stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Olosz Katalin

A magyar népköltészet egy elfelejtett gyűjtője: Vass Tamás

Az érték mint filozófiai fogalom történelmi és társadalmi meghatározottságú tulajdonsága a környező világ objektumainak. Nem természettől adott velejárója a  tárgyaknak, jelenségeknek, az ember szellemi és anyagi produktumainak, hanem annak folytán, hogy ezek az objektumok bekerültek az ember társadalmi létének szférájába, meghatározott társadalmi viszonylatok hordozóivá lettek. Egyszerűbben fogalmazva úgy is mondhatjuk, hogy minden kor és minden társadalmi berendezkedés – törekvéseinek, szükségleteinek, elképzeléseinek megfelelő – sajátos értékrendet alakított ki.

Az érték történelmi-társadalmi determináltságát jól példázza a magyar népi kultúra felfedezésének és megismerésének története. A parasztság anyagi és szellemi javaira évszázadokon át jóformán senki sem figyelt, a feudális magyar társadalom számára ezek a javak semmiféle értéket nem jelentettek. Amikor aztán a polgári demokratikus forradalmat előkészítő társadalmi harcok csomópontjába a parasztfelkelés került, a jobbágyság felszabadításának, a parasztság társadalmi, gazdasági, kulturális felemelésének feladata, fontossá vált e társadalmi osztály életének, múltjának és jelenének, műveltségének tanulmányozása és megismerése. „Mikor az iskolátlan népet költészete után becsüljük, annyit tesz, hogy polgárilag is fogjuk, mert a kettő együtt jár” – írta Erdélyi János 1847-ben,[1] rátapintva a polgári forradalmat megelőző idők eszmei tájékozódásának alapvető jellegzetességére: a népköltészet gyűjtése és tanulmányozása a társadalmi haladást elősegítő elemként épült be a 48-as nemzedék tudatvilágába s harcainak eszköztárába.

A forradalom és szabadságharc bukása után ez a szemlélet jelentős változáson ment át: a néphagyományok megbecsülése mögött többé már nem feszült a parasztság társadalmi-gazdasági-kulturális felemelésének igénye és szándéka, a népköltészet iránti érdeklődés elvesztette plebejus-demokratikus, társadalmi-politikai töltetét. Ugyanakkor viszont más szempontból vált értékké és értékessé a népi kultúra: az önkényuralmi korszak magyar társadalma a néphagyományok megismerésétől a nemzeti művelődés gyarapodását remélte, főképpen pedig a nemzeti önazonosságtudat erősítését, a nemzeti önbecsülés és öntudat ébrentartását. Ahogy Jakab Elek fogalmazott 1854-ben: „Minden benső beccsel bíró népszokás a nemzet múltjának s jövendő életrevalóságának egy-egy bizonyítéka. Napfényre hozván, megismertetvén ezt, azon fajnak jelentékét emeljük, tekintetét munkáljuk elő.”[2]

A nemzeti önismeret és önbecsülés szolgálatának jegyében bontakoztak ki a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben azok az erdélyi népköltészeti gyűjtőmozgalmak is, melyeknek élén Gyulai Pál, Kriza János, illetve Szabó Sámuel állott. Gyulai rövid kolozsvári tanárkodása idején (1858–1862) a református kollégium diákjai közül toborzott munkatársakat magának az erdélyi folklórhagyományok gyűjtésére és megismertetésére. Ugyancsak diákokkal gyűjtetett Szabó Sámuel is, ő a marosvásárhelyi református kollégium önképzőtársulatának fiataljait irányította népköltészeti gyűjtőmunkájukban 1862 és 1868 között. Kriza János pedig az erdélyi protestáns, főleg unitárius értelmiség – papok, tanárok – nagyszerű közös munkájának eredményeit összegezhette az 1863-ban megjelentetett Vadrózsák első kötetében. E gyűjtőmozgalmak önkéntes résztvevőinek egy része ismeretlen maradt az utókor számára, mert a kor általános gyakorlatához igazodva többnyire a gyűjtőmunkát irányítók neve alatt jelentek meg a folklórszövegek. A tudománytörténet utólag nagy vonalakban rekonstruálta a gyűjtők névsorát, de ez a névsor korántsem teljes, még manapság is előbukkannak újabb nevek.

Vass Tamást Kriza-munkatársként tartja számon a tudománytörténet, az újabb kutatások fényében azonban úgy tűnik, hogy Szabó Sámuel mozgalmával is volt kapcsolata, pontosabban: szorosabb szálak fűzték a marosvásárhelyi diákmozgalomhoz, mint Kriza János gyűjtőköréhez. És noha bizonyos jelekből arra következtethetünk, hogy Gyulai Páltól is kap(hat)ott indíttatást a népköltészet gyűjtésére, sokféle kötődései ellenére megőrizte önállóságát, maga publikálta gyűjtéseit. Mennyiségét tekintve ez a gyűjtemény nagyon szerénynek mondható, alig tucatnyi folklórszöveget foglal magában, viszont csaknem kivétel nélkül olyan darabokat, melyeket a Székelyföldről legkorábban ő jegyzett fel, közöttük A szolga után haló leány (Bíró Kata) balladáját, melyet a jelen pillanatig invariánsnak tartott a magyar folklorisztika.

Ahhoz, hogy érthető legyen, miként került kapcsolatba Vass Tamás Kriza Jánossal, Szabó Sámuellel, Gyulai Pállal és egyáltalán a folklórgyűjtés gondolat- és munkakörével, szükséges – ha nagyon vázlatosan is – megrajzolni Vass Tamás pályaképét.

1839-ben született a marosszéki Göcsön elszegényedett nemesi családból. Szülőfaluja elemi iskolájában megkezdett tanulmányait 1847-től a marosvásárhelyi református kollégiumban folytatta, ott érettségizett 1858 szeptemberében, ott végezte el a teológiára előkészítő kétévi tanfolyamot is. A kezdeti ösztönzést a folklórgyűjtésre minden valószínűség szerint Vásárhelyen kapta: utolsó két marosvásárhelyi éve idején (1858–60) Szabó Sámuel már a kollégium tanára volt, s azt is tudjuk Szabó egy elejtett megjegyzéséből, hogy noha a folklórgyűjtő mozgalom csak 1862–63-ban kapott lábra a vásárhelyi kollégiumban, Szabó már évekkel korábban sürgette a gyűjtés megindítását. Vagyis már azokban az években biztatgatta a kollégium nagydiákjait a folklórhagyományok gyűjtésére, amikor még Vass Tamás is ennek az iskolának volt a diákja.[3]

Ezt az indíttatást tovább erősíthették aztán a kolozsvári évek. 1860 őszén beiratkozott az akkor átmenetileg Kolozsváron fenntartott nagyenyedi teológiára, ahol 1862 augusztusában letette a papi vizsgát. A következő tanévet (1862–63) a kolozsvári református kollégiumban töltötte mint köztanító és teológiai prézes. Kolozsvári évei alatt aktívan bekapcsolódott a református főiskola önképzőkörének munkájába, melynek vezetője Gyulai Pál volt 1862 nyaráig – az a Gyulai Pál, aki maga is gyűjtötte a népköltészet darabjait, s nem sokkal korábban nagy visszhangot kiváltó előadást tartott az Erdélyi Múzeum-Egylet felolvasóülésén a népköltészetről, s akinek „barátságos zaklatásai” és baráti tanácsai nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy Kriza János Vadrózsái 1863 elején elhagyhatták a nyomdát.

1863 őszén Vass Tamás odahagyta Kolozsvárt. „Külföldi egyetemekre szándékozván menni – olvashatjuk életrajzában –, úgy számított, hogy kisebb városon többet takaríthat meg csekély jövedelméből”,[4] ezért elfogadta a sepsiszentgyörgyi gimnázium elöljáróságának meghívását, átment oda, hol szintén mint köztanító működött két tanéven át (1863–64 és 1864–65-ben). Időközben folyamodott régi iskolája, a marosvásárhelyi református kollégium elöljáróságához külföldi ösztöndíjért, amit 1865 őszén meg is kapott. A következő tanévet külföldi egyetemeken töltötte: egy szemesztert a tübingeni, egyet pedig a marburgi egyetemen. 1866 nyarán tért haza, még abban az évben pályázott a marosvásárhelyi református segédpapi állásra – sikertelenül. 1867 elején a mezőbándi református egyházközség választotta lelkészévé. Hét év múlva, 1873 decemberében köszöntött be a marosvásárhelyi egyházközségbe, hol huszonöt éven át, 1899-ben bekövetkezett haláláig tevékenykedett. Marosvásárhelyi szolgálatának első évtizede nem lehetett könnyű és gondtalan, hiszen ebben az időszakban mérgesedett el lelkésztársa, az író Tolnai Lajos és a város viszonya, s a fullánkos belháborútól nem óvhatta meg magát a szelíd lelkű, békességkedvelő Vass Tamás sem. Életére általában a csendes, hivalkodásmentes tevékenykedés jellemző, kerülte a zajos magamutogatást úgy is mint egyházi ember és közéleti személyiség, úgy is mint az irodalom művelője. Diákkorától kezdve írt verseket, az ötvenes-hatvanas évek fordulójától pesti és vidéki lapokban gyakran jelentkezett költeményekkel, verskötete is jelent meg, anélkül azonban, hogy az irodalmi életben nevet vívott volna ki magának.

Vass Tamás életrajzírói pontosan felsorolják, hogy milyen időszaki kiadványokban publikált verseket, cikkeket élete során.[5] Sokkal szűkszavúbbak népköltészeti közleményei s egyáltalán ilyen irányú munkássága tekintetében. Bizonyos mértékig érthető is ez a szűkszavúság, hiszen Vass Tamás életében a folklórgyűjtés rövid ideig tartó epizód volt csupán, melyről a halála után megjelent életrajzában is mindössze annyit említ az ismeretlen szerző, hogy „Krizával szoros összeköttetésben állván, szorgalmasan gyűjtötte, Sepsiszentgyörgyön időzése alatt, a székely népköltészeti darabokat”.[6] A szakirodalom részben ennek az információnak az alapján tartotta s tartja ma is Vass Tamást Kriza János munkatársának, no meg annak okán, hogy a Hazánk s a Külföld 1866. szeptember 2-i (35.) számában, Kriza János neve alatt megjelent ószékely balladáról Kriza utólag azt a pontosítást közölte, hogy „Bíró Kata fölfedezője a már több ilyszerű közleményeiről jól ismert Wass Tamás [sic!] tanár úr, aki azon jeles költeményt szíves volt átengedni a székely népköltészi gyűjtemény II-ik kötetébe, amelyből az közölve van”.[7]

Közismert tény, hogy a Vadrózsák második kötete soha nem készült el, összegyűjtött anyagából Kriza halála után a Magyar Népköltési Gyűjtemény harmadik kötetében Gyulai Pál és Arany László közölt válogatást,[8] de Bíró Kata balladája nem szerepel benne; nem került be a Kriza-gyűjtés összesítő kiadványába,[9] mint ahogy más, Vass Tamástól származó folklórszöveg sem szerepel egyetlen Kriza-kiadványban sem.

Mindezeket figyelembe véve Vass Tamást nem tekinthetjük egyértelműen Kriza János munkatársának. Az viszont kétségtelen, hogy kapcsolatban állt a kolozsvári püspökkel: a budapesti Etnológiai Adattár őrzi egy, a „Főtiszteletű Püspök Úr”-hoz intézett levelét 1866-ból, melyet egy 17. századi históriás ének másolatának kíséretében postázott Marosvásárhelyről.[10] Közvetve az is Kriza-hatásra enged következtetni, hogy Vass Tamás „Sepsiszentgyörgyön időzése alatt” gyűjtötte a népköltészeti darabokat, vagyis nyomban azután, hogy Kolozsvárról – a Vadrózsák megjelenésének évében! – Háromszékre került.

Arról nincs tudomásunk, hogy Vass Tamás kolozsvári évei alatt gyűjtött volna, csupán csak gyaníthatjuk egyik, később napvilágra hozott balladás dalának kezdősora alapján (Kalota, Kalota, hideg havas alja), hogy Kolozsvár környékén gyűjthette. Ez a balladás dal A zsivány felesége balladatípusnak egy változatával és Bíró Kata szövegével együtt először a marosvásárhelyi diákok kéziratos lapjában került „nyilvánosságra” 1866 tavaszán, egyértelműen bizonyítva, hogy Vass Tamás csatlakozott régi iskolája fiatalabb diákjainak gyűjtőmozgalmához.[11] Folklórszövegeit minden valószínűség szerint még 1865 őszén, külföldre indulása előtt nyújthatta be az önképzőtársulatnak, aligha képzelhető el, hogy Marburgból vagy Tübingenből postázta volna. A kéziratos diáklap azt is bizonyítja, hogy Vass Tamás a Bíró Kata balladáját először Szabó Sámuelnek küldte el – hiszen a kéziratos diáklapban két évvel hamarább „jelent meg”, mint az említett folyóiratban, Kriza János közlésében.[12]

A külföldi tanulmányútjáról hazatérő, Bándon megállapodó Vass Tamás továbbra is fenntartotta a kapcsolatot Szabó Számuellel. Az időközben meginduló marosvásárhelyi Székely Közlönyben (melynek egyik szerkesztője Szabó Sámuel volt) tette közzé Váradi nótáját[13] és Bács Jancsi balladáját[14], s a lap 1868. március 21-i számában Szabó Sámuel nyílt postában köszönte meg Vass Tamás úrnak Pálbeli szép Antalt és Bíró Katát, biztosítva beküldőjüket, hogy „a gyűjteménybe soroztuk”. Vagyis a két balladát, melyek mindegyike korábban megjelent már, Vass Tamás nem a Székely Közlönybe szánta, hanem Szabó Sámuel összesítő gyűjteményébe (ami sajnos soha nem készült el).

Mindezeket figyelembe véve, úgy gondolom, hogy Vass Tamást – ha egyáltalán szóba jöhet ilyesmi – sokkal inkább Szabó Sámuel munkatársának tarthatjuk, mint Kriza Jánosénak. Legközelebb azonban talán akkor járunk az igazsághoz, ha egyik mozgalomhoz sem soroljuk kizárólagosan, helyette Vass Tamás önálló, független tevékenységét hangsúlyozzuk. Hiszen Kriza János is arra figyelmeztetett rövid helyreigazításában, hogy Bíró Kata fölfedezője „a több ilyszerű közleményeiről jól ismert Wass Tamás”. Vagyis Vass Tamás már korábban is jelentkezett folklórszövegekkel a nyilvánosság előtt. Kriza János minden bizonnyal a Korunk Tárcájában 1865 áprilisában megjelent koldus-hírversre[15] s még inkább a Kolozsvári Nagy Naptár második évfolyamában, 1866-ban közzétett Barcsaira[16] (A megégetett feleség) és a Csodahalott balladatípus egy változatára, a Pálbeli szép Antalra[17] gondolt, hiszen e balladák valóságos revelációként hathattak rá: Barcsai azért, mert a Vadrózsákban közölt egyetlen példánynak változata akadt, Pálbeli szép Antal pedig azért, mert a Csodahalott balladatípusnak ez a legkorábbi feljegyzése. (Vargyas Lajos szerint[18] a ballada legkorábbi feljegyzése 1872 – a Magyar Népköltési Gyűjtemény első kötetének Vass Tamás-féle szövege. Vargyas azonban nem tudta, hogy a balladát a Barcsaival együtt Vass Tamás már korábban közölte a Kolozsvári Nagy Naptárban.)

 

Vass Tamás a Bíró Kata Kriza általi közlése után sem adta fel függetlenségét, továbbra is maga publikálta gyűjtött darabjait. Említettük már, hogy a Székely Közlönyben 1867-ben két balladával jelentkezett, a Kolozsvári Nagy Naptár 1867-es, harmadik évfolyamában pedig Barna Péter[19], illetve Kádár Gyuri balladája[20] mellett három kortesdalt hozott nyilvánosságra.[21] Ugyancsak 1867-ben közölte a Családi Körben Egy estém Rákoson. Jellemvonás a székely népéletből című útirajzát[22], benne A zsivány felesége balladájának azt a változatát, mely a kéziratos diáklapban is megőrződött, valamint a Dancsuj Dávidról szóló bűntényballada töredékét.

Vass Tamásnak ez az írása nem is annyira a közölt balladaszövegekért fontos, mint inkább azért, mert leír egy különös énekesversenyt s vele összefüggésben a balladamondás egy nem mindennapi esetét.

Háromszékről kifelé utazva, az erdővidéki Felsőrákoson elesteledő Vass Tamás a falu szélén álló csárdában maradt éjszakára. A „tarisznyás vendégek” szobájában a hosszú kopott asztalt néhány helybeli vendég ülte körül, kik a meglehetősen távolra eső erdőkről jőve betértek „egy micre”, hogy a tagjaikba fészkelt hideget kiverjék”. Az „urak házában” elszállásolt Vass Tamás egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a „tarisznyás vendégek” zsoltárt énekelnek nagy áhítattal, mintha templomban lettek volna. Közéjük ment, szóba elegyedett egy emberrel, aki nem énekelt, mert nem volt „talentoma” hozzá. Az beszélte el, hogy folyik a verseny két fiatal férfi között, ki legyen az előénekes, a vezér. A Péter nevű kierőszakolja az elsőséget, pedig nemrégiben, egy temetésen belezavarodott az énekbe, s ha versenytársa, akit Tubujnak neveztek, ki nem segíti, csúfos vége lett volna szereplésének. A kocsmában is folyt a versengés a két férfi között; Péter – miután vizsgáztatták egymást a templomi énekek szövegeiből –, hogy bizonyítsa elsőségét, azzal kérkedett, hogy olyan verset mond, amit egyik sem tud. Mert a tudomány nem ott végződik, az énekes könyvben – vélte Péter –, „sok van még, amit oda nem írtak be”.[23] És kezdte mondani a Dancsuj Dávidról szóló verset. De csak az első strófája jutott eszébe, ott megakadt. Ekkor a társaság unszolni kezdte Tubujt, hogy mondjon ő is valamit, „azt a diákot, ki az örményt megölte volt”. Így került sor A zsivány felesége balladájának elmondására, melyet Vass Tamás leírt magának, s közölte útibeszámolójában.[24]

A ritka alkalmat megörökítő Vass Tamás cikke végén – számunkra igen örvendetesen – megjegyzi, hogy „még több szép népkölteményt elszavaltattak Tubujjal, melyeket magamnak ott a helyszínen bejegyeztem”.[25] Azt nem tudhatjuk, hogy miket hallott Vass Tamás e különös „dalnokversenyen”, azt viszont kikövetkeztethetjük, hogy Péter és Tubuj tudásának összemérése legkésőbb 1865 kora őszén történhetett, hiszen Vass Tamás az 1865–66-os tanévet külhoni egyetemeken töltötte, s a zsivány felesége balladájának ugyanazt a szövegét, melyet útirajzában 1867 márciusában közölt, a marosvásárhelyi kéziratos diáklapba éppen egy évvel korábban, 1866 márciusában írták be a lap diákszerkesztői. Mindez azt a feltételezésünket támogatja, hogy Vass Tamás 1866–67-ben közölt népköltészeti szövegei közül valószínű több is ennek a dalnokversenynek köszönheti feledéstől való megmenekedését, s ezek szerint némelyik közülük (ha nem az összes) Felsőrákos folklórkincsének gazdagságát dicséri. Sajnos remény sincs arra, hogy valaha is pontosan és biztosan megnevezhetnők a felsőrákosi Tubujtól származó balladákat.

Az viszont csaknem teljes biztonsággal megállapítható – összhangban az életrajzírók állításával –, hogy Vass Tamás csak a Sepsiszentgyörgyön töltött két év alatt, 1863–65 között foglalkozott folklórgyűjtéssel. Első népköltészeti közleményét 1865-ből ismerjük, az utolsó pedig, az előbb emlegetett Egy estém Rákoson 1867-ben jelent meg. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Vass Tamás kisded gyűjteményének minden darabja Háromszékről származik. Említettem a Kalota, Kalota, hideg havasalja kezdetű balladás dalt, melyet több mint valószínű, hogy nem Háromszéken hallott. Pontosan megállapítható a Szent-Háromság székely falu pusztulása című krónikás énekről – melyet Vak Laci költeményeként közölt Vass Tamás –, hogy azt Marosvásárhelyen vagy környékén jegyezhette fel, hiszen a székely főváros énekes vak koldusa közismert volt a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben; Vass Tamás teológus társa, Réthi Lajos külön cikket írt róla, dicsérve nemcsak kiváló énekhangját, de énektudását és rögtönzőképességét is.[26]

A Vass-gyűjtemény néhány másik darabjáról viszont csaknem teljes biztonsággal állíthatjuk, hogy Háromszéken került feljegyzésre. A Makk-féle összeesküvés sepsiszentgyörgyi vértanúját megéneklő Váradi nótáját sorolom ide, valamint az Olt vizébe fúlt Kádár Gyuri balesetballadáját, illetve a Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy követei mellett agitáló kortesdalokat. Igen valószínűnek tartom, hogy a másik balesetballada (Bács Jancsi) ugyancsak háromszéki örökség. A zsivány felesége változatáról és a Dancsuj Dávid-töredékről pontosan tudjuk, hogy felsőrákosiaktól jegyezte le Vass Tamás. Függőben tehát mindössze négy ballada marad, igaz, Vass Tamás gyűjteményének legjelesebb darabjai: a Bíró Kata, a Barcsai, a Pálbeli szép Antal és a Barna Péter balladája. Elképzelhető, hogy valamennyit Háromszék adta a magyar népköltészet kincsestárába, bizonyítani azonban nem áll módunkban.

Nyolc ballada, egy balladás dal, egy balladatöredék, egy koldusének és három kortesdal: ennyi – mostani ismereteink szerint – Vass Tamás gyűjteményének leltára. Számra nem sok, de értékes örökség. Értéket jelentenek mindenekelőtt maguk a költői szövegek; de az esztétikai érték mellett folklórtörténeti szempontból is igen jelentős Vass Tamás gyűjteménye: az erdélyi népköltészet tudatos gyűjtésének korai időszakában rögzített egy sor folklóralkotást, közülük nemegyet elsőként. A csodahalott balladájának, Váradi szomorú históriájának legkorábbi feljegyzését Vass Tamásnak köszönhetjük, mint ahogy neki köszönhetjük a Bíró Kata tragikus történetét ránk örökítő, ez idáig invariánsnak tudott balladát is. Barna Péter ponyván elterjedt alföldi históriájának legkorábbi székelyföldi feljegyzése ugyancsak Vass Tamás nevéhez fűződik. Az abszolút és relatív elsőség érdeme mellett Vass Tamást olyan szempontból is érdemes jó emlékezetünkben megtartanunk, hogy korát meghaladó körültekintéssel nemcsak a népköltészet „ritka madarait”, a balladákat tartotta feljegyzésre méltóaknak; figyelme kiterjedt az addig számba sem vett félnépi versekre is – a kortesnótákra, a vak koldus hírversére –, olyan műfajokra, melyeket még évtizedek múlva sem méltattak figyelemre a gyűjtők. A balesetballadák felfedezése jószerével ugyancsak Vass Tamás érdeme.

Értéket mentett, értéket hagyott reánk. Mégis elfelejtettük. Vagy ha mégsem, a szakirodalomban jobbára csak a Bíró Kata balladája okán kerül szóba a neve, olyan népballada első feljegyzőjeként, melynek nem került elő változata a magyar nyelvterületről. És olyan ballada megörökítőjeként, amely – 1957-ben történt felfedezése óta – az összesítő gyűjteményekben szinte kötelező módon kap helyet a klasszikus balladák között.[27]

De ahogy a könyveknek megvan a sorsa, úgy tűnik, ez a ballada sem kerülhette el a magáét szövegének újraközléseiben.

A balladára Faragó József talált rá a marosvásárhelyi református kollégium egykori diákjainak kéziratos önképzőköri lapjában, innen tette közzé 1957-ben az Igaz Szó decemberi számában egy kisebb tanulmány kíséretében.[28] A ballada szövege – tájékoztatott Faragó József – „nagyobbára tizenhat szótagú sorokban van írva, amelyeket itt-ott elvétve nyolcasok tarkítanak. Mi – megőrizve az eredeti helyesírást és központozást – az egészet elejétől végig nyolcszótagú sorokban közöljük, hiszen e ballada nyilvánvalóan egyenlő szótagszámú (izometrikus), mégpedig bizonyára négysoros [...] versszakokból épül fel. Igaz, most úgynevezett »tagolatlan« formát mutat: sorai megszakítás nélkül követik egymást, szövegét hiába is próbálnók szabályos versszakokba osztani.”[29] A hosszú sorok kettőbe tördelése mellett Faragó még annyiban is tagolta a szöveget, hogy csillaggal választotta el a ballada első hat sorát, mely egyfajta lírai bevezetője a tragikus történetnek. Ezt a részt aztán a néhány év múlva kötetben újraközölt balladából elhagyta, anélkül hogy bár jegyzetben utalt volna ennek meglétére az eredeti szövegben.[30] S a kötetben (a Jávorfa-muzsikában) már strófákra tagolt balladaszöveget olvashat az érdeklődő. A következő balladagyűjteményben, az 1973-ban közzétett Gyönyörű Bán Katában Faragó visszatért az eredeti formához; ezúttal a Kriza János neve alatt megjelent, a Hazánk s a Külföld 1866-os évfolyamában közölt szöveget vette alapul, amely nyilvánvalóan tartalmazta a lírai bevezetőt. Ez volt azonban a ballada teljes szövegének utolsó közlése, Faragó József további balladakiadványaiban már csak a megcsonkított, a lírai bevezető nélküli balladaszöveg jelent meg. Ezt a „változatot” vette át Vargyas Lajos is balladamonográfiájába, ő azonban nem fogadta el a strófákra bontást, a balladát tagolatlan formában, de nyolcszótagú sorokban közölte. A köztudatba tehát Bíró Kata balladájaként egy olyan szöveg került be, mely pontosan megfelel ugyan a klasszikus népballadák sajátosságait összegző minden elvárásnak, de nem azonos a Vass Tamás által lejegyzett szöveggel.

Faragó József egy magánlevélben azzal indokolta eljárását, hogy a bevezető sorok nem tartoznak a balladához, valahonnan máshonnan csapódtak a szöveghez. Ezt az érvelést, noha nem találtam meggyőzőnek, szövegváltozatok hiányában már-már el is fogadtam volna, ha időközben nem bukkanok véletlenül a balladának egy gömöri variánsára. Sebesi Jób közölte a Magyarország és a Nagyvilágban 1881 novemberében Szabó Anna balladájaként.[31]

Sebesi Jób neve hallatán – tudom – mindenki a balladahamisításokra gondol, arra, hogy amit ő közöl, eleve gyanús, eleve hiteltelen. Ezúttal azonban nem kell attól tartanunk, hogy hamisítással állunk szemben; részben azért, mert Sebesi maga intéz éles támadást egy olyan kortársa ellen, ki népballadákat hamisított, részben azért, mert Sebesinek egy korai publikációjáról van szó, nem utolsósorban pedig azért, mert maga Sebesi tájékoztat arról, hogy a balladát töredékesen találta meg. Sajnálattal jegyzi meg, hogy „utolsó kilenc sora nem teljesen eredeti, azt már emlékezetből írta utána egy gömöri barátom, miután megmutattam neki, sajnálkozva csonkasága fölött”.[32] Ha Sebesi nem vallotta volna be a kegyes csalást, akkor is pontosan meg lehetne vonni a határt népi szöveg és utánköltés között. Sebesi azt is megjegyzi, hogy „E dupla öngyilkosságot különben, homályosan emlékszem, hogy olvastam valahol, talán Kriza közölt volna ilyen formát, de hol, mikor, nem voltam képes nyomára akadni”.[33] Sebesi találkozhatott a Bíró Kata balladájával a Kriza neve alatt megjelent 1866-os publikációban is, noha annak megjelenési évében ő még kisgyermek volt; sokkal valószínűbb, hogy A „magyar PolgárNagy Naptárában olvasta a balladát, melynek ötödik évfolyama hozta 1874-ben a Vass Tamáséval azonos szöveget a gyűjtő, közlő és a gyűjtési hely megjelölése nélkül.[34]

A gömöri töredék közeli változata az erdélyi balladának, olyannyira, hogy megegyező fordulatokat, szövegrészleteket idézhetnénk a két ballada összevetése során. A legfeltűnőbb azonban az, hogy a gömöri változat is a siratóballadák hangulatát idéző, csaknem szó szerint egyező lírai bevezetővel indul. Érdemes a két változatot egymás mellett felidézni:

Szegény fejem sok búval él.      Szegény fejem sok búval él.

Maga felől jót nem remél.        Maga felől jót nem remél.

Kik valának jó emberim,          Kik valának jó emberim,

Azok lettek ellenségim,             Azok lettek ellenségim.

Kik szemembe szépet szólnak,   Kik szemembe szépen szóltak,

Hátam megi vermet ásnak.      Hátam megett kicsúfoltak,

                                               Nekem szörnyű vermet ástak.

    (Vass Tamás gyűjtése)             (Sebesi Jób gyűjtése)

A gömöri változat véletlen felbukkanása minden kétséget eloszlat afelől, hogy a fent idézett sorok nem véletlenül kerültek a Vass Tamás gyűjtötte ballada élére. A lírai bevezető szerves része volt a balladának, nem véletlenszerűen csapódott hozzá. Tulajdonképpen maga a szöveg beszél önmagáért: a siratóballadák versindító gyakorlatához híven a szerencsétlenül járt balladahős maga fogalmazza meg – szép lírai sorokban – sorstragédiájának konklúzióját: azok lettek ellenségeivé, kik szemébe szépet szóltak, azok ásnak vermet a háta mögé, azok veszejtik el, kik jó emberei voltak, vagyis „édes” gazdája, kit esztendeig s még egy félig szolgált, s aki neki ígérte szép leányát, Bíró Katát. E lírai bevezető nélkül nem csonka ugyan a ballada, de érzelmi telítettségéből veszít, költői üzenete válik fakóbbá.

Mindezektől elvonatkoztatva, immár elvi síkon is érdemes talán felvetnünk a kérdést: az újraközlő mi okon-jogon bírálja fölül a gyűjtő által rögzített szöveg hitelét, valódiságát? S ha már fölöslegesnek ítél egy szövegrészletet, nem az volna-e az eljárás módja, hogy valamilyen formában jelezze beavatkozását? Mert végül is mennyivel elfogadhatóbb a szövegkihagyás, mint a szövegkiegészítés vagy az egykor gyűjtött szövegek nyelvjárási átkeresztelése?

Ez utóbbi eset egyébként ugyancsak a Vass Tamás gyűjtötte szövegek egyikével, a Barcsai-balladával esett meg. A szöveggondozó ezúttal Gyulai Pál volt. A Magyar Népköltési Gyűjtemény első kötetében A megégett feleség balladatípusnak Vass Tamás által gyűjtött változata ö-ző nyelvjárásról árulkodik, valamint a rövid á hang meglétéről. E sajátosságok a keresztúrfiúszéki nyelvjárásra engednek következtetni – véli Faragó József idézett tanulmányában.[35] Vagyis a nyelvjárási sajátosságokból következtetett a gyűjtés feltételezhető helyére. A következtetés logikája hibátlan, csupán ott borul fel a számítás, hogy ma már ismerjük Gyulai forrását a Vass Tamás által gyűjtött szövegek esetében. Faragó József ugyanis 1957-ben még arról írt, hogy a szerkesztők „a kötet anyagát részben közvetlenül a gyűjtőktől kapták, részben különböző hírlapokból, folyóiratokból, naptárakból vették át, de sajnos ez utóbbiaknak a fölsorolását elmulasztották”.[36] A Magyar Népköltési Gyűjtemény első kötetének szerkesztői valóban nem nevezik meg forrásaikat. Az MTA Könyvtárának Kézirattára viszont őrzi Gyulai Pálnak azt a gyűjtőkönyvét, melybe a készülő Elegyes gyűjtések Magyarország és Erdély különböző részeiből címmel megjelenendő kötet számára egybegyűjtötte a szövegeket, megjelölve forrásait is.[37] E gyűjtőkönyv tanúsága szerint Vass Tamás Barcsai-balladaváltozatát az 1866-os Kolozsvári Nagy Naptárból vette át, akárcsak a Pálbeli szép Antalt.[38] A Kolozsvári Nagy Naptárban közölt szövegben azonban nyoma sincs se ö-zésnek, se rövid á hangnak. A „nyelvjárási színt” a ballada kötetben való újraközlése során kapta, s így természetesen aligha lehet helymeghatározó szerepe.

Gyulai Pál gyűjtőkönyvének áttanulmányozása meggyőzött arról is, hogy a Magyar Népköltési Gyűjtemény első kötetében közölt négy, Vass Tamás gyűjtéséből származó ballada mindenike újraközlés: az említett Barcsai és Pálbeli szép Antal mellett a kötetbe Vass Tamástól Bács Jancsi balladáját és Váradi nótáját vette még fel Gyulai, ezek pedig a Székely Közlöny 1867. évi első évfolyamában láttak először nyomdafestéket.

A kéziratos gyűjtőkönyv egyébként megcáfol egy, a magyar folklorisztikában mélyen begyökerezett hiedelmet is. A Vadrózsák második kötetének késlekedését, majd végleges elmaradását gyakran szokták a Kisfaludy Társaság rovására írni, abból a meggondolásból, hogy e Társaság, miután felhívással igyekezett serkenteni a népköltészet társadalmi gyűjtését népköltészeti gyűjteménye újabb folyamának megindítása érdekében, elvonta Krizától munkatársait. A gyűjtőkönyvből egyértelműen kiderül, hogy a Magyar Népköltési Gyűjtemény első kötetének erdélyi verses anyagát szinte kivétel nélkül már közölt szövegekből állították össze a kötet szerkesztői. A Szabó Sámuel, Vass Tamás, Gálfi Sándor, Gyulai Pál, Kriza János, Szabó Károly gyűjtéséből közölt erdélyi balladák és rokonneműek egytől egyig korábban már napvilágot láttak lapokban, folyóiratokban, naptárakban; Gyulai Pál a szétszórt publikációkat szedegette össze s mentette át kötetbe, mielőtt végképp elmerültek volna a hírlapok és folyóiratok betűtengerében.

Értéket mentettek tehát Gyulai Pálék, mint ahogy azok a gyűjtők is értéket mentettek, akiknek jóvoltából fennmaradt egy sor népköltészeti szöveg. Számunkra, a késő utókor számára azonban már nemcsak a ránk örökített népköltészeti szövegek jelentenek, jelenthetnek értéket, de maguknak az értékmentő írástudóknak a példája is, kik felismerve a cselekvésnek azt a módját, ahol használni tudnak a köznek, tették dolgukat.

 



[1] Erdélyi János: Népdalköltészetünkről. = E. J.: Népdalok és mondák. II. Pest 1847. 392.

[2] Agricola [Jakab Elek]: Húsvéti határkerülés Székelyföldön. Hetilap [Kolozsvár] III(1854). 35. sz.

[3] Szabó Sámuel: Székely népköltemények. Koszorú I(1863). I. félév, 21. sz. 482.

[4] Vass Tamás emléke. 1839–1899. Kiadja Tóthfalusi József ref. lelkész. Marosvásárhely 1899. 6.

[5] Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. XIV. Bp. 1914. 972–973; Vass Tamás emléke... 7–8.

[6] Vass Tamás emléke... 8.

[7] Kriza János: „A Hazánk 35-dik számában...” [kezdősor] Hazánk s a Külföld II(1866). 36. sz. hátsó borító.

[8] Kriza János–Orbán Balázs–Benedek Elek–Sebesi Jób: Székelyföldi gyűjtés. Szerk. Arany László és Gyulai Pál. Bp. 1882. (Magyar Népköltési Gyűjtemény III. – a továbbiakban MNGy III.) 3–42.

[9] Kriza János: Székely népköltési gyűjtemény. Összesítő válogatás a kiadott és kéziratos hagyatékból. A verseket Gergely Pál, a meséket Kovács Ágnes gondozta. I–II. Bp. 1956.

[10] Vass Tamás: Történeti énekrészlet. Kéziratos másolat a Magyar Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattárában Budapesten. Jelzete: EA 3740.

[11] Vass Tamás: Népdalok (I. Kalota, Kalota, hideg havas alja; II. Kilenc esztendeig tógás diák voltam). Közlemények az Önképzőtársulati Művekből. 1866. 1. sz. (május 3.). Kézirat a marosvásárhelyi Teleki–Bolyai Könyvtár Bolyai állományában. Jelzete: MS. 408; Uő: Szegény sok búval él... [Bíró Kata]. Uo. 1866. 5. sz. (jún. 14.).

[12] Kriza János: Bíró Kata. Ószékely ballada. Hazánk s a Külföld II(1866). 35. sz. (szeptember 2.) 546–547.

[13] Székely Közlöny (Marosvásárhely) I(1867). 123. Kötetben először: Elegyes gyűjtések Magyarország és Erdély különböző részeiből. Szerk. Arany László és Gyulai Pál. Pest 1872 (Magyar Népköltési Gyűjtemény I. – a továbbiakban MNGy I.). 67.

[14] Uo. 259–260. Kötetben először: MNGy I. 201–203.

[15] Vass Tamás: Szentháromság székely falu pusztulása. (Vak Laci költeménye). Korunk Tárcája 1865. 144.

[16] Vass Tamás: Barcsai. Ószékely ballada. 119–120. Kötetben először: MNGy I. 151–152. (ö-ző nyelvjárásra átírt szöveggel).

[17] Vass Tamás: Pálbeli szép Antal. Ószékely ballada. 17–18. Kötetben először: MNGy I. 172–173.

[18] Vargyas Lajos: A magyar népballada és Európa. II. Bp. 1976. 467.

[19] Vass Tamás: Barna Péter. Ószékely ballada. 105–106.

[20] Uő: Kádár Gyuri. Ószékely népballada. 102.

[21] Uő: Kortes dalok. 107.

[22] Családi Kör VIII(1867). 226–230.

[23] Uo. 229.

[24] Uo. 230.

[25] Uo.

[26] Réthi Lajos: Vak Laci (a vásárhelyi Homér). Korunk Tárcája (Kolozsvár) 1865. 4. sz. 29–30.

[27] Jávorfa-muzsika. Válogatta, szerkesztette és a bevezetőt írta Faragó József. Bukarest 1965. 174–175; Gyönyörű Bán Kata. Régi magyar népballadák. Válogatta, szerkesztette és a jegyzeteket írta Faragó József. Kolozsvár 1973. 141–144; Vargyas Lajos: i.m. II. 361–362; Virágok vetélkedése. Régi magyar népballadák. Faragó József gondozásában. A dallamokat válogatta és sajtó alá rendezte Almási István. Bukarest 1986. 136–138; Ószékely népballadák. Összesítő válogatás Faragó József gondozásában, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel. Bukarest–Kolozsvár é.n. [1998]. 139–140.

[28] Faragó József: Ismeretlen székely népballada. Igaz Szó V(1957). 1074–1082.

[29] Uő, uo. 1077–1078.

[30] Jávorfa-muzsika. i.h.

[31] Sebesi Jób: Gömör megye népköltészetéről. Magyarország és a Nagyvilág XVIII(1881). 730–731.

[32] Uő, uo. 731.

[33] Uő, uo.

[34] A „Magyar Polgár” Nagy Naptára 1874-dik évre. Kiadja és szerk. K. Papp Miklós (Kolozsvár). 114–115.

[35] Faragó József: i.m., i.h. 1081.

[36] Uő, uo. 1081–1082.

[37] Népdal és ballada-másolatok (különféle gyűjtésekből). Kézirat az MTA Könyvtárának Kézirattárában. Jelzete: Irod. 4-r. 408.

[38] Uo. 87–87. verso; 72–72. verso.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret