stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



„Erdélynek nincs saját oklevélkönyve; de lennie kellene”

Erdélyi okmánytár. Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez. I. 1023–1300.
Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel regesztában közzéteszi Jakó Zsigmond. Bp. 1997. 481 lap és egy térképmelléklet. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai. II. Forráskiadványok 26. Sorozatfőszerkesztő Varga János)

 Ismertetőm címéül a gróf Kemény József és nagyajtai Kovács István által 1837-ben Kolozsvárott megjelentetett erdélyi történelmi forrásgyűjtemény bevezetőjének szavait választottam. Kemény József volt a 19. századi Erdély legeredményesebb forrásgyűjtője, aki ugyanakkor szívén viselte a forráskiadás ügyét is. A szerzők az Erdélyország Történeti Tára egykorú s magyar nyelven készített történetiratok-, levelek-, országgyűlési végzések- és törvénycikkelyekből című forráskiadványuk bevezetőjében a következőket írták több mint másfél évszázaddal ezelőtt: „Erdély szülöttei s polgárai lévén mind a ketten: történeteivel bővebben foglalatoskodni, mint akármelyik más országéival, szent kötelességünknek ismertük. Foglalatoskodásink közben tudnivágyásunk mind nagyobbra növekedett, s midőn történetíróink kinyomtatva lévő hézagos munkáikban kielégítést nem leltünk, kéziratbeli adatok gyűjtésében és olvasásában fáradoztunk. Évek haladtak így el, és majd sok ezerre láttuk felszaporodni számát az adatoknak, melyeket eredetileg vagy másolatban sajátinkká tehettünk, s számtalan azokénak, melyeket megismerhettünk. Feltűnt emlékezetünkben ezek tartalma; öszvehasonlítgattuk kinyomtatott históriáink foglalatjával, s bámulva tapasztaltuk: mi roppant nagyságúak a hézagok, tetemesek a hibák hazánk történeteinek eddigi leírásában; mi temérdek annak tömege, mit hazánk fiainak, sőt leányainak is tudniok nemcsak igen érdekes, hanem szükséges is volna, s mielőttünk csupán azért nincs tudva, mert különböző helyeken ismeretlenül hever és senyved.”

Fontos gondolatok, szomorú következtetés. S még szomorúbb az, hogy idestova több mint 160 esztendő múltán még mindig időszerűek és figyelmeztetőek ezek a szavak.

Az a historikus, aki valaha megkísérelte a kora középkori Erdély és benne az erdélyi magyarság történetének kutatását és megismerését, jól tudja, hogy mind ez ideig ez az időszak népünk történetének a legkevésbé ismert és – sokáig úgy tűnt, hogy – a legkevésbé megismerhető korszaka. Néhány homályos krónikás feljegyzés, néhány utalás az oklevelekben mindaz, amit a szorgos kutató össze tudott gyűjteni e korra vonatkozóan. Jól tudta ezt az ismertetendő kiadvány szerzője is. De ugyanakkor jól tudta azt is, hogy a meglévő források rendszeres, módszeres számbavétele az egyetlen lehetőség arra, hogy a megismerhetetlennek vélt korszakba jobban betekinthessünk.

Bevezető tanulmányában a szerző számba veszi az erdélyi középkori forráskutatás eddigi eredményeit, mintegy jelezve azt, hogy munkája hagyományokra épül, van előzménye. Az erdélyi magyar, román és szász történetírók egymást követő nemzedékei gyűjtötték egybe sajátos igényeik és érdeklődésük szerint az erdélyi magyarság, románság és szászság múltjára vonatkozó forrásanyagot. Ami azonban azt is jelentette, hogy miközben sajátos érdekeket, szempontokat érvényesítettek, lemondtak a teljesség igényéről, a teljes erdélyi vonatkozású forrásanyag közzétételéről. Márpedig enélkül mindenképpen hiányos, torz lesz a részadatok nyomán kirajzolódó kép.

Az eredmények számbavétele nélkülözhetetlen. Mert – mint alább még visszatérek erre a kérdésre – a különböző forráskiadványokban még mindig rábukkan a kutató eddig nem hasznosított információra, mely az előtte járók figyelmét elkerülte. Itt szeretném felhívni a figyelmet a bevezető tanulmányt követő irodalomjegyzékre, mely a felhasznált könyvészeti forrásokat sorolja fel, jól és pontosan igazítja útba az érdeklődőt a középkori Erdélyre vonatkozó, már közlésre került forrásmunkák között. Tanulságos olvasmány: arra figyelmeztet, hogy a középkori magyar királyság egységét soha nem szabad figyelmen kívül hagynia a kutatónak, hiszen a Zala, Veszprém, avagy akármelyik távoli vármegyére vonatkozó forráskiadványokban éppen úgy rejtőzhet erdélyi vonatkozású oklevél, mint a szorosan Erdélyhez fűződő kiadványokban.

A kiadvány összesen 603 darab regesztát, oklevél, illetve krónika és más irat kivonatát tartalmazza.

A középkori Erdélyre vonatkozó első írásos adat Szent István király feleségének, Gizella királynénak (1023–1038) a nevéhez kapcsolódik: a bakonybéli Szent Móric-monostornak adományozott birtokok között szerepel az erdélyi részekben található Lapat falu (a mai Magyarlapád). Az utolsó regeszta pedig egy 1300. december 10-én a váradi káptalan előtt tett bevallásról szól. Az erdélyi oklevelezés legrégibb bizonyítéka viszont csak az 1231-es esztendőben bukkan fel, a gyulafehérvári hiteleshely kiadványa formájában (164. regeszta). Az időbeli keret tehát az első írásos emlék és a 13. század vége, az Árpád-ház kihalását megelőző esztendő közötti időszak.

Térbelileg a történeti Erdély az a keret, amelyhez a források kapcsolódnak. A kiadvány tehát tartalmazza mindazon írásos emlékeket a fentebb megjelölt időszakból, melyek a hét belső-erdélyi vármegyére, a Székely- és Szászföldre vonatkoznak, valamint tartalmazza azokat az írott emlékeket, melyek a későbbi Partium részének tekintett Közép-Szolnok és Kraszna vármegyét illetik, ez a két vármegye ugyanis a 15. századig a nádor és a vajda vegyes joghatósága alatt állt. A források földrajzi vonatkozásait illetően kitűnő tájékoztatást nyújt a kora középkori erdélyi települési viszonyokról a kötetet kísérő térkép, melyen fel vannak tüntetve mindazon meglévő, illetve már elpusztult települések, melyeknek létezése a források alapján adatolható.

Viszonylag szűk időkör és viszonylag kis földrajzi egység képezi a kiadvány tárgyát. De ez tette lehetővé, hogy Jakó Zsigmond a teljesség igényével állítsa össze a források gyűjteményét.

A válogatás idő- és térbeli szempontjain túl a szerző álláspontja szerint „Erdélyinek minősül minden olyan oklevél, amely történeti területre, itteni településekre és lakosokra vonatkozik, illetve minden más olyan okleveles írásemlék, amelyik az előbb említettek életének megismeréséhez adatokat szolgáltat”. Majd néhány sorral alább arról ír, hogy „Erdélyi vajdák, püspökök, egyéb tisztségviselők vagy lakosok magyarországi tevékenységéről vagy birtokaikról szóló oklevelek vagy részleteik csak akkor kerülhetnek a kiadványba, ha hatásköröket, összefüggéseket megvilágító vagy egyéb tanulságokkal szolgáló helyi, erdélyi vonatkozásuk van”. Érthető, világos álláspont. Még akkor is, ha azért elgondolkoztató, hogy a forráskiadás folytatása során, a tömeges jellegű oklevelezés korában majd milyen nehézségek árán lehet ezt az elvet következetesen érvényesíteni. A szerzőnek ez a válogatási szempontja azonban bizonyos kételyeket is ébreszt bennünk. Lévén szó az erdélyi történet korai szakaszáról, amikor a középkori intézmények kialakulófélben vannak, és ezt a folyamatot roppant nehéz az írásos emlékekben utolérni, hasznos lett volna a különböző tisztségviselőkre (gondolok itt elsősorban a vajdákra, a királyi vármegyék ispánjaira, az erdélyi püspökökre) vonatkozó minden egyszerű említést is besorolni a forráskiadásba.

A közzétett regeszták nagyobb része olyan oklevelek kivonata, melyek már megjelentek. Viszonylag kevés (mintegy harminc szövegről van szó) az új közlés, a korábban közöletlen vagy csak töredékesen közzétett oklevél, melyeknek a teljes szövegét is megtaláljuk a kötetben. Különben a „kiadatlan” oklevelek közül több megjelent már korábban is valahol, de elkerülte a kutatók figyelmét, és vált kiadva is kiadatlanná. Figyelmeztetnek azonban arra, hogy a forráskiadványok módszeres és pontos számbavétele mindig tartogathat meglepetést az avatott és lelkiismeretes kutató számára. Példaként említem azt a vatikáni levéltárból közölt adatot, miszerint 1199-ben III. Ince pápa egyszerre három erdélyi főesperest erősít meg tisztségében. A kettejükre vonatkozó adatokat már a korábbi kutatás felhasználta, míg a harmadik, Hylarius kézdi főesperes neve – jóllehet ugyanazon forrásközlésben szerepel, mint társaié – csak most került elő az ismeretlenségből (26, 27, 28. számú regeszták). Vagy említhetjük a gyulafehérvári székesegyház 1277-ben történt – egyébként más forrásokból ismert – feldúlására vonatkozó jelentést, melyet István kalocsai érsek készített, és az érseki levéltárban maradt fenn (351. regeszta). De van egészen újnak számító közlés is, mint példának okáért IV. Béla királynak 1243-ban kelt oklevele, melyben Sow nevű föld (a Doboka vármegyében lévő Sófalváról van szó) birtoklásáról intézkedik (196. regeszta).

A szakmabeliek számára nem kell külön hangsúlyoznunk, mi a jelentősége egy ilyen korszerű, a történettudomány eddigi eredményeire és számos új kutatásra épülő gyűjteménynek, amely az erdélyi középkor leghomályosabb, mert legnehezebben adatolható korszakának írott forrásait összegezi.

De hiszem, hogy a napjainkban egyre több történelmi regényt és más szépirodalmi, illetve történelem-népszerűsítő munkát olvasó nagyközönség is örömmel fogja forgatni ezt a kiadványt, amely magyar nyelven szól hozzá, és az oklevelek kivonatos szövegét olvasva szembesülhet az igazi múlttal: megjelenik előtte a 12–13. századi Erdély mozaikszerű, mégis életes képe. Megelevenedik az oklevelek sokak által száraznak, élettelennek tartott szövegéből a 12–13. századi erdély. A hatalmas erdőségekkel borított erdőntúli terület, az erdőket benépesítő vadállománnyal. Így II. Bélának egy oklevele említi a sóval, nyest- és medvebőrrel, bölényszarvval, szíjakkal a dömösi egyháznak adózó erdélyi szolganépeket. Olvashatunk bölényvadászokról, akik egész falut népesítettek be, és élükön tizedes és ispán állott. Megjelennek a sóbányák, a sóvágók, az erdélyi folyókon sót avagy egyebeket szállító különböző hajótípusok (208. regeszta). Képet alkothatunk egy korabeli uradalmi központ épületeiről (264. és 500. regeszta), és sok különböző birtoklevél (adományok, záloglevelek, határjárások stb.) szól a korabeli birtokviszonyokról. Megismerjük a föld népét, egykori eleinket. A közölt iratok a különböző etnikumok jelenlétéről is beszélnek.

Nyomon követhető az a mélyre szántó társadalmi átalakulás, melyen az erdélyi társadalom – az egész magyarországi társadalomhoz hasonlatosan – keresztülment ezen két évszázadnyi idő alatt. Miközben a kötet elején található regesztákban udvarnokról, szolganépekről, szolgálónépekről, várjobbágyokról, a szent király jobbágyairól olvasunk, a 13. század utolsó harmadában már inkább csak serviensek, szolgálók, szolgálóleányok (ancillae), felszabadított szolgák neveivel találkozunk az oklevelekben. Ez idő alatt történt meg ugyanis – a királyság más tájaihoz hasonlóan – a királyi serviensek és várjobbágyok utódaiból a nemesség kialakulása, miközben a honfoglaló magyar társadalom szabad népei fokozatosan függő helyzetbe kerültek, lettek az alakuló jobbágytársadalom tagjaivá. Így tehát, amikor III. András király az 1290-ben történt megkoronázása után tartott országos gyűlésben az ország nemeseinek megígérte korábban elnyert jogaik és kiváltságaik tiszteletben tartását, ez a rendelet természetszerűen vonatkozott az erdélyi nemesekre és a szászságra is (470. regeszta). Érdekességként említjük meg azt a 16–17. századi feljegyzést, amely a fenti rendeletet tartalmazó oklevélnek a gyulafehérvári káptalan által készített egykorú átiratának hátsó oldalán olvasható, bizonyítván, hogy e kiváltságokat az erdélyrészi nemesi társadalom évszázadok múltán is alapvető jogai közé számította: „Az magyarországi nemeseknek, erdélyieknek és szász nemeseknek sok hasznok volna ebben: hogy a nemességre ne szálljanak [ti. ne szállásoljanak be], itt megesküdt András király; hogy az idegen országban megyen az király várvíni, pénz nélkül nem tartoznak elmenni. A király személyén kívül semmi úr mellett felülni nem tartoznak pénz nélkül.” (471. regeszta – a szöveget mai helyesírással írtuk át.) Ugyancsak ezekből az évekből származnak az első biztos adatok arra vonatkozóan, hogy esetenként az erdélyi nemesek, székelyek és szászok (448. regeszta), valamint ha érdekeltség esete állott fenn, a románok is (477. regeszta) együtt tanácskoznak. 1288-as oklevélben olvasunk először az erdélyrészi nemesek külön egybehívásáról: „nobilium regni Transsilvani... generalis convocatio” (437. regeszta). A párhuzam és a jelenség egyidejűsége miatt is érdemes talán megemlíteni, hogy ugyanezen években, illetve valamivel korábban a nemesek hasonló „regionális” gyűlésére sor került a későbbi Partium területén, amikor 1279-ben és 1291-ben Bihar, Szabolcs, Szatmár, Szolnok, Kraszna, illetve más alkalommal mellettük még Békés és Zaránd vármegyék nemesei gyűltek egybe Váradra külön tanácskozni (365. és 463. regeszta).

A felsorolt adatok, tények csak igen sommásan jelzik azokat a kérdéseket, amelyek kutatása éppen ezen kiadvány birtokában további indíttatást kaphat.

Az Erdélyi Okmánytár most ismertetésre került I. kötete szervesen illeszkedik a Jakó Zsigmond által a kolozsmonostori jegyzőkönyvekben fellelhető oklevelek regesztáinak 1990-ben megjelentetett két kötetéhez (A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei 1289–1556. I–II. Bp. 1990). Ez a három terjedelmes kötet azt bizonyítja, hogy az erdélyi középkori források régóta tervezett, több mint másfél évszázad óta érlelődő teljes kiadása immár nemcsak terv, hanem elindult azon az úton, amelyet a kiadó-szerző oly régen szorgalmazott. Jakó Zsigmondnak ezek a munkái lerakták az alapot, megteremtették azt a modellt, amelyet követve a munkát folytatni kell. Úgy vélem, hogy ezek a magyar nyelven készült regesztakiadások végleg eldöntötték azt a kérdést, hogy az eredeti latin avagy más nyelvű szövegek közzététele a feladat, vagy pedig a sokkal szélesebb tudományos érdeklődést kielégíteni alkalmas magyar nyelvű publikáció útját kell választanunk. Fel lehet ugyan hozni ellenérvként, hogy a magyar nyelven való közlés beszűkíti a kiadvány használóinak körét, megnehezíti bekapcsolását a nemzetközi információs csatornákba. Jogos lehet az aggodalom, de nem indokolt. Úgy véljük, az a történész, aki stúdiumainak tárgyául Erdély történetét választja, legyen bármely nép fia, bármely világnyelv ismerője, nem fog és nem tud alapos, hiteles tudományos munkát végezni választott területén az itt élő népek nyelvének ismerete nélkül, hiszen az egyszersmind a források nyelve is. Lehet, hogy néhány tucat külföldi historikus kimarad e forráskiadvány értő használóinak sorából, de ugyanakkor az erdélyi magyar és nem magyar, de magyarul tudó érdeklődők százai, netán ezrei is hiteles forrásokból ismerkedhetnek meg ezen országrész történetével.

A munka ismételten arra figyelmeztet, hogy miközben eredménytelenül zajlik a küzdelem az önálló magyar egyetemi oktatásért és a magyar tudományosság intézményes kereteinek megteremtéséért, még mindig van lehetősége és van értelme az egyszemélyes műhelyeknek. Van lehetősége és van értelme a céltudatos tudományművelésnek. Ma, amikor tudományművelőink közül egyre többen vesznek el a közélet kábulatában, Jakó Zsigmond, mint már annyiszor élete folyamán, példát állít fiataljaink elé. Bizonyítja, hogy a kitartó és céltudatos munka még mindig lehet hasznos és eredményes. Még akkor is, ha nem jár vele mindenkor a joggal elvárt társadalmi elismerés.

Jakó Zsigmond egymaga vállalkozott egy hosszú távú kutató- és forráskiadó munka elindítására. Ennek keretében kellene elkészülnie az erdélyi történet ama forrástárának, amely biztos alapot jelentene a történelmi stúdiumok, a múlt megismerése számára. Hatalmas munka ez. Kívánom, hogy Jakó Zsigmond még sok éven át lehessen ennek a munkának – miként ez idáig is az volt – avatott és tudatos művelője, irányítója. Nem szabad azonban elfeledni, hogy az erdélyi, illetve az Erdélyre vonatkozó középkori okleveles örökségünk – Jakó becslése szerint – mintegy 30–35 000 darabot számlál. Olyan mennyiség ez, amelynek teljes feltárása, kiadásra való előkészítése elképzelhető. De ezzel kapcsolatban ismét felvetődik a kérdés, hogy meddig lehet még tudományos életünket az abnormalitás kereteiben tartani, mikor történik már végre valami annak érdekében, hogy szervezett, intézményes keretek között folyjannak azok a munkák, melyek az erdélyi magyarság, illetve az egész magyarság múltjának, jelenének megismerését szolgálják. Nem szólva arról, hogy amennyiben nem sikerül intézményes keretek között dolgozó fiatal tudományos munkatársakat bevonni a forrásfeltárás, a kiadás előkészítésének aprólékos, sajátos felkészültséget, ismereteket igénylő tevékenységébe, az erdélyi magyar történettudomány jövője forog kockán.

Tonk Sándor


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret