Vissza
„A duma nem elég………tartozni kell valahová”
Ezt jó harminc éve mondta nekem valaki, de az az igazság, hogy nálam már akkor is nyitott kapukat döngetett. Ezt valószínűleg az anya - és apatejjel szívtam magamba :o). Hogy ez miért jutott eszembe éppen most? Huhh. Nehéz. Nem azért, mert gondolkodnom kell rajta, hogy valamit kipréseljek magamból, ellenkezőleg. Annyi minden jött most össze „munkailag” hogy erősen kell uralkodni magamon, hogy ne össze - vissza írjam le a kavargó gondolataimat. Még az is lehet, hogy egyáltalán nem fog sikerülni.
Ma voltam (2006.03.29.) a KKDSZ Kongresszusán, küldöttként. A Kongresszus nem volt szavazóképes, a választott küldöttek sem jöttek el. A FSZEK alapszervezete Kiss Katival az élen, első perctől kezdve azért dolgozik, hogy azt tegyük, amiért megválasztattunk. Védjük a munkavállalók érdekét, és segítsünk azoknak, akik erre rászorulnak. Sem többet, sem kevesebbet.
Ez a mai délelőtt nagyon kiábrándító volt. A KKDSZ pillanatnyi – teljességgel alkalmatlan – elnökének 25 évvel ezelőtti retorikáját hallgatva, az emberben felmerült a kérdés, hogy mit is keresünk itt, ha csak azt nem, hogy azonnali változásra van szükség, mert az a sajnos lassan már csak maroknyi csapat is kiábrándul az egész szakszervezeti mozgalomból.
Kérdés persze, hogy a másik lehetőség – Vadász János – aki már szintén „nembizonyított”, mennyivel lesz jobb. Ő viszont minden porcikájában a XXI.sz. politikusa. Aki figyelte az elmúlt 4 évben a pályafutásának görbéit, nem biztos, hogy jó szívvel rábízna bármilyen szakszervezeti tömörülést.

Na, jól nézek ki, ezt a kis szösszenetet valamiféle toborzónak szántam, és mi lett belőle? Ez nem maradhat így. A fentiek ellenére kérni szeretném mindenkitől, hogy segítsetek nekünk. Nekünk, akiket Ti választottatok meg. Az elszámolásnál nem akarunk pirulni. Előttetek. Igazából a szavunknak csak akkor lesz súlya, ha sokan állnak mögötte. A mi korosztályunknak még nem volt talán olyan fontos időszak az életében, mint a mostani, ami az összefogást, a munkahelyünk védelmét, a gondolkodás szabadságát, a puszta megélhetésünket illeti. Igen ismerem a mutatókat, a béremeléseket, a jutalmat, a juttatásokat amit kaptunk és kapunk. Ugye nem vagyok szerénytelen, ha azt mondom, hogy megdolgozunk érte. Minden egyes ember itt a könyvtárban. De ismerem a mostani helyzetet is, a kis könyvtárak ellehetetlenülését, a mókuskereket, ami a pénzhiányból ered, és ha megfeszülünk, akkor sem tudunk kitörni belőle, hiszen minden a mutatókon, pl.a dokumentumforgalmon, a beiratkozottakon múlik. A könyvtárak megváltozott szerepébe, az olvasói szokások változásába most nem szeretnék mélyebben belemenni, esetleg egyszer ezen a szinten is beszélgethetnénk róla. De a szívem megszakad, amikor egy kollégám (mellesleg felsőfokú végzettségű), azon bosszankodik, hogy lemaradt egy halőri állásról, mert az legalább biztos lett volna. Vagy a huszonéves kolléga, aki képtelen megélni a béréből, ezért hagyja el a pályát. Még akkor is, ha tudom, hogy a FSZEK dolgozói nem a legrosszabbul fizetett könyvtárosok. Tudom, és értékelem. Értékelem a körülményeinket (azért erre biztosan van, aki felszisszen :o)), a lehetőséget, hogy úgy végezzük a munkánkat, ahogy a lelkiismeretünk diktálja, és, hogy van egy hely, ahol tudjuk, hogy még/már szükség van ránk. Ezért kérem, hogy segítsetek ezeket az értékeket megőrizni, továbbadni, megvédeni.

Nincs mese, elő kell venni megint a jó öreg szakszervezetet, nagy levegőt venni, és belépni. Egy pici időt erre is fordítani a fejünkben a rengeteg egyéb gond, baj, és öröm mellett.
Kérlek titeket, segítsetek abban, hogy a munkát még határozottabban, egy biztos bázissal a hátunk mögött tudjuk végezni. Vagy ha nem mi, akkor mások.
Higgyük végre el, hogy itt minden a mi döntésünkön múlik.

Budapest,2006-03-29
/Tamási Júlia/