stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Filozófiai tradíció és erkölcsbölcseleti alternatívák

Ungvári Z. Imre: Változó értelemben. kvár 1998. 174 lap.

 A Komp-Press (Korunk Baráti Társaság) kiadásában megjelent kis tanulmánykötet két szerkezeti egységet foglal magában. Ami a kötet első, Közelítések a filozófiához című részének alapgondolatát illeti, vissza kell utalnom egy pár évvel ezelőtt a Kellékben megjelent interjúra, melyben a magyar filozófia státusára vonatkozó kérdés kapcsán Ungvári Z. Imre a következőképpen fogalmazott: „Természetesen időről időre szembetaláljuk magunkat azzal a kérdéssel, hogy mi is a filozófia feladata egy adott kultúrán belül. Talán megkockáztatható az a vélemény, hogy bármely nép, nemzet szellemi élete csak akkor igazán életképes, ha a kultúra minden területe saját belső erőtartalékaira támaszkodhat.” Talán, ha megengedhető egy kis Larry Steindler-féle pszichologizálás, egy effajta kijelentés annak a valószínűleg mindannyiunkban meglévő „romantikus sóvárgásnak” a megfogalmazása, mely az önálló filozófiai tradíció, a más nyelvterületek filozófiájának milyenségéhez viszonyított és viszonyítható filozófiai tradíció igényére irányul. Hogy felmutatható-e egy ilyen „saját belső erőtartalék”, nem feladatom most tisztázni. Ungvári Z. Imre mindenesetre a kötet első részében ezen feltételezett tradíció két elemét mutatja be, illetve próbálja argumentálni: Apáczai és Böhm munkásságát.

Apáczai kartezianizmusa, illetve a kartezianizmus erdélyi meghonosodása (?) három Apáczai-művön keresztül kerül elemzésre: a Magyar Encyclopaediáról, A bölcsesség tanulása c. orációról, valamint a Philosophia naturalisról van szó. Mindaz, ami az elemzés során konklúzióként körvonalazódik, a következőkben foglalható össze:

1. Apáczai kartezianizmusa nem tekinthető egységes és következetesen érvényesített álláspontnak. A descartes-i eszmék mellett ugyanis hatottak rá mind a protestantizmus és puritanizmus tézisei, mind a Descartes nagy ellenfelének számító Gisbert de Voetius antikartezianizmusa is. Ehhez talán hozzátehetjük azt is, hogy amikor a puritán teológia szellemében Apáczai a megismerés forrásainak kettősségéről – azaz észről és isteni kegyelemről – beszél, valahol azt mégis Descartes szellemében teszi. (Gondoljunk csak a descartes-i Isten-képzetre, valamint ennek lehetséges értelmezéseire.)

2. Másodsorban, már csak a fentiek alapján is, Apáczai álláspontja nem jelent eredeti felfogást, még kevésbé önálló filozófiai alkotást. A szerző azonban itt kiemeli, hogy Apáczai kartezianizmusának jelentősége sokkal inkább abban áll, hogy munkássága révén a magyar nyelvű filozófiai irodalom az újkori filozófia alapmunkájával indulhatott, s így kiindulópontját az Énfilozófia, az „én gondolkodom” filozófiája képezhette.

Ami Böhmöt illeti: a kötetben szereplő három Böhm-tanulmány már csak terjedelménél fogva is jelzi a téma fajsúlyát s egyszersmind a szerző kutatásainak irányát. A három írásban átfogó képet kapunk Böhm életéről és munkásságáról, ám a továbbiakban csak néhány mozzanatra szeretnék kitérni.

Mindenekelőtt, egy pillanatra még Apáczaira is utalva, úgy vélem, hogy bár időben és korban meglehetősen távol esnek egymástól, mind Apáczai, mind Böhm példája egyazon jelenségre hívja fel a figyelmet. Arra gondolok – s erre a szerző is rámutat –, hogy mind Apáczai, mind Böhm munkássága a maga korában kultúrkörökben egyáltalán nem keltette azt a visszhangot, melyet jelentőségük érdemelt volna. Ez – többek közt – azzal is magyarázható, hogy maga a filozófia nem rendelkezett önálló vagy legalábbis szempontértékű kulturális szerepkörrel, s úgy vélem, hogy sokszor ez ma is így van. Hogy mi, filozófusok (vagy legalábbis filozófiában érdekeltek) miként segíthetünk ezen? Ha a filozófiaművelő és a potenciális befogadó viszonyában szemléljük a kérdést, úgy gondolom, hogy a befogadóról elég nehezen tudunk nyilatkozni. Ami viszont a magyar nyelven művelt filozófia mibenlétének kérdéseit illeti, igen időszerű lenne lépnünk. Ez a lépés pedig véleményem szerint két paradigmatikus követelményt foglal magába:

1. Meg kell próbálnunk túllépni végre a magyar nyelvű filozófia identitászavarain

2. Az erdélyi hagyományok sokszor oly üres retorikájának felemlegetése mellett el kell végre végezni mindazokat a kutatásokat, melyek a tényleges erdélyi filozófiai hagyomány tisztázásához vezetnek.

Ungvári Z. Imrének a kötetben foglalt ez irányú kutatásai minden bizonnyal hozzájárulnak ennek a hagyománynak a tisztázásához.

Visszatérve Böhmhöz, még egy vonatkozást szeretnék kiemelni. Az ember kivételes státusának argumentálásában Böhm kitüntetett szerepet ad az értékelésnek. Az értékelés során az alany kiemelkedik a világból, és a „dolgok rendje” fölött mond ítéletet. A böhmi premisszák alapján a szerző megfogalmazza azt a hipotézist, hogy a böhmi filozófia középpontja az axiológiában keresendő, s hogy ehhez képest a létezési és „ismerési” mechanizmus inkább egyfajta módszertani-ismeretelméleti előtanulmány szerepét tölti be. Böhm számára az értékelés sematizmusai örök érvényűek; rangsorolásuk történelmi, társadalmi vagy kulturális módosítása pedig elképzelhetetlen. Hierarchiájuk lényegi hierarchia, s ehhez képest a különböző egyéni és közösségi változatok csupán a rangsoron belüli átmeneti jelenségek, amelyek magát a sémát nem érintik.

Ungvári Z. Imre rámutat, hogy éppen e transzcendentalitás miatt Böhm értékelmélete leszűkítő jellegű. Többek között ezzel is magyarázhatók azok a kategorizációk – írja –, melyek során egész népek, kultúrák, történelmi korszakok egyazon meghatározott értékelésmód képviselőiként szerepelnek.

A kötet architektonikájában a tézist rögtön követi az antitézis is. A nietzschei–helleri személyiségetikával foglalkozó, Az emberi meghaladásának programja című tanulmány a tág értelemben vett értéktan/erkölcstan új alternatíváját korvonalazza. Nietzsche személyiségetikája ugyanis jelentős felszabadító hatást gyakorolt a metafizikai befejezettségre irányuló erkölcsi gondolkodásra, s leginkább újszerű benne – mutat rá a szerző –, hogy az egyedit az egyetemessel egyenrangú, sőt azt meghaladó lehetőségnek mutatja fel.

Az erkölcsök történelmileg változóak, s már Nietzsche páldája is érzékelteti az erkölcsök abszolutizálásával, örökérvényűségével való leszámolást. Ezeken az elvi alapokon fogalmazza meg a szerző a kötet második, Korjelenségek címet viselő egységének irányadó tézisét: „Az 1989-es évvel elkezdődött közép- és kelet-európai történelmi korszakváltás e társadalmak erkölcsi önértelmezésének elengedhetetlen feltételévé teszi saját közállapotaik, illetve a moralitás kortárs világbeli állapotának a számbavételét. A számbavétel azonban nem egységes »világtörténeti perspektívát«, hanem sajátosságokra, különösségekre érzékeny szemléletmódot igényel.”

Az elvet tett követi. Gilles Lipovetsky terminológiáját parafrazálva – aki a korai modernitás kötelességközpontú, a késő- vagy posztmodern társadalmak boldogságelvű, posztmoralista orientációjáról beszél – Ungvári a posztkommunista társadalmak állapotához egy új magatartásrendet társít: a premoralizmust. Ennek előzményeként elsősorban a kommunista társadalmakra jellemző „minimál-erkölcsöt” jelöli meg, mely olyan maximákban jutott kifejezésre, mint pl. „semmi többet, csak amit más is vállal”, vagy „nem mindig tehetjük meg azt, ami kell, de kötelességünk megtenni azt, amit lehet”. A premoralista állapotra az alapértékek konszenzusának a hiánya jellemző, s ennélfogva az állampolgárok morális és jogi tudata a közerkölcs követelményeit illetően bizonytalan; „úgy tűnik számukra, hogy nincsenek áthághatatlan, szigorú szabályok, amelyeket mindenki betartana, s e benyomást a társadalmi gyakorlat is megerősíti. Az erkölcsiség ilyen feltételek mellett képlékennyé válik” – s ez lényegében a premoralista állapot legfőbb jellemzője.

A fent említett „képlékenység” – jóllehet teljesen más vonatkozásban – az ezredvég kultúrájának is sajátja, mégpedig azáltal, hogy nem állapítható meg egységes karaktere, uralkodó szelleme. Ennek a „képlékenységnek” a hatását járja körül a kötet utolsó tanulmánya – Művészi látásmód és világtapasztalat – a művészi, ám egyszersmind a filozófiai világlátás módozataiban. A művészet halálához vezető „jelentésburjánzás” és „szétszóródás” vélelmével Ungvári egy jóval konzervatívabb, olykor megkérdőjelezhető, ám értelmes és józan emberhez jóval közelebb álló tézist helyez szembe: „az alkotás jelentősége éppen abban áll, hogy általa valami teljesen új jelenik meg a világban, mégpedig nem csupán olyan valami, ami a világ fennállásából és létviszonyaiból előreláthatóan következhetett volna, és ami e viszonyok rendszerét teljesen változatlanul hagyná, hanem épp ellenkezőleg, olyasmi, ami önmagában e viszonyok újraértelmezését, sőt sajátmaga megítélésének feltételeit is tartalmazza.” Ungvári Z. Imre tanulmánykötete minden bizonnyal egy ilyen elv kiaknázására tett sikeres kísérletnek tekinthető.

Tonk Márton


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret