stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



A társadalmi tér mint történeti téma

Gyáni Gábor: Az utca és a szalon. Társadalmi térhasználat Budapesten, 1870–1940.
Bp. 1998. Második kiadás, 1999. 216 lap

 Az erdélyi olvasó számára meglehetősen szokatlan természetű tudományos vizsgálódás ismertetését több szempontból is indokoltnak tartjuk. A nemzetközileg ismert és elismert szerző témaválasztása, forráskezelése, kutatási módszere a magyarországi szakberkekben kiemelt figyelmet keltett, ugyanakkor a mű egy éven belüli második kiadása a közönségsikert is szemlélteti.

Gyáni Gábor 1950-ben született, kandidátus, az MTA doktora, a Történettudományi Intézet munkatársa. Már pályája kezdetén érdeklődése az új témák és az új módszerek felé fordult, tudományos mentorai közül elég, ha Ránki György, Vörös Károly vagy Hanák Péter nevét említjük. Az 1980-as évek külföldi tanulmányútjai, nemzetközi konferenciákon való részvétele lehetővé tette számára, hogy behatóan megismerje főleg az angolszász társadalomtörténeti és várostörténeti szakirodalmat, illetve kamatoztassa tapasztalatait. (Elsősorban, Gyáni Gábor: Család, háztartás és városi cselédség. Bp. 1983.) A cselédség problematikáját tágabb kontextusba helyezve, a polgári család, a háztartás kérdéskörével szoros összefüggésben, sokoldalúan vizsgálta. Az antropológiai szemléletet, az Alltagsgeschichte eredményeit, a mikrotörténet módszereit a kilencvenes évek közepén megjelent könyvében alkalmazta először következetesen (Hétköznapi Budapest. Nagyvárosi élet a századfordulón. Bp. 1995). Külföldi szakirodalombeli jártasságát Gyáni nemcsak a saját kutatásaiban használta fel, hanem egyetemi oktatói minőségében, valamint szöveggyűjtemények, tanulmánykötetek révén jelentős mértékben hozzájárult azok magyarországi népszerűsítéséhez is. (Pl. Gyáni Gábor: A várostörténetírás új irányzata [A New Urban History]. Történelmi Szemle 1978. 3. sz.; Uő: Az új történetírás jelensége. Világtörténet 1986. 3–4; Uő [szerk.]: A modern város történeti dilemmái. Debrecen 1995.) Mindezek mellett makroszintű kutatásait, a strukturalista módszerek használatát nem adta fel, erről tanúskodik legutóbbi munkája: Magyarország története a Horthy korban, mely egy társadalomtörténeti tankönyv részeként látott napvilágot (Gyáni Gábor–Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Bp. 1998).

A szerző könyve tárgyaként a mindennapi élet historikumát jelöli meg, a tanulmányláncolatban az átlagember életének tényeire, a viselkedését irányító normákra, erkölcsi meggyőződésére összpontosítva. Olyan megközelítésekre törekszik, melyek lényege, hogy a történész a múltbéli események és folyamatok szubjektív átélésének tényeit kutatja és értelmezi.

Az új történészirányzatok magyarországi receptálása még eléggé a kezdetén tart: a mindennapi élet története egyre kedveltebb kutatási témává vált ugyan, de többnyire megrekedt a narratív szinten. Gyáni értekezése joggal sorolható az úttörő munkák közé, hiszen az első kísérlet arra, hogy a fizikai tér társadalmi vizsgálata során érvényesítse a mikrotörténeti historikus szemléletmódot a nagyvárosi társadalom elemzésében. Gyáni szakít azzal a szokványos történészgyakorlattal, amely az életmód merőben leíró taglalását részesíti előnyben, és a mindennapi élet fogalmát analitikus kategóriaként fogja fel. A társadalmi tér használata kapcsán leszögezi, hogy többről van szó, mint amit az „életmód” kifejezés sugall, ezért helyette az „életvilág” terminust alkalmazza.

A kötet olyan esettanulmányokat tartalmaz, amelyek érvénye túlmutat az egyediségén, és általános érvényű következtetések levonására alkalmasak. Elemzései során következetesen és meggyőzően használja az analógia és a párhuzamba állítás módszerét, gyakran hivatkozik Párizs, London, Berlin, Bécs, illetve amerikai városok urbanizációs folyamataira, a nyugati modernizáció kísérőjelenségeire. A szerző nagy gondot fordít a vizsgálatban alkalmazott fogalmak pontos definíciójára, lenyűgöző a forráskritikai elemzése.

Bőségesen használja a hagyományos történeti kútfőket (elöljárósági jegyzőkönyvek, statisztikai adatok, általános munkák), azonban sikerül megvalósítania a személytelen források új szempontú interpretációját, és ezeket sokrétű összefüggésbe helyezi. Elsősorban a 19. századi vizsgálatnál sikerrel kamatoztatja a kevésbé szokványos forrásokat is: illemkódexek, házbérjövedelmi bevallások, háztartási kézikönyvek, lakásleltárak, telekkönyvi betétek. Kétségtelen, hogy a vizsgálati szempontjainak leginkább megfelelő forrás a napló. E tekintetben Gyáni igen szerencsés helyzetben volt, használhatta Táncsics Eszter és Csorba Géza közösen vezetett naplóját (Táncsics Eszter és Csorba Géza naplója. Vál., szerk. és bev. Buza Péter. Bp. 1994), mely a fiatal házaspár vallomásértékű megnyilatkozásait tartalmazza, többek között a városhoz való viszonyulásukról is. A kötet második része már leíróbb jellegű, forrásbázisa kevésbé színes. Érzékelhető olyan nem levéltári anyag hiánya, mint a sajtó, fényképgyűjtemények, dokumentumfilmek, önéletrajzok, szépirodalmi munkák – melyek kellő forráskritikával hasznosnak bizonyulhattak volna.

A bevezetőnek szánt első oldalakon a már említett új történeti irányzatok neves képviselőinek koncepcióiról, az eltérő és a hasonló véleményekről, a nemzetközi elméleti vitákról olvashatunk. Gyáni lényegretörően és világosan exponálja a fő vitakérdéseket, ugyanakkor jellemzi a mindennapi élettel kapcsolatos szerteágazó történeti irodalmat.

Az értekezés első része a köztérrel és annak használóival foglalkozik. A múlt század második felében kibontakozó modernizációs folyamat vizsgálatakor arra keresi a választ, hogy a nyilvánosság átalakulásának milyen történeti szakaszai, külső formái voltak, illetőleg, hogy mi ment végbe eközben az emberek fejében. Teszi mindezt a kortársak – többek között Engels, E.A. Poe, Balzac, Baudelaire – megfigyelései, önelemzései alapján. Rámutat a magán- és a közszféra egyre hangsúlyozottabb elkülönülésére, valamint Budapest sajátos helyzetére e tekintetben.

Az ünneplések és a nemi szegregáció példáin keresztül érzékletesen szemléltet egy 19. századi fejleményt: az elütő térhasználati szokások miként konstruálják a társadalmi tagoltságot. Igen tanulságos a különböző forrástípusok egybevetése és a történelmi párhuzam használata a köztér fogalmának rekonstruálásakor. Esettanulmány keretében vizsgálja, hogyan hatott a születő nagyváros átalakuló nyilvánossága a benne élőkre. A már említett naplójegyzeteket használva Gyáni éles szemmel találja meg és elemzi az e szempontból releváns mondatokat, s fedi fel, hogyan keresték és csodálták meg az újonnan emelt monumentális épületeket, hogyan érzékelték ezeken keresztül Budapest modern nagyvárossá alakulását.

Jól körvonalazza a hétköznap és az ünnep látványosságait, a különböző „színjátékokat”, amelyeknek a fiatal házaspár passzív szemlélője volt. Rekonstruálja a Csorbáék kávéházlátogatási szokásait, lényeges elemekkel pótolva a fővárosi kávéházi életről alkotott képet, rendkívül értékes forrásanyaga kevésbé általánosítható, ugyanis legalább három nem szokványos személyi vonást visel magán: Táncsics Mihály lányáról és vejéről van szó, akik gyermektelenek és kevésbé vallásosak.

Ugyancsak szemléletesen mutatja be a sétányok, parkok használatában a kisajátítás és megosztás taktikáját, a norma, értékrend és valóság szövevényét, mely magában foglalta a hatósági szabályzat és a lakossági viselkedés spontaneitását.

A munkásmegmozdulások eseményeinek teljesen új ábrázolásával találkozunk a „vérvörös csütörtök” koreográfiáját tárgyaló részben. A zavargások topográfiáját vizsgálva Gyáni sikeresen rekonstruálta, miként sajátítja ki a tömeg a város köztereit és utcáit saját politikai céljainak érdekében. A fentebb ismertetett problematikában sikerült a szerzőnek a legteljesebb mértékben megvalósítani azt a célkitűzését, hogy az élményeken és tapasztalatokon keresztül mutassa be a modern nagyváros be- és elfogadását, „elsajátítását” a kortársak által.

Magyarországi szakmai bírálója (Bácskai Vera: Az újdonság ígérete és buktatói. BUKSZ 1999. nyár, 169–173.) többek között azt rója fel a szerzőnek, hogy az utca mindennapi életéről a kötetben alig esik szó, holott a címben igencsak hangsúlyosan jelenik meg az „utca” szó. Bácskai Vera továbbá azért bírálja Gyánit, hogy maradéktalanul elfogadja Richard Senett elméletét (Richard Senett: A közéleti ember bukása. Bp. 1998), miszerint a nagyvárosi ember csupán passzív szemlélődő volt. A kritika szerzője rámutat arra, hogy a korabeli polgár aktorként, önmaga megmutatójaként is részt vett a közéletben. Sőt ezen túlmutatva Bácskai megállapítja, hogy egy prekoncepcióval állunk szemben, mely „szelektálásra ösztönöz, az azzal összhangban levő gondolatok, mentalitás túlhangsúlyozására, az annak ellentmondó vagy e szempontból elhanyagolható nézetek háttérbe szorításával vagy figyelmen kívül hagyásával” (Bácskai: uo.).

A könyv második része a magánszféra, a lakásviszonyok tematikájával foglalkozik, melynek vizsgálatát kiterjeszti a két háború közötti időszakra is. A szerző figyelmének középpontjába a köztér ellenpárjaként megjelenő „otthon” kerül, melynek bemutatását differenciáltan végzi el: részletesen kitér a nyomortelepek, szükséglakások és a szakképzett munkásság lakáskörülményeinek különbségeire, utóbbiak helyzetének fokozatos javulására. A középosztály intim életének vizsgálata esetében viszont a két korszak összekapcsolása megítélésünk szerint nem volt szerencsés, mivel a két korszakban mind a probléma módszertani megközelítése, mind a vizsgálatba bevontak köre eléggé eltérő. A források lenyűgözően széles skáláját felvonultatva, lakásalaprajzokkal illusztrálva szemlélteti a pesti bérház egész univerzumát, olyan kérdéseket érintve, mint a lakások méretének összefüggése a házbér nagyságával, ez utóbbi aránya a tisztviselői fizetésekkel; a társadalmi érintkezés szabályai; a lakásmobilitás jelensége.

A dualizmus kori polgári lakásviszonyok vizsgálatát esettanulmányokra alapozva végzi, melyek a felső középosztály életvilágát tükrözik. Sikerrel vállalkozik sztereotípiák egész sorának cáfolására, bebizonyítva, hogy nemcsak és nem elsősorban az anyagi helyzet, hanem a foglalkozás, a társadalmi aspirációk, egyéni ízlés, a család létszáma és még sok más tényező játszott meghatározó szerepet e viszonylag homogén társadalmi kategórián belül is.

A fővárosi polgárság két világháború közti viszonyait taglaló fejezetet maga a szerző is csak vázlatnak minősíti; ez érzékelhető is a szerényebb forrásanyag és ezáltal a vizsgálati módszerek beszűkülése révén. Elemzése során főként az 1925., illetve 1930. évi budapesti lakásstatisztikákat használja, melyeket kiegészít ugyan személyes jellegű forrásokkal, de a rendelkezésére álló adatbázisból nem körvonalazódnak ki kellőképpen a középosztály lakásviszonyaiban beállt változások.

Amit a dualizmus korára vonatkozóan igen meggyőzően mutat be, az ebben a részben szűkszavúbbra sikeredik. Kevesebb figyelmet szentel a lakásszerkezetnek, a lakberendezés kicserélődésének, inkább a megnövekedett komfortra koncentrál. A polgári otthon vizsgálatából azt a helytálló következtetést vonja le, hogy az első világháború után megromlott a középosztály helyzete, ez a csoport mindinkább lemaradt a nagypolgárságtól. Nem nyomatékosítja viszont kellőképpen azt a tényt, hogy a lakásméretek csökkenése nem feltétlen lecsúszást jelentett. Meglátásunk szerint az igények, az egyéni ízlés is átalakult, és a harmincas években egy újabb középosztályi identitást kifejező lakáskultúra formálódását lehet nyomán követni.

A munkáslakásokról szóló, kiválóan dokumentált végső tanulmányban Gyáni arról értekezik, hogy milyen kihívások érték a múltban a társadalmat a lakhatás biztosításának oldaláról, és hogyan, illetőleg milyen mértékben volt képes e kihívásoknak megfelelni a korabeli budapesti munkástársadalom. Szól a Nagykörúttól kifele eső proletár bérkaszárnyák elterjedéséről, a munkásság térbeli eloszlásáról, a lakbérek alakulásáról. Megállapítja, hogy a nyomortanyákra jellemző túlzsúfolt lakásmód nem a gyermekek sokaságának, sőt nem is a több generáció együttélésének volt tulajdonítható, hanem ezt a nagyszámú al- és ágybérlő állandó jelenléte idézte elő. Kimutatja, hogy a munkásság bizonyos csoportjai közti különbségek a lakásviszonyokban is tükröződtek, különösen nagyok az eltérések a lakások különbözése tekintetében.

Összességében megállapítható, hogy a szerző jórészt elérte kitűzött célját. Könyve átfogó képet nyújt arról, hogy használat közben, annak eredményeként hogyan jött létre a tér fogalma, ami megszabja, hogy a köztér vagy a magánélet tere kiknek mire szolgálhat napi életükben. A gyerekcipőben járó kutatások okán a szerző nem törekedett kielégítő megoldások kidolgozására. Ő maga így fogalmaz: „A munka során az vezetett bennünket, hogy feltegyük a megfogalmazható kérdéseket, majd közülük választ adjunk azokra, melyek az áttekintett – többnyire levéltári – források nyomán megválaszolhatók.”

Gyáni Gábor könyvét tematikája, szemlélete, módszerei, új források újszerű értelmezése szempontjából nagy haszonnal forgathatják az erdélyi magyar történészek, sőt a szerző lenyűgöző stílusának, az illusztrációknak köszönhetően érdekfeszítő olvasmányt jelenthet minden – az újra fogékony – olvasó számára.

Gyarmati Zsolt


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret