stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Demény István Pál

A moldvai csángó népdalok és a népköltészet történetével
kapcsolatos dilemmák

A moldvai csángó népdalok között viszonylag kevés a kettős képszerkesztésű és a szimbolikus. Az előbbiek hiányát még meg lehetne magyarázni azzal a kétségtelenül létező körülménnyel, hogy a csángók nem mutatnak különösebb érzéket a zárt strófaszerkezet iránt. Talán román hatásra, utólagosan, de jó néhány strófában szétoldják a lírai témát, és az egyes népdalokat olyanképpen kontaminálják, hogy utólag nem lehet pontosan strófákra osztani, az összes többi dialektusterület szokásainak megfelelően. Mégsem lehet elintézni a dolgot azzal, hogy román hatás, az egész kérdés pedig a népköltészet történetét, sőt mibenlétét illető egész kérdéskört is felveti.

A csángóknál ugyanis igen sok az olyan dal, amelyik világosan a 17. századi kéziratos költészettel tart rokonságot. Ez nyilván megőrzött régiség náluk, ezeket a dalokat az Alföldön, sőt nagyrészt Erdélyben is már elfelejtették a népköltészeti gyűjtések megindulásának idejére. Eddig viszont azt tartottuk – mármint akik hajlandóak voltunk ezen jelenségek létezését egyáltalán elismerni –, hogy a népdalszimbolika középkori, a kettős képszerkesztés pedig – mint poétikai eljárás –, legalább részben még honfoglalás előtti. A kéziratos énekköltészetet és a népköltészetet teljesen külön dolognak véltük. Most a csángó anyagot nézve felmerülhet az a hipotézis, hogy a 17. (és a 18.?) században a népköltészet nagyjából olyan volt, mint a kéziratos énekköltészet, illetve hogy a kéziratos énekköltészet „süllyedt le” népköltészetnek, a csángók őrzik ezt a régi réteget, s az Erdélyben vagy akár a Zobor vidékén az utóbbi 150 évben gyűjtött anyag ennél újabb, beleértve hogy azóta – a 17. századi énekköltészet „alásüllyedése” óta – jött létre nemcsak a népdalszimbolika, hanem még a kettős képszerkesztés mint poétikai eljárás is. (Küllős Imola hallgatólagosan így tárgyalta a magyar népdalok történetét. Voigt Vilmos is valami olyasmit sejtetett, hogy a kettős képszerkesztésű dalainkat nem túl régi, talán 18. századi osztrák és szlovén hatásnak tulajdoníthatjuk.)

Minden szépen klappolna is, a fogaskerekek fogai szépen egymásba illeszkednének, legfeljebb az volna kissé különös, hogy a 18–19. században milyen pontosan sikerült reprodukálni valahol az Alföldön vagy talán inkább a Dunántúlon az ókori kínai költészet egyik poétikai eljárását. De nehézséget okoz az időbeli keretek szűk volta.

A 17. századtól a komolyabb népköltészeti gyűjtések megindulásáig kb. másfél évszázad telt el. (Valamivel kevesebb, ha Erdélyi János gyűjteményéig számítjuk, valamivel több, ha a Vadrózsákig.) Akkor pedig már legalábbis kevés volt a 17. századi kéziratos költészetre visszamenő szöveg még Erdélyben is, viszont megvoltak a nagyon is szigorú szerkezetű egy- és kétstrófás dalok (sőt ezeket már sokféleképpen össze is énekelték, tehát ez a szerkezet már fellazult, és az ezeket létrehozó ízlés némileg elbizonytalanodott), megvolt a kettős képszerkesztés, és megvolt a népdalszimbolika. Meglehetősen sok minden egy másfélszáz éves periódusra. Hacsak azt nem feltételezzük, hogy a népdalköltészet sokkal gyorsabban változott poétikai eljárásai tekintetében is, mint ahogyan azt eddig gondoltuk. Mindazonáltal ez nincs is kizárva, ha a viselettörténeti tanulmányok legújabb eredményeire gondolunk.

De egy meggondolás arra int, hogy a változás tekintetében esetleg számba jöhető időszak még sokkal rövidebb volt. A 17. századi kéziratos költészet ugyanis a század vége felé még produktív volt, másolni pedig még későbben is másolták egyes darabjait. A végét tehát konvencionálisan kb. 1700-ra tehetjük. A bukovinai székelyek viszont 1764-ben hagyták el a Székelyföldet, az ő dalaik viszont – minden régiesség mellett is – nagyjából hasonló poétikai jellegzetességeket mutatnak, mint a magyar népdalok általában. Eszerint viszont az említett hatalmas változásoknak legfeljebb hat-hét évtized alatt végbe kellett volna menniük. Ez ellen fel lehetne hozni azt az ellenvetést, hogy: de hiszen a bukovinai székelyek kapcsolatai sohasem szakadtak meg a magyarság többi részével. Ez igaz, de hát valamelyes kevés kapcsolatai a moldvai csángóknak is mindig voltak. A viszonylag újabb (18. századi?) székelyföldi kitelepülőkön kívül is. El is jutott hozzájuk még az új stílusú alföldi népdalok egy része is.

A régies pentaton dallamoknak szintén régebbieknek kell lenniük a 18. századnál. (A pentaton dallamok honfoglalás előtti voltát sokszor megpróbálták már kétségbe vonni, de hát a 18. századnál azért talán már mégiscsak régebbiek.)

Ezzel a felmerülhető hipotézis meg is volna cáfolva, viszont semmiféle magyarázat sem került arra nézve, hogy miért éppen a moldvai csángók őrzik (őrizték még az ötvenes években) a 17. századi kéziratos költészet emlékeit. A magyarság többi része pedig sokkal régebbi hagyományokat, sokkal régebbieket, mint a moldvai csángók, de a 17. századi kéziratos szerelmi lírát valahogyan „átugorva”.

Mindennek kapcsán egyrészt újra át kellene gondolni, hogy mi is az a népköltészet s ezen belül „az alkalomhoz nem kötött népdal”. S milyen gyors változásokra lehet számítani. Valóban több száz éves emlékeket őriz a népköltészet, vagy pedig fél évszázadon belül a felismerhetetlenségig megváltozik, amint azt a régészek tartják a régészeti kultúrákról?

(1997)


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret