stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Tóth Pál Péter

A magyar és a vegyes (magyar–román, román–magyar)
családok szociológiai-demográfiai helyzete
Észak-Erdélyben 1942–1944 között

(Szórványban)*

Megtiszteltetés és őszinte öröm, hogy itt lehetek, és valójában megköszönni sem tudom az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnökségének, amiért az észak-erdélyi családvizsgálat adatait feldolgozó tanulmányomat olyan értékűnek tartotta, hogy a mai tudományos tanácskozásra azzal kapcsolatban, ahhoz kötődve kerülhet sor. Az öröm és a meghatottság érzései futnak át rajtam, ha az előadók névsorára nézek, hiszen számomra lassan három évtized óta oly fontos személyek fognak ma előadást tartani, akiknek munkásságát példaértékűnek, önmagam számára követendőnek tartom.

Őszintén meg kell mondanom, hogy amikor Benkő Samu professzor úr e tanácskozás megrendezésének tervét felvetette, s egy bevezető megtartására felkért, nemcsak öröm, hanem a büszkeség érzése is át-átsuhant rajtam: „Igen, volt értelme a tizenkét évi munkának!” A mai naphoz közeledve azonban ebből az érzésből alig maradt valami. Helyét ugyanis a jó értelemben vett félelemmel vegyes szorongás vette át. A mai naphoz közeledve ugyanis mindinkább szembesülnöm kellett azzal a kérdéssel, vajon munkám megfelel-e azoknak a követelményeknek, amelyeket az itt jelen lévők egy elemzéstől joggal elvárnak.

Emellett az sem mindegy számomra, hogy annak a hatalmas anyagnak, amit a Szórványban című kötetben közreadtam, van-e, napjainkban lehet-e valamiféle gyakorlati haszna. Engedjék meg, hogy a további magyarázkodás helyett segítségül hívjam Vetési Lászlót, aki a Szabadság 1998. december 30-i számában megjelent interjújában többek között a következőket mondta: „Vannak kutatók, akik elméleti kutatást folytatnak minimális vagy nulla gyakorlati értékkel. A másik a mi mai munkánk, amivel vidékre, falura, kis közösségekre lebontva elveszünk a napi teendők tömkelegében. Nagyon nehéz megtalálni azt a rendszert, amelyikben kutatni is lehet, és az eredményeket a gyakorlatban úgy felhasználni, hogy a szórványtelepülések életében látható javulást hozzunk.”

1. Előzmények

A véletlenek szerencsés egybeesése, mint az élet bármely területén, úgy a kutatómunkában is számos meglepetést okozott már. Így vagyok én is az észak-erdélyi szórványvizsgálat levéltári anyagával. Tudományos kutatómunkám kezdete óta szerettem volna kérdőíves vizsgálat adataira támaszkodó történetszociológiai elemzést készíteni. Ennek lehetősége 1985 őszén merült fel először, amikor Juhász Gyula akadémikus, a nemrég létrehozott Magyarságkutató Csoport igazgatója azt kérdezte tőlem, volna-e kedvem az észak-erdélyi családvizsgálat anyagának feldolgozásához. A kérdőíves vizsgálat anyaga, mint elmondta, feldolgozatlanul az Országos Széchényi Könyvtár raktárában volt ládákban. Az anyag a könyvtárnak a Budavári Palotába történt átköltözése során vált ismertté, és mi sem volt természetesebb, mint az, hogy a feldolgozás lehetőségét a könyvtár épületében helyet kapó Magyarságkutató Csoportnak ajánlották fel. Juhász professzor kérdésére gondolkodás nélkül igennel válaszoltam. Ezzel – képletesen szólva – lényegében megkezdődött az a munka, melynek eredményét végre kézbe veheti az olvasó.

Azóta több mint tíz év telt el. Az anyag feldolgozását 1987 tavaszán kezdtem meg. Röviddel ezt követően a munkát meg kellett szakítani, mert szükségessé vált az anyag fertőtlenítése, melyet követően a vizsgálat anyagának rendszerezése következett. Ennek befejezésekor már egyértelmű volt számomra, hogy egy nagyméretű vizsgálatról van szó, de akkor még nem sejtettem, milyen feladat megoldására is vállalkozom. Az anyag rendezése, rendszerezése azt jelentette, hogy a ládákban talált kérdőíveket, egykori elnevezéssel a családlapokat vármegyénként, járásonként és településenként kellett szétválogatni. Ez a munka 1988 végére készült el. Ezt követően, 1989 elején készítettem el az észak-erdélyi szórványvizsgálat feldolgozásának tervét. Ekkor – a kérdőív ismerete mellett – valójában még csak azt tudtam, hogy a vizsgálat Észak-Erdély tizenegy vármegyéjének ötvenkét járására terjedt ki. Az anyag rendszerezése során kiderült, hogy a vizsgálattal kapcsolatos egyéb dokumentumok a családlapokat tartalmazó ládákban nincsenek, de bíztam abban, hogy ezek a kutatási „segédletek” valamelyik levéltárban a rendelkezésemre fognak állni. Sajnos mind ez ideig a vizsgálat szerves részét képező egyéb dokumentumok felkutatására irányuló törekvésem sikertelen maradt. Éppen ezért feltételezhető, hogy ezek vagy megsemmisültek, vagy pedig lappanganak valahol.

Egy „lezárt” s megismételhetetlen adatfelvétel értékelését vállaltam tehát, anélkül hogy rendelkezésemre álltak volna azok az anyagok, amelyek a felvétel megtervezésekor és lebonyolításakor keletkeztek. Ez a helyzet új kihívást jelentett, hiszen a vizsgálat indítékainak, céljainak, a használt kifejezések értelmezésétől a mintavétel logikájának meghatározásán át a kutatás valamennyi összefüggésére az egyik nagyon fontos, de mégiscsak közbeeső dokumentumra: a családlapra támaszkodva kellett a vizsgálat valamennyi összefüggésére a lehetséges választ megadni. Ez a helyzet egy sajátos rekonstrukciós munkát tett szükségessé: azaz a rendelkezésre álló dokumentumok és a családlapok határozták meg a módszert, melynek segítségével kísérletet tettem a vállalt feladat megoldására.

Már az anyag hozzávetőleges ismerete is egyértelművé tette, hogy a kérdőívekben rejlő lehetőségek feltárására valójában csak akkor lesz mód, ha az anyag feldolgozását számítógép segítségével végzem el. Talán nem túlzás hangsúlyozni, hogy számítógép használata nélkül, mindenekelőtt az igen magas elemszám miatt, szinte megoldhatatlannak tűnő probléma előtt állnék, hiszen enélkül aligha lenne mód arra, hogy a kérdőívek igen gazdag adatait, belső összefüggéseit a maguk sokrétűségében feltárhassam. A számítógépes feldolgozás érdekében mindenekelőtt a kódutasítást kellett elkészíteni, majd próbakódolás segítségével a kódutasítás használhatóságát kellett ellenőrizni. E munkafázist a kérdőívek lekódolása követte. A kódutasítás elkészítése során – annak érdekében, hogy egyetlen információ se vesszen el – a családlap kérdéseit elemeire bontottuk, s így egy-egy kódlapon 194 kérdéshez szükséges cella található. A számokká transzformált kérdéseket tehát kódlapokra, majd azokat számítógépre rögzítettük. Az adatok feldolgozását az SPSS/PC statisztikai adatkezelő program segítségével végeztük el.

A kódolás befejezésekor vált világossá, hogy a 45 dobozba rendezett kérdőívek száma 9486. 1995 februárjában, az adatok feldolgozása során, a zárótanulmány megfogalmazása közben egy nem várt esemény történt. Ekkor néhány település azonosítására volt szükségem. A kiírt jelzetszám alapján azonban a könyvtár kézirattárában – félreértés következtében – addig nem látott dokumentumokat tartalmazó dobozokat tettek elém. A félreértés tisztázása közben kiderült, hogy az észak-erdélyi vizsgálat családlapjainak egy része valamikor a könyvtár kézirattárába került, s azóta is ott van anélkül, hogy valaki a feldolgozásába kezdett volna. Az utólag, tehát teljesen véletlenül felfedezett 23 dobozban újabb 3366 kitöltött családlapot találtam. Természetesen örültem az újabb családlap-halmaznak, de emiatt lényegében szinte mindent újra kellett kezdenem. Mindenekelőtt el kellett végezni a megtalált kérdőívek kódolását, majd a kódlapok adatainak számítógépre történt rögzítését. Ezt követően pedig az új system file elkészítését kellett elvégezni, hogy immár a 12 852 kérdőív adatai alapján a zárótanulmányt elkészíthessem.

2. Röviden a kutatásról

Észak-Erdélyben 1942 januárja és 1944 decembere között, azt követően, hogy a terület visszakerült Magyarországhoz – az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület irányításával – a magyar és a nemzetiségileg vegyes (magyar–román, román–magyar) családok körében kérdőíves vizsgálatot végeztek. A kitöltött családlapokat a háború végén Budapestre menekítették, de feldolgozásukra a megváltozott viszonyok között már nem került sor.

Mindenekelőtt az anyag egyedi jellegére szükséges felhívnom a figyelmet, hiszen a szakirodalomban nem ismeretes olyan elemzés, melyet több évtizeddel az adatfelvételt követően zártak volna le. A kiválasztott települések nemzetiségek szerinti megoszlása alapján megállapítható, hogy az 1942-ben megkezdett észak-erdélyi adatfelvétel a legveszélyeztetettebb helyzetben élő magyar nemzetiségűekre irányult. Ezt egyértelműen alátámasztja az a tény, hogy a mintába került 709 település közül 381-ben 5% alatt, 87-ben 59%, 56-ban 1014%, 85-ben 1529%, 35-ben 3049% között és csupán 65 településen volt 50% felett a magyar nemzetiségűek aránya.

A vizsgálat tizenegy vármegye ötvenkét járásának 709 településén 9998 magyar és 2854 vegyes, azaz összesen 12 852 családra terjedt ki, és több mint 130 ezer személyt érintett. A családlap, mint említettem, 194 kérdést tartalmaz, melyek az ún. kemény adatok mellett a család gazdasági helyzetére, egészségi állapotára, magyar nyelvi ismereteire, a megkérdezettek nemzeti attitűdjére, vallásosságára, kulturális érdeklődésére, környezetére, foglalkozására és iskolai végzettségére is kiterjedtek. A kérdőívvel együtt megmaradt dokumentumokat három csoportba lehet sorolni. Az elsőbe a nyomdai úton előállított családlap, statisztikai lap és a települések monografikus feldolgozását elősegítő kérdéseket tartalmazó kiadvány, a másodikba a vizsgálat lebonyolításával kapcsolatos felkérő- és köszönőlevelek, a harmadikba pedig a kitöltött kérdőívek feldolgozásához kapcsolódó ívek, kigyűjtések, válaszlevelek tartoznak.

A kérdőív adatainak feldolgozását, a zárótanulmány megfogalmazását megelőzően szükségesnek tartottam a történelmi háttér felvázolását, illetve, hogy azokat a viszonyokat, amelyek között a megkérdezettek éltek, röviden bemutassam. Így felvázoltam azt a 19. század hetvenes éveiben megfogalmazódott kormányzati szándékot, amely az erdélyi országrészben élő magyarok román nemzetiségűekhez történő asszimilálódását lett volna hivatott megállítani. Meg kell jegyeznem, hogy a szándék szintjén maradt kezdeményezés nem az Erdélyben élő román és egyéb nemzetiségűek asszimilációját tűzte ki célul, hanem a magyarok életlehetőségeit szerették volna javítani. Ez azonban éppen úgy terv maradt, mint ahogyan lényegében a 20. század első évtizedében tervezett telepítési akció is. Ezt követően feltártam azt a folyamatot, melynek keretében az első világháború utáni új viszonyok között – a harmincas évek elején – az erdélyi magyar értelmiség egy részének figyelme a szórványban élő magyarok felé fordult.

Mivel a kérdőíven kívül a kutatás terve, célkitűzése, a kérdőív elkészítésével kapcsolatos anyagok stb. hiányoztak, módszertani szempontból is fontosnak tartom a kutatás célkitűzésével kapcsolatos elemzés elvégzését. A kutatás célkitűzésére, koncepciójára, mivel ezek nem álltak rendelkezésemre, a családlap felépítéséből, a kérdések struktúrájából, egymáshoz való viszonyából, a kérdések konkrét megfogalmazásából és tartalmából következtettem.

A zárótanulmány gerincét a családlap adatainak feldolgozása adja. Ennek megfelelően bemutattam a megkérdezettek legfontosabb demográfiai jellemzőit, és feltártam a vizsgálat körébe eső személyek szociodemográfiai adatait. A vizsgálat egészének, illetve a szórványtelepüléseken élők viszonyainak jobb megismerése érdekében felhasználtam az 1910-es, 1930-as, az 1941-es népszámlálás Észak-Erdélyre, illetve a vizsgálat részét képező településekre vonatkozó adatait. A szórványban élők életlehetőségei általános keretének, az anyanyelv és az otthon használt nyelv egymáshoz való viszonyának, a megkérdezettek vallás szerinti megoszlásának, a foglalkozási viszonyoknak, az egészségügyi helyzetnek, az iskolázottságnak, valamint a mintába került családok vagyoni helyzetének részletes elemzése után kísérletet tettem az anyanyelv, az otthon használt nyelv, a vallási életben való részvétel, valamint a különböző kulturális szimbólumok egymásra vonatkoztatott összefüggéseinek feltárására. Ezek alapján pedig következtetéseket vontam le a vizsgálat körébe került személyek magyar nemzeti identitásának alakulására, a megváltozott államhatalmi rendszer ezt befolyásoló, módosító szerepére.

Az észak-erdélyi családvizsgálat kérdőívei lehetővé tették, hogy egy többszörösen sajátos helyzetben lévő népesség korabeli állapotát rekonstruáljam. Ehhez jó feltételt teremtett a mai igényeket is kielégítő kérdőív és a vizsgálat volumene. Az észak-erdélyi vizsgálat során ugyanis sokkal több személyt kérdeztek meg, mint amivel a jelenlegi szociológiai vizsgálatok dolgoznak, s ez lehetővé tette, hogy – a makrostruktúra világa helyett – a történelem mélyrétegeit meghatározó, eddig nem ismert elemeit is bemutassam. Ennek keretében nemcsak releváns ismeretekhez jutottunk a legelhagyatottabb településeken élő magyar és vegyes családok életéről, hanem az adatok alapján azokra a folyamatokra is következtethettünk, amelyek a mintába került települések lakóit vagy általánosabb érvénnyel megfogalmazva: a szórványban élőket a vizsgálat által feltárt helyzetbe juttatták. Ennek feltárását a minta jól szolgálta, hiszen a családok több mint 67 százaléka, mint már említettem, olyan településen élt, ahol a magyar nemzetiségűek aránya nem érte el az 5 százalékot. A felvétel nemcsak „látlelete” annak a több mint húsz évnek, amit a megkérdezettek az addig megszokottól drasztikusan eltérő államkeretek között leéltek, hanem dokumentumként szolgálnak az asszimilációs, illetve integrációs folyamatok jobb megértéséhez is. Az adatfelvétel lehetőséget biztosított annak megfogalmazására, hogy nemcsak az első világháború után bekövetkezett rezsimváltás eredményeként, hanem már azt megelőzően is – a magyar területek általános vonzásával, az önként vállalt asszimilációval párhuzamosan – nem csupán a nyelvhatárok mentén, hanem viszonylag széles területeken megindult a magyar népesség egy részének románságba történő feloldódása. A vizsgálat kérdőívei alapján ennek kezdetét nem lehetett megállapítani, de azt, hogy ez a mechanizmus a 19. század ötvenes éveiben már „működött”, dokumentálni tudtam.

3. Tanulságok

Az elmúlt tizenkét évben sokan megkérdezték, hogy az első hallásra is egyedülállónak tekinthető egykori adatfelvételnek melyek azok a legfontosabb tanulságai, amiért érdemes volt az 1942-ben megkezdett adatfelvételt 57 évvel később feldolgozni. A válasz elől az elvégzendő munka nagysága és időigényessége miatt éveken át kitértem, bár kezdettől fogva az volt a véleményem, hogy a véletlen nemcsak egyedülálló lehetőséget biztosított egy nagy volumenű vizsgálat lezárására, hanem mivel a családlap a kérdőívszerkesztés mai igényeinek is alapvetően megfelel, s így a feldolgozás során nem egy értelmezhetetlen adathalmazzal lesz dolgom, a kérdésekkel kapcsolatban szociológiailag érvényes válaszokat fogalmazhatok meg. Mindezt az elemzés végén, melyet – a jelenlegi tudományos módszerek és eszközök segítségével – nem lezártam, hanem csak befejeztem, egyértelműen megerősíthetek. Tudatosan fogalmaztam úgy, hogy az elemzést nem lezártam, hanem csak befejeztem, hiszen csak a legfontosabb összefüggések feltárását végeztem el, s így az adatok alapján számos új következtetést lehet még megfogalmazni. A kéziratot tehát lezártam, ennek ellenére az észak-erdélyi adatfelvétel további feldolgozására lehetőség van, hiszen a kódolt anyag – megfelelő feltételek megléte esetén – bárki rendelkezésére áll.

Az adatfelvételből leszűrhető legfontosabb tanulságokat az egyes kérdések feldolgozásakor megfogalmaztam. Ezek az egyes fejezeteknél megtalálhatók, megismétlésüket fölöslegesnek tartom. Egy összefüggéssel, az asszimiláció folyamatával kapcsolatban azonban mégis kivételt kell tennem. Nem azért tartom ezt szükségesnek, mintha az adatok feldolgozása, elemzése során az asszimilációról számos metszetben nem szóltam volna, hiszen közvetlen és közvetett formában az egész vizsgálat erről a kérdéskomplexumról szól. Ennek ellenére úgy vélem, hogy az asszimiláció nagyon bonyolult és igen sok szálon megnyilvánuló és érvényesülő folyamatáról, finom szöveteinek kialakulásáról, „működésének” mechanizmusairól még mindig keveset tudunk. A szépirodalomból és a tudományos munkákból jól ismertek azok a sztereotípiák, amelyek a Magyar Királyság keretei között a magyar nacionalizmus ún. agresszív asszimilációs politikájáról szólnak. A feldolgozott adatok azonban ezt az álláspontot semmilyen formában sem támasztották alá. Természetesen nem állítom azt, hogy abban az időszakban államilag irányított, befolyásolt asszimilációs törekvések ne lettek volna, s hogy a Magyar Birodalom határain belül élő nemzeti kisebbségek egy része ne asszimilálódott volna a magyarhoz, de ezzel ellentétes tendencia, nevezetesen a magyar származásúak asszimilációja is folyamatos volt a környezetükben élő kisebbségekhez, jelen esetben a románokhoz. Megválaszolásra váró kérdés, hogy mik voltak azok a meghatározottságok, amelyek lehetővé tették és elősegítették, hogy a magyar származásúak egy része a Magyar Királyság keretei között élő nemzeti kisebbségekhez asszimilálódjon. Észrevette-e ezt a többségi hatalom, s ha igen, akkor ennek megállítása érdekében miért nem lépett fel? Nem ismerjük azokat az összetevőket sem, amelyek az egyén szintjén a többségi nemzet tagjainak egy részét arra késztette, hogy kényszer nélkül a saját kisebbségéhez asszimilálódjon, azaz hogy többségi helyzetét kisebbségire váltsa.

Közismert, hogy 1918-at követően az erdélyi területeken berendezkedő román hatalom saját érdekeinek és törekvéseinek alárendelten vitathatatlanul radikális magyarellenes intézkedéseket hozott. Ezek közül a magyar iskolák jelentős részének bezárását, a magyar nyelv hivatalos használatának korlátozását, valamint a birtokviszonyok átalakítását emelném ki. Ennek ellenére az észak-erdélyi adatfelvétel azt az általánosan elterjedt nézetet sem erősítette meg, mely szerint 1918-at, tehát az első világháború utáni hatalomváltást követően a román hatalom egyértelműen erőszakos asszimilációs politikát valósított meg. A 709 településen végzett adatfelvétel ugyanis arról is tanúskodik, hogy a fentiektől jelentős mértékben távol, attól függetlenül vagy csak nagyon áttételesen a magyar származásúak románsághoz történt spontán asszimilációja, mint ahogyan a korábbi évtizedekben, úgy 1918-at követően is töretlenül folytatódott. A román hatalom természetesen mindent megtett, hogy az első világháború után megkapott területen a románság többségbe kerüljön, ennek ellenére az adatok nem a megszakítottságot, hanem a magyarság asszimilálódásának folytonosságát dokumentálják. Azt pedig, hogy ebben a román hatalmi törekvések, illetve a már korábban kibontakozott asszimilációs folyamatok milyen arányban hatottak, nem ismerjük. Egy biztos, hogy ebben a periódusban a román nemzetiségűek magyarokhoz történő asszimilálódását, mint ahogyan 1918 előtt ennek fordítottját, a 709 településen felvett adatokkal nem lehet alátámasztani.

A vizsgálat adatai azt is egyértelműen dokumentálják, hogy Észak-Erdély visszakerülésével erőszakos magyar asszimilációs törekvések szintén nem következtek be; azaz a kiterjedt adatfelvétel alapján nem lehet megerősíteni azt az álláspontot, amely visszamagyarosító törekvéseket, illetve az észak-erdélyi területen élő románok erőszakos asszimilációját hangsúlyozza. Ezzel szemben viszont 1940 után, tehát a magyar uralom alatt, legalábbis az adatfelvétellel érintett 709 településen, továbbra is mindenekelőtt azok a mélyebben fekvő okok és folyamatok fejtették ki hatásukat, amelyeket az elmúlt század közepétől kísértem nyomon, azaz a magyar származásúak románokhoz történt spontán asszimilációjának folyamata ekkor sem szakadt meg.

Mindezek annak megfogalmazására ösztönöznek, hogy felhívjam a figyelmet az asszimilálódással (legyen az agresszív vagy spontán) kapcsolatos folyamatok eddigieknél árnyaltabb, elfogultságtól mentes, tárgyszerű végiggondolásának szükségességére.

Összességében tehát az 1942 és 1944 között elvégzett adatfelvétel arról győzött meg, hogy a mindenkori hatalom törekvései mellett a magyar származásúak asszimilációjában a spontán törekvések jelentős szerepet játszottak. Ezek okainak és összefüggéseinek a feltárása azonban már egy újabb kutatás tárgya, melyben az 1942 és 1944 közötti észak-erdélyi adatfelvétel alapján feltárt összefüggések meghatározó szerepet játszhatnak.

4. Végezetül röviden egy fogalomról

Egy szociológiai, de általánosabb értelemben is egy vizsgálat megtervezésének – a témaválasztás és a probléma megfogalmazása és a kutatási hipotézisek felállítását követően – talán az egyik legfontosabb eleme a fogalmak meghatározása. Annak érdekében ugyanis, hogy a vizsgált jelenségre vonatkozó adatok között összefüggéseket állapíthassunk meg, jól definiálható, egyértelmű tartalommal rendelkező fogalmakat kell használnunk.

Az észak-erdélyi családvizsgálat adatlapjának megismerése, illetve a vizsgálatba bevont települések nemzetiségi összetétele alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a felmérést kezdeményezők a szórványban élők életlehetőségeit szerették volna feltárni. Ennek következtében a vizsgálat adatainak feldolgozása során automatikusan, szinte definiálatlanul munkám kulcsfogalma a szórvány, a diaszpóra fogalma lett.

Nézzük meg akkor röviden, hogy mit is kell érteni a diaszpóra fogalmán. A fogalom görög eredetű, eredetileg a zsidóságra, illetve a zsidó keresztényekre vonatkozott. A diaszpóra fogalmának tartalma nem más, mint valamely vallás követőinek vagy egyéb közösség tagjainak szétszóratása, szétszóródása, szétszórása más vallásúak vagy más közösségek közé. A diaszpóra fogalmához tehát szervesen hozzátartozik a szétszóratás, a szétszóródás, a szétszórás főnevek fogalomköre.

Az eddigiekkel összhangban a diaszpórát tehát úgy is meghatározhatom, hogy valamely vallás követőinek vagy egyéb közösség szétszórtan élő tagjainak közössége, illetve összessége. Ebben az összefüggésben a közösség, illetve az összesség főneveket hangsúlyoznám. Mindezekből arra következtetek, hogy a fogalom egyaránt vonatkoztatható azokra, akiket szétszórtak, azaz lakóhelyükről elüldöztek, és azokra is, akik saját elhatározásuk következtében kerültek más közösségek közé.

Az, hogy a diaszpórát a szétszórtan élő tagok közösségeként és összességeként is definiáltuk, újabb értelmezésre is lehetőséget biztosít. Egyrészről azt, hogy a szétszórtságban élők mint közösségek vannak jelen más közösségek területén. Ebben az összefüggésben természetesen meg kell fogalmazni azokat a kereteket, amelyek a szétszórtságban élő közösségek meghatározottságát adják. Másrészről pedig a diaszpóra eddig értelmezett fogalma magában foglalja mindazokat a személyeket, akik anélkül, hogy közösségbe szerveződhettek volna, szétszórtságban élnek.

A diaszpórát magyarul szórványnak mondjuk, s nemigen gondolkozunk el azon, hogy a két fogalom mennyiben fedi egymást, illetve mennyiben nem. Én sem kívánok ezzel részletesen foglalkozni, csupán megjegyzem, hogy a Magyar Nyelv Történeti-Etimológiai Szótára szerint a szór ige ótörök eredetű (savur vagy saur), s ez a földművelés műszavaként került a magyar nyelvbe. A szór ige szórvány vagy szórványos alakja pedig nyelvújítási alkotás.

A továbbiakban a diaszpóra és a szórvány fogalmát a legtermészetesebb módon azonos tartalommal, szinonimaként használom.

A szociológiai szakirodalomban használt diaszpóra fogalomnak elengedhetetlen eleme a migráció. Azaz eszerint diaszpóráról/szórványról csak migráció esetében lehet beszélni.

Úgy vélem, mindannyiunk számára könnyen belátható, hogy annak a diaszpórának/szórványnak a döntő többsége, amellyel mi „foglalkozunk”, amelyre az észak-erdélyi családvizsgálat kiterjedt, egyik legfontosabb jellemzője, hogy döntő többségének létrejöttében a migráció nem játszott szerepet. Válaszom azért nem egyértelmű, mert vizsgálódásom nem terjedt ki arra, hogy azok közül a települések közül, ahol az adatfelvételt lebonyolították, volt-e, és ha igen, akkor hány olyan település volt, ahol a magyar nemzetiségűek nem „őshonosok”, hanem települtek voltak. Ennek következtében nem tudok arra a kérdésre válaszolni, hogy az adatfelvétel hány olyan települést érintett, amelyben a nemzetközi szakirodalomban használt fogalomnak megfelelően éltek diaszpórában a tiszta magyar és a nemzetiségileg vegyes, magyar–román, román–magyar családok. Ennek ellenére feltételezem, hogy a vizsgálatba került települések döntő többségében élő magyarok nem belső vándorlás eredményeként ékelődtek be a román nemzetiségűek közé. Úgy gondolom, hogy a települések döntő többségének a román nemzetiségűek bevándorlása, majd a magyar és a román lakosok eltérő népességfejlődése stb. volt az oka annak, hogy a magyarok szórványba kerültek. (Azt, hogy valójában hány településen jött létre úgy magyar szórvány, hogy egy román lakosságú faluba valamilyen ok következtében magyarok települtek be, vagy hogy egy magyar lakosságú településen az elmúlt századok során oly mértékben lecsökkent a helyben lakó magyarok száma, hogy a betelepülő románok kerültek többségbe, fel lehetne tárni. Feltételezem, hogy ezt a célt szolgálta volna az az adatfelvételhez kapcsolódó munka, amelynek célja a települések monografikus feldolgozása volt. Erre azonban éppen úgy, mint az adatfelvétel feldolgozására, nem került sor, s ezt a munkát én sem vállaltam.) Természetesen fel lehet tenni a kérdést: abban az esetben, ha a diaszpórahelyzet úgy jön létre, hogy a közösség tagjai nem szétszóratás, szétszóródás, szétszórás következtében kerültek „szórványba”, lehet-e egyáltalán diaszpóráról, szórványról beszélni?

Felfogásom szerint igen. Ez pedig azt jelenti, hogy a diaszpóra/szórvány fogalomnál nem tartom elengedhetetlen elemnek a migrációt. Azaz úgy vélem, diaszpóráról/szórványról beszélhetünk akkor is, ha egy közösség tagjainak (leszármazottainak) sorsa helyben maradásuk ellenére vagy éppen annak következtében lesz „szétszóratás”, „szétszóródás”, „szétszórás”. Ebben az esetben ugyanis nem a közösség tagjainak migrációjára, hanem egy közösség szétszórtan, jelen esetben különböző településeken élő tagjainak közösségére, illetve összességére helyeződik a hangsúly. Azaz diaszpóra/szórvány jöhet létre úgy is, hogy azok, akik diaszpórába/szórványba kerültek, úgy szakadtak ki abból a közösségből, amelybe beletartoztak, hogy nem „mozdultak”, vagyis helyben maradtak. És itt meg is állnék, hiszen ezzel a sajátos szórványhelyzettel kapcsolatban a kérdések sorát kellene most itt megfogalmaznom.

A továbbiakban a teljesség igénye nélkül már csak azt szeretném felvillantani röviden, hogy melyek azok a (társadalmi) jelenségegyüttesek, amelyek a szórványjelenséghez kötődnek. Mindenekelőtt az etnikumok együttélését, a többség–kisebbség és kisebbség–többség viszonyát emelném ki. Hangsúlyozni kell a jelenség szubjektív, tömegpszichológiai hátterét, motivációit. Szükségszerűen merül fel a veszélyeztetettség, az erőszakos elnemzetlenítés, az asszimiláció és a természetes beolvadás folyamatának a kérdése. Lehet-e a szórványt szeparált, izolált csoportnak tartani, illetve hogy a szórványhelyzet mennyiben jelent izoláltságot (szeparáltságot), mennyiben különít el vagy integrál? Az izoláltság okozhat elbizonytalanodást, szorongást? Mennyiben tudatos vagy mennyiben spontán, tudattalan a szórványban élők értékváltása, identitásváltása, melynek egyik látványos eredménye a nyelvvesztés vagy nyelvváltás? Nehezen eldönthető, hogy mennyiben önként vállalt vagy rákényszerített, kikényszerített helyzetről beszélhetünk. A szórványba került csoport és környezete kölcsönhatása keretében következnek be a többséghez való igazodás, alkalmazkodás különböző lépcsőfokai, az új többségi közösség mintáinak átvétele, a többség véleményének befogadása, elfogadása s az a folyamat, melynek eredményeként az egyén meggyőződése ellenére „feladja” önmagát, vagy „szembefordul” önmagával. S mindebben a lejátszódó folyamatok véletlenszerűségéről és szükségszerűségéről sem feledkezhetünk meg.

Végezetül még egy dologról kell szólnom. Sik Endre még kéziratban lévő tanulmányában a következő két kérdést fogalmazta meg: „Használható-e a diaszpóra fogalma a határon túli magyarság Magyarországhoz való viszonyának jellemzésére? Alkalmazható-e a diaszpóra fogalom a határon túlról Magyarországra települő magyarságnak a határon túli magyar társadalomhoz való viszonyának jellemzésére?”[i]

A szerző szellemes és elgondolkoztató gondolatmenete végén az első kérdésben arra a következtetésre jut, hogy a magyar diaszpórapolitika szereplői a Kárpát-medencén belül élő magyarságot nem tekintik a mai Magyarország diaszpórájának. Ezt az álláspontot egyelőre önmaga számára is célszerűnek tartja elfogadni, mert mint megfogalmazta: „Elméletileg azért nem lenne helyes a diaszpóra fogalmat ebben a kontextusban alkalmazni, mert létrejöttében a migráció hiánya a szakirodalom egyetlen konszenzuálisnak tekinthető elemét is kikezdené, s ez nem lehet célunk.”[ii] Ennek és egyéb általa felsorolt tények ellenére mégis úgy véli, hogy „a határon túli és Kárpát-medencei magyarság (Magyarországhoz mint soha el nem hagyott anyaországhoz való) diaszpóra jellegű kapcsolódásának lehetőségét továbbgondolásra alkalmas hipotézisnek” tartja. A második kérdésre adott válasza már egyértelmű. A határon túlról Magyarországra érkezők szociológiai jellemzői alapján ugyanis úgy látja, hogy „ez a kör diaszpórának tekinthető”.[iii]

A kérdés felvetésének jogosságát nem vonom kétségbe, és anélkül, hogy véleményemet részletesen kifejteném, szeretném megjegyezni: ezek a kérdések vajon megfogalmazódtak volna-e, ha a Magyar Királyságot az első és a második világháborút lezáró békeszerződések nem darabolják fel? Vajon ez esetben felmerült volna-e ez a fogalom a Pozsonyban, Munkácson, Kolozsvárott, Újvidéken vagy éppen Zágrábban élőkkel kapcsolatban? Vagy felvetődhetett volna-e a diaszpóra fogalma azokkal kapcsolatban, akik 1918 előtt a fent említett városokból költöztek a mai Magyarország bármelyik településére? Nem hiszem. Emellett úgy vélem, abból, hogy két jelenség hasonló jellegű, vagy szociológiai jellemzői azonosak, nem szükségszerűen következik azonosságuk.

 



* A kutatás az Országos Kiemelésű Társadalomtudományi Kutatások Közalapítványa (OKTK –  A. 1541/VI./98) támogatásával készült.

[i]Sik Endre: Kezdetleges gondolatok a diaszpóra fogalmáról, valamint hevenyészett megfigyelések a diaszpóra koncepció magyar nézőpontból való alkalmazhatóságáról (kézirat). 20.

[ii] I.m. 11–12.

[iii] I.m. 16.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret