stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



A „munkapad mellől elővett darabok”.
Erdélyi boszorkányperek kisgyűjteménye, újabb megvilágításban

Boszorkányok, kuruzslók, szalmakoszorús paráznák.
Válogatta, a bevezető tanulmányt írta és a jegyzeteket összeállította Kiss András.
Bukarest–Kolozsvár 1998. 395 lap

 „A vádló, a tanúk, a szomszédok és a boszorkánysággal vádolt személy kapcsolatainak tisztázása fényt deríthet arra is, hogy a boszorkányhitben gyökerező félelemből eredő társadalmi védekezés (vesd ki a gonoszt közüled) általános indítéka mellett, a vádemelés – mint a nyugati boszorkányüldözések esetében – anyagi vagy más okokra vezethető vissza.” – jegyzi meg Kiss András, a kötet szerkesztője, az alapvető módszertani lépésről értesítve az olvasót. Tulajdonképpen ez a fő szempont, amely vezérli a jelen kötet gondolatmenetét, illetve, az eddigi kutatások hiányosságát pótolandó, ezáltal próbál rávezetni olyan összefüggésekre, amelyek döntőek lehettek az egyes perek lezajlását, illetve kimenetelét illetően.

A levéltáros precizitásával vizsgált anyag valóban újabb perspektívából láttatja a boszorkányok, paráznák, varázslók, házasságtörők kérdését. Már a második oldalon leszögezi a hasonló levéltári anyagokkal való operálás mikéntjét, miértjét és tárgyát: nem a polihisztor szemléletének kell hódolni, mondja a szerző, és három pontban igyekszik megválaszolni a „mit keres a levéltáros?” kérdést. A válasz három feleletet különít el, amelyek ugyanakkor szervesen összetartoznak. Az első ésszerű és egyértelmű: „lege artis levéltári forrásokat közöl, ami szakterületéhez is tartozik”. A második válasz a módszertani operativitást taglalja: „azokat a jogszabályokban is kikristályosodott erkölcsi, társadalmi normákat szeretné megközelíteni, amelyek alapján a vizsgált boszorkánysági, kuruzslási és paráznaságiügyekbena bírák, a törvényszékek ítélkeztek”, azaz azt a sajátos logikát kell megtalálnia, amely a perek lefolyásának mozgatórugója. Köztudott ugyanis, hogy mikro- és makroközösségekben egyaránt sajátosan működő és irányító normák döntő szerepet játszottak az egyes ítélkezésekben. Az egyes helységek, települések szervesen tagolódó, belső klikkekkel rendelkező csoportoknak is tekinthetők. Ezeken a csoportokon belül minden egyénnek megvolt a maga szerepe. Az egyes egyén cselekedeteit a közösség szabályozta, ezért a szexualitás is a csoport ügye volt, a tiltott szeretkezés és következménye ugyancsak. A harmadik válasz ezt megerősíteni látszik, ugyanis sajátos (és a szakirodalomban eddig kevésbé ismert) tényt vizsgál: a bíró, az ítélőszékek és a társadalom ítéletének a milyenségét, éppen a második válaszban említettek alapján.

A három kérdésre adott válasz módszertani irányítóelvnek is nevezhető. Ezeknek a kérdéseknek a vizsgálata más szempontot javasol a boszorkányperek és szexuális büntetőperek kutatását illetően. Az itt megfogalmazott kutatási igény valóban egy más irányba mozdítja el a boszorkányperekkel és természetesen a más említett perekkel való foglalkozást, egy sajátos stratégiát ajánlva a hasonló kutatásra elszántaknak: a társadalmat egészében és viszonyhálózatában kell vizsgálnunk, nem elég csak részösszefüggésekre hivatkoznunk. Nem elég csupán a hiedelmeket elemezni ezekkel a perekkel kapcsolatban, jóllehet a boszorkánysággal szembeni magatartást kialakító tényezőkhöz tartoznak az ezekről tartott nézetek, elképzelések. A korábbi kutatásokban nem történt meg viszont a másik oldal részletes vizsgálata: annak a normarendszernek a kutatása, amelyhez az ítélkező bíró igazodott, „amelyből fakadóan jogosítottnak érezte magát súlyos, elmarasztaló ítéletének kimondására, tehát a közvélemény erejének és hatékonyságának a vizsgálata rendkívül fontos a kutatás folyamatában.

A szerkesztő továbbá azt ajánlja, hogy a boszorkányságot a kornak megfelelő társadalmi jelenségként kell tekintenünk, nem csupán „hitvilági tünetként”. Kissé elmarasztalóan hangzik ez a jelzős szószerkezet. Tudjuk, miről van szó. A boszorkánypereket illetően ténylegesen nagyobb hangsúlyt fektettek a néprajzkutatók a hiedelemvilág feltérképezésére, mint a társadalmi, etikai stb. vizsgálatokra. Tény, hogy a hiedelemlényekkel és hiedelemrendszerekkel kapcsolatban számos tanulmány született és születik manapság is, és talán több is, mint társadalmi vonatkozású, azonban bizonyára nem szükséges ilyen mereven szétválasztanunk ezeket a fizikai mivoltukban korántsem megragadható, hanem inkább elméleti, jobbára a kutatók által felállított kategóriákat, mint a társadalom, hiedelem, norma stb. A boszorkányokat a hiedelmekből ismerjük, különböző mesék, rém- és „igaztörténetek” elmondása során bukkanunk rájuk, illetve levéltári hagyatékok lapozgatása közben. A szerkesztőnek abban valóban igaza van, hogy hasonló kutatások (főleg ami az erdélyi boszorkánypereket illeti) nem születtek, azonban nem lehet ilyen kategorikusan szétválasztani a hiedelemszövegeket, a „hitvilági tüneteket” az úgymond társadalmi jelenségektől, ezek ugyanis szervesen összefüggnek, összetartoznak.

A vizsgálódás sajátos és újszerű.

Ezt az újfajta és egyben teljességre törekvő igényű megközelítést az teszi ilyenné, hogy a szerző nem pusztán a boszorkány alakjával, hiedelmével foglalkozik (csupán utal ezekre), ellenben nagyon sok más kérdés megválaszolására vállalkozik, és mintegy ösztönzi a kutatókat hasonló stratégiák követésére. Ez az újszerűség az eddigi perspektívákhoz és kutatási eredményekhez egyfajta szükségszerű hozzá-, illetve mellérendelést jelent. Törvények és ítéletek változatos módozataival ismerkedhetünk meg, illetve azokkal az eljárásformákkal, amelyek többé-kevésbé követték ezeket. Az a problematizálás, hogy miért és hogyan ítél a bíró, mit vesz figyelembe, ez hogyan érinti az elítéltet, a nagytömeg hogyan viszonyul az egyes ítéletekhez, egy új szempontú vizsgálatot jelez. A néprajztudomány, a jogtudomány körében ismert és alkalmazott módszertani, kutatási problémákat egységesíti és egészíti ki. Ezekből az ötletekből és paradigmákból pedig elkészül egy kötet, amely figyelemreméltó az erdélyi tudományosságban.

Természetesen nem számíthatunk olyasféle komplexitásra, mint a Bessenyei József, a Klaniczai–Kristóf–Pócs szerzők által vagy akár Schram Ferenc által szerkesztett gyűjtemények esetében, lévén, hogy csupán kisebb térség kerül vizsgálat alá, ugyanis jobbára Kolozsvár és Kolozsvár környéki helységek peres iratait említi a szerkesztő.

Egységes azonban ez a kötet többféle szempontból is: a bevezetőben az alaposan körvonalazott metodikai szempontok után mintegy bizonyítékként állanak a peres iratok, a könnyen kezelhető, átlátható és követhető kisebb szövegek.

A Törvények című fejezetben Mózes második könyvétől egészen az ítéleteket lazító 1768-as rendeletig találunk törvényeket, illetve törvénykezési szabályokat, törvénytöredékeket, amelyek előírták az erkölcsi viselkedés koordinátáit. Ilyen például az egyik korai, Szent István II. könyvében található következő törvényrendelet: Ha valami boszorkány találkozik, vigyék a bírák törvénye szerint az egyház eleibe és bízzák a papra, hogy böjtöltesse és oktassa hitben, böjtölés után pedig menjen haza…”

Ezután a következő rész: ...és ítéletek ízelítőt ad az egyes perek kimeneteléről. (Ezek az eljárások gyakran drasztikusnak, kegyetlennek hatnak az olvasó számára, szélsőséges és durva megoldásokról számolva be.) Megtudjuk, hogyan mondják ki Sós Jánosnéra Kolozsvár tanácsosai a máglyahalált, vagy a paráznaságért elzárt asszonyt miként vesszőzik meg és űzik ki a városból, illetve fenyegetik meg azzal, hogy egy következő kihágás alkalmával nem lesz bocsánat, mert zsákba kötik és vízbe fojtják bele „minden törvény nélkül”.

A leghosszabb terjedelmű fejezet, az Akik megszegték a törvényt talán a legizgalmasabb is. Arra döbbent rá bennünket, hogy az idővel megváltozott törvények és természetesen megváltozott normarendszer függvényében más-más esetekkel állunk szemben. Az egyes fejezetek címeiül választott idézetek a maguk frappáns archaikus nyelvezetükkel még inkább fölkeltik az olvasó érdeklődését: a cím utáni rövid szövegkivonat pedig megkönnyíti az olvasás folyamatát, főleg a korábbi (16–17. századi) szövegek esetében. Például az egyik irat fejezetcíme a következő: „Világos az a fennírt módok szerint, hogy mind az alperes parázna lator, úgy a felperes-asszony is kurva, de nemcsak az alperessel, hanem katonákkal és más közemberekkel is paráználkodott, kurválkodott”– majd a fejezetcím után a helyszínt és az időpontottünteti fel: „1791. november 28.–1792. június 21., Aranyosrákos, Bágyon, Székelykocsárd, Aranyospolyán”.Ezután pedig egy rövid jegyzet következik, amelyben megtudjuk, hogy a főszereplő egy Szegedi Kata nevű nő, akinek gyereke lesz egy legénytől, a legényt pedig 12 forint büntetésre ítélték, a felperes asszonyt pedig „25 kemény korbácsütésre”. Ezt követi a korabeli szöveg, a peres irat egy része. Tovább már a mi feladatunk a szöveget vizsgálva más összefüggéseket is megállapítani, illetve úgy olvasni a szöveget, ahogy azt a textus maga megköveteli. Ezzel a módszerrel végigkísérve a szövegeket, mintegy beavattatunk ezek sajátos világába, a szövegek kezelhetőkké válnak, érthetőek lesznek.

A szövegek úgy vannak válogatva, hogy boszorkányságért, paráznaságért, csecsemőgyilkosságért, vérfertőzésért elítélt nők perei szinte egyfajta elbírálási, csoportosítási kategóriába kerülnek. (jóllehet az ítélkező és az ítélet szempontjából ez nem mindegy!) Nagyon sok közös vonás van a boszorkányperek és a szexuális büntetőperek közt, bár a büntetési rituálék határozottan elválasztják ezeket a kategóriákat, ha ugyanarról a személyről van is szó. Nemcsak az azonos kor, ítélőszékek, egyházi, társadalmi és gazdasági körülmények teszik hasonlatossá a kétfajta pertípust, hanem a kor erkölcsi szemlélete alapján bűnösnek ítélt paráznák és boszorkányok közt is rendkívül sok volt az egyezés.

Mert mi is jellemzi a boszorkányokat? Norman Cohn elmélete alapján a boszorkány sztereotípiája több tényezőből ötvöződött, mint pl. a következők: olyasvalaki, aki malefíciumot űz, vagyis természetfeletti erővel rendelkezik, és természetfeletti úton ártani is tud, olyasvalaki, aki az ördög szolgálatába szegődött, félelmetes lény, aki éjnek idején a levegőben repül, gonosz szándékkal, aki vad, kietlen helyeken otthonos, illetve olyan társaság vagy szekta tagja, amely bizonyos időszakonként boszorkányszombatokat szervez. (vö. Norman Cohn: Európa démonai. Bp. 1994.) Ezek a tényezők azonban az idők során változtak – bizonyítja ezt a kötet anyaga is –, egy-egy tényező szerepe felerősödött, mások meg kikoptak a döntő jogformulák közül, így például a 18. század végén nem kellett föltétlenül rábizonyítani valakire a levegőben való repülés képességét: elég volt, ha ártó malefíciumot űzött, és esetleg „sírba tett” néhány számára nem kedves embert.

A feslett erkölcsű nőszemély fogalma is rendkívül változó. A 18. század végi jog különbséget tesz a paráználkodás (stuprum) és a szajhálkodás (fornicatio) között. E különbségtételnek az az alapja, hogy az illető nő ,,tisztességes hajadon”, illetve özvegy vagy pedig partnereit sűrűn váltogató, ,,testével rútul kereskedő”. A kötetben megdöbbentő módon utalnak erre az egyes szövegek – az ítélet keménysége, illetve a ,,bűnöshöz” való hozzáállás mind azt bizonyítja, nem mindegy, hogy a ,,parázna nőszemélyt” elűzik a helységből, vízbe dobják, láncra verik, vagy csupán pénzbírságra kényszerítik.

Módszertani és vizsgálódási probléma viszont az ítélet. A kutató magatartása, viszonyulása nagyon fontos a problémák megközelítésében (legyen az levéltáros vagy antropológus, szociológus vagy néprajzkutató). A kötet előszavában elhangzó néhány szerkesztői megjegyzés ítéletnek hat. Ez pedig nem tud egyezni a kor erkölcsi felfogásával, ugyanis háromszáz év távlatából a kutató kijelentése egy személyre vonatkozóan, miszerint „bővérű, ringyóskodó asszonyról” van szó, minden bizonnyal nem fedi az 1600-as évekbeni, szexualitásról szóló diskurzus „bővérű, ringyóskodó nő” kategóriáját. Az ítéletek efféle kereszteződése/ütközése jókora zavart okozhat. Ebben a kötetben nem rendszeresen, de helyenként előfordul egy-egy hasonló ki/beszólás a 20. századból. Hasonlóképpen az erkölcsi vonatkozású „eltorzulását” egy társadalomnak ajánlatosabb lenne a „változás” szóval helyettesíteni. Az eltorzulás valaminek a degradálódása lévén, a kultúra valamiféle süllyedését jelentené. Bármiféle tudományos megalapozottsággal rendelkezünk is, nem közeledhetünk így egy kultúrához, akár kulturális jelenséghez vagy szubkultúrához, ekképpen értékelni egy tényleges társadalmi változást nem áll jogunkban. Egy kultúrát vagy társadalmat ha a maga fejlődésében (akkor is, ha éppen visszafejlődésében) látunk, nem tekinthetjük ezt egy negatív előjelű folyamatnak, eltorzulásnak. Noha a normakövetés, illetve a normaszegés modern társadalmunkban is szerepet játszik, ez a szerep merőben különbözik attól, amelyet a korábbi társadalomban kellett betöltenie. Ez az elcsúszás más perspektivikus látásmódot eredményez, és a kutatók számára sem kis feladat ennek leküzdése.

Hogy mit keres a levéltáros a peranyagokban? Valamit, ami, bár történetiségében távol áll attól az időtől, amelyet mának neveznek, mégis közel hozható önmagához, a kutatókhoz, illetve egy szélesebb olvasóközeghez.

Kiss Andrásnak sikerült a 20. század végén rávezetnie bennünket arra, hogy olyan megközelítéssel olvassuk a 300–400 éves iratokat, illetve képesek legyünk ezeket úgy olvasni, hogy közelieknek érezhessük akár 300–400 év távlatából is. Úgy sikerült a szerkesztőnek ezeket összeválogatni és értelmezni, hogy hozzáférhető legyen egy hozzá nem értő számára is. A bevezetőben vázolt kis módszertani kitérővel, illetve Dengeleghi Mihályné 1614-es perének rövid interpretálásával sikerült szinte korszerűvé tennie ezeket és rávenni az olvasót, hogy tovább kutasson más szövegekben is, hasonló szakszerűséggel

Éppen ezért ez a sajátos megvilágítás rendkívül modern. Nemcsak didaktikai szervezettsége és nemcsak szakmai téren hozott újításai miatt, hanem elsősorban azért, mert a levéltári anyagokat úgy teszi közzé, hogy a szövegkorpusz korántsem penész- vagy porízű, hanem élő és dinamikus. Megfontolt módszertani lépései, amint a felsorolt példákon is láthatjuk, tudatosan irányítják az olvasás folyamatát. Szakszerű interpretációi ugyancsak ezt a célt szolgálják. A szövegek pedig rávilágítanak egyes problémákra, amelyek évszázadok során meghatározóak voltak a társadalom életében.

Mert bár társadalmi tényösszefüggésekről és bonyolultabbnál bonyolultabb kapcsolathálókról van szó, mégis a szöveg, a textus az, amely nemcsak a közvetítő, hanem a közvetített is. Írott szövegeink sajátos ízét, kultúránkban elfoglalt helyét közvetíti.

Vagy talán – ahogy a szerkesztő mondja – csak lehullott, korábban félreismert vagy leértékelt emlékek fölszedegetése a munkapad mellől… Mindenképp sikeresen végzett munka ez.

Bokor Zsuzsa


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret