HOLMI
A Holmi internetes változata | 2005. július
Nyitólap Állomány Tartalomjegyzék

Mihent az Írók nyomtatásba egy egész nemzet elöt el kezdenek egymással vetélkedni, azonnal meg indul a szép elmélkedés...

Tandori Dezső
3 UA.


I. Kafka szomszéd faluja, humánanorex

Ezúttal nem Kálnoky emlékének

Megszűntem érintkezni, Nagyobb Mester,
ki hangzatokba tördelted ifjúkorod keserveinek
alkonyfényét, s a poros grafit graffitijébe
vélted megérkezésed már, rőt bundásan is, Füst
Milán, s mi Musilunk, mondhatni, Musilumunk,
asylumunk, prae és poszt Snasszságlegyőző Szentkuthy,
ki az ész teljességével a művelhetőségben az érzékek
üdvét is kerested s lelted, hogy úgy fejezzem ki
magam, mint Berda József.
De én, kisebb Késeitek,
nem kés élén, inkább minden este – s korán – békén
vágyván elnyugodni, a következőket mondhatom.
A tréfaságok kora véget ért. Megszűntem érintkezni.
Nem mint a rohanó vág-
tájú életben egy-egy megállás jellege pultnál, utcán,
úton (kertben nem, látogatóba nem járok, s kertünk nincsen),
nem mint Szép Ernő, ki annyira adott rá, hogy
szemében a részvét... de nem, ez Kosztolányi.
(Ésjózsefattilababitssorolhatnám. Nem.)
Nem kultúrhistóriai ez az ihletés, és nem is az.
Részleteit nehéz közölni. Betege vagyok, ha
egy nap – főleg délelőtt, utána már a kivont telefon véd,
és nagyon be kell rúgnom (ritka!) ahhoz, hogy bárkivel is
lelkem tárására vágyjam, betege vagyok, ha bárkivel,
s a legjobbakkal is bár, beszélek, élőszót szólok,
maximum a levelezés marad. De nem, hogy a vág-,
mondom. -tató életben ügyeimet ne intézném, nem az ipart
adtam vissza, megélhetésem még szükséges részeit s főleg
elfoglaltságot biztosítok magamnak, ahogy a körülmények
adják és tűrik. Nem, azt a nagyralátást
bírom már csak és csak bűnbánattal kezelni, ha bármit
magam kezdeményezek, vagy ha elderíteni-felhárítani
a véletlen emberközelségét nem tudtam.
Még az ital nem, még az étel sem anorexiám tárgya (csak vágya!),
de a globál-
(nincslondon,nincspárizsnincsbécskölnkoppenhágasatöbbi,
nincsmúzeumnincslómerengésfolyópartonnincsnincs)
– és humán – anorexiám nagyjából teljes.
Feleségem (mint a kártyabajnokság, s mint az ember mellettem),
Totyi, mint Totyi (verebem, halála még kiáll, ott nagy bajok jönnek),
Főmedvémék (mint Főmedvémék), csak s csak ezt mondhatom.

Vasdurunggal cirkuszi szalmáról elszórt csontjaimat s bőreimet nem
korcsolják össze, nem kotorják még (s majd se, Kafka) (az éhműv),
de a szomszéd dolgos falu már élethosszra elérhetőnek se látszik,
ez kapcsolatrendszerem. Még a posta jár, járjon, még megbeszéljük
pár munkavégzés paramétereit, érdeklődöm várhatóságok felől (így),
de már a korgó honoráriumok szidalmazását is abbahagytam,
olvasgatok bár, s készülök is (főleg így olvasok) tanulmányírásra,
de zenét nem hallgatok már másfél éve, napom rendje a házi kártya
(utolsó kapcsolatom a világ gyakorlatával, mondom, az irodalom
papír sóhajait leszámítva, néha több száz oldalasak, persze), s nem
sorolhatom én ezt, szedek pasztillákat, kortyolok löttyöket,
s ha legrégebbi gatyáim is feljönnek rám újra, nyögök egyet, érdemes,
jajj! s pár lélektelen tornagyakorlatot lenyomok. Hanem már nem nézem
Spanyolországba települt skóciai és labradori szakácsok
andalúziai édelgését, a leszbikus csatornatisztító-nőket
Toulouse mellől, vagy a Camargue flamingóit, s hogy Izland
gágogó madarai mit trágyáznak, hány százaléknyi termőterületet.
És a II. Bundesliga (német foci) megtekintését is mindinkább
hanyagolom. A legérdekesebb sporthírek három perc alatt
meghallgathatók vagy megtekinthetők másnap,
a síugrók csak ugráljanak (szerettem ezt egykor),
a lesiklók sikoljanak (dettó), és mondom.

Nehéz, nehéz az abszolútum ily torz változata, az elhagyásos.
Belátom, elsuhanó átszellemülések állandóságáról kéne számot
adnom. De mint a gödeli tétel mondja a NEMTELJESSÉGRŐL (hülye
szó, nemem teljes), konzisztenciáját egyetlen valóban
konzisztens rendszer sem bizonyíthatja, mert akkor nem
konzisztens szegényke, nem, ezt én humánra tettem
át, így: ha a világgal közölni tudnám konzisztenciámat,
nem lennék konzisztens, mert a világ csak önmagát érti,
semmi mást a világ nem érte (ezt gyerekkoromtól tudtam,
hiába volt a sok játék, társaskodás, mindenféle ambíció
látszata – és valója, na jó), sosem érte vala a világ mást,
csak önmagát, s ha ehhez világi eszközöm lenne, már nem én len-
nék én.
Így, még pár dolognak örülvén, hogy meglesz (idén,
remélem), semmit megakadályozni nem akarván, ám válogasson
tőlem ki mit mint akar, vagy vegyen rá engem ilyenre,
de az érintkezést befejeztem, mert betege vagyok – – – lásd
fentebb, ha bárkivel is élőszót váltottam azont túl, hogy hát
akkor (Totyinak veszem) két salátát, (szintén neki) egy
zsemlét. A többi nem fér a zsebembe, épp mert hogy kerek az (népdal).



II. Önmagam sznobja

Ó, Evelyn Waugh-ról jutott eszembe!

(Például róla is készülök írni, vastag életrajzi munkákat, róla,
tanulmányozok, és vagy tizenöt könyvet tőle;
az első Waugh az Ottlik-fordítás volt, még a művész
súlyos poggyászával, mit hazavisz ő honi partokra,
hogy a megvilágosodás ritka pillanata után
hosszasan, keservesen dolgozzon a matérián; de a Jámbor
pálya már salingeri leckét adott, arról, hogy vannak,
akik a vurstli forgó korongján sem kívül, örök-lerepülőkként,
örök-visszakapaszkodókként nem próbálkozhatnak célszerű haszonnal,
de profik sem ők, kik csíkos trikóban bennliliomkodnak a középen,
ügyes terpeszben testsúlyt ide-oda rakva, nem, a magamféle
maradjon eleve lent, de akkor a nézőtéren se üljön,
mert nem oly önfeledt, hogy csak úgy haca-buca kacaghatna,
nem, a magamféle ne éljen a rádiók, a hírek, a tévéképek stb.
olcsó, bár kifogásolhatatlan szórakoztatósdijával, hanem ósdi
módon – na és, ha önmaga sznobja! hogy magától mindent
oly komolyan vesz! –, igen, vonuljon el... amivel meg is érkeztünk.)



III. Króm és karnitin

Ez szinte verskötetcím, de nem tervezem

Króm és karnitin; és mázsa-nit (annyit kanalazok belőle);
magnézium és mit-tudom-én-mik; nem reklámozhatom,
nem ismerem a hatályos rendelkezéseket, hathatósság (iszom? pfuj!)
reményében zabálok ilyesmit, napomat rendesen beosztják;
a kalandosabb vállalkozások, például a ló, egy-egy város
végigjárása: már az itthon, asztalian megélt alkony mögé szorulnak.




Egy más ua.

Ahogy a sörben nem ragadtam benn,
hajszálban légy, levesben hajszál,
légyben leves, de ahogy
felháborítónak tartottam, hogy én nem
ihatom, bort, holott
Virginiát kifogástalanul fordítottam nagy
nyárban és nagy jó magányban, aztán
ennyi szemét nedűt ne, a legjobb
sörökre tértem át – a történet ismert:
nekem semmit sem lehet! Lemondok már a
legjobb szereplésekért, inkább nem is fizetem
semmi díját, csak hogy ne kelljen, de
ahogy a sörben sem ragadtam benn,
holott zsebből ittam végül,
na tessék, talán ez is jó kabala,
ennek, a HOLMI (arról is itt volt szó),
és ásványvízzel s orgonavirággal,
Schluttenbergien megtestleépülve
két-három pályatárssal, kedves emberrel,
rokonnal hejehujázom le a hegy oldalán,
derűsen, újabb és újabb találkozások,
dedikálások, beszélgetések, nagy tele-
fonálgatások felé, ki tudja? (Én.
S nem integetek repgépből, bécsi vonatból,
sajnos-sem.) Vagy ua. más.
Rézsű a végszó a Tabánban.




© Holmi 2005 | Tervezte a pejk
Valid CSS! Valid HTML 4.01!