stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Keszeg Vilmos

Szórványsors a történetekben

Hozzászólásomban a szórványhelyzettel kapcsolatos, rendelkezésemre álló szövegek egy részét szeretném áttekinteni. 1990-től folyó, erdélyi és kollektív életpályák vizsgálatát célzó kutatásunk során olyan szövegek feltárását is végeztük, amelyeken a szórványsors megélésének és megítélésének módozatai is elemezhetők. Az eddigiekben feltárt szövegek a következőképpen csoportosíthatók: 1. a szórványsors szépirodalmi feldolgozásai; 2. a szórvány gondjait felvállaló értelmiségiek (lelkészek, tanítók) önéletírásai és élettörténetei; 3. szórványban élők önéletírásai és élettörténetei.

A két utolsó szövegcsoport a helyzetben benne lévő személyeknek a helyzetéről megkonstruált képét hordozza. A kép tartalmát, szerkezetét nem csupán a megélt helyzet, hanem a beszéléssel követett szándék is motiválja. Vizsgálódásom során tehát nem a szórványlétre kérdezek rá, hanem a róla való beszélésre. A történetben való beszélést olyan egyéni egzisztenciális stratégiaként definiálom, amelyben 1. az egyéni és kollektív helyzet felismerése, 2. narratív szövegben való megkonstruálása, reprezentálása és 3. közlése történik meg. A szórványhelyzeten kívül élőknek a szórványsorsról való, külső, általában tágabb összefüggéseket figyelembe vevő szempontokat érvényesítő diskurzusával ellentétben e szövegek a szórványsorsot élő, azzal azonosuló személy perspektíváit, opcióit vagy neurózisát érvényesítik. Természetesen a beszélés a helyzettudat reprezentálásának csupán egyik formája, s a narratív megnyilatkozás ezen belül is csupán egyetlen lehetséges beszédmód. Az a szövegtípus, amely a tényeket, állapotokat és viszonyokat események formájában jeleníti meg, hangsúlyozva az esemény időbeliségét, a kauzális összefüggéseket, az esemény következményeit.

A kutatásban, a szövegek értelmezésében a következő kérdések vetődnek fel:

1. Milyen motivációi vannak a szórványlétről való beszélésnek?

2. Milyen nyilvánosság előtt, milyen módon történik a megszövegezés? Hogyan történik meg e történetek megítélése? Tragikusnak, heroikusnak, szégyellnivalónak vagy épp közömbösnek érzi-e őket a szórványban élő személy?

3. Milyen súlya/relevanciája van egy szórványban élő személy narratív gyakorlatában a szórványsorsról való beszélésnek? Más szóval a szórványsors mennyire válik egy életpálya és életforma metaforájává, a szórványban élő személy mennyire tudatosan él szórványsorsot?

4. Milyen epikus sztereotípiák segítségével jeleníthető meg a szórványsors? Melyek azok az egyéni élet szintjén hozott individuális döntések, amelyek a megmaradáshoz vagy a beolvadáshoz vezettek? Milyen ezek megítélése? Hogyan viselhetőek el e döntések következményei?

5. Generációk, nemek, foglalkozási csoportok szerint milyen lebontásai vannak a szórványsorsnak? Mennyire azonos módon éli és jeleníti meg a szórványsorsot a (kihelyezett) értelmiségi és a (családi tradíciót folytató) bennszülött?

6. Történetek alapján hipotetikus módon hogyan konstruálható meg a szórványlét mint egyéni egzisztenciális lehetőség és korlátozottság?

Minthogy a fenti kérdések egy terjedelmes elemzés szempontjai, közülük ez alkalommal csupán néhányra próbálunk választ adni.

A szórványtérben az értelmiség köréből utolsónak bentmaradó vagy bejáró papság egy része a maga ténykedését áldozatként, misszióként fogta fel. Az ő részükről származnak a rendelkezésünkre álló élettörténetek.

A lelkészi élettörténetek meghatározó komponense az egyházi és nemzetiségi érdekekkel való azonosulás, ezek képviselete és védelme. A lelkész iskolában tanít, a felekezeti oktatás számára iskolaépületről gondoskodik, a konfirmációi előkészítőbe belopja az iskolai oktatásból hiányzó magyar történelmet, iskolást toboroz veszélyeztetett anyanyelvű osztály számára. Számon tartja az ortodox környezetbe került híveit, az Igével együtt a Szót is elviszi hajlékukba.

„Áthozattam [ti. a román környezetben élő református lányokat] a magyar faluból való férfiakkal, hogy menjenek férjhez azokhoz. Kissármásra mentek férjhez öten, magyar faluból. S jüttek magyar fiúk Kissármásra magyar faluból. És akkor azt olvasta Károlina [konfirmandus] nekem... Járt oda a magyar iskolába, én tanítottam egy kistáblával. A tábláért is baj volt, me fel voltunk jelentve. Még egy magyar gyermek jelentett fel. S akkor mondtam Ágnis néninek. Ágnis néninek megsúgták a gyermekek, hogy máma jönnek ide. Mit csinál a táblákkal, tiszteletes úr? – azt mondja. Semmit. Oda né a harmónium megé. Oda tettem a harmóniumot a falhoz, oda tettem a táblát, amin tanítottam a kisbetűket nekik. S aztán keresték, de nem kapták meg. Há hogy kapják meg a harmónium háta mögött? Há nem kapták meg. S akkor olvasta szegény Károlina a kátét. S hallgatta a nagynénje, mert az volt a harangozónő, Ágnis néni, tudott jól magyarul. Nagyapám tanította meg őt is, budavölgyi volt. És a Budavölgyből jártak be Tusonba. Száll alá a pokrócra, nem azt olvasta, a pokolra, száll alá a poklokra. A többiek nevették, jaj, Karolina, mondd el, fiam. Ne nevessenek, sírjanak, mondom, inkább, látjátok, hogy szegény Karolina kínlódik a magyar szavakkal, s nem tudja... Jaj, de bolondokat olvastok, mondom, elment az eszetek. Há nem tudunk olvasni magyarul. [...] Na aztán ilyen kínlódások között, mégis konfirmáltattam őket szépen, egyháztörténelmet is tudtak, voltak, ki megmondta a magyarok megtérését. (Hermán János, Nagysármás)

Ha ezt a tömör epizódot megbontjuk, a következő lelkészcsaládi tradíciót találjuk benne: a nagyapa magyar szóra tanítja Ágnest, a nagynénit; a tiszteletes a szórványban élő magyar lányokhoz magyar udvarlókat irányít; szórványmagyar közösségbe magyar legényeket házasít be; a fiatalokat magyarul írni és olvasni tanítja; az egyháztörténettel párhuzamosan a magyar nép történetét tanítja a konfirmandusoknak.

Ez az azonosulás kétszeresen is meghatározza a lelkészi sorsot. A szórványban a nemzetiségi intézmények leépülnek, az egyének, szórványközösségek és a nemzet, nemzeti kultúra összekötő csatornái elzárulnak.[i] A szórványban élő egyén számára a lelkész egy személyben reprezentálja a tőle távol került kultúrát, intézményeket és nemzeti közösséget. A politikai és adminisztrációs intézmények a maguk során ugyanígy, a szórványközösség reprezentánsaként kezelik a lelkészt.

A nagy család, a sok gyerek vállalása a lelkészek életében ideológiai viselkedéssé válik. Az életpálya és az élettörténet egymáson való elcsúsztatása ezen a ponton a legszembetűnőbb. Míg a más gyermekével való foglalkozás mindenik történetben nagy teret kap, a család, a gyerekek sorsa, a magánélet egy-egy eseménye csak ritkán szűrődik át a lelkészi élettörténetek cenzúráján.

a gyülekezeti hajlék megépítése további gondja a szórványlelkésznek. A mezőújlaki református lelkész, Földes Károly döbbenten tapasztalja, hogy hívei a faluba költözése után is a görög katolikus templomot látogatják. Templomuk negyven éve összeomlott, az istentiszteletekre a papilakon kerül sor. Felelősségrevonására hívei a következőképpen válaszolnak: „Mi csak a templomban tudunk imádkozni. Nekünk nincs templomunk, negyven éve összedűlt. Ez a szoba, ahol a tiszteletes úr prédikál, nem templom. Nem lakik ebben az Isten.”[ii] E döbbenetes válasz hallatán vállalkozik imaház felépítésére. Ennek befejezése után írja: „Felépült a mezőújlaki templom. Csak a jó Isten tudja, hány álmatlan éjszakámba került. Mennyit koldultam, mennyit dolgoztam. Most, utólagosan csodálkozom rajta, hogy hogy is mertem nekikezdeni.[iii]

Nyitrai Mózes lupényi unitárius lelkész a következőképpen örökítette meg a maga és felesége, a szintén lelkész és tanítónő Deák Berta gondjait:

„Hanem 1940. augusztus 29-én, a mohácsi vész napján megtörtént a bécsi döntés.

A székelység megindult tömegesen Magyarországra esett területekre... haza.

Az iskolánk még teljes létszámmal beindulhatott. De napról napra apadtak iskolásaink. Hamar elértük a létszám alatti határt.

Újabb fordulat: a református iskola tanerő nélkül maradt, mert mind a két tanítót elvitték a frontra.

A fejlemények maguktól jöttek: az unitárius iskolának nincs elegendő tanulója, a református iskolának nincs tanítója. Össze kell hát költöztetni iskoláinkat. Az unitárius gyermekek járjanak a református iskolába tanítóstul, a református gyermekek saját iskolájukban unitárius tanító elé járjanak órákra.

Zökkenőmentes volt ez a fúzió, ez az átalakulás.

A mi híveink közel teljes egészében kivándoroltak. Ebben az időben tombolt leghatalmasabb erővel a nácizmus.

Kilátástalan a jövendő:

– Ne szülj rabot, te szűz, Anya, ne szoptass csecsemőt!

Gyakran fenyegettek, felsőbb parancsra, községházára idézve:

– Ha valami zendülés lenne, csak maguk lesznek a felelősök. Az életükkel is fizethetnek. De amíg csend és rend van, semmi okuk a félelemre.

Az első megrettentő rossz hír hamar megérkezett. Egy cédula: Engem visznek, Nyitrai helyettesítsen! Weress B.

Tehát Petrozsény is a nyakunkba szakad. De ez még csak a kezdet. Igazgató tanító nélkül maradt Petrozsény is. Jött az egyháztól a felszólítás, hogy amíg W. B. hazakerül, Ny. D. B. végezze el a petrozsényi felekezeti iskolában is az igazgatói teendőket. [...] Még súlyosabb lesz a helyzet.

Nemcsak rémhír, igaz is: Weress Béla megszökött letartóztatásából, a vonatról. Feleségének már írt is. Tehát nincs lelkésze sem Petrozsénynek. Jön hát a felszólítás Ny. D. B. okleveles unitárius lelkészhez, hogy pásztorolja további intézkedésekig lelkészi jogkörrel a petrozsényi egyházközségünket. Tehát: Deák Berta petrozsényi unitárius lelkész is. [...]

Ennyi feladat teljesítése csak úgy lehetséges, ha én is megosztok vele mindenféle munkát: iskolai oktatás, lelkészi munka, családi teendők. Párosan, két palásttal az »Isten igájában«!

Jó, hogy ketten voltunk.

Nagy volt a pasztorációs körzetünk. Vulkánban minden vasárnap délután, Hátszegen minden hónap egyik vasárnapján, alkalmi szükség szerint Hunyad megye szerte, Déván, Aradon, Temesváron jelentem meg mint lupényi lelkész.

Boldog visszaemlékezéseim vannak a szórványmunkából is.”

A lelkészi pálya előírta hivatali kötelezettségek fölülvállalása olyan heroikus munkát igényel, amely felemészti a lelkész egészségét, nyugalmát, gyakran családi életét is. Hányódik, nélkülöz, híveinek apró gondjait viseli. A „szellemi partner hiánya” megviseli, maga is leválik a kultúra csatornáiról. A memoárok, a készségesen elmondott élettörténetek motivációja ebben keresendő. Az áldozatos munka popularizálása egyfajta rekompenzatorikus érték. A megélt küzdelmeket nyilvánosság elé szánják. A megszövegezésben lehetetlen nem észrevenni a tragikus pátoszt és az én-ontológia megteremtését.

Ezzel ellentétesen szerveződik a paraszti memoár.

A szórványsorsról való beszéd feltűnően kerüli a nyilvánosságot. Máig emlékezetes egyik tóháti (Maros megye) kiszállásunk. A tiszteletes ajánlásával idegenként, vasárnap délután érkeztünk meg házigazdáinkhoz. A háziasszony örömmel fogadott. Bennünket a nyári konyhában ültetett le, maga az ajtó előtt, az udvaron foglalt helyet. Ő a román szomszédai számára a belátható, ellenőrizhető térben maradt, vendégeit viszont, akárcsak hátizsákjainkat, elrejtette a szemük elől. Így került sor a beszélgetésre.

A lelkésznek megadatik mind a vállalni, maradni, mind a nem vállalni, nem maradni alternatíva. A parasztember a szüleitől is örökölt modell szerint egy stabil társadalmi környezetben való megélés érdekében választ stratégiát. A mobilitás hiánya több területen termeli ki a hátrányos helyzetet. Ez egyaránt kihat a gyermekek iskoláztatására, gyakran a vallásos élet intézményes megélésére, továbbá a párválasztásra, a nemzetiségi intézményekkel való kapcsolattartásra. Az életben állandósulnak a pillanatnyinak, átmenetinek tűnő megoldások (az ortodox vallási szertartás látogatása, a gyerek román tannyelvű óvodába, majd iskolába való beiskolázása, a román intézmények látogatása, igénybevétele). A bűntudat elhárítása, a lelkiismeret megnyugtatása végett születnek meg az olyan hibrid megoldások, mint a két vallásba való beavatódás, a nem etnikai alapon működő vallásos csoportosulás választása, két pap meghívása a temetésre, ortodox templomlátogatás utáni református temetési szertartás igénylése. Hasonló funkciót töltenek be azok a nyelvi klisék, amelyek a viták lezárására szolgálnak: Az anyja román, vele van többet, az ő nyelvét tanulta meg. Az apja román, román iskolába kellett adni. Az anyja ortodox, vele fog templomba járni.

A történetek egységesen arról szólnak, hogy egyéni és egyedi kezdeményezésből szórványban nehéz a kisebbségi identitást őrizni. A szomszédsági viszonyok között lehetetlen az elhatárolódás taktikáját követni. A több nyelvet és vallást használó rokonságban s még inkább családban a kompromisszum megítélése nem lehet következetes. Az érzelem és ráció segítségével ugyanaz a személy is másként ítéli meg saját és családtagja életének alakulását. Olyan paradox viselkedések termelődnek, mint a vegyes házasságra lépő gyermek elsiratása, a csupán román nyelvet beszélő és ortodox valláson lévő unokától való idegenkedés.

– Vegyes házasságban a házastársak között van-e viszály? Vagy békésen megvannak?

– Hát békésen, mert ha az asszony román, a gyermekek is románul beszélnek. Ha magyar az asszony, úgyis románul beszélnek. Akkor megvan a békesség, akkor nem veszekednek. Pedig hánynak s hánynak mondom, mért nem beszélsz, te, vele magyarul. – Az uram, vagy apósom... – Há nincs mindig otthon.

Most látom, hogy itt van N. D.-éknél a kicsi leány, má inkább beszél románul, mint magyarul. Most a mostohaapja román. Az édesapja magyar vót s az édesanyja is. S a fia evállatt egy magyartó, s az is románt vett el.

Jaj, Istenem, beleháboradik az ember, miko hallja. Az a kicsi is má jobban beszél románul, mint magyarul. (Felvinc)

Korábban említettem, hogy a szórványsorsról való beszélés elhatárolódik a nyilvánosságtól. A beszélés annyira a személyes sérelmek és intimitások felemlegetését, a környezet megítélését implikálja, hogy a beszélő a helyzet függvényében az elhárítást vagy a szelekciót alkalmazza. A papi memoároktól eltérően a paraszti memoárok kerülik a pátoszt, sokkal intellektuálisabb jellegűek: a meditáció, az argumentálás, a tanácstalanság sokkal nagyobb szerepet játszik bennük.

A történetben való beszélés epikus sztereotípiái a sérelmek (a név, az anyanyelv használata miatti sérelmek), az emlékezetes megfélemlítések, konfliktusok, az intézmények általi elhanyagoltság (nincs pap, aki eltemesse a halottat), a jogoktól való megfosztottság (pl. rossz minőségű föld kiutalása 1990 után), a vegyes házasság, a nyelvhasználat konfliktusai.

Alább két ilyen történet következik.

Szentmihályt vót egy romány elnök, 60 romány családot hozott le Szentmihályra. Amég ő elnök vót. 71–72-be. Ment fe, beszélte rá őket, gyertek, má mérek ki nektek kertet a magyarakébó. Dógozatt két évig a kollektívbe, akko bément Tordára a gyárba, most emeletes háza van. S megmaradt a háza is a havasan. Segítve vótak. (Aranyosrákos)

Ebbe a környékbe itten veszélyesek a magyarok. S főleg azon a módon, hogy ne halljon meg magyarul beszélni vagy ketten magyarul diskuráljunk. Felszökik azonnal, hogy akarsz engemet szidni...

Problémája vót Karcsikának szegénnek az iskolába. Vót egy tanárja, hogy cserélje át a nevét. Problémája vót. Ez veszélyes, ez a név veszélyes.

Figyeld meg. Megkaptam az első osztályú jegyet. Vót egy nagyon jó osztálytársom, barátom, amelyik akko ilyen szindikátfőnök vót. Engem béhínnak az irodába, s nekem azt mondja a főnök: megjött a jegyetek. Jön Podaru, nem is zárta be maga után az ajtót, s azt mondta, mi kell ennek a magyarnak. Ce-i trebe la bozgoru ăsta? Trăbă bilet de clasa întâia?[iv] Bé se zárta jól az ajtót. És akkor azt mondta a főnök neki, hogy ember, eztet nem én adtam, a kolozsvári regionala[v] adta. Ha neki adta, itt van.

Nem beszélt vellem két kerek évig még egy szót se. Osztálytársak vótunk, egy padan ültünk, egy padan ettünk. Két kerek évig vellem nem beszélt egy szót se. Ezér az ügyér. (Székelyföldvár)

 



[i] E témáról korábban írt Keszeg Vilmos: Művelődés és szórvány. = Bodó Barna (szerk.): Jelen és jövő a szórványkutatásban. Temesvár 1996. 56–60.

[ii] Földes Károly: Jajszó a pusztuló szórványból. Nagyenyed 1934. 10.

[iii] Uo.

[iv] Mi kell ennek a magyarnak? kell első osztályú jegy?

[v] Tartomány.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret