stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Péntek János

Látlelet a szórványhelyzet nyelvi következményeiről

A szociológiai vagy más természetű felmérés adatainak érvényessége partikuláris, csak az adott hely, közösség, időpont látleletét rögzíti. Az adatok időbeli és térbeli viszonyítása azonban mindjárt a jelenségekre és a folyamatokra irányítja a figyelmet. Annak a felmérésnek az adatai, amelyet Szórványbancímű könyvében Tóth Pál Péter dolgoz föl és tár a szakmai közvélemény elé, mindkét irányban lehetővé teszik a viszonyítást, és a szerző él is ezzel a lehetőséggel. Mi, azon túlmenően, hogy értékeljük munkáját, kiemelve megerősítjük feltételesen megfogalmazott következtetéseit, a jelenségek és a folyamatok továbbélését és hatását gyakorlatilag az egész 20. századra kiterjeszthetjük. Legalábbis a magyar nyelv helyzete és mozgása tekintetében nem kétséges, hogy a század második évtizedének végén törés következett be: a korábbi évszázadok konvergens, felemelkedő, státusban és presztízsben erősödő tendenciái megtörtek, az első világháborút követően egészen napjainkig a divergens, regresszív folyamatok a meghatározóak. Ennek a több mint nyolc évtizedes folyamatnak egy egészen kritikus időszakaszát, a bécsi döntést követő háborús éveket és hevenyen változó zónáját, az észak-erdélyi szórványokat rögzíti a felmérés. Az adatokat időben visszafele viszonyítja a szerző, egészen 1910-ig, előre azonban nem, a cél ugyanis annak feltárása volt: „mi történt egy adott népességgel, amely több mint húsz éven keresztül az addig megszokottól drasztikusan eltérő államhatalom alá került, s életét annak érdekeinek kellett alárendelnie” (48).

A magyar nyelvet érintő alapvető változás abban jelentkezett, hogy Romániában, akárcsak a többi utódállamban, másodlagos, alárendelt státusú nyelvvé vált, funkciói és használati színterei leszűkültek, értéke csökkent, a helyi, regionális változat a nyelvterület kodifikációs központjától elszakadt, meggyöngültek a kapcsolatai a nyelv főváltozatával. Mindez a dominánssá vált államnyelvet erősítette. Még ezekben a szórványközösségekben is, amelyekre a felmérés és a szerző elemzése vonatkozik, a két nyelv korábbi, viszonylagos természetes és kölcsönös viszonya (amelyben a mindkét irányú természetes asszimiláció is folyamatosan benne volt), kiegyensúlyozott kétnyelvűsége megbomlik, és egyre inkább a külső hatalmi tényezők határozzák meg a másodnyelvi dominanciát, általában a nyelvi folyamatok irányát. Sem azelőtt, sem azóta nem készült ugyan ilyen jellegű felmérés, de az alapvető tendenciák kiolvashatók az azóta végzett népszámlálások adataiból, a pontosan nyomon követhető kisebbségpolitikai és explicit nyelvpolitikai elvekből és gyakorlatból, valamint a kilencvenes években végzett szociolingvisztikai vizsgálatokból és szórványkutatásokból. Mivel a politikában nem szokás nyílt kártyákkal játszani, különösen kisebbségi ügyekben nem, explicit román asszimilációs stratégiáról nem tudunk, kétségtelen viszont, hogy ez alapvető stratégiai célkitűzése minden nemzetállamnak, és ezt a szociolingvisztika a jelenségek mélységét és traumáját eufemizáló műszóval egynyelvű redukcionizmusnak nevezi. Magam ezt a stratégiát a következő kulcsszavakhoz szoktam kapcsolni: elszigetelés, kiszorítás, szétszórás, elidegenítés, felszámolás.

Most nemcsak fájó empirikus tapasztalatokkal és az időbeli távlattal vagyunk gazdagabbak, hanem az értelmezési lehetőségek tekintetében is. A nyelvre gondolok és a nyelvtudományra, arra, hogy a nyelv társadalmi dimenzióját mélységeiben vizsgáló diszciplína, a szociolingvisztika (és a nyelvszociológia, ami nem ugyanaz!) csak az elmúlt húsz-harminc esztendőben dolgozta ki a maga kategóriarendszerét, terminológiáját, kutatási módszereit és értelmezési szempontjait. Azt tehát, amit ma tudunk szakmai vonatkozásban, nem kérhetjük számon egy hat évtizeddel ezelőtti, különleges kontextusban, sajátos (nem tudományos) céllal készült felméréstől. Az ugyanis valóban nem lehet kétséges, amint a szerző is véli, hogy „a vizsgálat mögött a korabeli magyar közigazgatás akarata húzódhatott meg” (39). És ez talán nem annak tulajdonítható elsősorban, hogy hiányzott a szakmai háttér (kutatók, kutatóintézetek), hiszen intenzív falukutatás folyt, az Erdélyi Tudományos Intézet nagyszabású, terepmunkával együttjáró munkálatokat valósított meg (elég a nyelvföldrajzi vagy a helynévkutatásra utalnom), az EME-nek és az egyetemnek is voltak erre mozgósítható szellemi erői. Egyszerűen az egész programnak államigazgatási és nem tudományos céljai voltak. Azt mindenképpen méltányolnunk kell, hogy a korabeli felfűtött ideológia és háborús helyzet ellenére a felmérés tárgyilagos és szakszerű volt.

A Családlap a nyelvre vonatkozóan a szülőkről a következő adatokat kéri: anyanyelv, a családban beszélt nyelv, írás-olvasás magyar nyelven, román nyelven; a nagyszülők és a gyermekek esetében a kérdés az otthon beszélt nyelvre korlátozódik. Ezt azért kell hiányolnunk, mert az identitás releváns eleme nem annyira az otthon beszélt nyelv, mint az anyanyelv, a kötődés lazulását is elsősorban azon lehet érzékelni. Az Utasítás ehhez csak annyit fűz hozzá: „Az anyanyelv rovatnál a mai helyzetnek megfelelő adat írandó be” (215). Ezt bizonyára úgy kellett akkor is érteni: azt a nyelvet, amelyet anyanyelvükként a szülők megjelölnek.

Az anyanyelv köznapi értelmezésében a kifejezés által is sugallt érzelmi kötődés és szimbolikus érték a meghatározó, és az, amit az Értelmező Kéziszótár így fogalmaz meg: „az a ny., amelyet az ember gyermekkorában (elsőként) tanult meg, s amelyet rendsz. legjobban és legszívesebben beszél”. A szakmai értelmezés szerint az anyanyelv meghatározásában a következő kritériumok játszanak szerepet: az eredet, azazhogy a beszélő ezt tanulta meg először; aztán a belső és a külső identifikálás, azazhogy a beszélő ezzel a nyelvvel azonosul, illetve hogy született beszélőként mások ezzel azonosítják; a kompetencia, azazhogy ezt a nyelvet ismeri a legjobban, és a funkció: azazhogy ezt használja a legtöbbet. A kétnyelvűségben ezt nevezik első nyelvnek. Az adatfelvétel értelmezésében bizonyára az identifikálásnak (az anyanyelv mint identitáselem) és a nyelvnek mint a szülőktől származó örökségnek van meghatározó szerepe. A vegyes családban ez sem olyan egyszerű, ezért vannak szerzők, akik az apanyelvet is megkülönböztetik.

Az anyanyelv és a családban beszélt nyelv viszonya a mai szociolingvisztikai vizsgálatokban is nagyon fontos, ennek alapján lehet ugyanis megállapítani a kétnyelvűség típusát, azt, hogy a család és a családot alkotó személyek kétnyelvűségében mi a domináns elem: az anyanyelv vagy már a második nyelv, az államnyelv. A nyelvcserére vonatkozó modern vizsgálatokból tudjuk, hogy az anyanyelv használatának szűkülése koncentrikus kommunikációs körökben történik: előbb szorul ki a hivatalos használatból, a közéleti színterekről, a családon kívüli személyekkel (orvossal, kereskedővel stb.) folytatott kommunikációból, de ha már a családon belül is háttérbe szorul, akkor nagyon közel áll ahhoz, hogy teljesen átadja a helyét a második nyelvnek, és véglegessé váljék a nyelvcsere. Általánosnak lehet ugyanis tekinteni azt a szabályt, hogy nem kell minden kétnyelvűségnek nyelvcseréhez vezetnie, amennyiben megmaradhat az anyanyelv domináns szerepe, de minden nyelvcsere kétnyelvűségen át megy végbe. Ennek a folyamatnak kritikus pontja éppen az, amikor az anyanyelv-dominanciájú kétnyelvűség átbillen másodnyelv-dominanciájú kétnyelvűségbe, ennek ún. felcserélő, szubtraktív változatába, amely aztán viszonylag gyorsan vezet el a másodnyelvi egynyelvűségbe. Azaz lezárul a nyelvcsere, a nyelvi asszimiláció.

Akkor még a korábban elkezdődött folyamatok felgyorsulásaként mindez elsősorban a falusi szórványtelepüléseken ment végbe, abban az 1751 és még annál is több faluban, amelyet a felmérés kritériumai szerint szórványnak minősítettek. Jogos volt az a feltevés is, hogy e településeken belül a vegyes családok helyzete kritikusabb, a legújabb román népszámlálás adatai is azt mutatják, hogy a vegyes családokban születő gyermekek 7:3 arányban a domináns többségi csoporttal azonosulnak. Figyelemre méltó és szintén a mai tapasztalatokkal egybehangzó a felmérésnek az a meglepő adata, hogy a vegyes családok 9,2 százalékának mindkét tagja magyar, 8,8 százalékának pedig mindkét tagja román anyanyelvű volt. Egyik végzős magiszteri hallgatónk nemrég írta le egy aranyosgyéresi magyar család kétnyelvűségét, amely tökéletesen megfelel a vegyes család általános modelljének: a családfő és a már felnőtt fiú gyakorlatilag csak románul beszél, az anya őrzi, és – amikor alkalma van rá – használja az anyanyelvet, felnőtt lányuk pedig ingadozik az anyai örökség és az apai példa között. A felmérés adatai abban is egybevágnak az újabb vizsgálatokkal, hogy több nemzetközi példától eltérően itt Erdélyben a nők ragaszkodnak inkább a nyelvi örökséghez, ők azok, akik a vegyes és a homogén családban is hűségesebbek az anyanyelvhez. A vegyes családokra vonatkozó adatok egyébként bizonytalanabbak és hiányosabbak, és ez is arra utal, hogy a család olyan intim kör, ahová még a hivatalos adatfelvevőknek is nehéz volt bepillantaniuk. Módszertanilag ma is a vegyes család nyelvhasználata a legkényesebb és legnehezebben megközelíthető  terület.

Fontos adaléka és bizonyítéka ez a felmérés annak, hogy két évtized alatt fölerősödött, intenzívvé vált a magyar anyanyelvűek kétnyelvűsödése: „A kitapintható alaptendenciát abban lehet megragadni, hogy a magyar családokhoz tartozó gyermekek közül némileg nagyobb arányban beszéltek otthon magyarul vagy románul, mint szüleik. A vegyes családok esetében eltérést lehet kimutatni az apa, az anya és a gyermek által otthon használt nyelv arányaiban. Ennek leglényegesebb összefüggése, hogy az apához viszonyítva nőtt az otthon románul beszélő gyermekek aránya [...] A gyermekek esetében [...] bármilyen összefüggésben vizsgáljuk az adatokat, azt tapasztaljuk, hogy összességében és családtípusonként (különösen a vegyes családokhoz tartozó gyermekeknél) növekedett az otthon csak románul beszélők aránya, illetve a kétnyelvűek arányának növekedésével egyértelműen megerősödött a román nyelvismeret.” (93) A románok körében viszont a magyar nyelvismeret már ekkor visszaszorulóban volt. Jellemző például, hogy a 6. és 7. melléklet adatai szerint (220) Beszterce-Naszód megyében a vizsgált településeken a magyar anyanyelvűek aránya 5,5%-os volt, a magyar nyelvet ismerők aránya 10,5%, a román anyanyelvűek aránya 73,9%, a román nyelvet ismerőké 91,1%, (tehát még ebben a konjunkturálisnak tekinthető időszakban is csak a nem magyar anyanyelvűek 5,5%-a tudott magyarul, románul pedig már a nem román anyanyelvűek 17%-a),  Kolozs megyében a két adatpár: 14% – 22%, 83% – 94%. Ez a tendencia is folyamatosnak mondható egészen napjainkig: a kisebbségi magyarok kényszerkétnyelvűsége fokozatosan kiterjedt a népesség túlnyomó részére, a velük együtt élő románok román–magyar kétnyelvűsége pedig visszaszorult. A kétnyelvűségnek ez az egyoldalúsága és aszimmetriája szintén olyan tényező, amely a nyelvcserét készíti elő.

Az adatok értéke, hitelessége tekintetében jogosult a szerzőnek az adatok felvételének idejével, körülményeivel kapcsolatos aggodalma: „...a vizsgálat kezdete, az adatok felvétele mintegy másfél évvel az észak-erdélyi területek visszacsatolása után kezdődött, s így az újabb hatalomváltás részben tudatosan, részben pedig tudattalanul, szinte automatikusan befolyásolhatta a megkérdezettek válaszait. Közismert ugyanis, hogy az emberek döntő többsége általában nem szeret konfliktusba kerülni a hatalommal, ennek következtében egy részük, az éppen egzisztáló rezsim természetének és elvárásainak megfelelően, ez esetben is elsősorban vagy magyarnak, vagy románnak tekintette önmagát.”  A helyzet alapján ilyen esetben a korábbi asszimilációt megtörő erőteljes disszimiláció várható. A 20. században többször lehettünk tanúi annak, hogy a politikai konjunktúrától vagy dekonjunktúrától függően egyik évről a másikra százezrekkel nőtt vagy apadt a külső régiók magyarsága. Ilyen, a helyzethez alkalmazkodó, disszimilációs tendenciát a második nemzedéknél, azaz a szülőknél lehet tetten érni: „Az adatok azt mutatják, hogy a második nemzedék körében, szüleik nemzedékéhez viszonyítva, egyrészt nőtt a magyarul beszélők aránya, másrészt pedig csökkent azoké, akik otthon románul beszéltek. Növekedett még azoknak az aránya is, akik magyarul és románul is beszéltek otthon, azaz a kétnyelvűség elterjedésével a vizsgálatban érintett második nemzedék körében nőtt a román nyelvismeret.” (91)

A legújabb népszámlálási adatok alapján igazolni lehet, hogy nagyon sok szórványtelepülésen a magyar nyelvnek az adatokból megjósolható végzete beteljesült, a nyelvcsere lezárult. Bizonyára vállalkozni fog rá valaki, hogy településenként elvégezze ezt a munkát. Magam csak olyan Kolozs megyei példákat említek, amelyeket közvetlenül, a helyszínről ismerek. Sárd 1941-ben megszámlált 40 magyar anyanyelvű lakosából már egy sincs, csak a falu református romtemploma és a mai román lakosság teljesen magyar személy- és a falu földrajzi név anyaga jelzi a múltat, de hiába keressük a szomszéd Nádasszentmihály  26, Szentpál 27, Pusztatopa 42 magyar anyanyelvű beszélőjét is, tíz alá apadt Csucsa akkor még 292-es lélekszámú magyar anyanyelvű közössége, nincs magyar lakosa Derétének, Pányiknak és több más, Kalotaszeg környéki településnek.

Mindez mégis úgy tekinthető, mint jóval korábban elkezdődött történelmi folyamatok felgyorsulása és lezárulása. Mint Egyed Ákos írja Szórványmagyarságunk kialakulásának történelmi hátteréhez című dolgozatában, ebben a folyamatban nemcsak a pusztulás és a betelepítés külső tényezői játszottak közre, hanem olyan belső tényezők is éppen a Mezőségen, mint a magyar jobbágyok elrománosodása: „Abban a rendi világban ugyanis, amely Erdélyben is kialakult, [...] a jobbágysors a különböző etnikumú jobbágyok közt szolidaritást fejlesztett ki [...], a többségi közösséghez kezdett idomulni több helyen is a szórványban élő magyar jobbágy. Erre a legmeggyőzőbb példát az aranyosszéki jobbággyá degradált székelyek áthasonulása szolgáltatja. Mohács, Hidas, Örményes, Csákó székely lakóit Bethlen Gábor azért vetette jobbágysorba, mert lakói megszöktek a hadból, s ez a színmagyar lakosság jobbágyként rövidesen elrománosodott.”[1]

A század közepén, különösen a hatvanas-hetvenes években aztán az erdélyi nagyvárosok váltak az asszimilációs stratégia színtereivé és áldozataivá. Ezt megtévesztően urbanizációnak szokták nevezni, holott inkább a városok ruralizációja ment végbe, az arányaiban háttérbe szorult városi magyar népesség legnagyobb része lakótelepi szórványhelyzetbe kényszerült, heterogén (gyökértelen) szórványok alakultak ki az ipartelepeken, bányavidékeken. Az elmúlt évtizedben és napjainkban már itt a legintenzívebb a nyelvcsere, miközben folytatódik néhány nagy régió szórványosodása és vergődése.

Elméletben és adatokban, a Tóth Pál Péter munkájának köszönhetően is, egyre többet tudunk a szórványok múltjáról és jelenéről. De továbbra is aggasztóan keveset teszünk azért, hogy mentsük, ami menthető.

 



[1] Jelen és jövő a szórványkutatásban. Szerk. Bodó Barna. Temesvár, 1996. 12.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret