stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



A Böhm-konferencia záróvitája

 

Az itt közölt kerek asztalbeszélgetés az 1996. október 18.–19.–én Kolozsváron – a Diotima Baráti Társaság és az Erdélyi Múzeum Egyesület szervezésében – megrendezett Böhm Károly nemzetközi konferencia záróaktusaként hangzott el. A vita résztvevői voltak: Kissné Novák Éva (Szeged), Kiss Endre, Mester Béla, Perecz László (Budapest), Mariska Zoltán (Miskolc), Mészáros András (Pozsony), Szegő Katalin, Ungvári Zrínyi Imre, Nagy György, Egyed Péter, Gáll Ernő, Gaal György, Bréda Ferenc (Kolozsvár). Vitaindítót tartott, valamint a beszélgetést vezette Ungvári Zrínyi Imre.

Ungvári Zrínyi Imre

– Azt hiszem, hogy Böhm Károly recepcióját a magyar kultúrán belül nagymértékben meghatározta az, hogy mennyire voltak ismertek Böhm Károly művei.Tudjuk, hogy fő művének kötetei hatvan év során külön-külön jelentek meg, és gondolom, ez nagyban akadályozta azt, hogy a recepció időben megtörténjen, így nem is alakulhatott ki egy olyan vita Böhm Károly életműve kapcsán, ami lehetőve tette volna, hogy ez letisztultan, kritikusan, értelmezett formában bekerüljön a magyar filozófia- történetbe.

Többféle szemléletmód létezett Böhm Károly életművével kapcsolatosan pozitív értelemben elfogult szemlélettől kezdve egészen a negatív-elutasító magatartásokig, és talán – most sokkal inkább, mint korábban – megvan annak a lehetősége, hogy valamiféle rendet lehessen teremteni. Elérkezett a Böhm-recepció illetve az alapos feldolgozás ideje.

A mai beszélgetéshez mindenekelőtt szeretném felhasználni a tegnapi hozzászólásokat, illetve a tegnapi dolgozatokat, az azokban felmerült problémákat, ezenkívül Hajós professzor úr Böhm-tézisét és ennek néhány alapgondolatát. Természetesen számítok azokra az észrevételekre és problémafelvetésekre, amelyek ma fogalmazódnak meg a beszélgetésen résztvevők részéről.

Azt hiszem, a sorrend tematikus sorrend kell legyen, tehát nem feltétlenül a tegnapi. A legtágabban értelmezhető problémát talán Mester Béla vetette fel a tegnap: mit jelent egy filozófiának vagy filozófusnak az egyetemessége, illetve mennyiben partikuláris és mennyiben egyetemes a Böhm-kutatás. Ehhez kapcsolódva mindkét irányban voltak nagyon fontos hozzászólások. Böhm Károlynak az egyetemes filozófiatörténetben való elhelyezéséhez Kiss Endre nyújtott nagyon érdekes támpontokat, mégpedig éppen Böhm Károly fejlődéséből kiindulva, és a további hozzászólóknál is mindig voltak kitérők arra vonatkozóan, hogy körülbelül milyen irányban, hogyan érthetjük Böhm Károlyt, hova lehetne elhelyezni.

A partikuláris megközelítés szempontjából a magyar kultúra állapotán, intézményeinek működésén belüli helyzetekre Nagy György mutatott rá a tegnap, mit jelent az, hogy valakit mikor neveznek ki, ki kivel miben mérkőzik egy adott korszakon belül. Ez a partikularitásnak a legszűkebben megközelíthető, de a böhmi életmű fontos mozzanata. Ugyanúgy egy nagyon fontos kérdés lehet az, amit Kissné Novák Éva vetett fel a tegnap, hogy mi az, hogy kolozsvári iskola, mi az, hogy erdélyi iskola. Itt esetleg az a vitaszempont is felmerülhet, hogy iskola-e egyáltalán, vagy csak tanítványok vannak, és hogy a Böhm Társaságot, mely '13-ban alakult, tekinthetjük-e olyan képződménynek, amihez mérten ez a gondolat felmerülhet.

A korszaknak a magyar kultúrán belüli összefüggéseit Hajós tanár úr vetette fel: mik jelennek meg abban az időszakban, kinek milyen szemléletmódja van a magyar kultúrán belül, ezekhez képest mit jelent Böhm tevékenysége, mit jelentenek a böhmi művek. Továbbá szeretném, ha kitérnénk arra a kérdésre is, hogy létezik-e, illetve milyen kell legyen egy kanti filozófia, ami a Böhm Károly nyelvével kapcsolatos kérdésekben a tegnap felmerült. Amikor erre a kérdésre sor kerül, akkor szeretnék néhány dolgot felolvasni Fukári Valéria dolgozatából, amit ő nem tudott felolvasni. Erre a dolgozatra annyiban térnék ki, hogy több mozzanatban szeretném bemutatni, ugyanis a bevezetőjében Fukári Valéria elmondja, hogy ő egy filológiai szempontot képvisel a Böhm-kutatásban, és hogy miért gondolja, hogy ez fontos lehet. A konkrét Böhm-kutatás egyes mozzanataihoz szintén Fukári Valéria dolgozatából szeretnék kiemelni három mozzanatot. Az egyik Böhm Károly teológusi tevékenységével és a pozsonyi teológián kialakult körrel kapcsolatban néhány gondolat, ezeket egészen röviden fogom majd bemutatni, a másik mozzanat a Gondolat című lap, amit Böhm Károly pozsonyi működése során alapított és szerkesztett rövid ideig. Végül pedig ugyancsak Fukári Valéria egy gondolata, ami a vita vége felé kellene felmerüljön, hogy a Böhm-recepciónak milyen kultúrákra kiható mozzanatai vannak, vagy vannak-e ilyenek. Fukári Valéria megmutatja, hogy van egy szlovák Böhm- értelmezés is, és hogy körülbelül milyen mozzanatai vannak. Ezek lennének azok a szélesebb koordináták, amelyekbe a mai beszélgetést, a mai vitát el lehetne helyezni.

Szeretném, ha lehetőleg minél konkrétabban, gondolatainkat minél tömörebben megfogalmazva, indításképpen megfogalmaznánk egy-két gondolatot a magyar filozófia, a böhmi filozófiai eredetű egyetemességgel, illetve partikularitással kapcsolatosan. Arra kérném Mester Bélát, fogalmazza meg a tegnapi előadás tömör konklúzióját, ami a magyar filozófiai problémáknak az egyetemes vagy partikuláris részletével kapcsolatos.

Mester Béla

– Gyakorlatilag azt a problémákat próbáltam fölvetni, hogy vajon a magyar filozófiának és egyáltalán a nemzeti filozófiáknak a lehetségességével kapcsolatosan felmerülő kérdések csak a filozófiára vonatkoznak-e, vagy pedig a kultúra más területeire is – legelsősorban az irodalomra és a nemzeti irodalom történetére. Itt amellett próbáltam argumentálni, hogy a kétségek ugyanúgy értelmezhetőek a nemzeti irodalomtörténetre, mint a nemzeti filozófiatörténetre. Az talán ezelőtt is jelen volt a diskurzusban, hogy más a nemzeti filozófia kérdése magában a filozófiában, tehát abban az igényben, hogy csináljunk-e nemzeti filozófiát, illetve, hogy lehet-e nemzeti filozófiatörténetet írni. Az előadásnak van egy olyan része, amely a posztmodern értékpluralizmussal próbálja párhuzamba vonni a nemzeti filozófiát, tudniillik ennek a posztmodern értékpluralizmusnak lehet egy olyan olvasata, amely sajátos, átjárhatatlan kultúrtörténetként értelmezi a nemzeti kultúrát. Tehát ez csak virtuálisan van, mert a posztmoderm éppen a hagyományos nemzeti kultúrát dekonstruálja, többek között azt is dekonstruálja, de bármikor lehet Közép-Európában vagy Kelet-Európában egy ilyen posztmodern értelmezés. Még egy dolog, ami érdekes: ha olyan kompromisszumot kötünk, amit körvonalazódni látok, hogy az irodalomban, művészetben, effélében van inkommenzurábilis nemzeti kultúra, a filozófiában viszont nincsen, akkor elvágjuk magunkat attól a lehetőségtől, hogy a filozófia diszkurzív viszonyban álljon ezekkel, illetve értelmezze a kultúrát.

Ungvári Zrínyi Imre

– Köszönöm. Azt hiszem, a továbbiakban a kérdést semmiféleképpen nem egy beszűkítő és elzárkózó formában kellene megfogalmazni, inkább ki kellene nyitni és az átmenetet kéne megnézni, ami a nemzeti filozófia, nemzeti művelődés és az európai művelődés között van, és ezt, azt hiszem, Kiss Endre tegnap megfogalmazott tézise alapján lehetne elindítani, megnézve a Böhm indulásakor felmerülő kérdéseket és azt, hogy a korszakban milyen nagyobb művelődéstörténeti, társadalmi, politikai mozgások vannak. Hogy tudná ezt bekapcsolni, ezt a több értelmezést, egy ilyen európai mozgásba? Melyek lennének azok a legfontosabb mozzanatok, amelyek ezt a kapcsolatot megteremthetnék?

Kiss Endre

– Félek, hogy egyrészt nem tudnám kifejteni ilyen rövid idő alatt, másrészt egy igen száraz órává változtatnám ezt az élő beszélgetést. Én csak annyit mondanék erről, hogy nem eléggé köztudott, hogy a filozófia nagy átrendeződése éppen abban a két évtizedben zajlott le, amikor Böhm fiatal volt. Kiemeltem azt, hogy Böhm ebben a kérdésben, a magyar filozófiában rendkívül szinguláris jelenség, és ezt a szingularitást minden lényeges mércével lehet igazolni. Talán a leglátványosabb ilyen mérce a ’70-es évek elejének az a kritikasorozata, amely azokat a plágiumokat leplezi le, melyeket az akkor egyébként még nyilván jószándékú magyar szerzők a kurrens német filozófiából írtak. Magának ennek az átrendeződésnek a lényege azonban nagyon bonyolult és nem feltétlenül pozitív irányú, jóllehet a történelmi fejlődést nem lehet megkontrázni és nem lehet azt mondani, hogy ott ment félre a filozófia története. Tehát itt tulajdonképpen arról van szó, hogy a két egymással szembenálló tendencia harcából valami kompromisszumot kéne keresni, és Böhm ennek a kompromisszumnak is az embere. Kicsit furcsa kimondani, hogy az európai civilizáció egy ilyen kérdésen torpan meg. Ugye, '48 után, a vesztes forradalmak korában újra elterjedt az a meggyőződés, hogy a keresztyén vallás az állami stabilizáció és a rend eszköze. Töménytelen mennyiségű vitairatot, pamfletet írtak erről, miközben ugyanebben a korszakban a természettudomány olyan döntő áttörést ért el, ami minden addigi áttörést felülmúlt, nem szemléletben és koncepcióban, hanem a bizonyítottság mértékében. Tehát pont az '50-es, 60-as években, ahogy a korszak egyik kedvenc képe mondja, egy körforgásban, minden lényeges ponton megjelent egy rész bizonyított elmélet, amivel szemben nem lehet igazán vitatkozni. Tehát, hogy úgy mondjam, Darwint lehetett szidni, vagy lehetett azt mondani, hogy az emberiségnek rosszat tesz, de legyőzni csak akkor lehetett volna, ha valakinek jobb érvei és jobb bizonyítékai vannak. Ez a két tendencia pontosan az '50-es, '60-as években csapott össze – tehát az egyik az, hogy a vallás tulajdonképpen a társadalmi létnek, a rendnek az eszköze, a másik az, hogy a vallás legitimizációjának vége van. A filozófia próbálta ezt feloldani, és ez itt a lényeg. Igazában nem Böhmnél csapódik le a partikularitás problémája, hanem mondjuk a német neokantianizmusban, és hogy nagyon rövid legyek, lényegében a neokantianizmus választódik ki ebben a nagyon kemény és nagyon izgalmas átmenetben, mert azért a filozófiában nagyon ritka az a korszak, amikor valóban versenyeznek a vélemények, amikor valóban van egy poszthegelianizmus, egy materializmus, egy pozitivizmus, egy neokantianizmus, schopenhauerizmus, egy herbartizmus, amikor igazán verseny van. De a versenyt befolyásolja az a keretfeltétel, hogy a társadalom kompromisszumokra vágyik, márpedig a kompromisszum embere Kant, és engem is meglepett a kutatás során, hogy milyen mélyen, mennyi személyes válsággal, mennyi szkepszissel, hogy milyen drámaian élte át Böhm ezeket a változásokat. És ebből választ Böhm tulajdonképpen egy változatot a kompromisszumra, mégpedig egy olyat, amit én inkább reinholdinak, mint fichteinek mondottam volna, amelyik előkerült már a múlt század '90-es éveiben. Tehát ha így, ilyen távlatból közelítjük meg, akkor azt kell mondani, hogy – az egész európai fejlődéssel teljesen szinkronban és a partikularitás kérdését nem felvetve – Böhm egy olyan professzionális gondolkodó, aki tudatosan megy át ezeken, hasonlóan nagyon sok filozófushoz, akiket talán ma egyetemesen nem tartunk a legtöbbre. Itt még egy fél mondatot azzal kapcsolatban elmondanék, hogy sokan elgondolkodnak azon, hogy ha vannak alternatívák, most miért fontos ez, hogy foglalkozzunk vele. Azért, mert a filozófiának nagyon gazdag lehetőségei vannak, és rossz kiindulópontból is tudja magát legitimálni jó kérdésfeltevésekkel.

Ungvári Zrínyi Imre

– Nagyon szépen köszönöm, s főleg ez az utolsó gondolat, azt hiszem, tovább elevenítheti a beszélgetést. Péter kíván még hozzászólni.

Egyed Péter

– Két indítóadalék.

Szeretném kihasznáni az alkalmat, hogy Kiss Endre professzor úrnak kérdéseket tehetünk fel. Később indokolni fogom, hogy miért kezdtem ezzel. Amibe bele szeretnék kötni, az az általad használt és a diszkurzusban is felbukkanó „európai” kifejezés. Ugyanis ez számomra teljesen üres és semmitmondó dolog. Szeretnék ehhez egy analitikus adalékot hozzátenni: abban az évtizedben, amelyről beszélünk, az olasz kultúrában, tehát a terra sanctian, a katolicizmus földjén zajlik a legerőteljesebb Nietzsche-recepció. Egyébként erről a posztmodern egyik apostolának számító Gianni Vattimo ír egy gyönyörű tanulmányt. Számomra az ellentmondás egyik fő fészke az, hogy itt európaiságról beszélünk, nem Böhm kantianizmusáról, fichteánizmusáról, az egyetemteremtésről. Ugyanakkor egy mediterrán övezetben vagy egy katolikus európai földön egy nyelvi kultúrát a nietzschei életmű alapján képeznek ki ezelőtt száz évvel. Legutóbb hosszasan olvasgattam Kiss Endre professzor Nietzsche-monográfiáját, rendkívüli az alcíme is. Kérdésem az, hogy hogyan látja ő az eszmetörténetnek, a filozófiatörténetnek és a mikrofilológiai adalékoknak a viszonyát.

Kiss Endre

– Azt hiszem, érzékeny és nagyon lényeges kérdést tettél fel. Igazából véve a filozófiai diszkurzust ugye filozófusok írják filozófusokról, és tőlük nem is nagyon szokás filológiát elvárni. De számomra a filológia olyan, mint a váltóállítás a vasútnál. Tehát, ha valaki nem filológus, akkor három váltót rosszul állít és kész. Tehát tulajdonképpen a döntő pontokat a filológián keresztül kell igazán egy értelmezésbe behozni, mert a hibaszázalékok hihetetlenül növekednek. És hadd mondjam azt el, talán érdekes anekdota is, hogy a Magyarország és NDK között volt egy csomó kulturális szerződés, minden NDK-ás akart jönni Budapestre, de Magyarországról nem akartak menni az NDK-ba, csak egyedül én akartam menni a weimari Nietzsche-archívumba, én meg nem mehettem, mert szocialista nem kutathatta Nietzschét, s a kapitalista kutató is csak valutáért. Ez teljesen világos volt. És '90-ben jutottam ki a Nietzsche-archívumba, amikor már kész volt ez a könyv. Tulajdonképpen azt néztem meg, hogy Nietzsche a szövegét milyen irányba javítja, tehát hogy húzza át, milyen jelzőt mivel helyettesít, és hogy annak milyen értelmezési lehetőségei vannak, és így ellenőriztem le a saját koncepciómat. Ez a válaszom tehát, hogy nagyon kell becsülni a filológiát, mert ez pontosan olyan, mint a váltóállítás a vasúton, egy jelző, egy főnév, és egy gondolatnak a megértése egészen más irányba megy, amit viszont a következő fázisban már kiindulópontnak lehet tekinteni, és a hiba csak nő. Ilyen értelemben én gyakran úgy olvasok filozófiai könyveket, hogy az első húsz oldalt olvasom el, mert abban a pillanatban már nem érdekel, hogy a rosszul állított váltókból valaki mit hoz ki, mert tényleg csak pszichológiai érdekességnek tartom a hátralevő négyszáz oldalt.

Mészáros András

– Én egyrészt Egyed Péter kérdésére válaszolnék, másrészt pedig visszakapcsolnék az első, eredeti kérdésre. A filológiát most kicsit kikapcsolnám, és megmaradnék az eszmetörténet-filológiatörténet párhuzamában. Kicsit Böhmről is szólnék, és kicsit a XIX. századról. Az a meggyőződésem, hogy azt a megíratlan filozófiatörténetet, ami hiányzik, vagyis a magyar filozófiatörténetet, csak úgy fogjuk tudni megírni, hogyha az eszmetörténetet nem kapcsoljuk ki. Ugyanis meggyőződésem szerint bármelyiknél, Böhmnél ugyanúgy, mint más magyar nyelvű filozófusnál, legalább két problémával találkozunk. Az egyik az, hogy most éppen milyen filozófiát művel, kihez kapcsolódik az európai filozófiából, a másik, amit ritkábban szoktunk feltenni, hogy miért éppen őt választja, miért éppen ilyen irányba tájékozódik, és arra a meggyőződésre jutottam, hogy ha az eszmetörténeti kutatásokat nem kapcsoljuk be, akkor nem fogjuk tudni megválaszolni azt, hogy miért éppen így tájékozódott. Gondolok arra – ezt kicsit sután próbáltam elmondani a tegnap – hogy Böhmhöz tudni kell azt, hogy milyen volt egy evangélikus iskolatörténet, milyen filozófiát műveltek, oktattak az evangélikus líceumokban, teológián, másutt, tehát hogy milyen szellemi légkörben nevelkedtek a diákok, milyen filozófiát szívtak magukba, mert azt mindnyájan tudjuk, hogy a legelső nagy filozófiai élményeink meghatároznak bennünket. Tehát többé-kevésbé hasonlóan gondolkodunk a továbbiakban is. Ez nagyon fontos, a XIX. század folyamán legalábbis, tehát az, hogy mi volt az a légkör, az a háttér, amely nélkül a filozófia nem működött, és csak azután, hogy ezt ismerjük, elemezhetjük filozófiatörténeti szempontból, eszmetörténetileg, hogy mi az, amit átvett, milyen értelemben módosította, hova jutott el, és csak akkor lehet föltenni azt a kérdést, hogy milyen kapcsolatban állnak esetleg az egyetemes és a nemzeti.

Ungvári Zrínyi Imre

– Köszönöm szépen Mészáros Andrásnak ezt a hozzászólását és azt hiszem, hogy itt kell bekapcsolni egy részt, még mielőtt Nagy György szólna, Fukári Valéria dolgozatából.

A következőt mondja: „Eleget téve a kolozsvári Böhm-konferencia rendezői felkérésének, dolgozatomban Böhm Károly pozsonyi korszakára vonatkozó olyan levéltári anyagokat ismertetek, amelyekre különféle irodalom- és művelődéstörténeti kutatásaim során leltem rá.” A következő rész módszertani útmutatásokat is nyújt: „Tisztában vagyok azzal, hogy esetleg szakszerűtlennek és korszerűtlennek is tarthatnak, amikor e szakfilozófiai fórumon arra vállalkozom, hogy leleteimet ne csupán mechanikusan idézve, hanem ahol és amennyire ez lehetséges, feldolgozva, tehát összefüggésekben is szemlélve mutassam be. Tudom, ezzel a szakfilozófiától távol álló filoszként tulajdonképpen az egykor még osztatlan literatúrának, az egyetemes írástudásnak, a tota res litteraria-nak a talajára tévedek, ahonnan pedig a tudományok – így a bölcselet is – már leszakadtak. Én mégsem hiszem, hogy jó lenne, ha az önállósuló szaktudományok elfelejtenék történetiségük közös talaját, ha elavultnak, időszerűtlennek tartanák a tudós méltóságának közös lelki-szellemi vonásait, ha megfeledkeznénk arról, hogy a gondolkodó ember, az írástudó, búvárkodjék akár a fogalmak, akár az érzelmek, akár a természet terén, a világ és önmaga képét kiforró szellem és a lélek kohójában születik. Ahogy Böhm megfogalmazta: „Pectus est quod facit philosophum”. Úgy vélem, hogy az ifjú Böhm önálló gondolkodásának vállalkozó korszaka még mindig rejteget a kutatás számára nemcsak föltárásra és újravizsgálásra érdemeset, hanem további kutatási szempontok felállítására méltó anyagot.” Itt abbahagynám az idézetet, és továbbadnám a szót.

Nagy György

– Filozófiai teljesítmények értékelésekor is messzemenően szem előtt kell tartanunk a költő figyelmeztetését, hogy „A mindenséggel mérd magad”. Ám nyilvánvalóan nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat a partikuláris mozzanatokat sem, amelyek így vagy úgy, de valamennyi filozófiai életműben benne vannak. Meglehetősen régen olvastam Alexander Bernát egyik tanulmányát, ha nem tévedek, 1893-ban jelent meg, „A nemzeti szellem a filozófiában”. Be kell vallanom, hogy ennek a kérdésnek a megítélésekor számomra ez a tanulmány az irányadó, egy higgadt, józan, hihehetlenül bölcs írás. Egyértelműen, határozottan visszautasítja a Szontághék törekvését egy specifikusan magyar filozófia megteremtésére. Ám ugyanakkor, amikor határozottan visszautasítja az egyezményeseknek törekvését egy specifikusan magyar filozófia megalkotására, erőteljesen hangsúlyozza, hogy minden filozófiai eszmerendszerben végső soron annak a társadalmi közegnek a problematikája, életérzése csapódik le, amelyben az a filozófiai életmű kialakul. Ami ennek a kérdésnek Böhm Károllyal kapcsolatos megközelítését illeti, itt is azt mondom, hogy messzemenően szem előtt kell tartanunk az eszméknek azt a mozgását, amelynek a XIX. század második felében és a századforduló idején vagyunk szemtanúi. Ám szem előtt tartva az eszméknek ezt az európai dinamizmusát, dinamikáját, nem tudom elfogadni azt a megközelítésmódot, amely abból az általános előfeltevésből indul ki, hogy Böhm Károly neokantiánus volt, tehát lássuk, mit csinált a neokantianizmus, elolvasunk egy-két munkát a neokantianizmusról és abba beleágyazzuk a böhmi életművet. Ez így nem megy. És itt kötődnék röviden ahhoz a kérdéshez is, amely itt szóba került: eszmetörténet és filozófiatörténet viszonya. Meg kell mondanom, Kiss kolléga úr írásai hívták fel először a figyelmemet arra a szoros összefüggésre, amely az eszmetörténet tárgyalásakor a XIX. századig a magyar filozófia esetében megkerülhetetlen. A magyar bölcseleti gondolkodás problémáit valóban nem tudjuk megérteni, ha nem vesszük figyelembe az egész akkori magyar szellemi-eszmei közeget.

Egyed Péter

– És hogy tudjuk figyelembe venni az egész akkori magyar szellemi-eszmei közeget?

Nagy György

– Ez nagyon nehéz. Ez hatalmas munkát követel, kérem szépen, de ezt másképp nem lehet csinálni.

Szegő Katalin

– Bocsánatot kérek, hogy beleszólok, mert én Böhmöt jól nem ismerem, azért is tartottam magam távol attól, hogy erről a kérdésről bármilyen vonatkozásban is értekezzek, de hát azért valami közöm mégis van a filozófiatörténethez, és a magyar filozófiatörténethez is. Abban, amit Nagy György barátunk mond, egy hallatlanul nagy ellentmodást vélek felfedezni, bizonyára rosszul figyeltem. Először azt mondja, hogy ne helyezzük el Böhmöt a neokantianizmus skatulyájába. Aztán meg elmondja, hogy vegyük figyelembe a magyar szellemiséget. Én jól ismerem Kiss Endre Nietzsche-monográfiáját, és nagyon jól ismerem azt a részét, amelyik a szellemtörténettel foglalkozik. Fölkeltette bennem ugyanazokat a problémákat, amelyek látens vagy nem látens módon bennem vannak. Nem egészen értem, hogy mit akar Gyuri mondani, az európait ne vegyük figyelembe? A Nietzsche-monográfiában éppen az a jó, hogy többet csinál, mint német eszmetörténetet. Szerintem nem bűn, ha Böhm munkásságát a neokantianizmushoz hasonlítjuk: akárhogy veszem, Rickert mégicsak nagyobb, mint Böhm. Lehet, hogy meg fogtok róla győzni, hogy nem, de miért ne hasonlíthatnám Rickerthez, hogy megmutassam: nézzétek, itt van ez a kolozsvári tanár, az én elődöm, aki szerintem nem nagyon fejlesztette tovább a filozófiai gondolkodást, de van egy óriási érdeme: megszerettette, meghonosította, emberközelbe hozta azt, amit filozófiai műveltségnek nevezünk, és bolond módon azt hitte, hogy filozófia nélkül nem lehet élni , mint ahogy én is azt hiszem, ugye. Szóval ha az a derék tanár, aki mondjuk jobb tanár, mint az átlag, mert elméleti igényességgel gondolkodik és hallatlanul művelt, összehasonlítást nyer a badeni vagy a marburgi kantiánussággal, azt nem tartom bűnnek. Mert ott talán az erényei is, meg az etnikai és egyéb korlátai is inkább kimutathatók. Ez az egyik oldala a kérdésnek, a másik pedig az, hogy én nem nagyon szeretem az Alexander Bernát-féle kérdésfelvetést: úgylehet nagyon tetszetős, nekünk ez használhatatlan. Nem azt mondom, hogy általában magyar vidéken használhatatlan, de nekünk, Andrásnak meg nekem, az. Ugyanis a pesti kolléga megteheti azt, hogy csak Európára figyeljen, meg kozmopolita legyen, meg azt mondja, menjen a francba mostmár az egész hagyományőrizgetés, de mi nem tudjuk megtenni.

Perecz László

– Én két dolgot akartam mondani. Az egyik a nemzeti filozófia-probléma, a másik pedig Böhm, illetve a Böhm-iskola jelentősége a hazai filozófiatörténetben. Az egyik kapcsán talán Nagy Györggyel vitatkoznék, a másik Szegő tanárnőhöz és Kiss Endréhez fog szólni. A nemzeti filozófia nagyon furcsa dolog. Nyilvánvaló, hogy teoretikus plauzibilitása nagyon csekély, hiszen ellentmond a filozófia általánosság-fogalmának is, a felvilágosodás észfogalmának is, ennek ellenére másfélszáz évig a magyar filozófiatörténet nagyon jelentős tradíciója, a reformkortól a világháborúig. Nagyon sokan gondolják úgy, hogy nekünk, par excellence, magyar filozófiát kellene művelni. Nyilvánvaló, hogy hatását nem teoretikus plauzibilitása, hanem társadalmi funkciója magyarázza. Én ezt egy átfogó paradigma keretében értelmezném, a nacionalizmustörténet paradigmája keretében. Hogy mi ilyeneken meditálunk, és ilyen típusú hagyományaink vannak, sajnos a nemzeti fejlődés zavaraival összefüggő jelenség. Ez a Meinecke, államnemzet-kultúrnemzet, nemzetkarakterrel és nemzeti filozófiával, ez egy sajátos, furcsa, gyakorlat-orientált filozófia, amely nemzetit akar teremteni, illetve védelmezni a nemzeti művelődés átfogó kontextusának keretében. Azt gondolom, hogy ennek a nemzeti tradíciónak Alexander Bernát nem ellenlábasa, hanem fontos kulcsfigurája. Ebben a másfélszáz évben három korszak van, ahol ez a tradíció, lazán ugyan, de nyomon követhető. A reformkorban, illetve a neoabszolutizmus idején az egyezményesek, a század végén és a századfordulón éppen Alexander és éppen Böhm, a két háború között pedig a húszas években Ajtay Miklós, a ma már teljesen elfeledett, esztétikai érdeklődésű esszéista, aki a magyar szellem metafizikáját akarta megalkotni, továbbá a harmincas években a nemzetkarakterológiai vitákhoz lazábban vagy szorosabban kapcsolodó gondolkodók, akik közül pl. Prohászka Lajost vagy Karácsony Sándort említhetem meg. Nos, Alexander terjedelmileg hatalmas, és gondolatilag is igen szerteágazó, változó színvonalú életművet hagyott maga után. Ő két kulcsponton veti fel ezt a kérdést: 1893-ban akadémiai székfoglalójában, illetve 1915-ben írt, Magyar filozófia című tanulmányában. Azt gondolom, hogy nem vitatkozik az egyezményesekkel, Hetényivel és Szontágh-gal, hanem éppenséggel az ő intenciójukat viszi tovább. Az akkoriban pozitivista megalapozású szaktudományokkal összefüggésben fejti ki, hogy itt a néplélek és a nemzeti szellem mit jelent, és ezek hogy függnek össze, és hogy nekünk is az lenne a dolgunk, hogy sajátos magyar nemzeti filozófiánkat teremtsük meg. Tehát azt gondolom, hogy ez nem vita, hanem egy kontinuitásnak a része. És ennek, mint átfogó paradigmának a része Böhm is. A másik megjegyzésem Böhm és a Böhm-iskola jelentőségére vonatkozik. Hogyha nagyon madártávlatból nézzük a magyar filozófiatörténetet, hajlamos vagyok azt mondani, hogy Böhmnek és iskolájának az a jelentősége, hogy a magyar fejlődésben megkésve, monopóliumot, legalábbis hegemóniát élvező pozitivizmus uralmának a megdöntéséhez járul hozzá. Tehát nagyon egyszerűen és egy kicsit durván fogalmazva arról van szó, hogy nyugaton a pozitivizmus 1871 után elveszti hegemón szerepét, nálunk viszont a pozitivizmus recepciójának egy újabb hulláma indul meg a századvégen is. 1882-ben jelenik meg a Magyar Filozófiai Szemle. Amíg Böhm szerkeszti, addig a pozitivizmus hegemóniája és egy bizonyos színvonaligény érvényesül benne; amint ő kikerül onnan, érvényesül a pozitivizmus monopóliuma és elvész a színvonal. Ezzel kapcsolatos adalék, hogy 1892-ben indul az Athenaeum és szűnik meg a Magyar Filozófiai Szemle, így a magyar filozófiai tudományosság egy akadémiai folyóiratot kap. Ennek a szerkesztője Pauer Imre, egy végtelenül szerény tehetségű ember, ám igen szorgalmas recipiálója elsősorban német pozitivista hatásoknak; ő teljesen markánsan pozitivista programot képzel el a lapnak. Ez a század első másfél évtizedében oldódni kezd ugyan, de formálisan ő marad a szerkesztő 1914-ig. Nem köztudomású, hogy Pauler Ákos, akiről úgy tudjuk, hogy nálánál messzebb a pozitivizmustól alig állhat valaki – hiszen a tiszta logika és a platonizmus filozófusaként ismerjük – a két világháború közötti korszak legfontosabb, intézményesen és talán gondolatilag is legfontosabb figurája. Én azt gondolom, hogy Böhm jelentősége az, hogy ennek a pozitivista monopóliumnak a felszámolásában játszik közre. Ebben a tekintetben én a századelőn illetve a tizes években két csoportosulást látok: érdekes módon a Böhm-iskolát és a Lukács-kört. Ezek analógiában vannak. A Böhm-iskola intézményesebb, Lukács pedig A Szellem címen alapít egy nagyon rövid életű folyóiratot, illetve a tizes években van egy vasárnapi köre. Itt azonban nagyságrendi problémák vannak. Valljuk be őszintén, hogy Böhm nincs Lukács szintjén...

Egyed Péter

– Így látjuk mi, ma. Vagy így látod te, ma.

Perecz László

– Így látom én ma, de kívülről is így látszik.

Egyed Péter

– Már nem!

Perecz László

– Jó. Majd akkor vitatkozunk. Azért ez egy nagy különbség, de abban megegyeznék, hogy mind a Böhm-iskola – amit szerintem nem helytelen valóban a magyar neokantianizmus tradíciójába belehelyezni, és aminek szerény, de biztos hatása van még a két világháború között is Bartók Györgyön és Kibédi Varga Sándoron keresztül –, mind Lukács ennek az új, antipozitivista idealizmusnak a recepciójában hatalmas érdemeket szerez.

Gáll Ernő

– Már a tegnap érdeklődéssel hallgattam Kissné kollégánk eszmefuttatását a Böhm- iskola létéről. Ezzel én is viaskodtam, és még ma sem tudok egyértelmű választ adni a kérdésre, hogy volt-e, és ha igen, miben állt. Ezzel a problémával két kérdés kapcsán kerültem szembe. Az egyik, hogy Kibédi Varga Sándor fia ideadta nekem az édesapja könyvét, amiben benne van az a bizonyos tanulmány, ami 1939-ben hangzott el, mint előadás, és amelyben a badeni és kolozsvári iskolát veti egybe. Tudomásom szerint tehát itt, Kibédi Varga Sándornál merül fel a Böhm-iskola létének kérdése. Másfelől, Hajós barátunk könyvének megjelenésekor szembe kellett néznem a Böhm-probléma másik vetületével is.

 De mi tesz iskolává egy csoportosulást? Nyilván kell egy erőteljes személyiség, egy közös összekötő koncepció, esetleg egy analitikus módszertan, egy paradigma, ami jellemzi az iskolát. Ha ezeket a kritériumokat alkalmazzuk a Böhm-iskola esetében, a Böhm körül csoportosuló és utódaiban jelentkező eszmei közösségben nem tudom, megvolt-e az a bizonyos „mi-tudat”, hogy „mi egy iskolát alkotunk” (amely, mint szubjektív mozzanat mégiscsak beletartozik egy iskola létének az ismérvei közé). De, ha azt nézzük, hogy van egy ilyen axiológiai értékű, elméleti orientáció, akkor egy ilyen összekötő kapcsolat, egy ilyen összekötő vonulat jellemzi azokat a a gondolkodókat, akik az iskolát alkotnák. Nagyon érdekes Halasy–Nagy Józsefnek a megjegyzése egy ‘43-ban írt filozófiatörténetében, hogy előszőr fordul elő a magyar filozófia történetében, hogy iskola jön létre, de ez az iskola nem működik, hogy terméketlen, életképtelen, mert dogmává merevíti Böhm koncepcióját. A probléma ilyen értelemben összetett, és sok tekintetben vitatható, ez számomra kétségtelen.

Gaal György

– Az, hogy ma itt Böhmről beszélhetünk, hogy Böhm-iskolát emlegetünk, hogy egyáltalán Böhm Károly az lett, akinek ma tekintjük, elsősorban annak tulajdonítható, hogy 1895-ben Kolozsvárra telepítették a Református Teológiát Nagyenyedről, és az állammal kötöttek egy olyan szerződést, hogy minden teológiai hallgató a két első tanévben a filozófiát és a lélektant kötelező módon a tudományegyetemen hallgat. Így történt meg, hogy az ezután induló teológusok mind Böhm Károlynak és Schneller Istvánnak (Böhmmel nagyjából egyező filozófiai nézeteket valló gondolkodónak, pedagógusnak) lettek a tanítványai. És Böhm maga is elismerte később, valamelyik írásában, hogy ők voltak a legértőbb tanítványai. Ennek egyik oka, hogy Nagyenyedről indult az úgynevezett liberális teológai irányzat, amelynek egyik legfőbb törekvése, hogy a protestáns teológiát valahogy összhangba hozza a XIX. század végének filozófiai gondolkodásával, és azt a gondolkodó értelmiségi számára is elfogadhatóvá és művelhetővé tegye. Itt valahol találkozik a Böhm-féle idealista filozófiai tanítás ezzel a liberális nagyenyedi teológiával, és ennek szellemében indul azután egy egész sor filozófus, akik tulajdonképpen a böhmi iskolát, ha annak nevezzük, létrehozzák. A Böhm-iskola szervezője és összefogója az a Bartók György lett, aki különben egy kis kiesés után örökölte is a Böhm katedráját a kolozsvári egyetemen az utolsó két tanévben. Ő volt a filozófia professzora, miután Pauler Ákos Pestre távozott, azelőtt pedig a teológián az Újszövetség tanára, de az Újszövetség mellet is állandóan tartott speciális filozófiai kurzusokat, ahol már a böhmi filozófiát magyarázta, és ahova az egyetem filozófus hallgatói is eljártak; közben magántanári képesítést is szerzett. A Böhm-iskola legjobb kifejezése a Böhm Társaság megalapítása volt, 1913-ban. A Böhm-iskola további léte ott torpan meg, és ott válik azután kérdésessé, hogy a világháború utáni áldatlan helyzet következtében nem marad filozófiai tanszék Kolozsvárt. Bartók György is akkor ment el innen. Szegeden kapott katedrát, hogy aztán húsz év múlva már azelőtt megválasztott rector magnificusként nyissa meg a visszaköltözött Kolozsvári Egyetemet. Ketten jöttek vissza az akkori professzorok közül, Györffy István, a botanikus, és Bartók György, a filozófus. Szegeden Bartók próbálta tovább szervezni, és valamennyire szervezte is a böhmi iskolát, de ott ez már közel sem keltett akkora visszhangot, mint Kolozsvárt. Először is a Teológia itt maradt, és itt az ő tanítványai többé-kevébé továbbvitték ezt az irányzatot – mindenekelőtt Tavaszy Sándor az, aki a leghívebb tanítványa volt. Ha itt az egyetem tovább működik, akkor valószínű, hogy itt egy nagyon kemény Bartók-Böhm iskola alakul ki, amely talán a kommunizmus koráig eltartott volna. De így szétoszlott, és az az érzésem, hogy úgy a húszas évek végére elcsendesedett; akkorra már Bartók is bezárkózott, de ő adta ki Böhm műveit, ő írta az első német nyelvű Böhm-monográfiát, a Szellem és élet című folyóiratot is ő szerkesztette. Ebben közölt minden fontosabb Böhm-tanítvány Edélyből is, Magyarország területéről is, úgyhogy figyelembe kell vennünk, hogy az erdélyi protestáns teológiai szellem összetalálkozik a böhmi tanításokkal, és ez hoz létre egy olyan erős irányzatot, amit aztán Böhm-iskolaként emlegetünk. Ennek két alirányzata alakul ki az első világháború után: egy az erdélyi tanítványoknál, akik ennek a kisebbségi léthez kapcsolódó vonatkozásait is bevonják, és inkább a teológia irányába viszik el az egész filozófiát, és egy másik, magyarországi irányzata, amelyik inkább a filozófiai vonatkozásokat folytatja.

Ungvári Zrínyi Imre

– Köszönjük szépen. A jelentkezések sorrendjében most Nagy Györgynek kell adjam a szót, azután visszaadnám Kiss Endrének, majd Mariska Zoltán következik.

Nagy György

– Ungvári kolléga utalt arra a bevezetőjében, hogy bízik abban, hogy ez a tudományos konferencia elindít valamit. Előrelendíti a Böhm-kutatást. Nos, bizonyára így lesz. Jó lenne, ha így lenne. Itt van a neokantiánus skatulya és a hozzákötődő egész problematika kérdése. Mátrai László nevét manapság nem ildomos emlegetni. Hajós kolléga úr talán harminc évvel ezelőtt vitázott is vele, ám azt hiszem, mégis egyetért velem, ha azt mondom, írt ő értelmes dolgokat is. Nos, a Ferenc József Tudomány Egyetem 1941-es nagy diákkiadványában, az Erdélyi egyetem-ben megjelent egy részletes áttekintése az egyetemi szellemiség alakulásáról. Ennek kapcsán részletesen beszél Böhm Károlyról is. Amit mond, az emgem is nagyon meglepett, inkább kérdésként közvetítem az ő megállapításait, mint olyan eszméket, amin el lehet gondolkozni. Ő azt mondja, hogy legtöbben Böhm Károly értékelméletét emelik ki, és azt méltatják európai teljesítményként, holott ő jelentősebbet alkotott a szellemtanban és az emberi szellem működését meghatározó pszichés szubsztrátumoknak a megvilágításában. Ismétlem, nincs egyértelmű, határozott véleményem ezzel kapcsolatban, ám megfontolandó gondolatként föltétlenül érdemes felfigyelnünk rá. Részletesen beszél arról, hogy a szellem működésével kapcsolatos megállapításai hol, milyen vonatkozásokban előlegezik a későbbi európai tudományos gondolkodást. Fölhívja a figyelmet egy nagyon lényeges dologra, és ez az egyik dolgozatban valamilyen formában felbukkant, nevezetesen arra, hogy az alakelméletek, a Gestalt-teóriák bizonyos mozzanatai föllelhetők már nála, amikor az atomisztikus jellegű pszichológiától eltávolodva, alakzatokban vizsgálja a pszichés élet megnyilvánulását. Ez egy olyan dolog, amin bizonyára lehet vitatkozni, lehet támadni ezt az álláspontot, ám hogy érdemes rajta elgondolkozni, az tagadhatatlan.

Két mondatot a Böhm-iskoláról, hogy létezik-e Böhm-iskola. Talán létezik. Ám vigyáznunk kell, nehogy valamiképpen bizonyos dolgokat mitizáljunk. Itt van például a Böhm Társaság megalakulása. Ismerem az egyetemi könyvtárban tartott alakuló gyűlésnek az anyagát, és nagyon sok időt töltöttem el azzal, hogy megkeressem: ülésezett-e még legalább egyszer a Böhm Társaság. És meg kellett állapítanom, hogy soha.

Ungvári Zrínyi Imre

– Átadom a szót Kiss Endrének és Mariska Zoltánnak.

Kiss Endre

 – Elkezdődött egy interpretációs vita. Visszatérve a nemzet kérdésére, szeretnék hozzászólni elsősorban Perecz László gondolataihoz, hogy amikor elindult ez a magyar filozófiai gondolkodás, akkor az volt a nagy munka, hogy a neokantianizmust megismerjük. Megismertük a neokantianizmust, de most fogalmunk sincs a pozitivizmus történetéről, és most azt kéne igazából megismerni. Ha jól emlékszem arra a korszakra, volt egy ilyen közhangulat – amit egyébként én is osztottam –, hogy a filozófiát a pozitivizmus rovására határozták meg. Német G. Béla izgalmas lételméleti dolgokat ígért a lapos pozitivizmussal szemben, de ebből nem sok valósult meg. Most közben a pozitivizmus történetét is végig kellene gondolni. A pozitivizmusnak a ’80-as ’90-es eredményeiből mai világképünk úgynevezett modern elemei nőnek ki – Poincaré-tól kezdve a szociológiáig – Max Webert talán már említettem. Ezek a gondolkodók lényegében pozitivisták, és annak a kritikusabb és reflexívebb változatát képviselik. Van aki Comte-ot és Kantot óhajtja Böhmnél egyesíteni, dehát Comte is csak pozitivista, tehát amikor azt mondod, hogy Böhmmel megszűnik a pozitivista hegemónia, akkor Böhmnek melyik oldala szűnik meg tulajdonképpen?

Az iskolával kapcsolatban egy nagyon rövid megjegyzés. Minden szinkretizmus és szintézis, amit annak végrehajtója még átlát, és még vitálisan tudja, hogy milyen két gyökérből szintetizált, általában a tanítványok kezében szokott eltűnni, és bizonyos értelemben az az egyensúly, ami Böhmben megvan, az már éppen ebben a vonulatban, ami már egyébként a teológiával is kapcsolatos, megszűnik.

Ungvári Zrínyi Imre

– Köszönöm szépen.

Gaal György

– Néhány szó arról, hogy mit csinált a Böhm Társaság. Megindították a Filozófiai értekezések füzetsorozatot, Bartók és Makkai szerkesztésében. Első számaként Bartóknak az alakulógyűlésen elhangzott előadását hozták („Böhm Károly tana és személyisége”, 1923). A második száma Makkai dolgozatát ígéri : „A nagy személyiségek nevelői jelentősége”. Bartók sajtó alá rendezte Böhm összes műveinek első kötetét (1913), melyben öt, 1867-83 között keletkezett tanulmányát tette közzé a társaság költségén és kiadásában. Egyetlen felolvasó gyűlést tartottak, október 25-én, Tankó Béla a transzcendentalizmus filozófiai eszméjéről értekezett.

Mariska Zoltán

– Tisztelt kollégák, én Kiss Endréhez szeretnék visszakapcsolódni, ahhoz a bizonyos váltóelmélethez. Feltűnt, hogy amikor mi iskoláról beszélünk, elsősorban arról esik szó, hogy ki mit csinált, milyen ülések voltak, milyen könyvek jelentek meg stb., s elfelejtkezünk magáról az elméletről, ami szerintem nagyon fontos. Tehát azok a bizonyos váltók, amelyekről Kiss Endre beszélt, nagyon korán egy bizonyos vágányra állítják a böhmi gondolkodásmódot. Ha arra gondolok, hogy valaki a Dialektikát, Az ember és világa első kötetét olvassa, rögtön az elején találkozik azzal a gondolattal, hogy „az én véleményem szerint Kant és Comte tanai összegyeztethetők”. Innentől kezdve nem belemagyarázás a pozitivizmusnak és Kant kiegészítésének az emlegetése, hanem nagyon is logikus dolog. Itt szeretnék visszakanyarodni ahhoz, amit Nagy kolléga mondott, hogy a böhmi filozófiát össze lehet vetni a neokantianizmussal, de látni kell, hogy a program, az elmélet nem erről szól. Egy bizonyos ponton meg lehet mondani, hogy mi az összefüggés a böhmi rendszer és a neokantianizmus között, de Böhm azért nem volt neokantiánus, mert nem a neokantianizmus szemüvegén keresztül nézett Kantra. Ő 15 év gondolkodói teljesítménye eredményeként teszi le Az ember és világa első kötetét. Kant és Comte tanainak az összeegyeztetése, ami lehet, hogy harmonikus, mégis ami a pozitivista oldalt illeti, erősen diszharmonikus és dogmatikus. Tehát amikor mi dogmákról beszélünk, és azt mondjuk, hogy a Böhm-tanítványok dogmaként hirdetik magát a böhmizmust, lehet, hogy ez a dogma nem is annyira a tanítványoktól, hanem magától Böhmtől származik, Az ember és világa első kötetéből. Mert ezt a programot igazából Böhm soha nem bírálja. Mindig kitart amellett a program mellett, amelyet Az ember és világa első kötetében lefektetett. A legnehezebb olvasmány ebben a vonatkozásban Az ember és világa második kötete. Ember legyen a talpán, aki azt úgy, egy menetben végigolvassa. Igen fárasztó élmény, de tulajdonképpen azért nehézkes, mert Böhm ragaszkodik a saját programjához, ahhoz a programhoz, ami Kant kiegészítése.

Ungvári Zrínyi Imre

– Szeretnék ehhez én is hozzászólni. Tehát új kantianizmus, nem újkantianizmus kérdésében meg is mondja, pontosan ebben a bevezetőben, hogy Kant hozná a formát és Comte hozná a pozitív tartalmat, és ezért utal egy sor tudományos dologra, a pszichológiára stb.

Mariska Zoltán

– Ami pedig a Bartók-ügyet illeti, meg kell említeni, hogy ő ugyanazt akarja ’45-ben, mint amit 1920-ban, amikor is eltávolították az egyetemről. Ugyanezt akarja ’40-ben is, amikor ismételten elküldik. És ha már itt tartunk, beszéljünk arról is, hogy 1940-es visszatérését nem mindenki fogadta örömmel. Elég nagy volt az ellenérzés a bartóki törekvéssel szemben, mert ő gyakorlatilag azt akarta, hogy ott folytassuk,ahol 1919-ben abbahagytuk, mintha mi sem történt volna. És itt számolni kell a böhmi-bartóki gondolkodásmódnak, valljuk meg őszintén, erősen vulgármarxista bírálatával, mert amikor valaki azt írja Bartókról, illetve a kolozsvári iskoláról, hogy erős böhm károlyi emlőkön nevelkedett, az azért, bocsánat, sértő. Nem így szoktunk vitatkozni. Az is igaz, hogy az akkori tanítványok, most nem akarok neveket mondani, cúgos cipőnek nevezték a böhmi-bartóki gondolkodásmódot, éppen azért, mert ők már korszerűek akartak lenni.

Ungvári Zrínyi Imre

– Jó, menjünk akkor tovább. Kissné Novák Éva és aztán Bréda Ferenc.

Kissné Novák Éva

– Igyekszem nagyon mértéktartó lenni. Ehhez a nemzet-problémához szeretnék egy új szempontot felidézni, anélkül, hogy a szempont-konzekvenciát együtt végiggondolnánk, mert az együttülő tudós kollégák ezt önmaguk is meg tudják tenni. A nemzeti kérdés a nemzeti fejlődésben jelentősen megkésett Magyarországon másként vetődik föl, mint más, boldogabb sorsú nemzeteknél. A kor kultuszminisztereinek a programjaiban mindenütt drámai erővel jelenik meg a gondolat, hogy a kultúra az egyetlen nemzeti sorskérdés, mert úgy tűnt, hogy ez az egyetlen pont, ahol a nemzeti jelleg megőrizhető. Tehát ebben a konstellációban a nemzeti kérdés más hangsúlyt kap, mint másutt, és ezt fontos tudomásul venni. Ebből a szempontból tudom egy kicsit másként megközelíteni Böhmnek ezt a programját, hogy igenis egy nemzeti kultúrát kell megteremteni. Ehhez szorosan kapcsolódik a Mester Béla által nagyon jól fölvetett probléma az irodalomtörténettel, filozófiatörténettel, illetve a magyar irodalom- és filozófiatörténettel kapcsolatban. Én itt, megkockáztatva azt, hogy esetleg a félreérthetőség lehetősége megmarad, azért azt is elmondanám, hogy ez a fajta párhuzamosság csak bizonyos szempontból állja meg a helyét. Én például teljes szívvel-lélekkel merem állítani, hogy mondjuk egy Ady a kortárs európai irodalommal teljesen azonos nívón van. Ugyanakkor nem merném ugyanilyen határozottsággal állítani Böhmről, hogy minden szempontból a 10 évvel későbbi Heidegerrel egy színvonalon van, mert ugye ez egy furcsa kijelentés volna. Ugyanakkor a párhuzamosság a magyar irodalomtörténet és magyar filozófiatörténet között jogos kérdésfelvetés. És én meggyőződéssel hiszem, vallom, mondhatnám tanítom egy ideje a hallgatóimnak, hogy igenis a nemzeti identitástudatunkhoz hozzátartozik a magyar filozófiatörténet kisebb és nagyobb képviselőinek konzekvens, kritikus átgondolása és beillesztése az európai gondolkodás áramlatába. Itt csatlakozik hozzá ez a bizonyos iskolakérdés. Én nagy zavarban volnék, ha korrektül meg kellene határoznom azt, hogy mik is egy iskola kialakulásának kritériumai. Többen nagyon bölcs szempontokat már elmondtak, amelyekkel magam is nagyobb részt egyetértek, és csak azt tenném hozzá, hogy Böhm azért lehet iskolateremtő, mert sajátos módon szintetizálni tudta magában mindazokat a nagyon lényeges problémafelvetéseket, amik a századfordulón, az európai filozófiában kimondattak, leírattak, sőt, bizonyos értelemben későbbi megoldásokat is megelőlegezett. Megkockáztatnám azt a gondolatot, hogy mondjuk a böhmi öntét problémájában valahol látensen benne van az, amit majd a fenomenológia mond el az intencionalitásról. Benne van valahol mindaz az öntétben, amit az egzisztencionalizmus gondol önmagáról és az emberről. És ettől válik Böhm egy olyan személyiséggé, akit számtalan szálon tudnak utána a tanítványok folytatni. Ettől lesz neki teológiai folytatása, logikai, kantiánusi és sokminden más. És ez egy kardinális érdem, úgy gondolom. Biztos vagyok benne, érdemes aláhúzni, hogy itt a századfordulón teremtődött egy iskola, amely méltó az „iskola” szó minden féle-fajta tartalmára. Ezt az iskolát nevezhetjük erdélyinek vagy kolozsvárinak, ez talán nem kardinális kérdés. De ha beszélünk Lukács-féle budapesti iskoláról, erről is beszélnünk kell, mert legalább ilyen súllyal, sőt, tovább él, és hatását, intencióját tekintve ugyanilyen joggal beszélhetünk arról, hogy létezik egy kolozsvári iskola. És ebben Böhmnek múlhatatlan érdemei vannak.

Ungvári Zrínyi Imre

– Köszönjük szépen. Örülök, hogy a beszélgetés halad a tartalmi kérdés felé, ugyanis volt egy első módszertani része a bevezetőnek, van egy Böhm-életművel illetve a Böhm-történettel kapcsolatos része. Szeretném, hogyha végül lenne egy tartalmi része is, amelyben a böhmi filozófiának elméleti kérdéseivel is foglalkozhatnánk.

Bréda Ferenc

– Vállalva annak ódiumát , hogy a vitát esetleg kizökkenthetem a menetéből, szeretném felhívni a figyelmet a sarkítás veszélyére. A „nemzeti filozófia” kifejezés számomra nagyon gyanúsan hangzik; pl. Giordano Bruno-t olvasva nem érzem, hogy olasz. Valahányszor Fichte vagy Nietzsche kezd a német szellemről papolni, rögtön érzem, hogy betoldás. Soha nem hallottam például Párizsban, hogy ez a mi francia irodalmunk: egyszerűen az irodalomról beszélnek, ami egyetemes és minden korban zajlik, és amit éppen franciául írnak. Így nagyon furcsa nekem ez a sarkítás. Egyfajta enyhe nagyzolást is érzek benne, ugyanis, ha valóban olyan kultúrközegben élnénk, ahol teszem azt Böhm művei közkézen forognak és mindenki hozzá tud szólni, más lenne a helyzet. Mikrofilológiai apróságokról is tárgyalunk, amelyek szerintem csak paradigmatikus jellegűek. Nem az a fontos, hogy Goethe kivel reggelizett, hanem hogy az valamit jelent-e. Tehát, ha a Bartók-Böhm vonal számunkra egy tanítványi viszony továbbélését jelenti, akkor renben van, akkor megértettük, hogy miért kell ez az egész, viszont ha csak úgy a levegőben lóg, és nem látjuk az összefüggést mondjuk Bartók, Gáll Ernő és Egyed Péter között, akkor az egésznek semmi értelme sincs.

Egyed Péter

–Engedd meg, hogy közbevessem, hogy Gáll Ernő tanár úrnál államvizsgáztam. Nehogy a levegőben lógjon ...

Bréda Ferenc

–Ami pedig a filológiát illeti, ez a két kérdés merült fel az elején. Volt ez a nemzeti filozófia, az nagyon jól hangzott tankönyvekben és lexikonokban, ilyen-olyan filozófia, ez használható didaktikailag, viszont szerintem nem igaz. A másik pedig a filológiának a, többnyire prüdériából vagy ideológiából származó orientálása. Ennek veszélye, hogy nagyon gyakran kimaradnak aspektusok egy-egy nagy gondolkodó életéből. Hajós professzor úr mondotta, hogy Böhmnek van misztikával foglalkozó fejtegetése is. Engem elsődlegesen ez érdekelne, egy ilyen transzhistorikus fogalom, nem pedig a neokantianizmus.

Ungvári Zrínyi Imre

– Erre vissza lehet térni egy másik körben. Mester Béla kért szót.

Mester Béla

–Nagyjából három dologról szeretnék beszélni. Az egyik, Novák Évának válaszolva, hogy Ady, József Attila vagy bárki irodalmár nagyságát, világirodalmi jelentőségét azért nem tudjuk megítélni, mert nemzeti irodalomtörténetek vannak, és ezeknek a léte akadályozza az európai irodalom történetének, vagy a világirodalom történetének a megírását. Tehát sokkal nagyobb baj van, mintha csak értékzavaraink lennének, mert ilyen-olyan okból gátlódik magának a világirodalom történetének a megírása. Ez az egyik. A másik, megkockáztatnék egy általánosan végiggondolt hipotézist a nemzeti filozófia fogalmáról. Azt gondolom, hogy a német filozófiához szorosan hozzátartozik a németségen való elgondolkodás, ha másként nem, a franciához való hozzámérése révén. Viszont, amikor mi datáljuk a német filozófiát, akkor az nem úgy jön ki, hogy egy létező magyar gondolkodásmódnak, megírt magyar filozófiának, magyar kultúrának a valóságos jellegét hasonlítjuk, hát mihez, nyilván a németekhez, hanem egy virtuálisan meglévő, egy létrehozandó, egy tervezett magyar kultúrát próbálunk rögtön nemzetinek csinálni, tehát egy létrejött német dolgot próbálunk lemásolni. Tulajdonképpen erről van szó. A továbbiakban ahhoz szeretnék hozzászólni, ami két-három körrel ezelőtt hangzott el, hogy a XIX. század második felének szellemi mozgalmai nélkül nem érthető meg Böhm Károly. Ezt a kérdést továbbvinném a nemzeti filozófia megírhatósága felé, tudniillik, szerintem a dolog azon áll vagy bukik, hogy a XIX. század második felének magyar eszmetörténetét úgy írjuk-e meg, hogy ennek van valami köze az európai eszmetörténethez, olyan fogalmakkal operálunk-e, amelyek kommunikálhatók bárki számára, aki az európai kultúrával valamiféleképpen tisztában van, és mond-e valami érdekes adalékot mondjuk, ahhoz képest, hogy mi történt a német kultúrában ‘48 után, vagy sem. Tehát ha tudunk valami érdekes dolgot mondani arról, hogy ez az európai áramlat milyen érdekes csavarokat vett a magyar eszmetörténetben, akkor megéri ezzel foglalkozni. De hogyha az egészből azt próbáljuk kihozni, hogy itt a XIX. század második felében olyan különleges szellemi mozgalmak voltak, amelyek csak ránk, magyarokra jellemzők, akkor így nem érdemes nekifogni.

Ungvári Zrínyi Imre

– Köszönöm szépen, Mariska Zoltán kért szót.

Mariska Zoltán

– Röviden egy mondatot hadd mondjak ehhez a filológia, jellegű problémához. Én úgy látom, hogy ha valaki a magyar filozófia történetének bármely problémájával kezd foglakozni, két tiszteletkör lefutására kényszerül. Az egyik tiszteletkör, hogy nemzeti filozófia, magyar filozófia, van-e vagy nincs. A másik, hogy be kell bizonyítani, mennyire fontos az a téma, amit ő kiválasztott a magyar filozófia történetéből. Azért tartom fontosnak ezeket itt most megnevezni, mert ha filológiáról beszélünk, és filozófiatörténetet akarunk írni, akkor pontosan ilyen jellegű munkálkodásra van szükség. Lehet szeretni a filológiát, lehet nem szeretni a filológiát, ez ízlés kérdése, de ha már beszélünk elméletekről, gondolkodói életművekről és filozófiai szintézisekről, akkor ezt így kell csinálni, mert másképp nincs értelme. Ennyi.

Ungvári Zrínyi Imre

–Igen. Rendben van. Ennek a gondolati körnek a továbblendítése Böhm transzcendentál-filozófiai értelmezése. Hogyan fogjuk fel, hogyan képzeljük el a böhmi életművet. Zárójelben tenném hozzá, hogy az új kantianizmus gondolata semmiképpen nem elvetendő, mivel minden újkantiánus azt csinálja, hogy Kantot valaki irányába továbbviszi, Hegel irányába, Fichtével összerakva stb. Egyáltalán az újkantianizmus programja szerintem nem Liebmannál jelentkezik, hanem nagyon jól megfogalmazza Windelband a Prelúdiumok előszavában, hogy Kantot megérteni annyi, mint túlmenni rajta, tehát valamit még hozzáadni. Ez ugyanígy érvényesül Böhmnél is, ettől még nem kell újkantiánusnak gondolni. Az a kérdés, hogy hogyan értelemezhető a böhmi transzcendentális idealizmus.

Elég nehéz egy tudományos vitát összefoglalni. Én azt hiszem, ami itt nagyon fontos volt, hogy felmerült nemcsak Böhm életműve, hanem az egész magyar nyelven írott filozófiatörténet kapcsán az, hogy ne essünk tévedésekbe, szélsőségekbe, sem túl tágan, sem túl szűken értelmezve ezt az egész gondolatkomplexumot. A másik dolog pedig, hogy azoknak a tartalmaknak, amik megvannak egy magyar filozófiatörténeten vagy a böhmi életművön belül, reális értékét akkor lehet megérteni, ha azt a mindenséget, amit úgy hívnak, hogy a filozófia egésze, vagy a filológiai követelmények egésze, úgy kezeljük, ahogy Franciaországban is szokás, vagyis francia nyelven írott filozófiáról beszélünk, de filozófiáról beszélünk. Tehát ez benne van. Mégis, ahhoz hogy történelmileg is helytálló módon fogalmazzunk meg valamit, az előfelvetések szintjén ott kell legyen, hogy tudjuk, milyen konkrét, apró-cseprő dolgokhoz is kötődik. És végül az egésznek egy mérlegét megvonva, én azt hiszem, hogy minden tudatformán belül, minden nagy problémának a kutatásán belül, van egyfajta együttműködés. Engedtessék meg az a nagyképűség, hogy a tudósoknak, a jelenlevő tudósoknak az együttműködésére utaljak, mert az ők együttműködésében él az universitas scientiarum, és ezt a böhmi életmű kapcsán is érdemes megfontolni.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret