a borítólapra  Súgó epa Copyright 
Múltunk2011. 3.

Tartalom

  • Szécsényi András :

    Az orvosi végzettségű, fajvédő Végváry József (1903-1972) 1932 és 1938 között a Turul Szövetség fővezére, 1935 és 1939 között a nemzeti egység pártja országgyűlési képviselője volt. A tanulmány a diákvezérségtől a politikai karrierig ívelő életúton keresztül vizsgálja a két világháború közötti értelmiségi lét egy jellegzetes aspektusát: a fiataloknak a Turulban betöltött szerepét, a Turul Szövetségnek az 1930-as évek derekára bekövetkezett polarizáltságát, meghasonlását. Végváry szépen ívelő ifjúságpolitikus karrierje is ennek esett áldozatul: a szövetség szélsőjobb, népi-baloldali elemei számára – különféle okokból – egyaránt egyre elfogadhatatlanabbá vált. 1939 elejére végleg lemondott a vezetésről és visszavonult a politikától. Végváryt szélsőjobboldali szerepvállalásaiért a NOT 1946-ban egy év fegyházbüntetésre ítélte. Kiszabadulása után a meghasonlott ember orvosként praktizált, 1948-tól pedig az Államvédelmi Hatóság számára tett jelentéseket korábbi kapcsolatairól. 1950-ben a folyamatos zaklatások nyomán Ausztriába szökött, s az innsbrucki horthysta és szélsőjobboldali emigrációval ápolt kapcsolatot. Ez okból 1950-ben az ÁVH megkísérelte ismételt beszervezését, vélhetően sikertelenül. Végváry József innen 1951-ben az Amerikai Egyesült Államokba emigrált és kezdett új életet.

Korképek és látszatok...

  • Kerepeszki Róbert :

    IV. Károly király második, 1921. októberi visszatérési kísérlete idején a hatalmon lévő politikai és katonai vezetésnek kritikus helyzettel kellett szembenéznie. Ugyanis az első királypuccsal ellentétben az uralkodó ekkor kész volt arra is, hogy fegyveres úton szerezze vissza a trónt. Még súlyosbította a körülményeket az, hogy a trianoni békeszerződés következtében lecsökkentett magyar hadseregnek csak csekély alakulata állomásozott a főváros körül. Ekkor fordult a kormány az ifjúsághoz, illetve annak kormányzóhoz hű szervezeteihez, az egyetemi zászlóaljakhoz és a bajtársi egyesületekhez. A budaörsi csata és a két világháború közötti magyar közéletet megosztó királykérdés kapcsán a tanulmány alapvetően két kérdésre keres választ. Egyrészt arra, hogy milyen szerepet játszott az egyetemi ifjúság IV. Károly király második visszatérési kísérletének meghiúsításában (szervezetek, helytállás, áldozatok), másrészt pedig arra, miként osztotta meg a királykérdés megítélése az egyetemi ifjúságot a későbbiek folyamán.

  • Püski Levente :

    A két világháború közötti időszakban a magyar közvélemény számára megvolt a lehetősége annak, hogy figyelemmel kísérje a törvényhozás működését. Ennek nyilvánosságát alapvetően kétféle módon biztosították. Egyrészt a parlamenti kiadványok – naplók és irományok – révén, másrészt a korabeli sajtón keresztül. A tanulmány előbb azt mutatja be, hogyan készültek a parlament kiadványai és azok milyen forrásértékkel bírnak. Azután részletesen elemzi a sajtó és a törvényhozás viszonyát. A sajtó fontos és egyes területeken pótolhatatlan információs forrást jelentett a közvélemény számára, s a nagy politikai napilapok maguk is intenzív kapcsolatokat alakítottak ki a pártok parlamenti frakcióival. A tanulmány külön kitér arra, hogy a parlament házszabályai milyen előírásokat tartalmaztak a sajtó számára és azok hogyan érvényesültek a gyakorlatban. Ennek kapcsán azt is megvizsgálja, hogy a kormányzat és az ellenzéki pártok sajtóhoz való viszonya milyen területeken mutat hasonlóságokat és eltéréseket.

  • Laczó Ferenc :
    A válságtudat történetisége [149.69 kB - PDF]EPA-00995-00027-0050

    Az 1930-as és korai 1940-es évek drasztikus történeti változásainak magyar zsidó recepcióját (Európa nácikkal szövetséges részében ugyancsak szokatlan módon) néhány egészen 1944 elejéig, azaz még a népirtás Magyarországtól északra és keletre történő végrehajtásával párhuzamosan is megjelenő forrás tükrében is vizsgálhatjuk. Miközben a Horthy-rezsim zsidóellenes politikája az 1930-as évek végétől egyre drasztikusabb és brutálisabb formát öltött, az elnyomás nem vált totálissá, így (a cenzurális viszonyok figyelembe vétele mellett) magyar zsidó tudósok szinte az 1944-es katasztrófa előtti utolsó pillanatokig publikálhatták a kortárs folyamatokat leírni és értelmezni próbáló írásaikat. Tanulmányom lapjain egyrészt annak kívánok utánajárni, hogy miképpen mutatták be és értékelték korukat az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat (IMIT) 1929 és 1943 között minden évben megjelent évkönyvének a magyar zsidó tudományos elithez tartozó szerzői? Másrészt azt kutatom, hogy az IMIT évkönyvekben publikálók hogyan tudósítottak a Németországban, majd a terjeszkedő Harmadik Birodalom által ellenőrzött területeken zajló eseményekről és miként értelmezték azokat? Célom tehát a magyar zsidó társadalom egy viszonylag szűk, a magyar zsidóság és a humán tudományok iránt egyaránt elkötelezett elitjének orgánumában közölt, a gazdasági világválságtól az európai népirtás idejéig született jelenkor-értelmezések végigkövetése, mely a magyar zsidóság sorsa szempontjából döntőnek bizonyuló német fejleményeket különállóan is szemügyre veszi. Céljából kifolyólag analízisem gyakran fogja idézni a zsidóság világkörüli sorsában bekövetkezett fejleményekről tudósító éves riportokat, de az IMIT tizenöt évkönyvében megjelent közel 200 tanulmány mindegyikének figyelembe vételén alapul. Reményeim szerint ezen írások elemzése a kor magyar zsidó elitjének interpretációs közösségként való jobb megismeréséhez és megértéséhez is hozzájárulhat.

Diplomácia a Kádár-korszakban

  • Pierre Bouillon :

    A francia-magyar kapcsolatok nem tartoznak a legismertebb témakörök közé. Soha nem volt magától értetődő, hogy a németajkú világ vonzáskörében elhelyezkedő Magyarország és Franciaország között, erős kapocs alakuljon ki. Pedig kölcsönös és tartós erőfeszítések paradox módon éppen akkor történtek Párizs és Budapest viszonyában, amikor úgy tűnt, a feltételek legkevésbé adottak ehhez a párbeszédhez. Éppen a hidegháború idején, amikor a Vasfüggöny, a rivális szövetségek, valamint az eltérő politikai berendezkedés egyaránt elválasztották a két országot egymástól, alakultak ki közöttük tartós kapcsolatok. Pontosabban az enyhülés idején, az 1960-as évtized közepétől az 1970-es évekig terjedő időszakban, amikor egyes államok a két blokk közötti politikai és gazdasági kapcsolatok előmozdítására tettek erőfeszítéseket. Franciaország esetében De Gaulle politikája adott ösztönzést a Szovjetunióval, Lengyelországgal és Romániával, sőt a Magyarországgal való viszony javítására is. A tanulmány megkísérli meghatározni azon tényezőket, amelyek hozzájárultak a közép-európai országok képének kialakításához a francia diplomáciai és politikai körökben, egy olyan időszakban, amikor az enyhülés még nem bontakozott ki. A francia-magyar párbeszéd feltételeinek vizsgálata során előbb a múltból örökölt reprezentációkat veszi szemügyre, majd rátér ezek korrekciójának céljával kialakított magatartásra, s végül beszél arról a fejlődésről, amely előtt az 1968 tavaszán létrejött két magas szintű találkozó nyitotta meg az utat. A francia-magyar párbeszéd elmélyítésének feltételei nem voltak éppen a legkedvezőbbek ebben az időben. A Franciaország és Magyarország közti kapcsolatokat nem táplálta kulturális vagy történelmi örökség, ellenkezőleg, súlyosan terhelte a múlt. Az a tény, hogy a két fél kölcsönösen nem ismerte egymást mindazonáltal lehetőséget kínált e probléma orvoslására. Törekvésük eleinte arra irányult, hogy felélesszenek egy eredetileg gyenge kapcsolatot, melyet teljesen szétzúzott a hidegháború. Így a partnerek konstruktív magatartást alakítottak ki egymás irányában. E folyamat következő szakaszát jelentette a magas szintű látogatás 1968-ban, amikor is magyarországi reformok bevezetése különösen érdekelte a franciákat. E reformok azonban nem voltak a keleti blokkban egyedülállók: a Prágai Tavasz hasonló fejleményei aggodalmat keltettek a Szovjetunióban. A nemzetközi politika így újfent beleavatkozott a francia-magyar kapcsolatok fejlődésébe, s Csehszlovákia megszállása ismét romlásukhoz vezetett.

  • Kecskés D. Gusztáv :

    A szerző francia és magyar külügyi dokumentumok, valamint a rendelkezésre álló szakirodalom alapján azt vizsgálja, hogy milyen volt Franciaország és a kelet-közép-európai térség viszonya Georges Pompidou köztársasági elnökségének időszakában. A francia külpolitika számára az európai szocialista országok közt de Gaulle idején kialakított prioritási rend lényegében fennmaradt. Legfontosabb partnerének továbbra is a Szovjetuniót tekintette. Ennél kisebb, de még érzékelhető figyelmet kapott Lengyelország, Románia és – az 1968-as csehszlovákiai események nyomán – Jugoszlávia. A régió többi országa, köztük a szovjet tábor államai közül a francia megítélés szerint is legnyitottabb és „legliberálisabb” Magyarország iránt viszont alig mutatott érdeklődést a párizsi külügyi adminisztráció. A vizsgált időszakban Franciaország gazdasági és politikai jelenléte a térség államainak erőteljes közeledési szándékai ellenére érezhetően csökkent. A német „Ostpolitik” hatása viszont egyre erősebben érződött Kelet-Közép-Európában is. Bár a „német előretörés” a francia külügyet kezdettől fogva zavarta, Párizs mégsem érezte magát ösztönözve, hogy lényegileg módosítsa Kelet-Közép-Európa politikáját. Maguk a kelet-közép-európai országok is előnyösebbnek tartották a maguk számára az NSZK gazdasági befolyásának kiegyensúlyozását. A francia kormányzat aktivizálására irányuló erőfeszítéseik azonban igen csekély eredménnyel jártak.

  • Mitrovits Miklós :

    1956 októbere után új szakasz kezdődött a lengyel-magyar kapcsolatokban is. Egyfelől a desztalinizáció korszakában a szocialista országok közötti kapcsolatrendszerben egy minőségileg új szakasz indult el, többek között javultak a KGST és a Varsói Szerződés keretein belül a kétoldalú – elsősorban gazdasági – együttműködések lehetőségei, a közvetlen szovjet befolyás csökkent, illetve átalakult; másfelől az eltérő lengyelországi és magyarországi politikai változások mindkét országban új irányt szabtak a belpolitikában, amelyek sokszor érdekkülönbségekhez vezettek a külkapcsolatokban. A tanulmány a lengyel és a magyar levéltári források alapján azokra a vitás kérdésekre mutat rá, amely feszültséget okozott a két szövetséges állam kapcsolataiban. Jelen írás két kulcskérdést tárgyal. Az egyik az 1956-os események és politikai következményeinek eltérő megítélése; a másik a hatvanas években az NSZK-hoz viszony, illetve a nyugati gazdasági környezethez való alkalmazkodás szükségességének eltérő megítélése, felfogása. Mindkét kérdés esetében kimutatható, hogy eltérő belpolitikai, illetve legitimációs érvekkel jelentős feszültség keletkezett a hivatalosan baráti és szövetséges országok között, vagyis a kormányzó kommunista pártok által „nemzeti érdekként” felfogott ügyek képviselete bizonyos esetekben fontosabb volt a szocialista tábor egységénél.

  • S. Novotny Júlis :
    Munkahelyi rendszerváltás alulról [94.89 kB - PDF]EPA-00995-00027-0090

    2008-ban a Magyar Történelmi Társulat az ELTE Bölcsészettudományi Kara Történeti Intézetével, az MTA Történettudományi Intézetével, az MTA Politikai Tudományok Intézetével, a Politikatörténeti Intézettel és az 1956-os Intézettel közös pályázatot hirdetett a rendszerváltás történetéről – a 20 éves évforduló alkalmából. A bírálóbizottság III. díjjal jutalmazta S. Novotny Júlia Munkahelyi rendszerváltás alulról. Visszaemlékezés dokumentumokkal című munkáját, ami a Nemzetközi Előkészítő Intézetben (később Kodolányi János Magyar nyelvi Előkészítő Intézet) 1990 és 1994 közt lezajlott eseményeket mutatja be. Ennek rövidített változatát adjuk közre a dokumentumok (levelek, jegyzőkönyvek és pályázati felhívások, valamint a sajtóban megjelent írások) nélkül.

Források

  • Takács Tibor :
    „Mert megijednivaló most már nincs” [160.29 kB - PDF]EPA-00995-00027-0100

    1957. február 17-én Kádár János beszédet mondott a Magyar Szocialista Munkáspárt Pest megyei nagyaktíva-ülésén. Ennek az adott különös jelentőséget, hogy Kádár 1955 májusától 1956 júliusáig az MDP Pest Megyei Bizottságának volt az első titkára, és távozása után a megürülő pozíciót a forradalom kitöréséig már nem töltötték be. A beszédet az előadó személye sem tette országos jelentőségű eseménnyé, és a felszólalás szövege sem vált a kádári opus részévé. Kádár, mint azt maga is jelezte, nem vetett fel „szenzációsan új kérdéseket” – beszédének történeti jelentőségét azonban éppen a viszonylagos jelentéktelensége adja. Az tudható meg belőle és általa, hogy a pártelnök miként viselkedett a párt belső köreiben, hogy, például, ebben a közegben előszeretettel használt személyeskedő és cinikus megjegyzéseket. Az elhangzott – és lejegyzett – szavaiból kitűnnek Kádár János politikusi személyiségének meghatározó vonásai: a karakánság és a „prolis” csibészség látszata valamint összekacsintás a „magunkfajtával”, jelesül a pártbürokráciával. Az aktívaülés jellegéből adódóan a hozzászólásban Pest megyei vonatkozású ügyek is előkerültek, így a pártelnök élesen kritizálta a helyi vezetést a pártépítő munka elégtelensége, a konkrét szervező tevékenység hiánya, és bizonyos esetekben, például a dabasi járási párttitkár, Biksza Miklós meggyilkolását követő megtorlás kapcsán, a megyei pártbizottság erélytelen fellépésének elmaradása miatt. A beszéd nagy része azonban országos kérdésekkel foglalkozott, így többek között az 1956. októberi események ellenforradalomként való sulykolásának fontosságával, ezzel összefüggésben a kádári vezetés és maga Kádár János helyének kijelölésére irányuló törekvésekkel, vagy a magyar–jugoszláv viszonyt terhelő problémákkal. A szöveg jól mutatja, hogy 1957 elején a vezetés – különböző tényezők hatására – feladta a kétfrontos küzdelmet, és az „ellenforradalom” és a „revizionizmus” („nemzeti kommunizmus”) elleni harc érdekében visszafogta, legjobb esetben is elnapolta a „szektás” jelenségek elleni fellépést. A beszéd ebben a vonatkozásban az 1956. december 5-i párthatározatban megfogalmazott koncepció „áthangolásának”, és az 1957. február 26-i határozatnak az alsó- és középszintű káderek és pártaktivisták körében történő előkészítésének a dokumentuma.

  • Szemle [82.52 kB - PDF]EPA-00995-00027-0110

E számunk szerzői:

Kerepeszki Róbert történész, PhD, egyetemi tanársegéd, Debreceni Egyetem, Történelmi Intézet
Bouillon, Pierre doktorandusz hallgató, Panthéon-Sorbonne Egyetem, Párizs (I), jelenkori történelem szak
Kecskés D. Gusztáv történész, PhD, tudományos főmunkatárs, MTA Történettudományi Intézet
Laczó Ferenc történész, PhD, tudományos munkatárs, Imre Kertész Kolleg, Jena
Mitrovits Miklós történész, PhD, tudományos munkatárs, Politikatörténeti Intézet
Paár Ádám történész, doktorandusz hallgató (ELTE BTK Történelemtudományok Doktori Iskola Társadalom- és Gazdaságtörténeti Doktori Program)
Püski Levente történész, PhD, egyetemi docens
S. Novotny Júlia ny. egyetemi adjunktus, dr.univ.
Sipos Péter a történettudomány doktora, tudományos főtanácsadó, MTA TTI
Szécsényi András gyűjteményvezető, Holokauszt Emlékközpont
Takács Tibor történész, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára