stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



A székely népviselet mint összetett jelrendszer

Gazda Klára: A székely népviselet. Budapest 1998. 211 lap

 A székely népviselet az Akadémiai Kiadó Néprajzi Tanulmányok című sorozatában jelent meg. A kötetet Kisbán Eszter és Flórián Mária lektorálta.

A Székelyföld a történelmi hét székely székből szerveződő történeti nagytáj Erdélyben. Lakossága hajdani kiváltsága büszke tudatában termeli ki azokat a szimbólumokat, amelyek által ez a specifikus kultúra reprezentálja magát.

Gazda Klára így határozza meg célkitűzését, egyben kutatási szempontját: „Jelen tanulmány a Székelyföld lakóinak ruházkodási szokásait történeti alakulásukban kívánja megközelíteni” (11). A könyv a székely nép hagyományos viseletét tárja fel, azaz a múlt századi állapotokról beszél elsősorban. A viselet alakulását természeti, fizikai körülmények is befolyásolják. Ilyen meggondolásból vázolja fel a szerző a legelején azt a történeti-gazdasági-társadalmi kontextust, amely kitermelte a Székelyföld kultúrájának e jellegzetességeit.

A nemek eltérő ruházkodási igényeinek megfelelően a szerző két nagy fejezetet szentel az öltözködési szokások bemutatásának. Minden misztikus szándék nélkül 100–100 oldalnyira tagolja könyvét. Az első fejezet az újdonságok iránt fogékonyabb nők öltözködését vizsgálja, a második pedig az öltözködésben szerényebb, konzervatívabb férfiak viseletét tárja fel.

A mai köztudat a székely viseletet a manuálisan előállított ruhadarabokkal azonosítja. A házi termelésre berendezkedő székely gazdaságra jellemző volt a ruházkodásbeli önellátás, de ez egyáltalán nem volt kizárólagos jellegű. Ezt bizonyítják a korabeli írott források. Gazda Klára is ezekre támaszkodik, ez már a kötet elején lévő módszertani problémafelvetésből is kiderül. A szerző óriási adatbázist használ: „[a kötet] a szórványos XVII. századi, azelőtti és a szintén hézagos XVIII–XIX. századi szépirodalmi, publicisztikai, ikonográfiai forrásokat, valamint a téma eddigi néprajzi feldolgozásait szótörténeti és ipartörténeti információkkal, terepgyűjtésekkel, továbbá a múzeumi anyag bevonásával újraelemzi. Az egymást kölcsönösen értelmező források sorát hasznosan egészítik ki jogi természetű kéziratok: panaszlevelek, osztálylevelek, tanúvallomások, végrendeletek, inventáriumok, bérszerződések, de mindenekelőtt a hozománylevelek” (12–13).

Mi derül ki a korabeli forrásokból?

A múlt századi női viselet ingből, rávett bő- vagy selyemmellényből és kurtiból, bő rokolyából és előtte kötényből, télen zekéből vagy bundából, csizmából és fejrevalóból állt. A székely asszonyok mindig követendő mintának tartották a felsőbb osztályok öltözetét. A hatalmi pozíció óhaja, a divatos ruhák megszerzésének igénye a mozgatórugója a női ruhatáron belül történő változásoknak.

A férfiak viselete (ing, mellény, harisnya, zeke, kalap, csizma) hagyományosabbnak, statikusabbnak mondható. A hatalom képviselői beavatkozásaikkal a székely férfiak viseletét a katonai szolgálatnak megfelelően módosították. Ugyanakkor a férfi ruhatár nem igényli a halmozást, egyedül a váltóruhát kívánja meg. Láthatjuk, az írott források a viseletre elsősorban mint tárgykategóriára utalnak.

Gazda Klára kutatói álláspontja új nézőpontok megjelenését jelenti a magyar néprajzi kutatástörténetben. Az egyes népcsoportok viselete többféle szempontból is megközelíthető, mert számos tényező függvénye.

Gazda Klára elméletének újszerűsége abban áll, hogy a viseletet a maga komplex funkciórendszerével együtt mutatja be. A könyvben a szerző arra is kitér, hogy milyen többletjelentéssel, szimbolikus tartalommal látja el a kultúra e tárgyelemeket.

Először is a viseletdarabokat funkció szerint három csoportra tagolja, megkülönböztetve a hétköznapi, az ünnepi és a rituális viseletet. Ez a felosztás nem jelent szigorú határokat, merev skatulyázást. Számos példával illusztrálja a csoportok közötti átjárhatóságot. A gyolcsrokolya a 17–18. századi ünnepi, egyben rituális funkcióját elveszti (alsószoknyává, viselővé szorul vissza). Ami a lábbelit illeti, a nemesek karmazsinból készült magas szárú csizmát hordtak, a periférián lévő parasztoknak, jobbágyoknak csak a durva bőrből, primitív technikával előállított bocskor járt. Csíkszentgyörgyön a nemesi családok utódjai hosszabb, a jobbágyrendűek pedig rövidebb rokolyában jártak. Az anyag szövése, a szálcsoportok egymáshoz viszonyított sűrűsége az egyén táji hovatartozását jelzi. Háromszéken a kettős szövés volt elterjedtebb, míg a csíkiakat az egyes szövésű szoknyájukról lehetett megismerni.

Az öltözeti elemek jelszerűsége a ruhatiltó rendeletekből is kiderül, amelyek korlátozták a megfelelő öltözeti darabok viseletét. Például az 1683-as országgyűlés tiltotta, hogy a parasztok selymet, csizmát, finom posztóneműt öltsenek magukra: „hordjanak a maguk módja szerint való köntösöket” (37).

Csíkban csak a katonarenden élők viselhettek hófehér kendőt, a jobbágyrenden élőknek csak háziszőttes kockás dukált. A szabás és díszítés részletei az életkor jeleként szolgálhattak a jelrendszert értő és ismerő közösség számára. A szoknya színe alapján mintegy tízéves periódusokra tagolták az emberi életet. A kisleánynak rózsaszínű viselet, a nagyleánynak élénkpiros, tűz színű viselet járt. Az első gyerek megszületése után a menyecske zöld színűre cserélte ruháját, és ahogy az emberi élet haladt az öregkor, a halál felé, egyre sötétebb árnyalatú színek következtek.

Az öltözetet meghatározta az alkalom is. A rituális eseményekre a legelőkelőbb, legdíszesebb ruhadarabot illett felölteni. Az egyház a maga fölérendeltségével bizonyos normákat írt elő az öltözködéskultúra területén. Böjtben a leányok is kötelesek voltak levetni az élénk színű szoknyákat, és sötétebbekkel váltották fel.

A hagyományos világban a viselet egyben az egyén számára előírt viselkedésformát is jelentette, melyet az egyénnek szigorúan szem előtt kellett tartania, ha nem akart a közösség szigorú erkölcsrendszerébe ütközni. A szokás megszegőjét a közösség a tettlegességtől a megszólásig különböző módon büntethette. A harisnya zsinórozásának színe a szabad székelyek kiváltságának jele volt. Aki méltatlanul viselte, arról nyilvánosan leszakították. A kétes erkölcsű leányt a templom előtt fosztották meg a pártájától. Akinek pántlikája hosszabb volt a szoknyájánál, arról azt tartották, hogy férjhez akar menni. Aki igen félrecsapta a kalapját, azt büszkének minősítették.

Példák sokaságával bizonyítja a szerző álláspontját, hogy a viselet rendszerén belül minden elemnek jelentéshordozó funkciója van. A mai ember számára ezek a jelek fölöttébb bonyolultnak, érthetetlennek, logikátlannak tűnhetnek, viszont a zárt társadalom számon tartja a hosszú fejlődés nyomán kialakított törvényeket.

Gazda Klára könyve a rendkívül sokoldalú bemutatás során az egyes ruhadarabok hiedelemhátterére is kitér. A meztelenségnek például gonoszűző és termékenységvarázsló szerepet tulajdonítottak. Az archaikus gondolkodás szerint az ember mágikusan befolyásolható azokon a ruhadarabokon keresztül, amelyek közvetlenül érintkeznek a testével. A menyasszonytól kapott vőlegényinget a férj félretette, hogy benne temessék el, mert a túlvilágon esküvői ruhadarabjukról ismerik fel egymást a házasok.

A könyv utolsó fejezete a polgárosodó környezetben zajló „kivetkőzés” folyamatát követi nyomon. Az ipari forradalom a Székelyföldön is szükségtelenné tette a háziipari termelést. A gyári ipar termékei olcsóbban beszerezhetőek és könnyebben moshatóak voltak, mint a hagyományos módon előállított ruhadarabok. Az üzleti áruk megvásárlásával egy időben szűntek meg a közösség tradicionálisan kialakított formái is. „Ennek az ember és tárgy közé ékelődő elidegenedési folyamatnak az észlelése, továbbá az esztétikai kvalitásokat is felmutató és közösségi identitást is hordozó tárgyi (és szellemi) világ eltűnésének tapasztalása egyes értelmiségiekben riadalmat keltett” – írja Gazda Klára (175). Az értelmiségiek szent kötelességüknek érzik megmenteni, felújítani, ugyanakkor össztársadalmivá tenni e kihalófélben levő kulturális értéket.

Hogyan viszonyul a folklorizmus termelte „székelyruha” a hagyományos viselethez? – teszi fel a kérdést a könyv szerzője. Az értelmiség egyértelműen pozitív értéktartalommal ruházza fel a székely népviseletet: az „idegen”, a „céda” boltival szemben a munka, a szorgalom, a tisztaság, a megmaradás erkölcsét jelképezi. A hagyományos értékrendszer módosulásával az öltözetdarabok elvesztik szimbolikus jelentésüket. A hajdani összetett jelrendszer a 20. században megszűnik, a viselet egyre inkább csak az etnikai identitás kifejezésére szolgál.

A könyv utolsó fejezete kijelöli a székely viselet helyét az erdélyi, valamint a magyar viseletek körében. Gazda Klára munkája jelentős alkotás nyelvjárási, dialektológiai szempontból is, mert ma már archaizmusnak számító mesterségneveket sorol fel. A jobb megértés kedvéért talán szerencsésebb lett volna a képmellékletet közvetlenül a folyószövegbe illeszteni, de az már az olvasói alaposságon múlik, hogy hátralapoz-e a megfelelő helyre, ahol a képi utalás található.

Gazda Klára könyve monografikus igényű bemutatás. Ennek előnyei: információgazdagság, a téma árnyalt, sokoldalú bemutatása és a korábbi kutatási eredmények feldolgozása.

Gazda Andrea

 


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret