stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Benkő Samu

„Szórványban” tudományos tanácskozás

(megnyitóbeszéd)

 

Tisztelettel és nagy örömmel köszöntöm azokat, akik ma reggel összegyűlve megtöltötték az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek ezt a kis előadótermét, és rászánták a mai napot arra, hogy sokoldalúan és behatóan megvitassuk a szórványkérdést, a magyar  létezés legégetőbb ügyét.

Bevezetőmben nem kívánok senkinek a rétjébe belekaszálni, különösen nem az előadók és fölkért hozzászólók mondanivalójába, hiszen semmi értelme, hogy hevenyészetten olyan dolgot hozzak szóba, ami majd amúgy is munkánk rendjén terítékre kerül. Mondandómat igyekszem arra korlátozni, amit nem annyira nekem, a kutatónak, hanem az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnökének kell elmondania.

Szégyenletes szerepvállalásaim közepette, hogy úton-útfélen koldulok azért, hogy például itt e kora reggeli órában világítson a lámpa, hogy meleg legyen, hogy teljesítsük azokat a kutatási feladatokat, amelyekre vállalkoztunk, hogy bélyeget ragaszthassunk elküldendő leveleinkre, hogy nyomdafestékhez juttassuk azokat a műveket, amelyeknek kiadására rajtunk kívül senki más nem vállalkozik, mondom, mindezek mellett unos-untalan visszatérek annak hangoztatására, hogy nekünk itt távlatos tudományos programba illeszkedve kell alkotásra vállalkoznunk, annak tudatában, hogy érdemes itt igazságfelderítő kutatásra adni a fejünket. Hangsúlyozom: távlatos tudományos programról van szó!

Néhány nappal ezelőtt a Magyar Tudományos Akadémia ama elnöki bizottságában, amely a határon túli régiókra figyel (lévén a neve: Magyar Tudományosság Külföldön Bizottság), három nagy témát jelöltem meg, amelyekre úgy érzem, most és az elkövetkezendő években tudományos erőinket összpontosítanunk kell.

A három téma: 1. A magyar nyelv nagyszótára, amelynek ügye alapításától (1825-től) foglalkoztatja a Magyar Tudományos Akadémiát, és amelynek felbecsülhetetlen, klasszikus értékű előzménye a Czuczor–Fogarasi-féle múlt századi (1862–1872) kiadvány. Itt az ideje, hogy az egész magyar szókincset a mai tudományos követelményeknek megfelelően számba vegyük, szótárazzuk. Ennek a munkának az előkészítésében, kivitelezésében természetesen bőséges munka vár a régiók szakembereire, köztük az erdélyiekre. A téma gazdája, az MTA Nyelvtudományi Intézete, úgy tudom, költségvetésileg is megkapta azt a támogatást, amivel elindíthatja a munkát. 2. A második nagy kutatási feladat környezetünk védelmezésére irányul. Most, amikor különösen az utóbbi hetek tiszai eseményei is ráirányították a figyelmet arra, milyen veszedelmesen szennyeződünk, nem túlzás katasztrófával fenyegető állapotot emlegetni. A bajt csak tetézi, hogy nem csupán vizeink, levegőnk, talajunk szennyeződik, hanem szennyeződünk nagymértékben lelkünkben is. Széles körű védekezési módszertant kell a tudománynak kidolgoznia ahhoz, hogy eredményes legyen a védekezés gyakorlata, hogy szenny helyett tisztaság uralja tájainkat és elménket. 3. Az összmagyar tudomány sürgető kötelessége nem utolsósorban demográfiai állapotunknak a felmérése és ebből következően általános politikai és stratégiai következtetéseknek a levonása. Demográfiáról szólva tűnik szemünkbe – nemcsak a szakembernek, hanem a kérdés iránt egyáltalán érdeklődőnek –, hogy a népesedés kérdése számunkra, magyarok számára döbbenetesen azonos a szórványkérdéssel. Hiszen a határon kívül élő ötmillió körüli magyarnak a nagy többsége szórványhelyzetben él. És éppen ezért az ebben a különös élethelyzetben senyvedők múltbeli és jövendőbeli létezése alakulásának a vizsgálata a magyarság fennmaradása időbeli dimenziójának földerítését jelenti számunkra. A kérdésnek réges-rég megfogalmazódtak, hogy úgy mondjam, a jelenségfölismerő irodalmi, szociográfiai, publicisztikai és emlékiratbeli képei. A napokban jártam a szülőföldemen, és gondolva erre a mai értekezletünkre, felrémlett előttem Kakasy Márton alakja, aki két nemzedékkel előzte meg édesapámat a nagyteremi református parókián, és aki leírta, hogy a színmagyar, székely Alsó-Nyárádmentével szomszédos vármegyei múltú faluban a múlt század második felében milyen szívfacsaró demográfiai viszonyokat talált. Engedjék meg, hogy kicsi emlékirat-kötetéből néhány mondatot felolvassak. A fejezet címe: Hogy lettem Teremiben lelkész? „Az egész életünk véletleneken múlik. Hogy merre veti az embert a sorsa, Isten határozatából történik, és mindig kevés abban az emberi akarat és elhatározás. Jurátusságom második évének még az elején, 1869 októberében a nagyteremi református egyház papjának hívott meg.” (Különben ő mint jurátus, egyike azoknak a népdalokat gyűjtő és közlő diákoknak, akik Kriza nyomán felfedezik a székely folklórt. Hagyatéka megmaradt a vásárhelyi református kollégiumnak a gyűjteményében.) „A meghívó küldöttség megjelent nálam. Három emberből állt ez a küldöttség, mert Teremiben akkor többen beszéltek románul, mint magyarul, az én embereim is maguk közt románul beszélgettek, amin én eleget csodálkoztam, mert a reformátusok rendszerint magyarok. A viseletük is romános volt. Vállig érő, hosszú fehér hajuk volt, s a derekukon széles bőrtüsző. Mikor meghívásuk után bevittem őket megvendégelés céljából a jó boráról híres Almási-féle fogadóba, ami a mai Knöfler-palota helyén állt, a vendéglőben nagyon megbámulták az én meghívó küldöttségemet, s azt kérdezték tőlem, hogy: román papnak hívtak meg engem Teremibe?”[1] Hát ez a kis könyvecske jutott eszembe, és az, hogy a jelenségnek érzelmi töltetű érzékelése után most a 2000. évben végre eljuthattunk oda: szépirodalmi, publicisztikai jelzéseken túl tudományosan megközelíthető, sőt a kvantifikálás minden eszközét felhasználva tudunk a szórványkérdésről beszélni. Ez annak köszönhető, hogy 1942 és 1944 között az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület kezdeményezésére nagy felmérési akció indult meg, és ennek keretében 709 falu 12 852 családjáról készült részletes kérdőíves felmérés. Ezt a terjedelmes  írott anyagot 1944 őszén az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület akkori ügyvezető alelnöke, Szathmáry Lajos az EMKE autóbuszába csomagolva fölvitte Budapestre. A kéziratanyagot a Széchényi Könyvtárban helyezték el, és ott rostokolt sokáig. Úgy tudom, ezelőtt 13 évvel vette kézbe az első csomagot Tóth Pál Péter barátunk, és kezdte el a feldolgozást. Amikor azt hangsúlyozom, hogy Tóth Pál Péter nemrégiben megjelent és most itt megvitatandó könyvével új dimenzióba kerül a kérdés kutatása, azt is szeretném kiemelni, hogy olyan arányú adatfelmérés történt, illetőleg kezdődött el 1942-ben és folytatódott 1944-ig, amelyhez hasonló térségünkben nemcsak ebben a témakörben, de általában a szociográfiai irodalomban mindmáig nem fordult elő. A kérdőívek megmaradtak, viszont eltűntek szemhatárunkból azok a munkálatokkal kapcsolatos irományok, amelyek felvilágosíthatnának arról, tulajdonképpen kik vettek részt ennek a kutatásnak az elindításában Szathmáry Lajoson kívül. Hogyan történt a kérdőíveknek a megszerkesztése, ki vagy kik írták, kik vitatták meg azt. Ugyanis csak a kérdőívek mellett véletlenül fennmaradt levelesanyagból  lehetett összeállítani tulajdonképpeni kutatástörténetét. Nem azért, mintha ennek nem lett volna akkori bőséges kísérő levelesanyaga, hanem azért, mert ezt az EMKE levéltárában őrzött, az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárára bízott anyagot Kolozsvárról az Állami Levéltár urai a kilencvenes években elszállíttatták. Valószínűleg valamelyik bukaresti intézményben még ott rostokol. Tóth Pál Péter érdeklődött megközelíthetőségéről, nem kapott pozitív választ kérdésére, hogy ez a levéltári anyag ma kutatható-e.

Mindenesetre, mindazt, amit magukból a kérdőívekből és a kérdőívek mellett talált levelesanyagból ki lehetett bogozni, azt Tóth Pál Péter kibogozta, és nagy leleménnyel könyvében megírta. Valószínűleg lesz szó itt ma arról is, hogy az erdélyi statisztika mesterei meg a szórványkérdéssel közelebbről foglalkozó, demográfiában jártas iskolateremtő tudósok közül kinek milyen szerepe lehetett a kérdőív összeállításában, a felmérés megtervezésében. A Schneller vezette tanszéknek, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület Venczel-féle statisztikai munkacsoportjának bizonyára volt szerepe a vállalkozásban. Ezeket most csak jelezni kívánom, de erősen hangsúlyoznám azt a reményemet, hogy mai beszélgetésünk a kutatás folytatásának az útját hivatott egyengetni. A negyvenes években látleletezett és Tóth Pál Péter konok kitartásával elénkbe tárt észak-erdélyi szórványfalvak és családok állapotrajza további kutatásra – pontosan szólva: a mai demográfiai helyzet felmérésére – kell hogy ösztönözzön. Ne riasszon, hogy nagyon szomorú kép fog elénk tárulni. Magam láttam, hogy Kakasy Márton falujában is riasztóbb kép tárul elénk ma, mint amilyennek ő a kiegyezés után találta.

Én ezzel a magam részéről be is fejeztem a mondandómat, és kérem Egyed Ákos professzor urat, Bölcsészet-, Nyelv- és Társadalomtudományi Szakosztályunk elnökét, hogy vezesse tanácskozásunkat és adja meg a szót Tóth Pál Péter  barátunknak, aki – nagy hálára kötelezve az erdélyi sors kutatóit –  megírta és elhozta nekünk Szórványban című könyvét.[2]



[1] Kakasy Márton: Naplemente. Egy református lelkész élete és feljegyzései. Marosvásárhely 1931. 22–23.

[2] Tanácskozásunk után az alábbi levelet írtam Glatz Ferencnek, a Magyar Tudományos Akadémia elnökének.

197/2000. sz.

Glatz Ferenc professzor úrnak

a Magyar Tudományos Akadémia elnökének

Budapest

 

Tisztelt Elnök Úr!

Ez év március 17-én az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi, valamint Jog-, Közgazdaság- és Társadalomtudományi Szakosztálya egész napos munkaértekezleten vitatta meg Tóth Pál Péter Szórványban című 1999-ben megjelent könyvét.

Ez a könyv azt az 1942–44-ben keletkezett felmérést dolgozza fel, mely 709 észak-erdélyi falu demográfiai helyzetét vette számba. A nagy erudícióval feldolgozott és közreadott felmérés elemzése jó alkalmul szolgált arra, hogy a jelenlévők megvitathassák az összmagyarság demográfiai helyzetének időszerű kérdéseit. Úgy találtuk, hogy az MTA-nak stratégiai kutatási tervébe feltétlenül be kellene illesztenie a határon túl élő magyarság demográfiai vizsgálatát is, és ennek keretében az 1942–44-es felmérés mai, korszerű eszközökkel való megismétlését.

A tanácskozáson részt vettek az erdélyi szórványkérdés kutatásában legjáratosabb kolozsvári, székelyföldi, partiumi minősített kutatók, az MTA külső tagjai és az erdélyi témákkal foglalkozó magyarországi kutatók néhány jeles képviselője. Általános vélemény szerint a további kutatást, egy új kérdőíves adatfelvételt az MTA napirendre került regionális munkatervébe lenne ajánlatos beilleszteni, abba az eljövendő programba, amelynek elindítását sok meggyőző erővel Elnök Úr szorgalmazza a Domus Hungarica keretében. Értelemszerűen az MTA demográfiai bizottsága és a regionális központok lehetnek ennek a népesedést felmérő munkának tudományos bázisai, és ebbe illeszkednének bele az Erdélyi Múzeum-Egyesület kutatói is.

A részletes, jól átgondolt terv kidolgozására és a megfelelő anyagi háttér biztosítására a közeljövőben tanácskozásra kellene összeülniük az MTA és az EME szakembereinek.

 

Kolozsvárt, 2000. március 20-án


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret