stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Ilyés Szilárd-Zoltán

Vázlat egy tágabb szórvány fogalom kidolgozásához*

Az itt közreadott anyag egységes keretét adó tudományos tanácskozás szinte valamennyi felszólalója kitért arra, hogy mennyire problematikus maga a szórvány fogalma. Ez az előtanulmány kísérletet tesz arra, hogy a szórványt mint társadalmi kategóriát próbálja definiálni, és megvizsgálja, hogy a mai társadalmi térben ez milyen értelemben módosít(hat)ja mind a fogalomhasználat körét, mind a szórványkutatás figyelmének irányát.

Kétségtelen, hogy például a zsidó diaszpóra valami gyökeresen mást jelent(ett), és más konnotációs teret is nyit(ott) meg, mint az általunk használt szórvány kifejezés vagy akár a társadalomtörténet során általa számunkra megjeleníthetőnek vélt értelmek. Ezzel a megjegyzéssel korántsem akarom azt állítani, hogy a jövőben esetleg nem társíthatnánk a fogalomhoz olyan értelmeket, amelyek például a küldetéstudat bizonyos vonzataival gazdagíthatnák ezt, a mi esetünkben többnyire a hiány képzetét felidéző kifejezést – bár vannak fenntartásaim azt illetően, hogy egy ilyenfajta értelemmódosításra tett kísérlet, ha egyáltalán lehetséges, akkor milyen módon engedhető meg. Annál is inkább, mert mint majd később látni fogjuk, alapos okunk van feltételezni, hogy a mi szórvány fogalmunknak szoros összefüggései vannak a társadalomszervezés és általa közvetve a politikum kérdéskörével.

Még csak vázlatosan sem kívánom nyomon követni a szórvány fogalom értelemváltozásait; a fenti példával pusztán annyit akartam jelezni, hogy az általunk tanulmányozott jelenség leírását távolról sem teszi lehetővé a fogalom valamiféle etimologizáló vagy szellemtörténeti gyökereket feltáró meghatározása. Úgy gondolom, hogy csak akkor tudjuk a mi szemszögünkből helyesen érteni ezt a fogalmat, ha a használatát vesszük szemügyre. Megvizsgálva azt, hogy milyen társadalmi kategória és ezzel kapcsolatos jelenségegyüttes leírásánál használjuk a kifejezést, tisztázhatjuk annak értelmét is.

Egyszerűnek tűnhet, de valójában reménytelenül ellehetetlenítené értelmezési kísérletünket, ha pusztán mennyiségi kategóriaként próbálnánk megérteni a vizsgált kifejezést. Világos, hogy a társadalom egy kis részének a társadalom egészéhez viszonyított aránya önmagában semmit nem mond el a szórványban élők mivoltáról. Lehet bármennyire csekély lélekszámú egy közösség a társadalom egészéhez viszonyítva, ez még nem elegendő ahhoz, hogy a tagjait szórványban élőknek nevezzük. Természetesen nagy súllyal esik latba, hogy az adott közösségnek mi a differentia specificája, azaz melyek azok a meghatározó jegyek, amelyek kizárólag az adott közösségre mint közösségre jellemzőek.

Ezen a ponton tisztáznunk kell egy nagyon fontos kérdést, éspedig azt, hogy mennyire megalapozott az az általánosan elterjedt gyakorlat, miszerint a szórvány kifejezést jószerével egy behatárolható területen, a nemzeti kisebbségekhez tartozók bizonyos számarány alatti lélekszáma értelmében használják. Való igaz, hogy a nemrégiben még érvényes történelmi-eszmetörténeti kontextusban a csoportos azonosságtudat leglényegesebb tényezőinek a nemzeti azonosságtudat főbb összetevőit tartottuk/tartjuk: a nemzet nyelvét, a nemzeti alaptantervben elsajátítható és részben vagy töredékesen el is sajátított nemzeti-kulturális hagyományt, valamint a változó mértékben jelentőséggel bíró felekezeti hovatartozást. Egyszersmind ezek azok a tényezők, amelyek (tömeg)érzelmekben gyökerezettek lévén – a félreértések elkerülése végett megjegyzem, hogy itt  értéksemleges megállapítással éltem –, az erősebb és könnyebben kialakítható csoporttudat-konstituáló tényezők közé tartoznak.

A fenti megfontolások természetesen nem indokolják a fogalom ilyen jellegű szűkítését, különösen nem, ha lehetségesek – és tudjuk, hogy lehetségesek – más csoporttudat-konstituáló elemek, amelyek esetenként a fentiekhez hasonló, ha nem nagyobb súllyal esnek latba. Ennél tovább is mehetünk, és még megengedhető határesetként számba vehetjük azt az esetet is, amikor nem csoporttudatról, hanem egyéni azonosságtudatról van szó. Ezek szerint sarkítva mondhatjuk, hogy X mint társas lény szórványban van, vagy X egy egyszemélyes szórvány.

Az itt mondottakból kiderülhetett, hogy amikor szórványról beszélünk, akkor a társadalom egy (olykor túlnyomó részben) kisebbségben lévő részéről van szó, amely csoportos azonosságtudatának legalább egy lényeges eleme miatt különbözik az őt körülvevő többségtől. Ez viszont általában jellemző mindenféle kisebbségre. Mi az a megkülönböztető jegy, ami miatt indokolt egy bizonyos kisebbségben lévő csoportra alkalmazni a szórvány kifejezést?

Tegyünk kísérletet a fogalom meghatározására. Ezek szerint: szórványban élőnek tekinthetünk minden olyan embert, akinél (a legtágabban értett) társas lény (zoón politikon) mivoltának teljes körű megélése miatt egyfelől és a csoportos vagy egyéni azonosságtudat valamely lényegi összetevőjének magától értetődő otthonossága miatt másfelől, feszültséghelyzet áll elő. (Feszültséghelyzeten itt egy olyan döntéshelyzetbe kerülést értek, amely nem teszi lehetővé a tartós semlegességet, hanem viszonylag rövid időn belül egymást kizáró alternatívák valamelyike melletti döntésre kényszerít.)

Más szavakkal: valaki akkor tekinthető szórványban élőnek, ha csoportos vagy egyéni azonosságtudata valamely lényegi összetevőjének gyakorlása (pl. az anyanyelv használata, valamely meggyőződésének hangoztatása stb.) az illető életterét képező társadalom jelentős hányada számára nem magától értetődő. Természetesen nem egyetértésről van itt szó, hanem valamely gyakorlat társadalmi elfogadottságáról.

Ahhoz, hogy mindezeket jobban kifejthessük, tisztáznunk kell a meghatározásban szereplő kifejezéseket.

Mit is értünk a társas lény mivolt teljes körű megélésén?

Ha nem is fogadjuk el azt, hogy az ember per definitionem társas lény, akkor is egyet kell értenünk abban, hogy az ember azon igénye, hogy megossza magát másokkal (mind testileg, mind lelkileg), mára már olyan mélyen gyökerezik életünk élésének gyakorlatában, hogy annak figyelmen kívül hagyása az emberi valóság leírását egyszerűen lehetetlenné teszi. A jelen probléma szempontjából elég annyit leszögeznünk, hogy az ember társiassága olyan mértékben intézményesült, hogy az a civilizált ember életének szinte minden területére lényegi hatással van. A közösségi élet egy olyan sokrétű és finom szövetű hálót feltételez, amely egy sor informális és formális szabályon keresztül megszabja az emberi együttélés módozatait.

A görögök zoón politikonja megfelelően árnyalja a közösségben élő ember mivoltát. Eszerint minden eszes lény akkor tölti be a maga célját, ha a lehető legjobb élet élésére törekszik. Ennek a törekvésnek a terepe a politeia, a görögök esetében a városállam. Az ókori görögök még úgy tudták, hogy az emberi élet teljes körűen csak a maga egészséges, szétbonthatatlan egységében élhető meg. Számukra még magától értetődő volt, hogy teljes körű életet csak úgy lehet élni, ha az ember, képességeihez mérten, a közösség minden problémájával közvetlenül törődve él. A görög városállam intézményei gyakorlatilag ezt a célt szolgálták. Természetes, hogy az együttélés próbaköve a nyilvános vita, a polisz polgárai közötti kommunikáció, ahogy az is természetes, hogy ennek a kommunikációnak az alapja a közös nyelv, valamint az ennek segítségével kialakított közös kultúra. Erre a közös alapra támaszkodtak, ennek a kultúrának a közegében mozogtak, ennek az értelmezési közegében tudták megfogalmazni és megoldani problémáikat.

Mihelyt a modernitás eredményeképpen a közösség elsőrendű szerepe meggyengül, és helyét fokozatosan a szabad individuum veszi át, gyökeresen megváltozik magának a közösségiségnek a feltételrendszere. Ezt részben megelőzte, részben előkészítette a politikum leválása az immár erkölcsi tekintélyében megingott és a hitélet intézményes letéteményeseként számon tartott egyetemes egyházról. Ezzel párhuzamosan zajlott a nemzeti nyelvek és ezek nyomán a nemzeti kultúrák fokozatos térhódítása. Az életterek differenciálódási folyamatát nagymértékben gyorsította a természettudományos érdeklődés gyors térhódítása és magának a tudománynak a fokozatos dezintegrálódása. A folyamatot immár magát a modernitást is felszámoló technikai forradalom tetőzte be.

Mindezt azért volt fontos – ha mégoly vázlatosan is – felidéznünk, mert lényeges pontokon rávilágít az általunk tárgyalt probléma gyökerére. Tudniillik amíg a társadalmi élet egyfajta egyetemességéről és szerves egységéről beszélhettünk, addig a   mai értelemben vett szórványnak a fogalma fel sem merülhetett. Ahhoz, hogy a szórvány mint olyan problémává válhasson,  a tudás oly mértékű differenciálódása és ennek nyomán az egyetemes kultúráról leváló rész- és szubkultúrák kialakulása  szükségeltetett, amely aztán lehetővé te(he)tte egymástól döntő pontokon eltérő csoportos identitástudatok párhuzamos együttjelentkezését.

A ma társadalmának embere gyakorlatilag nagyfokú erőfeszítések árán sem igazán képes az őt érintő kérdésekkel kapcsolatos tudás kielégítő áttekintésére. Arra pedig végképp nem képes, hogy az ezekkel a kérdésekkel kapcsolatos problémákról vitában leszűrt következtetéseit a közvélemény elé vigye, és ott hatékonyan képviselhesse a saját érdekeit. Végső soron az alternatív „kultúrák” és ezzel összefüggésben az értékek és normák olyan fokú túlburjánzásával találja szemben magát, amelynek útvesztőjében egyre reménytelenebb eligazodnia. Az egységes értékrend és normarendszer hiányában, az értékek relativizálódásával, valamint a mindennapi életvitel felgyorsulásával a döntéshelyzetbe kerülő ember egyre hajlamosabb az érzelmeire hagyatkozni. Viselkedését a kritikátlan, tömegkonform attitűdök fogják meghatározni, védtelenné válik az előítéletekkel szemben. Mindez oda vezet, hogy azonosságtudata egyre szegényesebbé válik, míg végül néhány, végső soron érzelmekben gyökerező azonosságtudati tényező sajátként való elfogadására szorítkozik. Az eltömegesedésnek ez a melegágya eleve a számszerűségnek és a divatoknak kedvez. Függetlenül attól, hogy a különböző tudás- és képzettségi szinteken álló ember milyen igényeit próbálja kielégíteni, a beszűkült és egyneműsödött társadalmi térben a társas lény mivolt „teljes körű” megélése feltételrendszerét, lehetőségeit tekintve nagymértékben szűkössé válik. Közönséges megfogalmazásban, ahhoz, hogy valaki egy „társadalmi játékban” részt vehessen, kénytelen elfogadni az adott játék szabályait és szereplőit. Ezt pedig, a jelenség természetéből adódóan, mindig a számszerű többség fogja megszabni. Az itt vázolt korrajz talán riasztónak tűnik, ám a társadalom belső perspektíváiból megszokott, mondhatni otthonos képet mutat. A társas lény immár arra fog törekedni, hogy abban a szűkösségben is, ami ezt a társadalmi teret jellemzi, megtalálja azokat a közösségi létformákat, amelyekben otthon érzi magát.

Nem férhet kétség ahhoz, hogy egy, a képességeit gyümölcsöztetni kívánó ember – bármilyen képességekről is legyen szó – nem mondhat le arról, ami (saját belátása szerint) létének értelmét adja. Az élet értelmessé tétele pedig nagymértékben társadalmilag meghatározott; az adott társadalomban általánosan elfogadott értékek realizálásának függvénye. A historizmus, ha nem is bizonyította, de általánosan elfogadottá tette, hogy az értékek konvencionálisak, a konvenció pedig a maga erejét a doxa, a vélekedés egyetemességéből nyeri. Az ezredvégi európai társadalom embere az egyre szélesebb körben kritikátlanul osztott vélekedések egy olyan erős szociálpszichológiai nyomásának van kitéve, amelyek el nem fogadása rövid idő alatt a társadalom peremére sodor(hat)ja őt. Nos, ez a tény volna annak a belső konfliktusnak az egyik generáló eleme, ami szerintünk a szórványban-lét sajátosságát meghatározza.

A definícióra tett kísérletünkben szereplő másik lényeges elem az, amit mi az egyéni vagy csoportos azonosságtudat bizonyos lényegi összetevőinek magától értetődő otthonosságával írtunk le. Ha úgy tetszik, olyan azonosságtudat-konstituáló elemekről van szó, amelyek valamiféleképpen az intimitás szférájához tartoznak. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ezek a maguk során nem lehetnének vagy nem lennének társadalmilag meghatározottak; bizonyos elemek esetén nagyon is azok. Pusztán csak annyit jelent, hogy – és erre a „magától értetődő otthonosság” kifejezés utal – ezek az elemek mélyen gyökereznek a tudatunkban, mondhatni a „lehető legtermészetesebbek”, és ami ebből következik, az esetek hatalmas hányadában teljességgel reflektálatlanok. Ilyen csoporttudat vagy csoportos azonosságtudat-konstituáló tényezőkként tarthatjuk számon a mindennapok kommunikációs eszközeként használt nyelvet – találóbban az anyanyelvet –, a szóbelileg átöröklött (történelmi) hagyományt és kevésbé, de az esetek hatalmas hányadában ugyanolyan általános vallásos hagyományt vagy egészen pontosan a felekezeti hovatartozást. Ezek mellé sorolhatók a kisközösségek esetében a sajátos közösségi élmények, adott régiókhoz kötődő csoporttudat-konstituáló elemek, határesetben pedig a családi vagy személyes élmények.

Feltehető a kérdés: ez utóbbi csoporttudat-konstituáló tényezők, szembeállítva a fentebb tárgyaltakkal, hogyan generálnak belső konfliktust a mai társadalmak emberében? Egyáltalán szembeállíthatók-e ezek amazokkal? Teljesen jogosnak látszik a kérdés, hisz a modernitás egyik legfontosabb eredményeként szoktuk számon tartani azt a társadalmi berendezkedést, amely a két szférát elválasztja egymástól, mégpedig úgy, hogy a hiten és érzelmeken alapuló közösségformáló elemeket valamiféleképpen az intimitás, vagy ha úgy tetszik, a magánélet szférájába utalja, a politikum tágan értett szféráját pedig fenntartja a racionális hozzáférés számára. Így a két élettér, mintegy mellérendeltségi viszonyban, békésen megfér egymás mellett; valójában a magánélet körébe utalt elemek, a politikai közösség válságmentes működésének érdekében, alá kell hogy rendelődjenek a közélet csoporttudat-konstituáló elemeinek.

Nos, válaszolva a fentebb feltett kérdésre, azt mondhatjuk, hogy ha bizonyos, az intimitás szférájához tartozó azonosság-konstituáló elemek nem talál(hat)ják meg a társadalmi térben azokat az adekvát kereteket, amelyekben megélhetőkké válhatnak, belső konfliktusok forrásává válnak. A hozzájuk rendelt értékek és normák konfliktusba kerülnek a társadalmi nyilvánosság, illetve a tágan értett politikum szférájához rendelt értékekkel és normákkal. Ahogy már a definíció megfogalmazásakor is jeleztük, ez az állapot a kisebbséghez tartozó egyént egy olyan döntéshelyzetbe kényszeríti, amelyben egymást kizáró alternatívákkal találja szemben magát. Némileg paradoxálisnak hat, de egyáltalán nem szükséges, hogy a döntéshelyzet említett kényszere az annak kitett egyénben a tudatosság szintjén is jelentkezzen. Tekintetbe véve, hogy senki nem képes a tartós tudatzavar állapotában élni, természetes, hogy – az egyén tudatos közreműködésével vagy anélkül – viszonylag rövid időn belül megszületik a döntés. Ez egy egységes értékrend és a belső feszültség minimumára törekvő normakövetés formájában „tárgyiasul”.

Vegyük most számba mindazokat a lehetőségeket, amelyek feszültségfeloldási módozatokként szóba jöhetnek. A belső feszültség alanya a döntéskényszer tudatosítása esetén kísérletet tesz arra, hogy a szóban forgó értékek realizálása és a megfelelő normakövetés terepeként megteremtse a hiányzó társadalmi kereteket. Ha erre az emberi és anyagi erőforrások szűkössége miatt nem nyílik lehetősége – és ez a vizsgált társadalmi kontextus természetéből adódóan fölöttébb valószínű –, akkor vagy az élettér megváltoztatása, vagy az érintett értékrend feladása mellett dönthet. Az első esetben, ha erre egyáltalán módja van, az elvándorlás útját választja – és végső soron a felmerülő problémát nem megoldja, hanem megkerüli; más szavakkal magát a dilemmát szünteti meg. A második esetben a maga számára egy olyan új értékhierarchiát állít fel, amelyben tudatosan feloldja az értékkonfliktust; ezt természetesen úgy teszi, hogy az adott társadalmi térben általánosan elfogadott értékeket, mint az intimitás szférájában is érvényeseket, asszimilálja, és így közvetve maga is asszimilálódik a domináns társadalmi csoporthoz. Ezzel a döntéssel, jóllehet tudatosan megoldja a problémát, interiorizálja azt a feszültséget, ami a modernitás jelentkezése óta a politikai nyilvánosság és az intimitás szférája között társadalmilag amúgy is adott. (A kérdés lélektani vonatkozásaihoz lásd Karády Viktor: Zsidóság, modernizáció, polgárosodás című könyvét.)

 Kétségtelenül nagyobb figyelmet érdemel az az eset, amikor az egyén nincs teljes mértékben tudatában sajátos társadalmi helyzetének, és ennélfogva a döntéskényszer tényével nem is áll módjában szembenézni. Bár nap mint nap szembesül másságával, ezt a másságot a tágan értett társadalmi térben egyfajta idegenségként, a társadalmi integráció akadályaként kénytelen megélni. Abban a paradoxális helyzetben találja magát, hogy a magától értetődő otthonosság azonosság-konstituáló elemei, az ezekhez kötődő értékekkel és normakövetési módozatokkal együtt, a politikum szférájában való marginalizálódásának az okaiként jelentkeznek. Ezt az állapotot annál súlyosabb válsághelyzetként  éli meg, minél reflektálatlanabb az intimitás szférájához tartozó normakövetés követelménye. Tekintve, hogy ez utóbbi követelmény érzelmi síkon fogalmazódik meg, és jobbára a mindennapi viselkedésminták automatizmusának erejével hat, nem nyílik mód a konfliktusban álló értékek racionális mérlegelésére. A belső feszültséget, a marginalitásból fakadó frusztrációt viszont kénytelen valamiféleképpen feloldani. A megoldás természetesen a domináns viselkedésmintákkal, az általánosan elfogadott értékekkel, a tömegkonform attitűdökkel összeegyeztethető intim szféra spontán kialakítása lesz. Ez gyakorlatilag a spontán asszimiláció útja.

Ahogy a  nemzetállam által meghatározott társadalmi térben az államalkotó nép nyelve, kanonizált történelmi-kulturális hagyománya és (a kelet-európai régióban) a „nemzeti egyházak” hitvallása az egyetlen és kizárólagosan elfogadott csoporttudat-konstituáló tényezőcsoport, amely az intimitás szférájának a viselkedésmintáit, értékrendjét, normakövetési módozatait meghatározhatja, úgy a globális gazdaság és fogyasztói „kultúra” is definiál egy olyan társadalmi teret, amelyben a szubkultúrák dömpingje mögött immár a kritikátlan értékrelativizmus egyneműsége homogenizálja a társas lény lehetséges létmódjait. Ahogy a nemzetállamban a nemzeti kisebbségek, a fogyasztói „kultúra” válságban lévő liberális demokráciájában a (másként) gondolkodók, árnyaltabb politikai nézeteket vallók, úgy a technokrata szakbarbárok elitjében a nemes értelemben vett értelmiség van szórványban.

Az egyneműsödés, az eltömegesedés társadalma ugyanis azzal az ösztönös taktikával él, hogy azokat a divatokat emeli a domináns (szub)kultúra rangjára, amelyekben az olcsó és a lehető legtöbbek számára hozzáférhető (kvázi)sikerélmény megélhető. (Lásd pl. a szekularizált vallási őrület futballrítusát, amely egy sor rejtett és  nagyon változatos szimbólumot képes hordozni.)

Visszakanyarodva az eredeti gondolatmenetünkhöz, ha röviden is, de célszerűnek tűnik utánanézni, hogy a szórványban élők vizsgálata esetében mi indokolja a nyelvhasználat, a felekezeti hovatartozás, az iskolázottság, a vagyoni helyzet változóinak a szociológiai vizsgálatát. Világos, hogy mindezen elemek olyan csoporttudat-konstituáló tényezők, amelyek a társas lény magánszférájának a körébe sorolhatók. Valamilyen formában szoros összefüggésben állnak a társadalom legkisebb egységének tartott család intézményével, és ilyenekként teljes mértékben indokolt a vizsgálatuk.

A kérdés az, hogy a mai társadalom körülményei között továbbra is indokolt-e ugyanazt a jelentőséget tulajdonítanunk számukra, mint tettük korábban. Az itt feszegetett probléma gyökere talán abban a tényben ragadható meg leginkább, hogy igen erős kételyek fogalmazhatók meg azt illetően, hogy a család képes volna maradéktalanul betölteni korábban ellátott szerepeit. Nem célunk itt a család mint legkisebb társadalmi egység vélt vagy valós válságáról értekezni, pusztán csak annyit tehetünk, hogy sorba vesszük a fent említett változókat, és mintegy jelezzük az azok kapcsán megfogalmazható problémákat.

Köztudott, hogy a nyelv nemcsak egyszerű kommunikációs eszköz, hanem kultúrahordozó is, és mint ilyen központi szerepet kap mindenféle hagyomány, többek között a kulturális hagyomány átörökítésében. Ahhoz viszont, hogy ez utóbbi  szerepét betölthesse, mindenekelőtt beszélni kell, és még tovább menve kulturáltan kell beszélni. Azt a tényt, hogy egyre szegényesebb nyelvet beszélünk, vagyis a nyelvromlás tényét nem kell bizonyítanunk – mindennapos tapasztalat. Szem előtt tartva viszont azt, hogy a mindennapi életünk mennyire felgyorsult, és hogy milyen mértékben hódít a rádió, televízió, valamint – és a mi szempontunkból ez utóbbi a jóval súlyosabb – a számítógép divatja, nincs is reményünk arra, hogy ezt a folyamatot hagyományos eszközeinkkel eredményesen hátráltassuk.

A felekezeti hovatartozás, egyáltalán a vallásosság, ha a szekularizáció mai fokát nem vesszük is most figyelembe, egyre inkább a személy legbensőbb magánügyévé válik. Közösségformáló ereje, és ez kétségtelenül számottevő, nem a hit és az erkölcs terén nyilvánul meg, hanem mintegy a hiányzó politikai és társadalmi aktivitás pótszereként jelentkezik (lásd pl. az egyre mediatizáltabb csíksomlyói búcsút mint a magyarok egyfajta világtalálkozóját).

Az iskola, mint egyre kevésbé a nevelés és egyre inkább a (szak)oktatás intézménye, társadalmi nyomásra gyakorlatilag a piac igényeit próbálja kielégíteni a kereslet-kínálat törvényei szerint.

Végül a vagyoni helyzet tagadhatatlanul vitális szerepet játszik az értékmegőrzés és értékteremtés folyamatában, de legalább ekkora szerepe van annak is, hogy milyen viselkedésminták uralják ma a profitorientáltnak végképp nem mondható kultúra támogatásának gyakorlatát.

Ezek a villanásnyi megjegyzések kizárólag a problematizálást szolgálták, arra akartuk ráirányítani a figyelmet, hogy ma már lehetetlen ezeket a változókat kritikátlanul, a hagyományos értelemben alkalmazni a szórványok vizsgálatára.

Összegezve azt állítjuk, hogy a szórvány mint társadalmi kategória a kisebbségi lét egy olyan alesetét írja le, amelyre az adott léthelyzetben levő személy azonosság-konstituáló tényezői közti konfliktus jellemző. Ez a konfliktus a társadalom általános csoporttudat-konstituáló elemei, valamint az ezekhez kötődő egyetemesen elfogadott értékek és viselkedésminták között egyfelől és a kisebbségben lévő közösség sajátos csoporttudat-konstituáló elemei, valamint az ezekhez kötődő értékek és normakövetési módozatok között másfelől húzódik, akadályozva ezzel a kisebbségi csoporthoz tartozó egyént abban, hogy a társadalmi tér teljes jogú közszereplője lehessen. Ez az értékkonfliktus az egyénben mint belső, lelki konfliktus jelentkezik, és egymást kizáró alternatívákkal számoló döntésre kényszeríti őt. A nemtudatos problémamegoldás társadalmi szinten valószínűsíthetően az asszimilációnak, általában az egyneműsödésnek kedvez.

Ha az itt vázolt hipotézisünk helytálló, akkor ez a hatásmechanizmus, a mai társadalmi körülmények között, vélhetően tágabb összefüggésrendszerbe állítja a szórvány fogalom használatát csakúgy, mint a szórványkutatás érdeklődési körét.



* Készült a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret