egy jelentõs könyv megjelenésekor keletkeztek rendhagyó mûfajú reflexiókként. Nem szabályos kritikák, nem részletes mûelemzések, nem tömör pályaképek, de mindegyikbõl vegyítenek valamit, s szubjektív töprengések, sarkított véleménynyilvánítások, meghökkentõ állítások születnek az olvasói élmény rögzítésébõl. A rendhagyó, különleges tehetség, a szabálytalanság, a mindentõl és mindenkitõl különbözõ személyiség vonzza elsõsorban Hegyi Bélát. Így más-más mûfajban alkotók kerülnek egymás mellé, s mindegyikben sikerül felmutatni egy-egy olyan jellegzetességet, ami kiemeli õket a többi kortárs alkotó közül. Hegyi Béla Csoóri Sándor két utolsó kötetének bemutatása közben a haza és a költészet összefüggéseit kutatja, Cs. Szabó László mûveltségét, írásmesterségét, emberismeretét bizonyítja az Õrzõk címû esszékötet kapcsán. Kassák Lajos emberségét, „tiszta emberi etikáját" vizsgálja több mûve, mások visszaemlékezései alapján. Balassa Péter Észjárások és formák címû tanulmánykötete a mai irodalomtörténet-írás lehetõségérõl, az értékek változásáról kínál számára töprengeni valót. Freud, Füst Milán és Fromm egy-egy kötete kapcsán a szeretet lényegérõl, fontosságáról ír, majd Latinovits Zoltán személyiségérõl közli gondolatait újra (már egy teljes könyvet is szentelt e rendkívüli egyéniségnek). Három mai humoristáról szóló írásában érdekesen adja elõ a magyar humoridentitásról kialakított nézetét, majd Bálint B. András könyveit elemzi nagy rokonszenvvel. Hegedûs Géza több regénye alapján arról a vonzalomról és megbecsülésrõl szól, amellyel az író a könyv, a könyvtár jelentõségét sugallja olvasóinak, s döbbenetes élményei után is hinni akar az emberi intelligenciában, kultúrában, civilizációban, s bölcs iróniával és csorbítatlan kedéllyel figyeli a világ eseményeit. A kötet végén szereplõ kisebb írások egyike Hamvas Béla iránt érzett nagyrabecsülésérõl vall, s arra irányítja figyelmünket, hogy „Hamvasban megértés, derû, békesség van minden iránt".

R. T. O.


Horvát István és Ferenczy János levelezése.
Sajtó alá rendezte, az elõszót és jegyzeteket írta Soós István. MTA Irodalomtudományi Intézete, Budapest, 1990. 309 l.

Horvát István levelezésének kiadását már a múlt század 80-as éveiben tervbe vette az Akadémia, de a szándékból csak most lett - részleges - megvalósulás. A mintegy kétezer darabot számláló hagyatéknak egytizede látott napvilágot: két fiatalembernek, két jóbarátnak 236 levele, az 1802-tõl 1819-ig terjedõ idõszakból, túlnyomórészt a korábbi évekbõl.

Horvát Istvánról, szellemi kalandokban és abszurdumokban bõvelkedõ tudományos pályafutásáról sok mindent megtudhat az érdeklõdõ Vass Albert 1884-ben kiadott vastag monográfiájából; ifjúságának társa, Ferenczy János jóformán ismeretlen maradt egészen 1990-ig, Szalai Anna Pályakezdõ évek Pest-Budán - Horvát István és íróbarátai címû könyvének megjelenéséig.

A figyelem egyenlõtlen megoszlására magyarázatot adhat a két személyiség különbözõ irodalmi súlya: Horvát István számos mûvel és viharos vitával volt jelen kora szellemi mozgalmaiban, barátjának viszont csak egyetlen (geográfiai) munkája látott nyomdafestéket. Félbeszakadt tudós pálya az övé; fõ mûve levelezése.

Kettejüké együtt nagy forrásértékû korrespondencia. Bevilágít két szerény társadalmi állású fiatal értelmiséginek s általában a kornak hétköznapi életviszonyaiba, melyeket - mivel azelõtt még nincs magyar regény - nagyon kevéssé ismerünk. Fogalmat ad arról a hatalmas energiáról, melyet az új irodalmi évjárat, Kazinczyék példájára, a magyar nyelv és literatúra szolgálatába állított; erõfeszítéseik nélkül a pesti egyetem professzorai ma németül oktatnának. A feladat nagysága és a vállalkozók csekély száma - s az ebbõl eredõ gond, sõt rémület - segít megérteni tévedéseiket és túlzásaikat; például azt, amit Ciceróról írt 1807-ben Horvát István: hogy „nyelvét bár sohase esmérte volna Magyar Nemzetünk!" - elkeseredett és veszélyes kifakadás, melyet a latin nyelv hazai túlnyomósága sem igazolhat; de vegyük figyelembe azt is, amit a levélíró hozzáfûz: Cicerótól akarja megtanulni „hazámat inkább s inkább szeretnem".

L. S.


Hunyadi Mátyás. (Emlékkönyv Mátyás király halálának 500. évfordulójára.) Szerkesztette Rázsó Gyula és V. Molnár László.
Zrínyi Kiadó, Budapest, 1990. 414 l.

A nagy uralkodó halálának fél évezredes jubileumát reprezentatív tanulmánykötettel köszöntötte a Zrínyi Kiadó. A bevezetõ tanulmányban Pach Zsigmond Pál A Mátyás-kérdés történetébõl címmel Bonfinitõl kezdve tekinti át a Mátyás-historiográfia útját, Teleki József szintézisével (1852-1857) zárva le eszmefuttatását. Benne látja a szerzõ a modern Mátyás-interpretáció kezdeményezõjét, új szakaszának megnyitóját.

Az egyes részletkérdéseket feldolgozó írások sorát E. Kovács Péter dolgozata nyitja meg, felvázolva a Hunyadi család genealógiáját s a családfa és a rokonság ismertetésével összefoglalva mindazt, amit a témáról ma tudni lehet. Kubinyi András a Hunyadi kori államszervezetrõl értekezik, s a különbözõ hivatalok (királyi tanács, kancellária, kincstár stb.) mûködésérõl ad igen pontos, adatokban gazdag áttekintést, 27 lapnyi jegyzetanyaga pedig számos további kutatás lehetõségét nyújtja.

Mátyás külpolitikáját három értekezés elemzi. Rázsó Gyula a király török politikáját vette vizsgálat alá, s felvázolta azt a három utat, amelyen haladni lehetett volna az oszmán terjeszkedéssel szemben. Támadó harc, az állam békés megerõsítése avagy katonai eszközökkel területnövelés: ezek voltak a szerzõ szerint az elméleti lehetõségek, amelyek azonban a gyakorlatban mégsem bizonyultak reálisan járható utaknak. Josef Macek, a neves csehszlovákiai középkorkutató Mátyás és Podìbrad György kapcsolatát helyezte új megvilágításba, Teke Zsuzsa pedig a magyar uralkodó és az itáliai államok viszonyát mutatta be, elõtérbe állítva természetesen Velence és Magyarország olykor párhuzamos, máskor ellentétes politikai törekvéseit.

Három tanulmány mûvelõdéstörténeti szempontból egészíti ki a Mátyás koráról megrajzolt körképet. Szakály Ferenc a királyi mecenatúra, az államháztartás és a politika összefüggéseit elemezte, Pajorin Klára a királyt magasztaló humanista írói alkotásokat vizsgálta, Kríza Ildikó pedig a néphagyomány „igazságos Mátyás"-át rajzolta meg.

Mivel valamennyi tanulmány új szempontok és új összefüggések felvázolására törekedett, általuk jelentõsen gazdagodtak a Hunyadi Mátyásra és korára, valamint a 15. századi magyarországi mûvelõdésre vonatkozó ismereteink. Sajnos, névmutató nem készült a kötethez, pedig a benne való tájékozódást ez nagy mértékben segíthette volna. A közreadott képek, térképek és táblázatok viszont szerencsésen egészítik ki az eszmefuttatásokat, általuk áttekinthetõbbé válik a kétségkívül gazdag anyag.

Bitskey István


Illés Endre: Halandók és halhatatlanok. Kiadatlan esszék és kritikák. Vál., sajtó alá rend. Kónya Judit. Szépirodalmi K. Bp. 1990. 478 l.
recenziót várunk Erdõdy Edit


Illyés Gyula: Naplójegyzetek. 4. kötet 1973-1974. Vál., szerk., sajtó alá rend. Illyés Gyuláné és Illyés Mária. Szépirodalmi K. Bp.1990. 415 l.
recenziót várunk Erdõdy Edit


Illyés Gyula: Új Látóhatár. Szerk. Albert Tibor. Bethlen Gábor K. Bp.1990. 256 l.
recenziót várunk R.T.O.


Imre László: A magyar verses regény. Akadémiai K. Bp. 1990. 313 l. (Irodalomtörténeti könyvtár 39.)
recenziót várunk Zentai Mária


In memoriam Pilinszky. A könyvet összeáll. és az interjúkat készítette Bogyay Katalin. Officina Nova, Bp. 1990. 139 l.
recenziót várunk Szegedy-Maszák M.


Intézményi és magángyûjtemények Magyarországon 1722-1750. Könyvjegyzékek bibliográfiája. Szerk. Monok István. JATE, Szeged, 1990. 159 l. (Könyvtártörténeti füzetek 7.)
recenziót várunk Voigt Vilmos


Irók lázadása. 1956-os írószövetségi jegyzõkönyvek. Sajtó alá rend. bev. tan. és jegyz. Standeisky Éva. MTA Irodalomtud. Int. Bp. 1990. 451 l.
recenziót várunk Kántor Lajos


Jókai Mór összes mûvei. Elbeszélések. 5. kötet. 1853-1854. Sajtó alá rend. Szakács Béla. Akadémiai K. Bp. 1990. 519 l. (Kritikai kiad.)
recenziót várunk Alexa Károly


Kabdebó Tamás: Blackwell küldetése.
Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, Budapest, 1990. 308 l. (A Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának Közleményei 26.)

Joseph Andrew Blackwell elõször 1836-ban járt Magyarországon, megismerkedett politikai viszonyainkkal, a közélet több szereplõjével. Hazatérte után a londoni Athenaeum folyóiratban számolt be hazánkban szerzett tapasztalairól. Ezzel fölhívta magára a brit külpolitika vezetõinek figyelmét, s ily módon került sor négy - félhivatalos vagy hivatalos - diplomáciai küldetésére 1843 és 1851 között. Összesen hat évet töltött Magyarországon. Izgalmas, sõt forró éveknek lett Blackwell az egyik koronatanúja. Jelentései, levelei nélkülözhetetlen forrásai e korszak kutatóinak.

Horváth Jenõ, Katona Ágnes és mások tanulmányai sok mindent feltártak már Blackwell magyarországi diplomáciai tevékenységérõl, de az elsõ összefoglaló feldolgozásra mostanáig várni kellett. Kabdebó Tamás nagyszabású monográfiája igen alapos levéltári kutatásokra épült, és a témát - mondhatni - kimerítõen tárgyalja. 1989-ben bõ válogatás is megjelent magyar fordításban Blackwell irathagyatékából; a két könyv együtt olvasva jól kiegészíti egymást.

L. S.


Kassa város olvasmányai 1562-1731.
Szerkesztette Monok István, Szeged, 1990. 226 l.
(Adattár XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 15.)

A 16-17. században Felsõ-Magyarország székhelyének tartott Kassa kulturális élete minden bizonnyal élénkebb és színesebb volt annál, mint ahogyan az ma tudatunkban él. Ezt a feltételezést határozottan megerõsíti a kassai könyvjegyzékeknek, inventáriumoknak, könyvészeti adatoknak az a gyûjteménye, amely a szegedi JATE könyvtörténeti forráskiadásának keretében látott napvilágot. A kötet 54 úgynevezett „magánkönyvtár" adatait veszi számba, ami azt jelenti, hogy a tulajdonosnak ötnél több könyve volt a fennmaradt adatok szerint. Ennél természetesen jóval több az egy-két mûvet birtoklók száma, s a rájuk vonatkozó adatok sorából úgy tûnik, szinte minden kassai polgárnak tartozéka volt a könyv, legalábbis a Biblia vagy valamilyen postilla-gyûjtemény. Hozzátehetjük, hogy az itt felsoroltaknál is nagyobb volt a könyvet birtokló kassaiak száma, hiszen 17. századi kassai possessorbejegyzések több könyvtárunk régi anyagában találhatók (így például a debreceni egyetemi könyvtárban is), s ezeket a jelen kiadvány nem tartalmazza.

A magángyûjtõk után az intézményi bibliotékákat veszi számba a kötetet összeállító munkaközösség. Ezek közül a domonkosok és a ferencesek bibliotékájáról adatok híján nem lehet sokat mondani, a jezsuiták katalógusát pedig - mint megtudjuk - külön kötet fogja közreadni. Annál nagyobb teret kap viszont ehelyütt a Szent Erzsébet templom könyvtárának, valamint a városi nyilvános könyvgyûjteménynek a jegyzéke, amelyek igen gazdag anyagot kínálnak a kor kutatói számára.

Bitskey István


Kántor Lajos: Hamlet a bántott félhez tartozik. Az erdélyi magyar színház két évszázados történetébõl. Esszé. Héttorony, Bp. 1990. 87 l.
recenziót várunk: R.T.O.


Karátson Endre: Baudelaire ajándéka. Tanulmányok.
Val. Csordás Gábor.
Pécs, Jelenkor, 1994. 392 l.
recenziót várunk: Karafiáth Judit


A kecskeméti piarista rendház XVI. századi könyvei. (Katalógus.)
Összeállította Kósáné Horváth Mária. Szeged, 1990. 51 l. (Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae, Acta bibliothecaria X, fasc. 4.)

A régi magyar irodalom és mûvelõdéstörténet számára igen becses forrásanyagot nyújt a szerzetesrendek egykori könyvtári állományának felmérése, rekonstruálása s az egyes könyvekben található tulajdonosi bejegyzések számbavétele. Miután az 1714-ben Kecskemétre betelepült piaristák azonnal hozzáláttak az oktatáshoz s tanintézetüket mindmáig folyamatosan bõvítették, természetszerûen mindig is fontos munkaeszközt jelentett számukra a bibliotéka. Kósáné Horváth Mária ezúttal a kegyesrend kecskeméti könyvállományának legrégebbi anyagát katalogizálta s valamennyi 16. századi könyv szakszerû leírását adja közre. Ez összesen 67 tételt jelent, minden esetben tájékoztatást kapunk a kötet lényeges adatairól, beleértve a kötés állapotát, valamint possessori és egyéb bejegyzéseket is. A címleírásokat háromféle mutató követi, így igen hasznos segédeszközt kapnak kézhez mindazok, akik a régi magyar könyvtörténetet kutatják.

Bitskey István


Kemény Katalin: Az ember, aki ismerte saját neveit. Széljegyzetek Hamvas Béla Karneváljához. Akadémiai K. Bp. 1990. 202 l. (Irodalomtörténeti füzetek 120.)
recenziót várunk: Barabás Judit


Keresztury Dezsõ: Mindvégig. Arany János: 1817-1882). Szépirod. K. Bp. 1990. 563 l.
recenziót várunk: Alexa Károly


Kiss Ferenc: Csoóri Sándor.
Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1990. 153 l.

A kortárs irodalom jelentõs alakjaként számon tartott íróról az eddig megtett út eredményeit összefoglaló pályaképet, mûelemzést elõlegezi ez az öt nagyobb tanulmányt tartalmazó könyvecske, amelybõl az 1983-ig megjelent kötetek alapján bontakozik ki a mûvészi világkép, a verseszmény, a nemzeti sorskérdéseket felelõsen vállaló esszéírás jelentõsége, a pálya alakulása. A beérkezésrõl szóló fejezet nemcsak Csoóri verseit elemzi, hanem a befogadó irodalmi közeget, kritikát is feleleveníti. „... a népköltészet és a történelmi magyarság révén Csoóri rátalál világképe arkhimédészi pontjaira, (...) ráeszmél: következetesen gondolkodni népekrõl, politikáról, szabadságról, küldetésrõl csak úgy lehet, ha a maga teljes tudásával lehet jelen a mûben." - írja az általa fontosnak tartott jellemzõk között. Az érett Csoóri-versek legfõbb értékeként pedig az õsi és a modern találkozását emeli ki, majd a halállal, a szeretett kedves elvesztésével való szembesülés verseinek szépségét és mélységét bizonyítja. Az érzékeny verselemzéseket, a képalkotás és más poétikai eszközök plasztikus bemutatását az esszék tartalmi és formai körüljárása, rejtett és nyilvánvaló értékeinek számbavétele követi. A Nomád napló címû kötet valamennyi fontos írását, izgalmas és drámai kérdését sorra veszi, s igen nagyra értékeli nemcsak az ott felvetett gondolatokat és felelõsségvállalást, hanem a kivételes esztétikai megformálást is, a Csoóri-esszé stílusát, jelrendszerét, érzékenységét, A Csoóri tanszéke címû fejezet kiemelkedõ része a könyvnek, de talán az egész eddigi Csoóri irodalomnak is. A portré még befejezetlen, Csoóriról még bizonyára számos tanulmány, összefoglaló munka születik, de ez a kötet igen fontos alapozó mû azok számára is.
 

R. Takács Olga


Klasszika és romantika között. Összeáll. és szerk. Kulin Ferenc és Margócsy István.
Szépirodalmi K. Bp. 1990. 251 l.
recenziót várunk: Petneki Áron


Kolozsvári emlékírók. Bev. tan. Bálint József. Vál., jegyzet Pataki József.
Kritérion, Bukarest. 1990. 417 l.
recenziót várunk: Jankovics József


A kolozsvári magyar egyetem 1945-ben. (A Bolyai Egyetem szervezésének válogatott dokumentumai) Elõszó: Csõgör Lajos. Bev. tanulmány Joó Rudolf. Gyûjt. és szerk. Barabás Béla és Joó Rudolf. Magyarságkutató Intézet, Bp. 1990. 174 l. (Magyarságkutatás könyvtára III.)
recenziót várunk Kósa László


Koncsol László: Ütemezõ.
Móra K. Bp. 1990. 236 l. (Zenit könyvek)
recenziót várunk: Nyerges Judit


Kontra Miklós: Fejezetek a South Bend-i magyar nyelvhasználatból. MTA Nyelvtudományi Intézete, Bp. 1990. 188 l. (Linguistica, Ser. A. Studia et dissertationes 5.)
recenziót várunk: Voigt V.


Kosáry Domokos: Újjáépítés és polgárosodás 1711-1867.
Háttér-Téka, Bp. 1990. 464 l. (Magyarok Európában 3,)
recenziót várunk: Jankovics József


Kosztolányi Dezsõ: Nyelv és lélek. 2., bõv. kiad. Vál., sajtó alá rend. Réz Pál. Szépirodalmi K. 1990. 662 l.
recenziót várunk: Zalán Tibor


Kosztolányi Dezsõné: Kosztolányi Dezsõ. Életrajzi regény. Holnap, Bp. 1990. 305 l.
recenziót várunk: Szegedy-Maszák M.


Kölcsey Ferenc levelezése. Válogatás. Szerk. Szabó G. Zoltán. Gondolat, Bp. 1990. 411 l.
recenziót várunk: Rohonyi Zoltán


Kölcsey Ferenc levelezése. Válogatás. Szerk. Szabó G. Zoltán. Gondolat, Bp. 1990. 411 l.
recenziót várunk: Jankovics József


A körmendi Batthyány-levéltár reformációra vonatkozó oklevelei. I. 1527-1625. Sajtó alá rend. Szilasi László. Elõszó Mályusz Elemér. JATE Szeged, 1990. 345 l. (Adattár XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 29/1.)
recenziót várunk Bitskey István


Kurze Geschichte Siebenbürgens. Hrsg. von Béla Köpeczi. Akadémiai K. 1990. 780 l.
recenziót várunk: Petneki Áron


Lengyel András: Útkeresések.
Irodalom- és mûvelõdéstörténeti tanulmányok.
Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1990. 493 l.

Ritka az olyan szerencsés címadás egy tanulmánygyûjteménynél, mint ebben az esetben, ahol tökéletesen fedi az összes írás legfontosabb jellemzõjét: a hõsök valóban mind útkeresõk. A két világháború közötti korszakot kutató szerzõ nélkülözhetetlen alapkutatásokról számol be e kötet írásaiban, eddig kellõen nem tárgyalt történeti személyiségek portréját vázolja föl, izgalmas irodalomtörténeti jelenségek értelmezési lehetõségét adja. Adatfeltáró, anyaggyûjtõ, leletmentõ filológiai munkássága közben egyre inkább tudatosult benne, hogy a korszakokat meghatározó nagy tendenciák mellett figyelni kell a jövõt elõkészítõ, a peremen munkálkodó irányzatokra is, a marginális pozícióban lévõ alkotókat, mozgalmakat, társaságokat, folyóiratokat sem szabad elhanyagolni, számbavételük, megértésük nélkül hiányos lenne a magyar mûvelõdéstörténet, irodalomtörténet. A marginalitás létezésérõl, elõnyeirõl, elõnnyé változtatható esélyeirõl és problémáiról a kötetet bevezetõ írás meggyõzõen tájékoztat, s az ebben jelzett jelenségeket alapos, igényes tanulmányokkal támasztja alá.

A különbözõ tárgyú, jellegû és terjedelmû írások 1919 és 1945 közötti irodalomtörténeti tényeket vizsgálnak három ciklusba rendezetten. Az elsõben, Az irodalmi élet lehetõségei címûben irodalomszociológiai értelmezés, egy könyvkereskedés-történeti dolgozat, Juhász Gyula és Móra Ferenc barátságának felidézése, a két világháború közötti „cenzúratörténet" kérdései, a vajdasági magyar irodalom kialakulásához gyûjtött adalékok és egy freudizmussal kapcsolatos tanulmány kapott helyet. A következõ ciklus írásai József Attiláról szólnak (József Attila „én-ontológiái, Adatok József Attila életrajzához, Balogh Vilma és József Attila).

Végül az utolsó füzér a Szegedi Fiatalokról közöl eddig ismeretlen tényeket, gazdagítja a Szegedi Fiatalok Mûvészeti Kollégiumának eddig ismert sajátosságait, kiemel egyes tagokat, közülük Reitzer Béláról és Gáspár Zoltánról rajzol portrévázlatot, s a Szegedi Fiatalok falukutató munkájának elemzésével zárja a kötetet. Sokan profitálhatnak majd e kötetbõl, de talán a legtöbb haszonnal egy, a népi-urbánus ellentétek történetét majdan monografikusan feldolgozó munka számára szolgál.

R. Takács Olga


Lengyel Balázs: Visszatérés.
Esszék, tanulmányok. Jelenkor Irodalmi és Mûvészeti Kiadó, Pécs, 1990. 241 l.

A kötet változatos mûfajú írásokat tartalmaz; esszéken, tanulmányokon, íróportrékon, alkalmi szövegeken kívül helyet kapnak benne vitacikkek és interjúk is, a címadó írás pedig lírai önvallomás, mely a szerzõ szépírói erényeit csillantja meg.

Lengyel Balázs, az immár legendás Újhold-nemzedék lapszerkesztõje, kivételes következetességgel építi életmûvét, melynek talapzata mindmáig a babitsi magatartás és etika; az érték és minõség szempontjainak elsõdlegessége. Ennek a nemzedéknek a sorsát Lengyel Balázs mindig értõ, elhivatott és elkötelezett krónikásként követte nyomon; errõl tanúskodik a kötet számos fontos dolgozata is, Ottlik, Weöres, Pilinszky mûveinek, illetve életmûvének megidézésével. De nyitott és fogékony a líra újabb jelenségeinek befogadására is, ezt bizonyítják a Petri Györgyrõl, Szõcs Gézáról, Rakovszky Zsuzsáról, Parti Nagy Lajosról, Zalán Tiborról és másokról írt könyvkritikák.

A szerzõ a kötet több írásában mint a korszak szemtanúja is megszólal. A Tasi Józseffel folytatott beszélgetés a háború elõtti, aktív politizálás idõszakát eleveníti fel, számos új, fontos adalékkal gazdagítva a korról való ismereteinket. Hasonlóképpen fontosak, filológiai és történeti szempontból egyaránt, az Újhold és az Újhold-Évkönyv történetével kapcsolatos megnyilatkozások is.

Nem hiányzik a történeti háttér és alapvetés néhány olyan mûvébõl sem, amelyet a nyolcvanas évek végén, az irodalmi közélet aktív résztvevõjeként írt Lengyel Balázs. Ezekben a vitacikkekben, hozzászólásokban is az értéktisztelet, a folyamatosság igénye, s mindenekelõtt az élõ irodalom, az olvasás ügyének szolgálata, aktív képviselete kap hangot.

Erdõdy Edit
 


Losonci Miklós: Petõfi Alföldje. Petõfi Sándor Társaság, Kiskõrös, 1990. 39 l.
recenziót várunk: R.T.O.


Magyar Biblia-fordítások. Hunyadi János korától Pázmány Péter századáig. Szerk. Nemeskürty István.
Szépirodalmi K. Bp. 1990. 334 l. (Magyar Remekírók)
recenziót várunk: Kõszeghy Péter


A magyar emigráns irodalom lexikona. I. A-G. Összeáll. Nagy Csaba.
Bp., MTA Irodalomtud. Int. - PIM. 1990. 260 l.
recenziót várunk Jankovics József


A magyar irodalom története 1945-1975. III/1-2. A próza. A próza és a dráma. Szerk. Béládi Miklós, Rónay László. Akadémiai K. Bp. 1990. 689, 690-1618 l.
recenziót várunk Alexa Károly


A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 1849-1905.
Általános rész. Személyi rész I. A-Gy. Összeáll.: H. Törõ Györgyi-Nagy Miklós-Tódor Ildikó. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. 774 l. (A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 3.)
 

A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének Bibliográfiai Osztálya 1972-ben indította el retrospektív irodalomtudományi szakbibliográfiai sorozatát. A munka, noha folyamatos, személyi, szervezeti nehézségek következtében a kötetek megjelenése nem követi az irodalomtörténeti kronológiát, így a korábban megjelent 1., 2. és 6. kötet után most a 3. kötetet tarthatjuk kezünkben, amely az 1849-1905 közötti idõszak magyar irodalmával foglalkozik. A kiadvány az általános részen kívül a személyi fejezetek A-tól Gy-ig tartó szerzõit regisztrálják. A bibliográfiai sorozat- eléggé nem méltányolható - pozitívuma, hogy a kötetek a sorozat indulásakor kialakított szakszerû tudományos elvek alapján készülnek és adatainak pontossága kiállja a legszigorúbb vizsgálat próbáját. Imponálóan gazdag az átnézett kiadványok (periodikumok, tanulmánykötetek, emlékkönyvek, albumok, antológiák) jegyzéke, megbízható következetességû a rövidítések használata.

A bibliográfia általános fejezetének szerkezete részben a sorozat egészének meghatározó elvei szerint alakult, részben a korszak jellemzõi (új mûfajok, intézmények, könyvkiadásbeli változások módosulása) szerint alakult. A személyi fejezet betûrendben dolgozza fel az A és Gy betû közé esõ írói életmûveket, amelyek között vannak pár tételes szerzõk, de olyan óriási életmûvek is, amelyeknek részfejezetekre bontása különleges figyelmet és szakértelmet igényelt. Arany János szerzõi fejezete a 425. laptól az 515. lapig terjed, de nagy terjedelmû Bródy Sándor, Csiky Gergely, Gárdonyi Géza és Gyulai Pál személyi bibliográfiája is. A mintegy hatvan oldalnyi névmutató ugyan csak kiegészítõje a munkának, azonban megvalósítása nagy precizitást és figyelmet igényelt, elsõsorban a sok azonos név, illetve az álnevek feloldása, identifikálása miatt. A 19. századi irodalomtörténet kutatása alapvetõ kézikönyvvel gazdagodott, amelynek remélhetõen a közeljövõben folytatása is megjelenik, teljessé téve a korszak retospektív bibliográfiai feldolgozását.

Németh S. Katalin


Magyar költõk XVIII. század 1-2. kötet. A kuruc kor költészete. Vál., szöveget gond. és jegyzet Komlovszki Tibor.
Szépirodalmi K. Bp. 1990. 827, 660 l. (Magyar remekírók)
recenziót várunk: Monok István


Magyar Nemzet 1938. augusztus 25 - 1944. március 22. Repertórium (1941. július-1943. december). Összeáll. Dékány Endre Petõfi irodalmi Múz. Bp. 1990. 491 l. (A PIM Bibliográfiai füzetei. Napilapok repertóriumai)
recenziót várunk: R.T.O.


Magyar nemzeti lant. Összeáll. Bóka László, Babits Mihály elõszavával. Officina, Bp. Szerkesztette Téglás János, utószó Lakatos István, Tótfalusi Kis Miklós Nyomdaipari Szakközépiskola, Bp. 1990. 202 l. (Fakszimile)
recenziót várunk: Róna Judit


Magyar neve? Határon túli helységné v-szótár. Összeáll. és a bevezetést írta Sebõk László. Arany Lapok Kiadó, Bp. 1990. 267 l.
recenziót várunk: Zaicz Gábor


Magyar Orpheus. Weöres Sándor emlékezetére. Összeáll., sajtó alá rend. szerk. Domokos Mátyás. Szépirodalmi K. Bp. 1990. 642 l.
recenziót várunk: Zalán Tibor


Magyar utazási irodalom, 15-18. század
Válogatta és az utószót írta Kovács Sándor Iván, sajtó alá rendezte a jegyzeteket készítette Monok István.
Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 1013 l. (Magyar Remekírók)

A Szépirodalmi Könyvkiadó adta ki ezt a terjedelmes kötetet, amelyik a régi magyar utazási irodalom legérdekesebb szövegeibõl közöl szemelvényeket. A könyv egy utazáselméleti fejezettel kezdõdik (Forgács Mihálynak „az utazásról és dicsõségérõl" szerzett wittenbergi orációjával), majd a XV. századtól, Janus Pannoniustól kezdõdõen tekinti át a latin- és magyar nyelvû utazási irodalmat. Igen érdekes és kevéssé hozzáférhetõ szövegeket találunk itt a XVI. századból (Pécsváradi Gábor és Huszti György szentföldi útleírásait Holl Béla és Kenéz Gyõzõ fordításában) olyan ismertebb szemelvények mellett, mint Skaricza Máté és Szenczi Molnár Albert feljegyzései itáliai utazásukról. A legtöbb szemelvény (szám szerint tizenhét) a XVII. századból való; ezek közül írói szempontból kiemelkedik a mintegy negyven oldalas részlet Szepsi Csombor Márton még ma is olvasmányos Europica Varietasából, Bethlen Mihály és Komáromi János egy-egy útleírás-részlete, de érdekes Sennyey László római utazása (1687-ben), és más fõrangú magyarok (Cseffei László, Bezerédi Zsigmond) levél- illetve naplóformában adott beszámolója az Itáliában látottakról.

A rendkívül gazdag gyûjtemény mintha kissé túlságosan részrehajló lenne az Itáliával foglalkozó útleírások javára: bizonyos látnivalók, vagy események négyszer-ötször ismétlõdnek benne, amit a köztük lévõ idõbeni távolság sem indokol. Ugyanakkor a fontosabb angliai útiszövegeket is megtaláljuk itt, nem csupán Bethlen Miklós anekdotáit, hanem Adami (a kötetet szerkesztõ Kovács Sándor Iván szerint „Ádám") János Londonról és Oxfordról írt verseit is Weöres Sándor fordításában. A XVIII. századi anyagból különösen érdekes Éder Xavér Ferenc leírása perui missziókról és az ottani életkörülményekrõl (Bognár András fordítása). A jegyzetanyagot Monok István készítette a tõle megszokott pontossággal és körültekintéssel, jóllehet Haller Gábor naplója esetében több nevet kellett volna föloldania és bizonyos adatokat kritikusabban kellett volna kezelnie (pl. Adami János királyi testõrségi tagságának idõpontját). Egyébként ez a finom papírra nyomtatott gyûjtemény egy minden eddiginél gazdagabb korszerû kiadása a régi magyar útleíró-, peregrinus-irodalom becses emlékeinek.

Gömöri György
 


Magyarországi jezsuita könyvtárak 1711-ig, I. (Kassa, Pozsony, Sárospatak, Turóc, Ungvár)
Sajtó alá rendezte: Farkas Gábor, Monok István, Pozsár Annamária, Varga András. Szeged, 1990. 33 l. (Adattár XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmainak történetéhez 17/1.)

Közismert tény, hogy a barokk kori jezsuita kollégiumok gazdag könyvtári anyaggal rendelkeztek, s ezeknek ismerete igen hasznos a mûvelõdéstörténeti kutatások számára. A most kiadott öt könyvjegyzék közül különösen a kassai és a pozsonyi tartalmaz nagy mennyiségû és sokszínû anyagot. Jóllehet a jegyzékekrõl eddig is volt tudomásuk a kutatóknak, mostani kiadásuk indokolt, mivel lehetõvé teszi szélesebb körû kiaknázásukat. Alig lenne elképzelhetõ a magyarországi barokk könyvkultúra feldolgozása, ha a jezsuita bibliotékák anyagának az eddigieknél mélyebb vizsgálata nem történne meg. Ehhez a most közzétett betûhív könyvlisták jó alapot adnak. Kár, hogy a kötetben (a listákon kívül) sok a pontatlanság, az elírás. A pozsonyi jegyzékrõl szóló bevezetés a Magyar Könyvszemle (1975) egy tanulmányára épül, a szerzõ nevét vagy féltucatszor írják le, mindig rosszul. A változatosság kedvéért a névmutatóban viszont a helyes alak szerepel. Következetlenség, hogy a névmutató a bevezetõ ismertetés neveit nem veszi figyelembe, a könyvlisták utáni jegyzetekét viszont igen. Korrigálatlan szavak és fésületlen mondatok egyaránt akadnak. A lábjegyzetszámok elhelyezése szokatlan és zavaró, a központozásban is sok a következetlenség. Csak remélhetjük, hogy a tervezett második félkötet (a nagyszombati jegyzék) gondosabb szerkesztõi munkával fog megjelenni.

Bitskey István


May István: Die Briefe von Antal Reguly an A. A. Kunik 1845-1855.
Reguly Antal A. A. Kunikhoz írt levelei 1845-1855. Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára. Budapest, 1990. 139 l. (A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Közleményei. 25. /100/.)

A kötet a finnugor összehasonlító nyelvtudomány létrejöttében oly nagy szerepet játszó nyelvész és utazó, Reguly Antal leveleit adja közre, melyeket a filológus Ariszt Arisztovics Kunikhoz intézett. (A Kunikhoz írt levelek kiegészülnek két, C. M. Frähnnek szóló levéllel.) May István a Leningrádi Levéltárban megõrzött dokumentumokból többéves munkával állította össze a kétnyelvû (német-magyar) válogatást.

Reguly Antal nyelvtudós, etnográfus és utazó érdeklõdését a finn nyelv és a finn-magyar összehasonlító nyelvtudomány iránt a stockholmi Királyi Könyvtár számûzött tudósa, Arwidsson keltette fel. 1839 és 1848 között Reguly számos utazást tett a finnugor népek lakta területeken.

A megerõltetõ, nélkülözésekkel teli utazások hamar megrendítették Reguly Antal egészségét. Noha élete utolsó hét évét már Pesten élte le, betegsége miatt nem tudta ellátni a számára felkínált állást az Egyetemi Könyvtárban, és sajnos nem tudta rendszerezni, feldolgozni a hatalmas felhalmozott anyagot sem.

A leningrádi levéltárban fond 95. opisz. 2. No 738. sz. alatt megõrzött 32 levél kiegészítõ adalékkal szolgál Reguly Antal életrajzához. Az elsõ levél 1845 januárjában keletkezett, az utolsó 1855 februárjában. A levelek címzettje Ariszt Arisztovics Kunin történetíró, filológus, etnográfus, numizmatikus, aki az orosz Tudományos Akadémia könyvtárosa volt. Fontosabb mûveiben az orosz nép skandináv, bizánci és török kapcsolatairól értekezett. Nevéhez fûzõdik az ó-orosz állam normann alapításának elmélete is.

Az 1845-1846-ból származó levelek az utazásról tudósítanak, az 1847-1848. évieket Freiwaldauból küldte Reguly a címzettnek, ahol betegségét gyógyíttatta. 1850 után a levelek már Pestrõl érkeztek Szentpétervárra. A tudományos kutatás szempontjából a legfontosabbak az utazásra és a tanulmányokra vonatkozó tervek, beszámolók és nyelvészeti fejtegetések. A korabeli életviszonyokra, gyógymódokra számos adalékkal szolgálnak a betegségeirõl és a különbözõ kezelésekrõl szóló híradások. Utolsó leveleiben (1855) a kunok, besenyõk és a palócok kérdéseivel foglalkozik Reguly Jerney János két értekezésébõl kiindulva.

A német nyelven és magyar fordításban közreadott levelekhez May István magyarázó jegyzeteket fûzött. A kötetet Merkl Hilda: Reguly Antal nyelvhasználata az A. A. Kunikhoz írott levelekben címû rövid tanulmánya egészíti ki. Reguly Antal életével, utazásaival kapcsolatos dokumentumokról, illetve két közölt levélrõl készült kópia illusztrálja a kötetet.

Gábor Kálmánné


Márai Sándor: Napló 1945-1957. Akadémiai K.-Helikon K. Bp. 1990. 390 l.
recenziót várunk Kántor Lajos


Mátyás király 1458-1490. Szerk. Barta Gábor. Akadémiai K. Bp. 1990. 226 l. 4 t.
recenziót várunk Monok István


D. Mátai Mária: Gegõ Elek. Akadémiai K. Bp. 1990. 209 l. (A múlt magyar tudósai)
recenziót várunk: Kozocsa Sándor


Móricz Zsigmond: Riportok. 2. kötet. 1930-1935. Összegyûjt., szerk. és a szöveget gondozta Nagy Péter. Szépirodalmi K.1990. (Móricz Zsigmon mûvei)

Az 1930–1935 között keletkezett riportok “mint egy ideges szeizmográf apró, szaggatott vonalai, nagy hullámvölgy vonulatát rajzolták meg: a válságba süllyedő, majd abból nehezen, kínosan kikászálódó ország képét”. Az feszítő anyagi gondok és a kora valósága iránti érzékenysége vezetette Móriczot mind több riport, publicisztika megírásához. Ezekben a sokszor drámai írásokban a paraszti élet sötét mélységei – a tiszazugi méregkeverő asszonyok ügye, a dunántúli egyke kérdése – tárulnak föl. Ám éppígy figyel az emberi közösségek életkedvére, lelkesedésére, mellyel kiutat keresnek kilátástalan helyzetükből is: a fürdőhelyekben rejlő lehetőségeket mutatja be, vagy a népoktatás megújítása foglalkoztatja, a változtatás reményét keltve. A publicisztika, a riport műfajának legváltozatosabb formáit mutató írásokban nem egy későbbi Móricz-regény vagy -novella ihlető forrását lehet fölfedezni.

R. J.


P. Müller Péter: A groteszk dramaturgiája
Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1990. 157 l. (JAK füzetek 53.)

Örkény István 1967-ben írta meg a Tóték drámaváltozatát. Erre az évre esik a mû színházi bemutatása is. P. Müller Péter ezt új szakasz kezdetének látja Örkény mûvészetében. Ennek megfelelõen tanulmányában az 1967 és 1979 közé esõ tizenkét év drámatermését vizsgálja, s az epikai mûveket csupán mint elõzményeket veszi figyelembe.

A tanulmány elsõ részében a Tóték, a Vérrokonok, a Kulcskeresõk, a Pisti a vérzivatarban és a Forgatókönyv immanens elemzését adja oly módon, hogy mindegyik drámánál más és más tartalmi jegyet állít a középpontba.

A Tóték alapvetõ drámai konfliktusa P. Müller Péter szerint, hogy „a külvilág betör egy zárt világba". Szembeállítva a drámát annak prózai elõzményével, a szerzõ abban jelöli meg a két mû lényeges különbségét, hogy míg az utóbbi „kis" és „nagy világra" oszlik, a dráma egységes. Az érdekes egybevetés több olyan új szempontra hívja fel a figyelmet, amelyek a kétféle változat elszigetelt elemzésekor szükségszerûen elsikkadnak. Ugyanakkor a két mû megoldásának egybevetésekor levont konklúzióval, miszerint az õrnagy visszatérése a dráma végén szükségszerû, míg a regényben nem, aligha lehet egyetérteni, még kevésbé az indoklással, amit a tanulmány szerzõje ezzel kapcsolatosan kifejt.

A Vérrokonokban a felcserélhetõség és az identitás kérdését helyezi a szerzõ elemzése központjába, azokkal a kritikákkal szemben, amelyek az írói elõszóból kiindulva a vasút bármivel történõ behelyettesíthetõségére helyezik a hangsúlyt.

A Kulcskeresõk elemzésénél sem az általában központi kérdésnek tekintett kudarcot helyezi elemzése középpontjába, hanem a tények és azok értelmezésének diszkrepanciáját.

A Pisti a vérzivatarban Pisti felcserélhetõségét, az Örkény által is megfogalmazott, közös élményeken alapuló megsokszorozódás jelenségét, az egyediség elvesztésének kalandját követi nyomon a szerzõ, utalva arra, hogy ezt az élményt már megfogalmazta Kierkegaard filozófiai és Musil irodalmi szinten.

A Forgatókönyv elemzését a megjelent kritikák ismertetésével kezdi, majd a mûvet az elõzõ drámák problémáinak közös jelentkezéseként elemzi P. Müller Péter.

A kötet második része két fõ fejezetre tagolódik. Az elsõ az „Adalékok Örkény dramaturgiájához" címet viseli, és a szerzõ szándéka szerint az elõzõ részben egy-egy drámára alkalmazott szempontokat valamennyi drámára kiterjeszti. A központi szereplõk rokon vonásaként a hõsök „áldozat jellegét" hangsúlyozza. E rész második fejezete hivatott a vizsgált drámák világirodalmi vonatkozásainak bemutatására. Itt a szerzõ felsorolásszerûen utal azokra a magyar kritikákra, amelyek Örkény mûveit a világirodalom egyes darabjaival hozzák összefüggésbe.

A mû végén Örkény-bibliográfia található.

E rövid ismertetésnek nem lehet célja a tanulmány részletes bírálata, mégsem hallgathatom el hiányérzetemet. Igaz, hogy a kérdés túlmutat P. Müller Péter tanulmányán, aki az immanens kritika állandó dilemmájával küszködve mind a címben jelzett „groteszk dramaturgiáját", mind a világirodalmi összefüggéseket mintegy „ráadásként", külön fejezetben adja. Ettõl azután maguk az egyébként értékes drámaelemzések kissé vérszegények lesznek, míg a címben ígért groteszk mibenlétének kifejtése egyrészt szûkre szabott, másrészt a levegõben lóg.

Magyar Miklós


Nagy László: „Megfogyva bár, de törve nem.. Török háborúk viharában (1541-1699). Tankönyvkiadó, Bp. 1990. 289 l.
recenziót várunk: Jankovics József


Nagy Sz. Péter: Zsolt Béla. Akadémiai K. Bp.1990.202 l. (Kortársaink)
recenziót várunk: Barabás Judit


Napról-napra, lapról-lapra. 1956 a Magyar Nemzetben
Murányi Gábor sajtótörténeti krónikája. Héttorony Könyvkiadó, Budapest, 1990. 95 l.

Az 1956. október 23-i eseményeket, elõzményeit és következményeit egyre több történész, politikus, irodalmár, sajtótörténész vizsgálja, a hosszú évtizedes korlátozás után feltûnõen megsokasodott a témára vonatkozó irodalom. Az emigrációban megjelent könyvek hazai kiadása, visszaemlékezés-kötetek, dokumentumgyûjtemények mellett egyre több az eredeti dokumentumokat közreadó válogatás is, ezek sorába illeszkedik ez a sajtótörténeti krónika. De Murányi Gábor nem csupán a dokumentumok közlését vállalta, hanem úgy készítette el bõséges szemelvényválogatását, hogy az összevetés, a sajtótörténeti elemzés igényeit is szem elõtt tartotta. A forradalom tizenkét napja alatt megjelent számokból, röplapokból készült válogatásból az derül ki, hogy a szerkesztõségen belül is hatalmi harcok, felfogásbeli különbségek léteztek. A Magyar Nemzet volt az egyetlen, amely a Petõfi Kör üléseirõl rendszeresen tájékoztatott 1956 nyarán, s a forradalmi napokban is sok, másutt nem olvasható anyagot adott közre, de a mából visszatekintõ számára különös, hogy lényeges hírek, tudósítások kimaradtak belõle. Murányi Gábor kommentárjai a „beszédes hallgatás" okairól szólnak, felhívja a figyelmet a „hivatalos" álláspont és a lap álláspontja közti különbségekre, a közelmúltban készített interjúkkal egészíti ki (például Pethõ Tiborral, Pártay Tivadarral, Ember Máriával beszélgetett ezekrõl a napokról, lapszámokról) a közreadott tudósítások, cikkek információit. A hamisnak bizonyult riportokról elmondja, hogy mi nem volt igaz bennük, részleteket közöl a keveset idézett szövegekbõl, elemzi az 1956. november 4-i számot. A kis könyvecskébõl tájékozódhatunk az addig megjelent sajtótörténeti munkákról is, amelyek 1956-ra vonatkoznak.

R. T. O.


Némethné Fertsek Ilona: A kortárs magyar dráma színházmûvészetünkben. 1957-1982. Bibliogr. Országos Szinháztörténeti Múzeum és Intézet, Bp. 1990. 1. kötet A-K. 277 l. 2. kötet L-Z. 328 l.
recenziót várunk: Erdõdy Edit


Pál György: A magyar irodalom Kárpátalján 1945-1990. Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár, Nyíregyháza, 1990. 242 l. (Szabolcsi téka 13.)
recenziót várunk: R.T.O.


Pálos iskoladrámák, királyi tanintézmények, katolikus papneveldék színjátékai
Sajtó alá rendezte Varga Imre.
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. 609 l. (Régi Magyar Drámai Emlékek)

A minorita és a protestáns iskoladrámák után a Régi Magyar Drámai Emlékek XVIII. századi sorozatának újabb kötete szerény gyûjtemény: mindössze tizenhat iskoladráma. Keletkezésük és elõadásuk helyei - Pápa, Sátoraljaújhely, Nagyvárad, Pozsony, Eger, Gyõr, Pest - így is behálózzák az ország magyar nyelvterületének nagy részét, mutatva, hogy a tanárok minden iskolatípusban szívesen éltek ezzel a pedagógiai eszközzel, s hogy a közönség (a diákok családja, pártfogók, városi polgárok) szívesen fogadta ezeket a többnyire ügyetlen, de mindig kedves és tanulságos produkciókat. Szívesen nevetett az Omnia vincit amor nevezetes közjátékán Kocsonya Mihály házasságáról.

A XVIII. század utolsó évtizedében olyan ismert írók is alkottak iskoladrámákat, akiknek nem ez volt a literatúrai fõfoglalkozásuk (mint a legtöbb tanár-szerzõnek): Fejér György, Kresznerics Ferenc, Rájnis József munkásságában a magasabb irodalom és a populáris költés adott egymásnak találkozót.

Varga Imre szöveggondozása és jegyzetapparátusa igen alapos munka.

L. S.


Pasiaková, Jaroslavá: Irodalmi hármaskötésben. Tanulmányok, kritikák, recenziók.
Madách K. Bratislava, 1990. 226 l.
recenziót várunk: Varga Rózsa


Pomogáts Béla: Az irodalom köztársasága. Magyar irodalmi mozgalmak a huszadik század elsõ felében. Múzsák K. Bp. 1990. 235 l.
recenziót várunk: R.T.O.


Pósa Zoltán: Hernádi Gyula
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. 306 l. (Kortársaink)

A sok mûfajban, több mûvészeti ágban alkotó Hernádi Gyula mennyiségileg is tekintélyes életmûvet mondhat magáénak. Csak a kismonográfia megírásának idejéig 30 kötetben jelent meg 76 mûve. Pósa Zoltánnak az oeuvre általa legjelentõsebbnek vélt részére, a prózára kellett szûkítenie vizsgálódási körét. Könyve elején vázlatos (olykor vitára ösztönzõ) képet ad az intellektuális próza magyar hagyományáról, irodalmunk „recesszív" vonulatáról. Parabolizálás vagy parabolizmus címmel az allegória és a parabola különbözõségérõl értekezik. A parabolizáláson modellteremtést, a parabolizmuson a parabola eredeti jelentésénél komplexebb jelenséget, szerkesztési elvet ért.

Elõbb rövid pályaképet ad - mûfaji szempontból. A Deszkakolostorban lírai példázatnovellákat, a Száraz barokkban szimbolikus elemekkel telített parabola-novellákat, a Sirokkóban, a Borotvált tablóban, Az erõdben „long short storyt" a Drakulában, a Frankensteinben, a Fantomasban „nagyregényeket" lát. Külön fejezet foglalkozik Hernádi és az egzisztencializmus kapcsolatával.

Pósa A péntek lépcsõin (1959) címû „egzisztencialista tételregényrõl" szólva a mû metafizikai-létfilozófiai síkját világítja meg. A Folyosókban (1962) mint a periódus jellegzetes regénytípusában az esszéregény jellemzõit fedezi föl. A Száraz barokktól (1967) kezdõdõen „regénybe bújt novellák - parabolává önállósult regényrészletek" alapján tanulmányozható az a romantikus magatartás, amely „az emberi tökéletességnek, a lét kegyelmi állapotának keresésében" nyilvánul meg. Az abszurd létezés élménye és a kegyelemben való „csakazértis" hit miatt Pósa Zoltán Pilinszky János lírájával rokonítja a Hernádi-mûvek világképi elemeit.

Az áltörténeti (társadalmi) parabolák (Sirokkó, Borotvált tabló, Vörös rekviem) némelyike a filmváltozattal való összehasonlításra ad lehetõséget. Az erõd (1971) is rokon a regényparabolákkal, de jelentõségét stiláris újdonsága növeli. A nem „száraz barokkos", de nem is oldottan lírai elbeszélés Pósa szerint a francia nouveau romanra emlékeztet. A Film és parabola egyik fejezetében (Hernádi stílusa) szövegközeli interpretációra is vállalkozik.

A sci-fi parabolák (Jézus Krisztus horoszkópja) után Pósa Zoltán az író álhorror tetralógiáját próbálja értelmezni. Szerb Antal-i szellemességû szellemi kalandregények ezek, a „nagy horror-tömegmítoszok intellektualizálásai". Tanulságos A Hernádi-szindróma címû fejezet, amely az elmondottak summázataként is fölfogható. A kötetet rövid, függelékszerû fejezet zárja Hernádi Gyula drámáiról.

Olasz Sándor


Jacob van Sluis–Ferenc Postma: Herman Alexander Röell und seine ungarischen Studenten
József Attila Tudományegyetem Pedagógiai Tanszék, Szeged, 1990. 59 l. (Peregrinatio Hungarorum 5.)

Röell élete és munkássága eddig csak holland nyelven volt hozzáférhető, e német fordítással a szerzők lehetővé tették a kutatóknak a könnyebb tájékozódást ebben a témában.
A könyv három részből áll: Röell rövid életrajza és teológiai-filozófiai munkásságáról írott tanulmány, műveinek jegyzéke, magyar és erdélyi tanítványainak portréja.
A franekeri egyetem nemcsak Röell, hanem kollégái miatt is – ifj. Johannes vander Wagen, ifj. Campegius Vitringa, Ruardus Andela, Jacobus Rhenferd – sok magyar diák úticélja volt.
A karteziánus Röell életrajzának ismertetése után a kötet második részében az életében kiadott 19 mű jegyzéke szerepel, melyek elsősorban Franekerben, Utrechben, Frankfurtban, Amstelodamban, Hannoviaban láttak napvilágot.
A kötet harmadik része, melyben a diákok németalföldi tartózkodásával kapcsolatban minden hozzáférhető és feltárt irodalmat áttekintettek a szerzők, maga is több részre oszlik: disputatio sub praesidio Röellii-re válaszoló magyar diákok, Röell felolvasásait hallgató diákok, Album Amicorumba Röell által bejegyzett diákok.
A diákok nevei ábécé-rendbe vannak sorolva, megadva, hogy honnan jött, ki volt, ki miben emlegeti a diák nevét, s a szakirodalomban hol van említve. Harmincöt diák neve sorakozik, köztük pl.: Teleki Pál (1677–1731), ifj. Pápai Páriz Ferenc. Legtöbben a debreceni vagy kolozsvári kollégiumból érkeztek. Ebben a részben a szerzők nem vállalták a felsorolt személyek munkásságának áttekintését, ez majd a hazai kutatás feladata lesz.
A kötet végén irodalomjegyzék, névjegyzék s egy magyar nyelvű rezümé található.

Szabó Ágnes


Pruzsinszky Sándor: Ürményi József. Akadémiai K. Bp. 1990. 318 l. (A múlt magyar tudósai) =
recenziót várunk Szabó G. Zoltán


Rainer M. János: Az író helye. Viták a magyar irodalmi sajtóban
Magvetõ Kiadó, Budapest, 1990. 411 l. (Gyorsuló idõ)

Hosszú évtizedekig a magyar sajtóban hallgatás övezte az írók szerepét az 1956-os eseményekben. Kizárólag az emigráns történészek, irodalmárok elevenítették fel az ezzel kapcsolatos emlékeket, tárták fel a dokumentumokat. Esetleg hazai önéletírásokban volt némi nyoma annak a küzdelemnek, amelyet az írók is folytattak az eltorzult társadalmi berendezkedés, a szellemi élet sematizmusa, kirekesztõ mivolta ellen. Az igény a tények hiteles feltárására azonban régen benne él az irodalom és a történelem mûvelõiben, s a fiatal történész ennek az igénynek tett eleget egy igen szûk, de igen fontos korszak minden jelentõs dokumentumának összegyûjtésével, és amint ezt a politikai változások lehetõvé tették, közreadásával. A napisajtóból, folyóiratokból, hetilapokból, párttaggyûlések, írószövetségi ülések jegyzõkönyveibõl gondosan kiválogatott anyagok pontosan tükrözik azt a folyamatot, ahogyan az írók is kivették részüket az 1953 utáni reformmozgalomból, a párt állásfoglalásainak bírálatából, a független szellemi életért vívott küzdelembõl. Elsõsorban a mûvészetpolitika terén zajló csatározásokat kíséri figyelemmel a szerzõ, s bár a szereplõk a kor neves írói, itt alig esik szó írói munkásságukról, inkább azok a megnyilvánulások kerülnek elõtérbe, amelyekért a késõbbiekben többen részesültek börtönbüntetésben, szilenciumban, megkülönböztetett bánásmódban. Rainer M. János tárgyilagos, tárgyszerû elemzése a kor irodalmi vitáinak elõzményeire, hátterére, lényeges pontjaira, következményeire is kiterjed, s igen alaposan indokolja valamennyi állítását. 380 jegyzetpontja minden fontos cikk, tanulmány, kézikönyv, kéziratban lévõ anyag adatát tartalmazza. Ezt a hatalmas anyagot sikerül példaszerû politikatörténeti tanulmánnyá sûrítenie, amelybõl megbízható képet kapunk a kor meghatározó politikai és mûvészetpolitikai eseményeirõl, összefüggéseirõl, szereplõinek gondolkodásáról, kártékony, illetve tisztázó szándékairól. A magyar értelmiség történetének számos szempontból igen fontos korszaka volt az 1956-os felkelésig vezetõ néhány év, s Rainer M. János ezt kitûnõen érzékeltetni tudja. A feltárt anyag tanulságai az elmúlt évek politikai változásainak, vitáinak megismeréséhez is hasznosak.

R. T. O.


Rákóczi László naplója. Feltárta, közzéteszi, jegyzet Horn Ildikó. Utószó R. Várkonyi Ágnes. Magvetõ K. Bp. 1990. 495 l. (Magyar Hírmondó)

 

Rákóczi László (1633–1664) a Rákóczi család református fejedelmi ágától eltérően katolikus vallású volt. A korán árván maradt fiú Habsburg hercegekkel nevelkedett a császári udvarban. Ez későbbi életében annyit jelentett, hogy udvarhű volt, de nem elvtelenül. Unokatestvéreivel, II. Rákóczi Györggyel és Rákóczi Zsigmonddal, és a fejedelemasszonnyal, Lorántffy Zsuzsannával mindvégig jó és szoros kapcsolatot tartott fenn. Mindkét félnek szüksége volt Rákóczi Lászlóra. Az udvar a művelt, több nyelven beszélő, a császárhoz hű magyar főurakkal, egyházi személyiségekkel szoros kapcsolatban álló ifjú Rákóczit szívesen látta volna a Habsburg-kormányzat főhivatalaiban, az udvari arisztokraták között. A fejedelemasszony pedig, főleg Zsigmond és György korai halála után, mikor a családot a kihalás fenyegette, szívesen tudta volna Lászlót a családi birtokok várományosának.

A nemrégiben előkerült napló Rákóczi László 1653–1658. közötti éveinek mindennapi történéseiről, időtöltéséről számol be. A 20–25 éves ifjú már ekkor minden fontos politikai személlyel szinte napi kapcsolatban állott, így többször találkozott s váltott levelet többek között Zrínyi Miklóssal, Batthyány Ádámmal, Lippay Györggyel, az Esterházyakkal, Nádasdy Tamással. Mindenütt ott volt ebben az időben, ahol a Magyar Királyságról és az Erdélyi Fejedelemségről szó volt. Ezek közül a két legfontosabb esemény: pozsonyi látogatása (Wesselényi nádorrá választásának időpntja) és az 1657. évi lengyelországi utazása (a küldöttség tagja volt). Sajnos soha nem jegyezte le az elhangzott beszélgetéseket.

A napló igen sok információt közöl egy ifjú főúr társadalmi környezetéről, a politikai életen kívüli időtöltéséről, emberi kapcsolatairól, világképéről. Sok estéje végződött mulatozással, tánccal („ farsang köntösben mentem vendégségbe, jó kedvvel mulatoztam” , „ hosszas mulatságunk volt majd közel éjfélig” , „ jókedvvel mulatván” , „ ebéd után estig táncoltunk” ); megtudhatjuk, milyen játékokkal töltötte üres óráit („ mulattam magamat nyilakkal való lövöldözéssel” , „ egynéhényat is lőttem tarackokkal” , „ ebéd után mentem szánkázni” , „ ökleltettem gyűrűt szolgáimmal” , „ mulattam magamat vízben való fürdéssel” , „ laptát” játszott, célba lőtt, koszorút űzetett). Mindennapos tevékenysége volt neki is a vadászat: minden alkalommal leírja, milyen vadat (nyúl, medve, túzok, erdei vaddisznó, róka, őz) ejtett el. Beszámol arról, hol és kinél fogyasztotta el reggelijét, ebédjét, vacsoráját. Ugyanakkor gondos gazda, aki megnézi az orgonát, amelyet Sárosra csináltatott; a halastóba vizet eresztet, majd a vízbe halakat; rendszeresen járja birtokait, beutazza a Felvidéket, Erdélyt (a Tündérkertet), megtekinti kertjeit, házait különböző kárpitokkal ékesíti, gyümölcsfákat olt, megjáratja lovait. Jellemző volt, ha elment egy ismeretlen településre, megnézte annak templomát, kolostorát, egyéb nevezetességeit. Jó példa erre a lengyelországi Rzeszówban tett látogatása: „ mentünk a Bernardinusok templomába, holott sok szép írások és epitáphiumok vadnak... majd betértem a clastromba és nézegettem meg az barátoknak életeket” , „ nézegettem templomokat” . Leírja azt is, amikor betért egy zsinagógába s megtekintette „ Moyses és prophéták könyveit” .

A napló bőven jegyzetelt, modern kiadása a 17. századi főúri életforma mindennapjaiba enged bepillantást, s forrásként több tudományszak számára is remekül hasznosítható.

Zvara Edina

 


Régi magyar könyvtár III-ik kötet. Pótlások, kiegészítések, javítások 1. füzet. Borsa Gedeon irányításával összeáll. Dörnyei Sándor és Szálka Irma. OSZK, Bp.1990. XXVIII, 320 l.
recenziót várunk Németh S. K.


Régi magyarországi nyomdahelyek. Szerk. Kis Józsefné. Miskolc, 1990. Lévai Könyvtár Katalógusok 4.
recenziót várunk Monok István


Román József: Távolodóban. Életrajzi vázlat. Magvetõ K. Bp.1990. 539 l. (Tények és tanúk)
recenziót várunk R.T.O.


Rónay István: Késõ álmok
Sajtó alá rendezte, bevezette: Silling István. Szabadka, 199. 63 l. (Életjel Könyvek 43.)

„Életem virága halva rég" - írta Rónay István Késõ álmok címû versében, jelezve egyszersmind bánata határtalanságát is: „a boldogságról álmodom". E sokatmondó verscímet választotta Silling István a költõ összegyûjtött verseit tartalmazó, a szabadkai Életjel kiadásában megjelent kötete címéül, hiszen a szentiváni pap magatartására nemcsak a századvég hangulata, de sokkal inkább szerencsétlen egyéni sorsa nyomta rá a bélyegét.

Stefan Augsburger telepes német család sarjaként 1840. július 14-én született a déli határszélen, Szentfülöp faluban, s a Rónay István nevet csak 1863. július 26-án, pappá történt felszentelésekor vette fel. Káplárként Õrszálláson majd Zomborban tevékenykedett, öt év múlva azonban már Kalocsán érseki levéltárnok. 1875.-ben a kalocsai érsek, Haynald Lajos intelme ellenére országgyûlési képviselõnek jelölteti magát, Apponyi Alberttel szemben meg is választják, s ezt követõen kilenc évig volt a hódsági kerület országos szószólója. Ez azonban megpecsételte egyéni sorsát, Haynald érsek nem tudta megbocsájtani beosztottja rebellis magatartását, s a fõvárosban vigasztaló közegére lelt pap-költõt 1878-ban Szentiván német település lelkipásztorává nevezte ki. Rónay István életét ettõl kezdve a mérhetetlen vágyódás jellemezte.

Silling István a Késõ álmok címû kötethez írt bevezetõ tanulmányában rámutat: Rónay István költészete magasan a korabeli almanach-líra fölött áll, méltán sorolhatjuk õt a Kiss-Reviczky-Komjáthy-féle költészet igényes vonulatához, s hozzáteszi, „a mai Vajdaság területén abban az idõben nála tehetségesebbrõl nem tudunk szólni". S valóban, a Délvidék XIX. századi irodalmában Dömötör Pál és Hiador (Jámbor Pál) mellett Rónay István volt az, akinek költészetét eredeti hang és egyéni szín jellemezte. A kötet szerkesztõje mindössze tizenkilenc magyar verrset gyûjthetett egybe, ami életmûnek kétségtelenül kevés, ahhoz azonban elegendõ, hogy kitessen, Rónay István hitében és érzéseiben világszemléletében és álmaiban egyaránt a századvég gyermeke volt.

Silling István gazdag jegyzetanyaggal, a vonatkozó irodalom számbavételével és részletes bibliográfiával látta el a kötetet. Rónay István Késõ álmok címû könyvében a századvég líratörténetének jelentõs pillanatai elevenednek meg, ez adja igazi értékét is.

Mák Ferenc


Rónay László: Márai Sándor. Magvetõ K. Bp. 1990. 415 l.
recenziót várunk Erdõdy Edit


Rónay László: Társunk az irodalom. Szépirodalmi K. Bp. 1990. 346 l.

“Zavaros, értékvesztett korszakokban… egyre kétségbeesettebben keressük azokat a szilárd pontokat, amelyek erőt, biztonságot és bölcsességet sugároznak.” Ilyen erőforrásnak tekinti Rónay László az irodalmat, az újra-fölfedezésre, megőrzésre érdemes műveket, amelyek az élet fájdalmas zűrzavarában segítenek eligazodni.
Összegyűjtött tanulmányaiban e gondolat jegyében szól többek között Herczeg Ferencről, a feledésbe sűllyedt valahai írófejedelemről, művészetének maradandó értékeit kutatva, az írás erkölcséről Babits és Kosztolányi művészetét elemezve, a külső-belső emigrációba vonult Márai Sándorról, a “világosság és a rend” tanítását közvetítő Ottlik Gézáról, a párhuzamos arcképekben a papköltő Sík Sándorról és Radnóti Miklósról, az esszéíró Pilinszky Jánosról és Nemes Nagy Ágnesről.

R. J.


Sándor István: Egy külföldön utazó magyarnak jó barátjához küldetett levelei.
A szöveget gondozta, a bevezetõ tanulmányt és a jegyzeteket írta Éder Zoltán. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 525 l. (Ritkaságok)

Sándor István mûve valóban beleillik a „Ritkaságok" sorozatba, hiszen a szakirodalom tájékozatlansága következtében az elsõ magyar útikalauzt sokan megjelenése után kétszáz évvel sem ismerik, a Magyar Irodalomtörténet kézikönyve meg sem említi, és kimaradt a bibliográfiai kézikönyvbõl is. Éder Zoltáné az érdem, hogy a retrospektív nemzeti bibliográfia megteremtõjének (Magyar Könyvesház, Gyõr, 1803) és az elsõ magyar nyelvtörténeti szótár megalkotójának (Toldalék a Magyar-Deák Szókönyvhöz, Bécs, 1808) útleírásait ismét közreadja.

Sándor István, aki irodalmi tevékenységét kortársai által erõteljesen bírált mûfordítói tevékenységgel kezdte (R. F. Gellert regénye, Ovidius Metamorphosisa), és Sokféle címen közreadott gyûjteményes ismerettárával tette nevezetessé, 1785 és 1791 között több utazást tett Nyugat-Európában. Négy utazását megörökítõ fiktív levelei 1793-ban jelentek meg Gyõrben, és kétszáz évig ismételten a feledés homálya borította õket, olyannyira, hogy a Magyar Remekírók 1984-ben összeállított Magyar utazási irodalom (Kovács Sándor Iván, Monok István) címû kötetrõl, és Éder Zoltán 1990-es kiadásáról meg az Új Magyar Irodalmi Lexikon (1994) sem tud, pedig Kovács Sándor Iván Szakácsmesterségnek és utazásnak könyvecskéi címû tanulmánykötetében elhelyezi õket irodalmunk történetében. Az úti beszámolók Ausztriában, Olaszországban, Németországban, Angliában, Franciaországban és Svájcban keltezõdtek és nagy részletességgel örökítik meg utazójuk minden élményét és azokat az ismereteket, amelyeket az általa megismert útleíró irodalomból megjegyzésre és továbbadásra méltónak talált. Éder Zoltán alapos és a szakirodalom tudatlanságát ostorozó tanulmányával igazságot szolgáltat Sándor Istvánnak és az érdekességek kiemelésével kedvet csinál az olvasáshoz. Ilyen pozitívum - a korabeli utazónak szánt gyakorlati ismeretek mellett - Sándor írásainak az a jellemzõje, hogy a látnivalók között nem mulasztja el a magyar kapcsolatok felelevenítését. Ugyancsak meglepõ a piarista és jezsuita oktatási intézményeket látogató szerzõ erõteljes antiklerikalizmusa, amelynek kialakulásában Éder szerint „jelentõs része lehetett ... az aufklärista Bécsben elé kerülõ olvasmányainak". Kortársai körében megütközést keltett másik témája az általa meghonosított német tükörfordítás segítségével „örömlányok"-nak nevezett hölgyek mûködési területének több országban is nyomon követett részletes ismertetése.

Éder Zoltán azonban nemcsak az érdekességekre hívja fel a figyelmet, hanem feltárja Sándor úti leveleinek forrásait, és a népszerûsítõ, tehát a mai helyesírás szerinti, de a kiejtésmód, szóhasználat sajátosságát tükrözõ kiadását fontos értelmezõ jegyzetekkel, szómagyarázatokkal látja el. Útleírás esetében rendkívül fontos a földrajzi nevek mutatója, amelynek összeállítása, a város és tájnevek sajátos korabeli helyesírása és azonosítása miatt nagy szakértelmet és fáradságos utánajárást igényelt.

Németh S. Katalin


Sinkó Ervin: Az út - Naplók 1916-1939.
József Farkas és Illés László.
Bev. Marijan Matkovic Jegyz. és bibliogr. Bosnyák István. Akadémiai K. Bp. 1990. 652 l. (Irodalom - szocializmus)
recenziót várunk: Nagy Csaba


Südost-Institut München 1930-1990. Mathias Bernath zum siebzigsten Geburtstag. Hrsg. von Südost-Institut München.
R. Oldenbourg Verlag, München, 1990. 307 l.
recenziót várunk: Balázs Mihály


Sütõ András: Omló egek alatt. Arcképvázlatok és tûnõdések gyászõrségben. Szépirodalmi K.-Kriterion K. Bp.-Bukarest, 1990. 271 l.
recenziót várunk R.T.O.


Szabó Dezsõ: A magyar káosz. Pamfletek. Vál., szerk, sajtó alá rend. és elõszó Nagy Péter. Szépirodalmi K. 1990. 563 l.
recenziót várunk R.T.O.


Szabó G. Zoltán: Magyar nyelvkönyv haladóknak.
Hankuk University of Foreign Studies, Seoul, 1990. 103 l.
recenziót várunk: Sarankó Mária


Szabó Lõrinc: Bírákhoz és barátokhoz. (Napló és védõbeszédek 1945-bõl.) Sajtó alá rend., utószó és jegyzet Kabdebó Lóránt
Magvetõ K. Bp. 1990. 396 l.
recenziót várunk: Schulcz Katalin


Szabó Lõrinc: Vers és valóság 1-2. A költõ összes verse és versmagyarázata. Szerk., szöveggond, utószó, jegyzet Kabdebó Lóránt. Magvetõ K. Bp.1990. 870, 749 l.
recenziót várunk R.T.O.


Szakály Ferenc: Virágkor és hanyatlás 1440-1711. Háttér-Téka, Bp. 1990. 368 l. (Magyarok Európában 2.)
recenziót várunk Jankovics József


Szalai Anna: Pályakezdõ évek Pest-Budán. Horvát István és íróbarátai, 1800-1815.
Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 361 l.

Bár éppen irodalmunk újjászületésének kora, a XVIII-XIX. század fordulója volt talán a legtöbb filológiai és életrajzi kutatásnak, szövegközlésnek a tárgya, maradtak még benne fehér foltok. Ezek egyikét igyekszik eltüntetni könyvünk szerzõje Horvát István és íróbarátai levelezésének feltárásával, értelmezõ bemutatásával. (A levelek egy része meg is jelent: Horvát István és Ferenczy János levelezése. Sajtó alá rendezte Soós István. MTA Irodalomtudományi Intézet kiadása, Budapest, 1990.)

Sok-sok adat: fiatal írók barátkozásáról, szövetkezéseirõl, megélhetési és könyvnyomtatási gondjairól, pályázati ügyekrõl, nyelvészeti és egyéb csatározásokról - egyszóval mindarról, ami a (gyér) mûvekbõl nem derül ki, arról, amit irodalmi életnek nevezünk. Szalai Anna jól eligazodik ebben az aprólékos, de hasznos adattömegben, és csak amiatt bírálhatjuk, hogy nagyon beleszeretett a témájába, s ezért néha túlzó dicséretekre ragadtatta magát. Azt írja például: „Megkockáztatom a föltevést: Horvát (István) Kazinczyhoz hasonló formátumú egyéniség." A tények ezt a föltevést nem igazolják. Túlértékeli szerzõnk Ferenczy Jánost is, aki mindössze egy nyelvészeti vitairatot és egy szerény geográfiai mûvet írt, és csak azért kaphatott ily nagy helyet e könyvben, mert szorgalmas levelezõ - s ezáltal adatszolgáltató - volt.

L. S.


Szelestei Nagy László: Irodalom- és tudományszervezési törekvések a 18. századi Magyarországon, 1690-1790.
Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, 1989. 161 l. (Az Országos Széchenyi Könyvtár kiadványai. Új sorozat 4.)

Az Országos Széchényi Könyvtár értékes hagyományt elevenített fel, amikor újra indította nemzeti könyvtárunk kiadványainak eddig is sok ritkaságot, új feldolgozást megjelenítõ sorozatát. Még inkább dicséretes, hogy a kiadványok között a fiatalabb nemzedék publikációi is helyet kaptak, és lehetõségük nyílt az elsõ monografikus igényû munka, adott esetben egy disszertáció megjelentetésére. Szelestei Nagy László kandidátusi értekezése azonban csak a szerzõ évei számát tekintve lehet pályakezdõ munka, a mûvelõdéstörténet kutatói jól tudják, hogy a szerzõ - már a dolgozat megvédése idején is - szisztematikus kutatással eltöltött éveket tudhatott maga mögött, aminek eredménye nem „csupán" egy kandidátusi disszertáció, hanem számos fontos résztanulmány (Magyar Könyvszemle, OSZK Évkönyv, a Ráday Könyvtár Évkönyve stb.), és alapos textológiai ismeretekrõl tanúskodó szövegkiadások.

Az irodalom- és tudományszervezési törekvéseket feldolgozó monográfia viszonylag kis terjedelme ellenére alapvetõ szintézisnek tekinthetõ. Számtalan korábbi feldolgozás után, amelyek átfogó igényûek (Csóka J. Lajos, Kosáry Domokos, V. Windisch Éva munkái) vagy éppen résztanulmányok (többek között Ritoók Zsigmondné, Tarnai Andor, Duka-Zólyomi Norbert és mások írásai), Szelestei Nagy Lászlónak sikerült olyan könyvet írnia, amely új megvilágításba helyezi a korszak értelmiségtörténetét, annak intézményi és szervezeti keretében. A 18. századi tudományszervezési kísérletek társadalmi hátterének megvilágítása azért oly fontos, mert általa az 1790-es évek után megváltozott és a 19. században megvalósított törekvések szellemi elõkészítésére irányul végre a figyelem. A disszertáció nem elszigetelten vizsgálja a hazai jelenségeket, hanem kitekintést ad az akadémiai mozgalom európai helyzetére is. Szelestei Nagy László folyamatfeltáró törekvései elsõsorban az intézményi rendszerek kialakítására tett kísérletekre irányítja a figyelmet, egyként foglalkozva az egyházi és udvari szervezésekkel és a magántudósi kezdeményekkel.

A szerzõ munkájának nem elhanyagolható érdeme, hogy nem csupán a korábbi szakirodalom és a gyakran elfeledett szövegkiadások feldolgozására épít, hanem kutatásai hátterében hatalmas levéltári gyûjtõmunka áll, amelyet a disszertáció 518 (!) jegyzete dokumentál. Éppen ezért sajnálatos, hogy Szelestei Nagy László - munkája végén tudatos megfogalmazással - rögzíti, hogy a névmutató nem tartalmazza a jegyzetek névanyagát. Ez a szakirodalomban nem egyedülálló szokás pontosan azt a szándékot nehezíti meg, hogy munkáját a korszak kutatói alapvetõ kézikönyvként használják.

A kötet ismertetésekor meg kel említeni, hogy a disszertáció Tarnai Andor szakmai vezetésével készült és vele az úgynevezett Tarnai-iskola egyik legméltóbb tanítványa bizonyította be a tudományszervezés 20. századi megvalósításának lehetõségét.

Németh S. Katalin


Szemere Bertalan: Politikai jellemrajzok a magyar szabadságharcból. Gróf Batthyány Lajos, Görgey Artúr, Kossuth Lajos. Okmánytár.
Sajtó alá rendezte, a bevezetõt írta, az okmánytárat összeállította Hermann Róbert és Pelyach István. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 733 l.

Szemere Bertalan sok mindenfélét írt. A szabadságharc alatt például - kormánybiztosi ezer gondja között - egy kis dicsõítõ prózát a magyar huszár kiválóságáról, ezzel akart hõsi csatákra lelkesíteni. Mint a dilettánsok általában, õ sem ismerte föl (szerény) írói tehetsége korlátait. A Budapesti Árvízkönyvben lírai esszét tett közzé Kölcseyrõl; kínos olvasmány, legföljebb az menti, hogy fiatalkori zsenge, s hogy szerzõje nagyon szerette Kölcseyt.

Most kiadott vastag könyve sem elõnyösen mutatja be. Mialatt Eötvös József Münchenben azon meditált, hogy a forradalmak történetét - s egyáltalán a históriát - csak elfogulatlan és pártatlan szerzõk tollára volna szabad bízni, s a politikusokat távol kellene tartani minden ilyen munkától, azalatt Szemere Bertalan, maga is emigráns, nem habozott pamfleteket írni forradalmunk nevezetes személyeirõl, a küzdelmekben egykor társairól, majd ellenfeleirõl, fõként Kossuthról, akit szenvedélyesen gyûlölt, s minden módon befeketíteni igyekezett az európai közvélemény elõtt. Amit róla írt, a gyûlölet sötét remekmûve.

Kézirata, hányatott sors után, és mivel a nemzeti bálványok rombolása sosem volt hálás vállalkozás, most jelenik meg elõször magyarul. (Titkosrendõrök és besúgók által eszközölt német kiadása már volt annak idején.) Az olvasó nem históriai forrásmunkát, hanem érdekes lélektani dokumentumot vehet kézbe: egy féktelen szenvedélyû, eltorzult személyiség akaratlan önportréját.

Merõben más a könyv második - nagyobb - fele, az okmánytár. Ez Szemere Bertalan leveleit tartalmazza, 1848. december 13-ától 1849. augusztus 11-ig, többnyire hivatalos leveleket, jelentéseket, utasításokat. Általuk az olvasó hitelt érdemlõ tájékoztatást kap olyan dolgokról, amelyeket az emigráns szerzõ sokszorosan eltorzított. Kétféle tükörben láthatjuk tehát szabadságharcunkat, s a nagy gonddal összeállított könyv így már valóban forrásértékû és igen-igen hasznos. Tanulmányozása elõtt érdemes elolvasni Herman Róbert és Pelyach István terjedelmes bevezetõ tanulmányát.

L. S.


Szenci Molnár Albert: Dictionarium Latinohungaricum Norimbergae, 1604. facsimile
recenziót várunk: Monok István


Szent Margit élete, 1510. A nyelvemlék hasonmása és betûhû átirata bevezetéssel és jegyzékkel. Sajtó alá rend. Dömötör Adrienne, Pólya Katalin. Bev. P. Balázs János. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Bp. 1990. 512 l. (Régi magyar kódexek 10.)
recenziót várunk: Jankovics József


Szilágyi Péter: Ady Endre verselése. Akadémiai K. Bp.1990. 561 l.
recenziót várunk: Láng József


Szuromi Lajos: A szimultán verselés. Akadémiai K. Bp. 1990. 397 l.
recenziót várunk: Zalán Tibor


Takács László: Négy állomás József Attila életútján. (Gyula-Öcsöd Mezõhegyes-Battonya) Békés Megyei Múzeumok, Battonya-Békéscsaba-Mezõhegyes, 1990. 100 l. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 15.)
recenziót várunk: Tverdota György


Tamási Áron: Szülõföldem. Sajtó alá rend. és utószó: Z. Szalai Sándor. Szépirodalmi K. Bp. 1990. 248 l.
recenziót várunk: R.T.O.


"Tekintetes szerkesztõ Úr!" Levelek a magyar sajtóról. 1790 - 1848. Vál., a szöveget gond. és jegyzet Fehér Katalin, Kókay György. Utószó Kókay György. Szépirodalmi K. Bp. 1990. 392 l. (Magyar Levelestár)
recenziót várunk Lukácsy S.


H. Törõ Györgyi–Nagy Miklós–Tódor Ildikó: A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 1849-1905. Általános rész. Személyi rész I. A-Gy.
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990, 774 l. (A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 3.)

A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének  Bibliográfiai Osztálya 1972-ben indította el retrospektív irodalomtudományi szakbibliográfiai sorozatát. A munka noha folyamatos – személyi, szervezeti nehézségek következtében –, a kötetek megjelenése nem követi az irodalomtörténeti kronológiát, így a korábban megjelent 1., 2. és 6. kötet után most a 4. kötetet tarthatjuk kezünkben, amely az 1849–1905 közötti idõszak magyar irodalmával foglalkozik.  A kiadvány az általános részen kívül a személyi fejezetek A–Gy-ig tartó szerzõit regisztrálják.  A bibliográfiai sorozat – eléggé nem méltányolható – pozitívuma, hogy a kötetek a sorozat indulásakor kialakított szakszerû tudományos elvek alapján készülnek és adatainak  pontossága kiállja a legszigorúbb vizsgálat próbáját. Imponálóan gazdag az átnézett kiadványok (periodikumok, tanulmánykötetek, emlékkönyvek, albumok, antológiák) jegyzéke, megbízható következetesséû a rövidítések használata.
   A bibliográfia általános fejezetének szerkezete részben a sorozat egészének meghatározó elvei szerint alakult, részben a korszak jellemzõi (új mûfajok, intézmények, könyvkiadásbeli változások módosulása) szerint alakult. A személyi fejezet betûrendben dolgozza fel az A és Gy betû közé esõ írói életmûveket, amelyek között vannak pár tételes szerzõk, de olyan óriási életmûvek is, amelyeknek részfejezetekre bontása különleges figyelmet és szakértelmet igényelt. Arany János szerzõi fejezete a 425. laptól az 515. lapig terjed, de nagy terjedelmû Bródy Sándor, Csiky Gergely, Gárdonyi Géza és Gyulai Pál személyi bibliográfiája is.  A mintegy hatvan oldalnyi névmutató ugyan csak kiegészítõje a munkának, azonban megvalósítása nagy precizitást és figyelmet igényelt, els?sorban a sok azonos név, illetve az álnevek feloldása, identifikálása miatt. A 19. századi irodalomtörténet kutatása alapvetõ kézikönyvvel gazdagodott, amelynek remélhetõen a közeljövõben  folytatása is megjelenik, teljessé téve a korszak retrospektív bibliográfiai feldolgozását.
 

                                                                     Németh S. Katalin


Török Gábor: Pontok és kérdõjelek az általános stíluselméletben. Tankönyvkiadó, Bp. 1990. 280 l.
recenziót várunk: R.T.O.


Ujfalvi Sándor: Emlékiratok
A szöveget Ugrin Aranka gondozta, a bevezetõ Benkõ Samu munkája. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1990. 448 l.

Ujfalvi Sándor emlékiratait, a reformkori Erdély életének, szokásainak, úri kedvtöltéseinek és politikai aspirációinak ezt a becses forrását, 1941 óta ismerjük, olvashatjuk. Ekkor adta ki elõször Gyalui Farkas Kolozsvárt. Az övét követte 1955-ben Jékely Zoltán pesti kiadása. (1982-ben Ujfalvi Sándor másik mûve, Az erdélyi régibb és közelebbi vadászatok és vadak is megjelent.) Az emlékiratoknak mind a két kiadása hiányos: Gyalui Farkas elhagyott olyan részeket, melyek sérthették néhány arisztokrata család érzékenységét, Jékely Zoltán pedig nem pótolta ezeket, sõt további kurtításokat végzett, ezért szükségessé vált a mostani harmadik - és végre teljes - kiadás.

A derék erdélyi nemesúr emlékiratainak adatbõségét eddig leginkább történészek aknázták ki. Ez a memoár azonban nem csupán históriai kútfõ, hanem vérbeli írói alkotás, hû arcmása demokratikus szellemû szerzõjének és korának, kiváló stilisztikai erényekkel. De ezekre csak Jékely Zoltán és Belia György tanulmányai világítottak rá, a hivatalos irodalomtudomány, mely - ki tudja, miért - nem szeret olyasmivel foglalkozni, ami nem líra, epika vagy dráma, hanem valami más, például emlékirat, nem méltatta figyelmére ezt a kitûnõ írót, s az akadémiai irodalomtörténetben még a neve sem fordul elõ.

Ezt a méltatlanságot teszi jóvá Benkõ Samunak az új kiadáshoz írt bevezetõje a tõle megszokott magas színvonalon. Teljes és szép, jól adatolt és finom megfigyelésekben gazdag portrét rajzol Ujfalvi Sándorról, s közben arra is sort tud keríteni, hogy cáfoljon egy tartós életû irodalomtörténeti babonát, mely a magyar elbeszélõ szépprózát az emlékiratokból származtatja, holott annak és ennek más-más tematikája, stílusa, közönsége volt.

L. S.


Az Úr szolgálatának iskolája
(A Bencés Gimnázium tanárainak tanulmányaiból, 1939-1989.) Szerk. Borián Elréd OSB
Pannonhalma, 1990. 210 l.

A pannonhalmi tanulmánygyûjtemény kiadásának célját a bevezetésben Korzenszky Richárd, a gimnázium igazgatója így fogalmazta meg: „Iskolánk tanárainak írásaiból állítottuk össze ezt a kötetet, azzal a szándékkal, hogy jelezzük: az iskolánkban tanítók gondolatai nemcsak az órákon fogalmazódtak meg, hanem jelen voltak tanáraink a szélesebb nyilvánosság elõtt is, különbözõ fórumokon, ahogy lehetõség volt rá."

E gondolat jegyében 27 írást ad közre a kötet, négy témacsoportra osztva. Az elsõben a vallásos nevelés kérdéseirõl szólók kaptak helyet, a másodikban a történeti tárgyúak, a harmadikban a teológiai jellegûek, a negyedikben pedig az egyház és világ kapcsolataival vagy Pannonhalma környezetével foglalkozók szerepelnek.Több tanulmány a magyar irodalom, néprajz és mûvelõdés története szempontjából is figyelemre méltó eredményeket hozott elsõ megjelenése idején, ezeknek mostani újraközlése örvendetes. Ilyen Csóka J. Lajos értekezése Szent István intelmeinek és törvényeinek szerzõségérõl, valamint Szigeti Kiliánnak a középkori magyar liturgiáról szóló dolgozata. Barokk irodalmunk története számára különösen értékes Várszegi Asztrik írása Pázmány Péter és a magyar bencések kapcsolatáról, valamint Borián Elréd eszmefuttatása Zrínyi Miklós jelmondatának értelmezésérõl. Fõként az etnográfia számára van mondandója Markó Lehel és Karsai Géza tanulmányának: az elõbbi dél-dunántúli karácsonyi népszokásokról, az utóbbi a szakrális néprajz feladatairól szól.

A kötet egyértelmûen jelzi, hogy a pannonhalmi Bencés Gimnázium nem csupán az oktatásügyben, de a magyar tudományos életben is jelentõs helyet foglal el, s olyan értékeket és szellemi energiákat képvisel, amelyek mással nem pótolhatók.

Bitskey István


Ürményi József: Pruzsinszky Sándor
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. 319 l. (A múlt magyar tudósai)

Ürményi József nevét a magyar közoktatásügy reformját és egységesítését megteremtő Ratio Educationis (1770) kidolgozásához kapcsolják, tehát a magyar jogtörténet jelentős személyiségeinek egyike. A korábbi feltételezésekkel ellentétben, az Országos Levéltárban őrzött kéziratok elemzése során bebizonyosodott, hogy a Ratio első része teljes egészében Ürményi munkája, s a második rész végső kidologzása is az ő érdeme. Ez a jogszabály, mely 1848-ig alapvetően meghatározta a magyar oktatásügyet, a kor legjobb színvonalán álló, eredeti munka, első részében egységes rendszerként rögzíti az elemi, közép- és felsőszíntű iskolák – akkor még meglehetősen egyenetlen és hiányos – hálózatát, s talán első jogi dokumentumként dolgozta ki a vezetői szintek egymásra épülő felelősségét, s ennek pénzügyi alapjait. A második rész, mely a tantervről, a módszerről és a rendtartásról szól, a korábbi oktatási elvekkel ellentétben, a felvilágosodás legjobb szellemének megfelelően hagsúlyozottan gyakorlati jellegű. Ürményi teljesítménye a hazai oktatás- és jogtörténet területén valóban kivételes minőséget képvisel. Későbbi munkái közül történelmi jelentőségű az az Elaboratuma is, mely az ország elmaradottságának okaival, s a felemelekedés, a nyugati országok normáihoz való közelítés lehetőségeivel foglalkozik szintén határozott aufklärista szellemű megoldási javaslataival: a nemzet felvilágosítása, az erkölcsök pallérozása, a mezőgazdaság és az ipar fejlesztése, olyan belső gazdaság kialakítása, amely a pénzforgalmat gyorsítja, a közigazgatás javítása, az igazságszolgáltatás reformja stb. Ennek az Elaborátumnak másik kidolgozója valószínűleg az a Pászthory Sándor volt, akit Kazinczy – mint egykori mentorát – többször a legnagyobb tisztelettel emlegetett. Ürményi munkásságát siker és elismerés kísérte, közéleti pályájának csúcsa 1794, majd a következő évben a Martinovics-per idején ő is gyanúba került, néhány vallomásban szerepelt a neve, de ezeket az iratokat ad acta tették, viszont Ürményinek mint személynöknek, mint a Királyi Tábla elnökének kellett az újkori történelmünk első nagyszabású koncepciós perét vezetnie. Ebben a szorongatott helyzetben, noha utasításokat kellett végrehajtania, mégis igyekezett a törvényességet be- illetve fenntartani. Ezután a megalázott országbírót nyugdíjazták, s bár főispáni hivatalát megtarthatta, gyakorlatilag több mint tíz évre eltűnt a magyar közéletből. Rehabilitálására 1801-ben került sor, amikor kinevezték Galícia kormányzójává, később ismét tevékenyebben részt vállalt a közéletben, 1806-ban a második Ratio Educationis kibocsátásával egyidejűleg az egyetem elnökeként haláláig a tudományszervezés országos irányítójává is vált. Noha 1808-tól sokat betegeskedett, látása egyre romlott, nyugdíjaztatásáról hallani sem akart. Szinte élete utolsó pillanatáig dolgozott, 1825 júniusában bekövetkezett haláláig. Pruzsinszky Sándor kismonográfiája kitűnő áttekintést ad Ürményi életéről és munkásságáról, egyúttal felkelti egy nagyobb, alapos életmű és kortörténeti monográfia szükségességének, illetve hiányának érzetét is.

Szabó G. Zoltán


Várkonyi Nándor: Petõfi arca.
Széphalom Könyvmûhely, Bp.1990. 22 l. 5 t.
recenziót várunk: R.T.O.


Venezia, Italia tra decadentismo e avanguardia.
A cura di Zsuzsa Kovács e Péter Sárközy. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. 451, XVI l.

A velencei Fondazione Giorgio Cini és a Magyar Tuományos Akadémia 1970 óta rendszeresen szervez magyar-olasz kapcsolattörténeti konferenciákat magyar és olasz szakemberek részvételével. A firenzei L. S. Olschi, illetve az Akadémiai Kiadó eddig öt konferencia elõadásainak a szövegét publikálta olasz nyelven. A hatodik találkozót Budapesten rendezték 1986. június 10-13 között. A most megjelent kötet ennek az anyagát tartalmazza, huszonöt elõadás szövegét a század végétõl a harmincas évekig terjedõ idõszak történelmének, irodalom-, mûvészet- és filmtörténetének a körébõl.

A cikkek elsõ csoportja a két ország közti diplomáciai kapcsolatok történetét tárgyalja sok eddig publikálatlan dokumentum közzétételével és nagy hangsúlyt helyezve a nemzeti kisebbségek kérdésére. Jászay Magda a Hármas Szövetséget láttatja az olasz, illetve az osztrák-magyar politika szemszögébõl. Marco Dogo tanulmánya Olaszország álláspontját mutatja be a magyarországi nemzetiségek kérdésérõl a századvég és az elsõ világháború között. Rita Tolomeo ugyanebben az idõszakban a Szentszék és Magyarország kapcsolatait elemzi.

Az elõadások másik csoportja az 1918-1919. évi forradalmak olaszországi visszhangjáról szólt. Francesco Guida tanulmánya az elsõ világháború vége és a trianoni béke közti magyar-olasz diplomáciai kapcsolatok történetét dolgozta fel. Réti György ismerteti Romanellinek a Tanácsköztársaságról és az ellenforradalomról szóló emlékiratait. Giuseppe Monsagrati tanulmánya bemutatja, hogy a magyarországi fehérterror milyen reakciókat váltott ki az olasz szocialisták körében, Pasquale Fornaro pedig a Tanácsköztársaság olaszországi visszhangját értékeli. Ormos Mária Bethlen és Mussolini viszonyát elemzi.

A tanulmányok harmadik csoportja a magyar kultúra egyes olasz vonatkozású jelenségeit tárgyalja. Amedeo Di Francesco írása arról szól, milyen nosztalgikus Itália-kép alakult ki a magyar századvég irodalmában. Ferenczi László Ferrero magyarországi visszhangjáról értekezik (francia nyelven). Marinella D'Alessandro Cholnoky Viktorról írt tanulmányt, L. Nagy Zsuzsa a magyar értelmiségiek 1918-1919. évi magatartását elemzi. Zemplényi Ferenc esszéje a modern európai költészet megszületésérõl szól, Armando Gniscié pedig Ady költészetérõl.

A kötet öt cikke Babits költészetével és olasz kapcsolataival foglalkozik. Rába György Babits életmûvét úgy mutatja be, mint amely a dekadencia és az avantgarde találkozási pontján született. Sárközy Péter tanulmánya azt vizsgálja, hogy miként lett Dante emberi és költõi mintakép Babits számára. Gianpiero Cavaglià Babits nemzetfogalmát analizálja, Melczer Tibor cikke pedig a költõ európaiságát hangsúlyozza. Maria Teresa Angelini Babits és Borgese között végez összehasonlító elemzést.

Keserû Katalin tanulmánya azzal foglalkozik, hogy miképp jelennek meg a Dante-ábrázolások, illetve az Isteni Színjáték figurái a magyar szecesszió alkotásaiban. Németh Lajos a modernizmus magyarországi lehetõségeirõl és szerepérõl írt esszét (francia nyelven). Takács József az olasz futurizmus és a magyar aktivizmus viszonyát elemzi. Szabó György a költõi nyelv megújítását hasonlítja össze Kassák és Marinetti költészetében.

A két utolsó tanulmány a magyar film század eleji történetéhez kapcsolódik. Nemeskürty István a filmesztétika magyarországi megszületését mutatja be, Bruno De Marchi pedig részletesen elemzi a Tanácsköztársaság idején forgatott „Vörös film"-et, mely nemcsak a történelemnek, hanem a film történetének is fontos dokumentuma.

A gondosan szerkesztett tanulmánykötetet Dante ihlette magyar képzõmûvészeti alkotások reprodukciói illusztrálják, és névmutató kíséri.
 

Pajorin Klára


Verebélyi Kincsõ: Róheim Géza
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. 202 l. (A Múlt Magyar Tudósai)

Az ebben a sorozatban megjelenõ, összefoglaló, bár kis terjedelmû mûvek arra vállalkoznak, hogy a szélesebb olvasóközönséget is megismertessék a sokszor csak egy-egy szakma által ismert tudósok munkásságával. Róheim Géza folklorista, pszichoanalitikus, kultúrantropológus volt, egyaránt otthonosan mozgott a vallástörténetben, az egyetemes etnológiában, a filológiában, a pszichoanalízisben és a folklórban. Széleskörû tájékozottsága, alapos felkészültsége, nyitottsága tette lehetõvé, hogy több szakterület értõ kutatója legyen. Ezek a területek egymást segítették kutatásaiban, így alakulhatott ki ez a sokszínû, különös életmû.

A szerzõ az életrajzi áttekintés után a fiatal tudós pályakezdésével foglalkozik. Róheim az elsõ magyar etnológus, aki egyforma felkészültséggel rendelkezett az európai folklorisztikában és a távoli földrészek primitív népeinek kultúrájában. Jól ismerte a kortárs szellemi áramlatokat, a történelmi, néprajzi, szociológiai, kultúrtörténeti irányzatokat. Vizsgálataiban az evolucionista történelemszemlélet, a történeti összehasonlító módszer, néplélektani, majd pszichoanalitikus értelmezés kapcsolódott össze. A szerzõ a ritualista iskola képviselõjének nevezi Róheim Gézát, „mert rendszerint olyan tudatformákat vizsgál, amelyekhez szertartások, rítusok, szokáscselekvések is járulnak".

Róheim életmûvének talán a negyede foglalkozik magyar témával, ez a negyed viszont megkerülhetetlenné teszi õt a magyar folklorisztikában. 1925-ben jelent meg a Magyar néphit és népszokások címû könyve,melyben a néphitnek azokkal a kérdéseivel foglalkozott elsõsorban, amelyekhez valamilyen szokás is fûzõdik. Az egyéni élet szokásaiból a halotti szertartásokat emelte ki. Külön is vizsgálta a téli, tavaszi, nyári ünnepeket. Vizsgálatait így összegezte: „A magyar néphit és népszokás igazi tömegét, túlnyomó nagy részét csak egy jelzõvel illethetjük: európai". Amikor azonban ezt bõvebben kifejti, kiderül, hogy ez számára mit jelent: „a magyar néphit szláv néphit". Nem igazán meglepõ, ha ez a sarkított és túlzó kijelentés nem aratott osztatlan sikert. Róheim munkássága figyelemreméltó az etnológia területén is. 1911-tõl kezdõdõen publikál etnológiai tárgyú cikkeket. 1928-1931 között terepmunkát végzett Afrikában, Ausztráliában, Észak-Amerikában. Gyûjtõútjai során alakította ki a pszichoanalitikus antropológia módszerét. A helyszíni tapasztalatok alapján fejlesztette ki a kultúra ontogenetikus elméletét. Az eladdig ismeretlen terepen végzett gyûjtései során nagyon sok értékes anyagot mentett meg, olyan szokásokat, kulturális jelenségeket írt le, amelyek azóta csaknem teljesen eltûntek.

Verebélyi Kincsõ külön fejezetben foglalkozik Róheimnek azokkal a munkáival, amelyek a mûvelõdéstörténet és a pszichoanalízis tárgykörébe tartoznak. Megállapítja, hogy tanulmányaiban követett módszere sajátosan egyéni: a hatalmas ismeretanyagot mozgató összehasonlító módszer számára „arra szolgál, hogy az egyén lelki mechanizmusainak párhuzamait az emberiség történelmáben kimutassa". A budapesti pszichoanalitikus iskola elsõ generációjához tartozó Róheim Géza a magyar és nemzetközi tudományosság számára egyaránt jelentõs. Munkássága, személyisége jobb megértését ez a könyv is elõsegíti.

Szemerkényi Ágnes


Visszavont remény. Szilágyi Domokos levelei Méliusz Józsefhez.
Összeáll. Jegyzetek és tanulmány Ágoston Vilmos. Szépirodalmi K. Bp. 1990. 451 l.
recenziót várunk: R.T.O.


Vitályos László: Ady-bibliográfia 1896-1987.
Ady Endre önállóan megjelent mûvei és az Ady-irodalom. Kiegészítõ kötet.
MTA Könyvtára, Bp. 1990. 425 l.
(A MTA Könyvtárának közleményei ÚS. 28/103./)
recenziót várunk: Monok István


Vortrage und Referate der Finnougrischen Arbeitstagung 9-11. Mai 1989. in Hamburg. Hrsg. von Wolfgang Veenker.
Otto Harrassowitz, Wiesbaden, 1990. 127 l.
(Veröffentlichungen des Societas Uralo-Altaica.30.)
recenziót várunk: Voigt Vilmos


Báró Wesselényi István: Az eljegyzett személyeknek paradicsomkertje.
Sajtó alá rendezte Tóth Margit.
Készült a szegedi József Attila Tudományegyetem I. sz. Magyar irodalomtörténeti tanszékén, Szeged, 1990. 182 l.
(Adattár XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 28.)

Báró Wesselényi István, Balassi Céliájának, Szárkándy Annának volt a fia. 1620-ban, Vécs várában magyarra fordított egy allegorizáló, vallásos munkát, amelynek létezésérõl elõször Deák Farkas 1880-ban megjelent cikke tudósított. Deák úgy vélte, hogy a fordítás latin vagy olasz nyelvû forrás alapján készült 1606-ban.

A Babeº-Bolyai Tudományegyetem Központi Kézirattárában rejtõzõ mû mikrofilm-másolata a közelmúltban került elõ a Széchényi Könyvtárból, ezért közzététele és értékelése újdonság. Tóth Margit a korabeli devóciós munkák összevetése során rábukkant a mû forrására, Jan David flamand teológus „Paradisus sponsi et sponsae" címû írásának elsõ könyvére.

David feltehetõen Leuvenben tanult teológiát és filozófiát, majd Jansenius titkára lett. 1581-ben belépett a jezsuita rendbe, késõbb a brüsszeli kollégium rektoraként mûködött. Kollégiumokat alapított, prédikált és egyike volt azon keveseknek, akik jezsuitaként anyanyelvükön is írtak.

Munkája 1607-ben jelent meg Antwerpenben. Ebben Krisztus szenvedéstörténetét dolgozta fel a korban rendkívül divatos emblémakönyvek stílusában. Mûvének elsõ könyvét a szerzõ Németalföld jezsuita szellemben nevelkedett helytartójának, Albertnek, a másodikat a misztikát pártoló Izabellának ajánlotta. A nagy tetszéssel fogadott és Európa-szerte népszerû könyvet 1608-ban lengyelre, 1617-ben németre fordították.

David mûvének magyarra fordítására az anyanyelvû devóciós irodalmat pártoló fõrendi asszonyokkal kapcsolatot tartó Wesselényi Anna ösztönözhette bátyját, aki csak az elsõ könyvet ültette át nyelvünkre és elhagyta a hendecasyllabuszokból álló verses ajánlást. Ezzel szemben meghagyta az ötven részes fejezetbeosztást és nem bolygatta meg az eredeti mû szerkezetét sem, amely a loyolai meditációt tekintette mintának.

A világot kiismerhetetlennek látó manierista vallásosságból a flamand teológus írása az irracionális barokk misztika irányába mutat. Ebben legalkalmasabb témának Jézus szenvedéstörténete bizonyult, amelynek nyomát - véli a szerzõ - hazai kódexirodalmunkban is megtaláljuk.

A nyelvi-stilisztikai szempontból értékes fordítás kiadása azért is örvendetes, mert általa a kevés számú 17. századi fõúri devóciós írások szellemi és irodalmi hátterébe nyerünk az eddiginél mélyebb betekintést.

Katona Gábor


Zágonyi Ervin: Kosztolányi és az orosz irodalom. Akadémiai K. Bp. 1990. 218 l. (Modern filológiai füzetek 47.)
recenziót várunk: Gránicz István


+ betűméret | - betűméret